4. fejezet
Anya
Itt fekszem az ágyamban, még mindig ébren. Borzalmas. Miért nem tudok aludni? Ez szívás. Kikeltem az ágyamból, és kicsit imbolyogva elindultam a konyhába. Már az út felénél tartottam, mikor zajt hallottam. Odakaptam a fejem, de minden elhallgatott. Síri csend volt, még a kinti állatok sem motoszkáltak.
Mivel a nappaliból sejtettem a hangot, elindultam a szoba felé lassan, óvatos és minél halkabb léptekkel. Minden ugyanolyannak tűnt, a kanapé a helyén, a tv tetején az a ronda kerámia váza, amit kicsiként csináltam, és fotók a falon.
Épp kimentem volna, mikor megláttam, hogy a szőnyeg sarka felgyűrődött. Ijedten néztem körbe, de semmi sem volt sehol. A szívem a torkomban kalapált, mikor éreztem, hogy valami a nyakamba esik, és fojtogatni kezd. Sikítozva nyúltam oda, hogy lefejtsem magamról, és a lábammal próbáltam csépelni, de nem engedett. Egyre kevesebb levegőm maradt.
Kipattantak a szemeim, és mikor éreztem, hogy nincs semmi a torkomon, teleszívtam levegővel. Ezután megéreztem a hideg kezeket a vállamon, illetve, hogy finoman ráznak. Rémület hasított végig a testemen, kibújtam a kezek közül, és megindultam az ajtó felé. A nagy igyekezetben térddel a parkettán landoltam, ami nem csak nagyot csattant, viszont nagyon fájt. Nem bírtam felállni, így kétségbeesetten kapálóztam az ajtó felé, de ekkor felkapcsolódott a lámpa, én pedig hátra néztem.
Jasper halálra vált arccal nézett rám. Én pedig értetlenül néztem rá. Csak egy álom volt. Egy álom, ez pedig a való világ, itt vagyok a valódi szobámban, Jasperrel. Ő meg mit keres itt?
Elindult felém, óvatosan, hátha megint megijedek, de én csak néztem rá kissé értetlenül.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem rekedt hangon. – És miért fáj a torkom?
A kezemet a nyakamra szorítottam, mintha ezzel enyhíteni tudnám a fájdalmat.
- A sikítozástól – mondta, és finoman megfogta a karomat, ha megint pánikolni kezdek, bármikor el tudjon engedni.
Felsegített, és gyakorlatilag ő tartott, ugyanis a lábaim úgy remegtek, mintha kocsonyából lettek volna. Odavitt az ágyamhoz, és leültünk rá. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függne tőle, ő pedig simogatta a hátamat. Pár perc múlva éreztem, hogy kezd alább hagyni a remegés, ami az egész testemet rázza.
- Nem válaszoltál a kérdésemre – mondtam halkan.
A keze egy pillanatra megállt, majd folytatta a simogatást.
- Átjöttem hozzád, mert sejtettem, hogy a beszélgetésünk után rosszat fogsz álmodni.
- Szóval végig itt voltál a ház körül? – kérdeztem erőtlenül. Furcsa, kicsit sem zavart, hogy itt volt. Inkább megnyugtatott.
- Nem pontosan. Itt voltam a szobádban.
Nagy szemekkel néztem fel rá.
- Hogy a rákba nem vettelek észre? Várj! Akkor is itt voltál, amikor elkezdtem énekelni a zuhany alatt?!
Éreztem, hogy az egész fejem elvörösödik. Nem vagyok egy Lea Michele.
- Igen – felelte apró mosollyal a szája sarkában, és nyomott egy puszit a fejemre. – Nekem tetszett.
Elnevettem magam.
- Azt kétlem, de kösz, hogy nem nevettél ki.
- Ugyan, én sem tudok énekelni.
- Neked nem is kell, elég, ha megszólalsz – mondtam mélyen a szemeibe nézve.
Látszott rajta, hogy sikerült zavarba hoznom. Ha nem is pirult el, tudtam, ha képes lenne rá, az egész feje rákvörös lenne. Ez valamiért tetszett. Aranyos.
- Mondd, miről álmodtál? – kérdezte, ezzel elűzve a nagy nehezen megszerzett nyugodtságot.
- Nos… – kezdtem, de nem tudtam, hogy mondjam el. Olyan valóságos volt az egész, és annyira ijesztő.
- Hé. – Felemelte az államat, hogy a szemembe tudjon nézni, és megsimította az arcomat. – Itt vagyok, senki sem tud bántani. És az csak egy álom volt, oké? Nincs mitől félned.
Bólintottam egy aprót, és rájöttem, még egy álomtól sem akadtam így ki. Szorosan hozzábújtam, ő pedig átkarolt.
- Anya miért nem jött be a sikítozásra? – kérdeztem kissé csalódottan. Lehet, hogy nem a legjobb a viszonyunk, de legalább bekukkanthatott volna.
- Nincs itthon – mondta halkan.
Mintha csak tudta volna, mi lesz a reakcióm, szorosan magához ölelt, és nyomott egy puszit a fejemre, majd gyorsan másik témába kezdett, hogy elterelje a figyelmemet a megsajduló szívemről.
- Még csak fél kettő van, szerintem feküdj vissza aludni.
Akaratlanul is elfintorodtam az ötletre. Ezután az álom után, egyáltalán nem akarok aludni.
- Jaj, ugyan – sóhajtott fel halkan. – Nem Freddy Krueger volt az álmodban.
Halkan felnevettem.
- Attól még ijesztő volt.
- Gondolom. – Dörgölni kezdte a hátamat, majd lenézett rám. – Mondd, ha itt maradok melletted, akkor alszol?
Ez az ajánlat meglepett, de nagyon jól esett. Nem akar egyedül hagyni az üres házban. És nem is akarok egyedül maradni. Bólintottam egy aprót, mire ő elmosolyodott, de nem feküdt le az ágyamra, hanem a sarokban lévő fotel felé vette az irányt. Döbbenten pislogtam.
- Hát, te meg hova mész?
- Oh, elfelejtettem mondani, mi vámpírok nem alszunk – magyarázta nekem, miközben levette a gitáromat a kiszemelt helyéről.
- De attól még be tudsz feküdni az ágyamba – mondtam. Olyan furcsa, hogy rá kell beszélni egy fiút, hogy befeküdjön mellém. Nem fordítva kellene, hogy legyen?
Megállt a mozdulatban, és felém fordult. Na, ez az arckifejezés, amit nem lehet leírni. Egyszerre meglepett, tanácstalan, boldog, és még legalább öt fajta érzelem volt rajta. Azt viszont teljesen tisztán láttam, hogy vívódik.
- Ugyan, csak nem fogsz letámadni, amíg alszom.
Lehunyta a szemeit, és enyhén elmosolyodott. Még így is látszott, hogy aggódik valami miatt, de felülkerekedett a kételyein magával kapcsolatban, és leült az ágyam másik oldalára. Elégedetten elmosolyodtam, és hanyatt dőltem, ő pedig mellém. Több se kellett, azonnal az oldalához bújtam. Nem érdekelt, mennyire hideg és kemény, csak vele akartam lenni.
Persze őt érdekelte, így bebugyolált a takarómba, és a mellkasára tette az egyik kispárnámat. Ez annyira nem tetszett, de ennyi kompromisszumra hajlandó voltam. Lehunytam a szemem, és élveztem, ahogy hűvös ujjait szőke tincseim közé fúrja. Édes illata nyugtatólag hatott rám, majdnem olyan volt számomra, mint a drog. Így merültem álomba, rémektől mentes álomba.
Arra ébredtem, hogy nincs mellettem senki. Hiába tapogattam magam mellett az ágyat, senki sem volt ott. Csalódottan kinyitottam a szemem, és miután körbekémleltem, láttam, hogy a szobámban sincs. Letörten átsétáltam a fürdőszobába, lezuhanyoztam, és a törülközőt magam köré csavarva szaladtam le a lépcsőn. Mindig lent felejtem a táskámat, amiben a hajgumikat tartom. Mikor tanulom már meg, hogy fel kell vinnem magammal?
Megtorpantam. Olaj sercegését hallottam a konyha felől. A komód felé néztem. Nincs ott anyám táskája, szóval még mindig nem jött haza. Lehet, hogy Ő? Nem hiszem. Bátortalan léptekkel elindultam a konyha felé, és alig hittem a szememnek.
Jasper az én sárga, fodros kötényemben szaladgált a pirítós, a tűzhely és a mikró között, miközben próbálta összevágni a vágódeszkán pihenő paradicsomot. Nem bírtam ki, felnevettem. Olyan bizarr volt ez a látvány. Felvont szemöldökkel felém fordult, és úgy ingatta az ujját, ahogy a spanyol tanár szokta.
- Nem lesz jó vége, Miss Halding. – Még a hanglejtése is megvolt! Aszta!
- Annak sem, ha reggel ilyen sok ételt magamba termelek. Még a fele is sok.
- Ugyan már, még növésben vagy – mondta, és ráöntötte a tojást a piruló szalonnára.
Elindultam felé, és ekkor vettem észre, hogy törülközőben vagyok. Amint eljutott a tudatomig, megálltam, és azon gondolkodtam, hogy Jaspernek ez mennyire jutott el, ugyanis nem viselkedett másképp.
- Még van időd felöltözni a reggeli előtt.
- Oh, ha ennyire zavar, máris átkapok valami zártabbat. – Így kell felpiszkálni az alvó oroszlánt.
- Engem ugyan kicsit sem zavar, de úgy hiszem, téged azért igen. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, mert teljesen igaza van.
Fülig pirulva szaladtam fel a szobámba, és magamra kaptam a ruháimat. Mikor megnéztem magam a tükörben, valamiért nem voltam elégedett a választásommal, pedig szinte mindig ilyen ruhákat hordok. Újra feltúrtam a szekrényemet, és rátaláltam egy valószínűleg régi darabra. Még sosem hordtam.
Magamra vettem egy fehér topot, és arra egy fekete blézert, amit ezüstszínű gombok díszítenek. Belenéztem a tükörbe, és leesett az állam. Soha nem képzeltem, hogy így is kinézhetek. Viszont ehhez az öltözékhez nem jó a hajam. Kibontottan a lófarkam, gyorsan átfésültem, majd fogtam az egyik krémszínű csatot anyu kosarából, és azzal tűztem fel a hajamat.
Szembetűnő változás. De Jasper megérdemli, hogy ilyen lány díszítse az oldalát. Vagy egy még szebb. Egyszer el kéne mennem fodrászhoz is, és nem magamnak levágni a hajamat. Igaz, az utóbbi időben egészen belejöttem.
Felkaptam a táskámat, és leszaladtam a lépcsőn. Letettem a székem mellé, és leültem a kész reggeli elé.
- Ínycsiklandozó – mondtam, majd jó nagyot szimatoltam a levegőbe.
Ilyet még sosem ettem reggelire, csakis pirítóst vagy esetleg egy szimpla omlettet. Mosolyogva felém fordult kezében egy pohár frissen facsart narancslével, de megtorpant és ámulat ült ki az arcára.
Ilyet is ki tudok váltani egy férfiból? Hű, ez nem semmi. Mindenesetre kissé zavarba ejtő volt, ahogy nézett. Elpirultam.
- Bocsánat – kapott észbe, és letette elém a narancslét. – Csak meglepődtem.
Kedvesen mosolygott, mikor leült mellém. Közel, de mégis biztonságos távolságba. Érdekes. Mindenesetre a reggelinek nagyon finom illata volt, így neki is estem. Az első falat után önkénytelenül is feltört belőlem egy halk nyögés.
- Ez mennyei – mondtam, miután lenyeltem az első falatot.
- Akárcsak te – csúszott ki a száján, de nem úgy nézett ki, mint aki megbánta a kijelentését.
Már megint elpirultam. Ezt abba kéne hagynom.
A pironkodós reggeli után rám adta a kabátot, és felajánlotta, hogy elvisz a suliba, de mikor kinyitottam az ajtót, besütött a nap.
- Hű! Kisütött a nap! Azt hittem, nem fogom többé látni.
Hátrafordultam, hogy megkérdezzem Jaspert, indulhatunk-e, de ő a lépcsőnél lévő árnyékos sarokba húzódott, és onnan figyelt.
- Azt hiszem, egyedül kell menned az iskolába.
- Miért? – kérdeztem értetlenül.
- A bőrünk kissé különösen viselkedik a napfényben. Figyelj, este érted jövök, rendben? Most haza kell mennem.
Kissé csalódtam, hogy nem jön velem, de persze megértettem. Furcsa, hogy ilyen könnyen elfogadom a dolgait? Valamilyen szinten rá kell hagynom, nem kell mindenről tudnom. Úgyis el fogja mondani.
Bólintottam egy aprót. Búcsúzóul intett nekem, és már el is tűnt a szemem elől. Szóval egyedül ültem be a kocsimba, és elindultam az iskola felé.
Vajon, mi lehet anyuval? Miért nem ért még vissza? Régebben is volt, hogy sokáig kimaradt, de másnap reggelre mindig itthon volt. Nagyon figyeltem az útra, hátha meglátom hazafele jönni, de nem láttam sehol. Mindegy, elvégre ő már felnőtt, tud magára vigyázni. Ha délutánra nem lesz otthon, majd felhívom.
Beparkoltam a helyemre, és elindultam befelé. Remek, máris megláttam Markot. Csodásan indul a napom. Megpróbálok halkan elsunnyogni a háta mögött, de az egyik haverja rám köszön, ő pedig hátrafordul.
- Szia! – köszönt rám túl nagy lelkesedéssel. Főleg azok után nagy, hogy rácsaptam az ajtót.
- Szia – köszönöm vissza felöltve az álmosolyomat.
- Bocsi, hogy tegnap rosszkor mentem át. Az én hibám volt, telefonálnom kellett volna – mondta kiskutya szemekkel.
- Ugyan, ne problémázz ezen. Bárkivel megeshet. – Próbáltam kedvesnek tűnni, de utálom, ha egy srác így néz rám. Nem mintha elítélném a cukiságot, de egy bizonyos mértéktől már kiráz tőle a hideg.
- Rendben, akkor most gondoskodom róla, hogy ne forduljon többet elő. Ma délután ráérsz? – kérdezte reménykedve.
Mit feleljek? Igaz, Jasper tetszett, és Marknak láthatóan én tetszettem. Ez egy apokalipszis. De barátok azért még lehetnénk.
- Miért is ne? Ráérek – feleltem. Komolyan, mint egy kisgyerek, mikor meglátja a mikulásnak beöltözött apját.
- Ez remek! Akkor négyre érted megyek.
- Szuper – mondtam tettetett lelkesedéssel, és reméltem, hogy nem hiszi azt, hogy ez egy randi.
Búcsúzóul intettem, és szinte menekültem az első órára. Ami persze irodalom volt.
Természetesen az egész Cullen család nem jött iskolába, ahogy számítottam rá. Kár, Bellát nagyon kedvelem, és Edwarddal is kezdtünk jóba lenni. Majd holnap. Mint megtudtam, az irodalom tanárt Ursulának hívják. Valahogy sejtettem, hogy nem Sandy. Mindenki Mrs. Frewin-nek szólítja.
Reménykedve ültem be a padomba, hátha nem lesz velem olyan elítélő, mint tegnap, és esetleg jobban megkedveltetem magam vele. A remény hal meg utoljára.
Mikor bejött, látszott rajta, hogy az előző osztály felhúzta. De nem kicsit. Köszönöm sors, hogy minden történést ellenem hangolsz. Nem neheztelek, de tényleg nem. Próbáltam úgy tenni, mintha csak egy ablak mellett vegetáló kaktusz lennék. Szépen, csöndesen kinyitottam a füzetemet, kerültem a tekintetét, és szorgosan jegyzeteltem. De az egyik idióta hangosan kezdett el röhögni a padtársa viccén, és akkor kezdődött el a mészárlás.
- Villámteszt – visította Mrs. Frewin, mire mindenki elhallgatott.
Csak úgy záporoztam a kérdések. Mire a kiválasztott diák felfogta, hogy ő következik, már a kérdés is elhangzott. Csupa olyan kérdés, amire, szerintem, maga Voltaire sem tudta volna a választ.
A tanár rám nézett, a szemei szinte vérben úsztak az idegességtől. Úgy éreztem magam, mintha egy szakadék előtt állnék. És pont ma nincs itt Jasper.
- Miss Halding! – mondta érces hangon. – Mondja meg mi volt a francia racionalizmus legkiemelkedőbb műve! A címét franciául is kérem!
Oké, az a fej, amit most vágok, biztos bekerülne a döbbent arcok enciklopédiájába. A többiek is nehezet kaptak, de közel sem ennyire! Ez totálisan igazságtalan.
Mivel megszólalni nem tudtam, ezért csak kicsit megráztam a fejem. Esküszöm, hogy egy pillanatra elégedettséget láttam felcsillanni a tanár szemében.
- Szóval nem tudja? – kérdezte mézes-mázos hangon. – Ez alapműveltség! Ha ilyen piti kérdésekre sem tud felelni, akkor semmi keresnivalója sincs az órámon!
Oké, ez több a soknál. Velem nem kötözködhet egy ilyen alja tanár. Felkaptam a táskámat beleszórtam a padról a cuccaimat, és felkaptam a hátamra.
- Én is úgy érzem, hogy nincs itt semmi keresnivalóm! A sok kiabálástól már félig megsüketültem, nem akarok nagyot halló lenni!
És ezzel ki is sétáltam a teremből. Nem vagyok kíváncsi arra, mit fog ezután csinálni. Határozottan másik irodalom tanárhoz kell mennem. Vagy felmentetem magam ez alól a tárgy alól. Esetleg egy másik iskola? Ugyan, hisz ez egy kis város, nem engedhetnek meg maguknak még egy iskolát.
Kétségbeesetten kerestem egy eldugott helyet, ahova leülhetek, és kizárhatom az egész iskolát. Elég antiszocnak tűnhet, de nem akarok emberek közelében lenni ezek után, úgy érezném, hogy agyon nyomnak. Ötpercnyi keresés után találtam egy helyet. Az udvaron volt az iskola mögött. Volt ott egy kopott faasztal, amihez padok voltak erősítve, egy összetört kőpad és egy konténer, amibe gondolom, a konyhások dobálták a kajamaradékot.
A padot odahúztam a fal mellé, úgy, hogy a konténer pont takarjon. Beültem, a hátamat nekidöntöttem a falnak, és lehunytam a szemem. Jó volt végre egymagamban lenni. A szél finoman a hajamba kapott, és csiklandozta a nyakam, ahogy kavargott körülöttem. Aztán jött megint az az érzés. Szédülni kezdtem, és meg kellett kapaszkodnom, hogy le ne essek a padról. A szemeimet nem mertem kinyitni. Jött a látomás.
Valami puhán pihentem. Talán egy ágy, vagy széles kanapé. Nem tudom, itt is csukva van a szemem. Egy kéz csusszan az arcomra, majd a kezet ajkak követik. Gondolkodás nélkül tudom, hogy ki az. Jasper. Az ajkai most nem hidegek, hanem normálisak. Én is olyan hideg vagyok, mint ő.
- Alice, indulnunk kell – súgta lágy hangon.
- Csak még egy percet, olyan kényelmes ez a kanapé – mondtam, és nyomatékként még mélyebben belevackoltam magam.
- Rendben, de csak ha én is itt maradhatok.
Boldogan csúsztam arrébb, hogy mellém tudjon feküdni. Kinyitottam a szemem, és Jasperre néztem. Az ő arcán ugyan az látszódott, amit én éreztem. Végtelen boldogság és nyugodtság. A karját a fejem alá csúsztatta, hogy közelebb tudjak hozzá bújni, amit meg is tettem. Tökéletes pár vagyunk, ő és én.
Mint egy fuldokló, úgy ocsúdtam fel a látomásból. Kezemet kalapáló szívemre tettem, ami egyszerre küzdött az életemért, és akart összetörni. Megerősítés nélkül is tudom, hogy Alice valódi volt. Nem tudom, mikor halt meg, de Jasper számára ő volt az igazi. Én kicsit sem vagyok olyan, mint ő.
Merengésemből és önsajnálkozásomból az iPhone-om zökkentett ki. Megnéztem, ki keres. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ismeretlen a szám, nem anya az. Felvettem.
- Itt Lisa.
- Szia, Jasper vagyok – hallottam lágy hangját a vonal másik végéről. Akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, vér fog kifolyni a fülemen.
- Szia! – köszöntem hebehurgyán. Honnan van meg neki a számom? Nem mintha ez baj lenne, de nem adtam meg neki.
- A tudakozó megmondta a számodat. Sajnálom, de vészhelyzet van – mondta, mintha olvasott volna a fejemben.
- Baj? Miféle baj? – talán az egyik testvérével van valami? Vagy vele?
- Az anyádat elrabolta a Volturi klán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése