Alice hagyatéka - 10. fejezet

10. fejezet

Utolsó lélegzet

A következő egy hét egyszerre volt borzalmas és kellemes. Kellemesnek azért volt mondható, mert az utolsó emberi hetemen mindenhova elmentem, mindenbe benne voltam, és sokat szórakoztam. Szomorú pedig azért, mert jó ideig nem fogom látni ezeket az embereket újra. Még anya is hiányozni fog. Akár szeleburdi, akár nem, ő mégis csak az anyukám. Jasper kapcsolatba lépett a Volturival, és bejelentette náluk a vámpírrá válásom időpontját. Az érettségim ugyan nem lesz meg, de később lesz rá lehetőségem, hogy megszerezzem. Nem sietek sehova. Szombatra már készen volt a terv, hogy miért leszek távol olyan sokáig. Nem tetszett az ötlet, de szükséges volt.

Szombat reggel Jasper átjött, és miközben én reggeliztem, ő hallgatózott, hogy anyám mikor kel fel. Alig bírtam lenyelni a müzlit, mert gombóc gyűlt a torkomba. Jasper ezt megérezve a térdemre tette a kezét.

- Lisa, ezt az Ő érdekében tesszük – mondta halkan.

- Tudom, de mégis rossz érzés, hogy így becsapjuk.

Igaz, nem csapjuk be, csak félreállítjuk az útból. Még három éves koromban diagnosztizálták a mogyoróallergiámat, ami eléggé súlyos. Ha egy maroknál több diófélét eszek bármilyen formában, az légzésbénulást okoz, amitől károsodhat az agyam. Anyám ezt pontosan tudta, és úgy óvott engem a mogyorótól, mint hímes tojást a padlótól. A mai nap pontosan arra készültem, amitől ő tizenöt éve féltve óvott, hogy megegyek egy jó nagy adag mogyorót.

- Felkelt – mondta, és a müzlimbe szórt egy jó nagy adag porított mogyorót. – Carlisle a közelben van.

Hozzám hajolt, és nyomott egy csókot a számra. Mikor felemeltem a kanalat, remegett a kezem. Kicsit elkevertem a mogyorót a tejjel, merítettem egy jó nagy adagot, és a számba vettem. Finom volt, de ugyanannyira káros is a számomra. Három kanál után éreztem, hogy az eddig is szűk nyelőcsövem még szűkebb lesz. A bőröm viszketni kezdett, és a színek egyre tompábbak lettek. A negyedik kanalat már nem tudtam lenyelni, visszaköptem a tálba, és elkezdtem eszeveszetten köhögni. Mintha valami vasmarokkal szorította volna a torkomat, olyan érzés volt. Halkan hallottam, hogy anyám leszalad a lépcsőn, és kiabálva szidja a müzli gyártót. Ekkor vesztettem el az eszméletem.

Mikor legközelebb magamhoz tértem, felszínesen tudtam levegőt venni, de a látásom nem volt teljesen ép. Carlisle erre is felkészített, valószínűleg agyi károsodást fogok szenvedni, de nem kell, hogy féljek, mert miután vámpírrá váltam, ez helyre fog jönni. Ekkor anyu hajolt fölém, a kezemet szorongatva, könnyekkel a szemében, és azt ígérgette, hogy nem lesz semmi bajom. Ez így igaz. Fizikálisan nem lesz, és pár hónap múlva a fejem is kitisztul. Megint elájultam.

A szívmonitor halk pityegésére keltem. A szememet nem nyitottam ki, Carlisle erre is figyelmeztetett. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy kómában vagyok, egészen addig, amíg a magánklinikájára nem szállít, Norvégiába. Egy hűvös érintést éreztem a karomon, ami nem lehetett más, csak egy vámpír. Kinyitottam a szemem, de nem tudtam teljesen, mert fel volt dagadva, és csak résnyire láttam ki a duzzadt szemhéjak mögül. Elmosódott foltokat láttam, de a hajak színéből meg tudtam állapítani, hogy ki kicsoda. Carlisle volt előttem, mögötte Bella állt, mellette Rosalie, és az ágyamon Jasper ült. Istenem, miért volt itt? Nem láthat ilyen rondán. Láttam már mogyoróallergiától felduzzadt fejeket, és nem a legszebb látvány. Most biztos undorodik tőlem.

Persze, ő ezeket a gondolatokat megérezte, és szinte azonnal megfogta a kezemet, és mondott valamit. Nem hallottam, mit mond, csak hangokat hallottam, de biztos azt, hogy ne gondoljak ilyen butaságokat. Ahogy eltelt pár perc, a torkomban levő duzzanat még jobban lelohadt, és könnyedebben vettem a levegőt, a hallásom és a látásom is elkezdett javulni. De ahogy lohadt le a szememről a duzzanat, a szememben lévő fekete folt is növekedett. Kezdek megvakulni. A vérnyomásom a plafonra ugrott, és rángani kezdett az ágy. Nem, ez nem az ágy, hanem én. Pánikrohamom lett.

Erős kezek szorítottak az ágyhoz. A hallásom annyira nem lett jobb, hogy értsem a szavakat, de annyira azért igen, hogy meg tudjam különböztetni. Carlisle kiabált Jasperrel, aki visszakozott vele, aztán elhallgatott, és felém hajolt. Úgy tűnik, hogy időközben elmúlt a rohamom, mert nem rángott semmi. Először a hűvös ajkakat éreztem meg a nyakamon, majd éles fogak szakították át a bőrömet.

Már ez is kissé fájdalmas volt, de amint elkezdte kiszívni a véremet, elöntött a forróság. Nem is tudtam, mennyi idő telt el, pillanatok, percek vagy órák? Nem is számított, mert ez a mámor felért egy egész élettel. Olyan hamar lett vége, ahogy elkezdődött. A fogak elhúzódtak a nyakamtól, és a korábbi forróság helyét kínzó ridegség vette át. Oldalra nézve láttam, hogy Jasper morogva vetődne felém, de Carlisle és Bella húzzák hátra. Nem értettem miért, hisz olyan jó érzés volt.

Még mielőtt panaszkodhattam volna a jeges érzésre, forróság cikázott végig a testemen, de nem a korábbi jól eső meleg, hanem fájdalmas, égető érzés. Eleinte nem volt rosszabb, mint amikor valaki megégeti magát. De ez az égető érzés az egész testembe szétterjedt, és csak fokozódott és fokozódott. Percek vagy pillanatok múlva már szinte elviselhetetlen volt. Ráadásul valami a fülemet is bántotta. Ki üvölt? Aztán megéreztem, hogy majd szétszakad az állkapcsom, és rájöttem, hogy én vagyok az.

Nagy nehezen összecsuktam a számat, de az ordítást nem tudtam abbahagyni. Olyan, mintha valaki kicserélte volna a véremet lávára, ami belülről égetett volna porrá. Sosem enyhült a fájdalom, csak növekedett. Pont, mikor azt hittem, hogy nem bírom tovább, ez a pokol, jött egy erősebb fájdalomhullám, és rájöttem, ez még korántsem a vége.

A hűvös levegő úgy hatott a bőrömre, mint egy jeges vízesés. Az alattam szétszaggatva heverő lepedő olyan durva volt, mint egy smirgli, és a torkomat égető éhség elviselhetetlen volt. Kinyitottam a számat, és beszívtam a levegőt. Semmilyen megkönnyebbülést nem hozott, ami szokatlan volt. Minden reggelem egy nagy sóhajjal kezdődött, ami után felkeltem, és csináltam a napi teendőimet. Most beszívtam a levegőt, de teljesen szokatlan művelet volt. Mintha nem lenne rá szükségem.

Óvatosan kinyitottam a szememet, és úgy tűnik az óvatosságom nem volt alaptalan. A fény éles tőrként hasított a látóterembe. A kezemet napellenzőként használva felültem. Semmi remegés, nem görcsöl a gyomrom, és a fejem sem fáj, mint általában egy komoly betegség utóhatásaként szokott. Csak a torkom égett. De az nagyon. Valaki felállt a székből, ami a hirtelen megkönnyebbülésre megreccsent. Összerezzentem, mert olyan volt ezt hallani, mintha egy komplett szimfonikus zenekar kezdett volna a fülemben játszani teljes tüdőkapacitással.

Az arcomra simuló kéz viszont nagyon kellemes érzés volt. Az éles fény megszűnt, így elvettem a kezem a szemem elől. Mondhatnám, hogy a lélegzetem is elakadt a látványtól, de már így sem lélegeztem. Jasper állt előttem, de úgy láttam őt, mint még soha. Minden egyes porcikáját teljes bizonyossággal láttam, egyetlen részlet sem maradt rejtve. Mint mikor a képcsöves tv-t kicseréljük életünk első LED tv-jére. Minden olyan tiszta, annyira tündöklő és elmondhatatlanul csodaszép. Halvány mosoly jelent meg az arcán, amitől - ha lehetséges - még szebb lett. Megsimítottam az arcán levő kis gödröcskét, és a bőre olyan volt a kezem számára, mint a legdrágább kasmír. Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy mennyire is szomjas vagyok. De amint erre gondoltam, megint belém hasított az éhség.

Próbáltam elmondani neki, mennyire is éhes vagyok, de a torkomból csak egy morgás jött elő. Azonnal komolyra fordult az arca, olyanná, mint egy katonáé, aki bevetésen van.

- Carlisle, kezdődik.

Hangja szinte simogatta a fülemet. De ez nem enyhített a fájdalmon, ami csak fokozódott a torkomban. Az ínyem feszülni kezdett, amin azzal próbáltam segíteni, hogy felhúztam a számat a fogaimról. Megint morogni kezdtem. Istenem, segítsen már rajtam valaki! Felpattantam, és az ajtó felé kezdtem szaladni, vagyis azt hittem, arra futok, de falnak ütköztem. Nem mintha akadályozott volna, átszakítottam, és kint találtam magam egy erdőben. Körülöttem minden hangos volt, nem volt egy csendes pont sem az egész világon. A fülemre szorítottam a kezemet, és behunytam a szememet, miközben még mindig morogtam a torkomat mardosó kíntól. Fülem egy pillanat alatt kiszűrte a milliónyi zaj közül a felém tartó lépteket.

Felpattantak a szemim, és minden vérvörösben úszott. Az ég nem volt kék, az avar nem volt megnyugtató barna színű, minden vérvörös volt. Kétségbeesetten elkezdtem szaladni, hátha miután kijutok az erdőből, ez megváltozik, de miközben egyre nagyobb távot tettem meg, ennek az esélye minden egyes lépéssel csökkent. Tehetetlenségemtől egyszerre lettem szomorú és mérges. Ezek közül persze a düh kerekedett felül. Megragadtam egy fát, kicsavartam a földből és elhajítottam.

Fél tucat kar fonódott körém. Mint egy ketrecbe zárt vad, úgy próbáltam kitörni, teljesen hiába. Felordítottam, és fogaimmal a fogva tartóim felé kaptam. De helyettük egy műanyag zacskó akadt a fogaim közé, amiből fémes ízű nedű csorgott. Az egész testem elernyedt, a torkomban lángoló kín megszűnt, a fogaim végre nem sajogtak. Vér. Ez az, ami nekem kell. Bíborszín, sűrű, csábítóan édes vér. Megragadtam a zacskót, és nagy kortyokban nyelni kezdtem. Pár pillanat alatt kiürült. Csalódottan dobtam félre, és elégedetlenül morogni kezdtem.

Egy szőke hajú férfi állt előttem, még egy ugyanolyan csomaggal a kezében. Sietve kitéptem a kezei közül, és megint rátapadtam a zacskóra. A látásom kezdett kitisztulni. Ezért tudtam, hogy az előttem álló férfi szőke. Mintha ismerném. De mi lehet a neve? Charls? Nem, biztos nem. Valamiféle doktor lehet. De honnan ismerem? Villámként csapott belém a felismerés. Carlisle és a Cullen család többi tagja szorosan állt körülöttem, vigyázva arra, nehogy megint elszökjek. Egy utolsó szívással kiürítettem a műanyag zacskót, és óvatosan nyújtva Carlisle felé visszaadtam.

- Köszönöm – mondtam reszelős hangon, és megtöröltem a szám szélét.

Ő csak bólintott. Óvatosan körbenéztem, és mindenki ott volt. Tekintetemmel megkerestem Jaspert, aki aggodalommal és vegyes szerelemmel a szemében nézett rám. Felé nyúltam, és ő azonnal hozzám lépett, és átölelt. Arcomat a nyakába fúrva öleltem. Ő pedig simogatta a hátamat. Olyan jó érzés volt.

- Sajnálom, amit tettem – mondtam, és mindenki tudta, mire gondolok.

Megéreztem egy harmadik kezet is a hátamon, de nem kellett hátra néznem ahhoz, hogy tudjam, Esme az.

- Ez természetes, Lisa. Nekünk ilyen a természetünk. A vér hajt minket.

Aggódva felé fordultam.

- Lesz még ilyen?

A tekintetéből kiolvasott együttérzés már meg is adta a kérdésemre a választ.

- Számtalanszor.

Felsóhajtottam, és tudtam, ez nem lesz egy könnyű menet. Alig pár perce ittam meg az utolsó zacskó vért, és megint égni kezdett a torkom, a látóterem pedig egyre rózsaszínűbb lett. Kemény évnek nézünk elébe.

Nyolc hónappal később

Hangtalanul lépkedtem előre a zsákmány felé, már csak fél méterre voltam tőle. Innen gyerekjáték lesz becserkészni. A szél felém fújta a jószág illatát, és mikor megéreztem az illatát, a torkom bizseregni kezdett. Lejjebb lapultam, a lábaimban megfeszítetem az izmokat, és előre vetődtem. Szélsebesen futottam az állat után, semmi esélye sem volt ellenem. Pont olyan gyorsan kaptam el, mint amilyen hamar kiürült belőle az összes vér. A tetemet a földre tettem, és letöröltem a szám sarkából lecsorduló vércseppet.

Megtanultam kezelni a vérszomjamat. Nem volt könnyű, sőt, nagyon nehéz volt, de megérte. A fejemben nincs akkora kuszaság, mint az elején, de még mindig csábít az emberi vér. Azt mondták, ez teljesen normális, sosem fog teljesen elmúlni. Ekkor meghallottam, hogy nem messze tőlem egy szarvas felbőg, majd a szívverése egyre lassult, míg meg nem állt. Pár pillanattal később Jasper kilépett a fák közül, és éppen megtörölte a száját.

- Már nagyon jól megy – mondta, miközben átölelte a derekamat.

Hozzábújtam a széles mellkasához, és átkaroltam a derekát, vigyázva, nehogy túlságosan is megszorítsam. Jó volt, hogy végre az egész valómmal őt érezhetem, és a tudatom mélyén nem furakodik oda a vér utáni vágy.

- Gyakorlat teszi a mestert.

Elmosolyodott, és lágyan megcsókolt. Egymást átkarolva sétáltunk vissza Carlisle házába. Még mindig Norvégiában voltunk, anyám pedig úgy tudta, én még mindig kómában fekszem. Fájt, hogy ő így tudja, de neki ez volt a legbiztonságosabb. Még nem volt időszerű, hogy emberek közelébe menjek, de amint Carlisle úgy véli, készen állok rá, felhívom és meglátogatom. De addig is itt voltam ezen a csodálatos helyen a második családommal. A ház nagyon el volt rejtve az erdő mélyén. Eleinte féltem, hogy megtámadok pár arra kószáló turistát, de szerencsére senki sem járt a ház közelében.

Maga a ház fából készült, amelynek nagy, széles ablakai vannak. Gyönyörű tölgyszínre pácolt külseje még szebb belsőt takart. Jasper mesélte, hogy nem olyan rég vették ezt a házat, de még akkor, mikor Alice élt. Ő rendezte be. Meglepődve vettem észre, hogyha engem bíztak volna meg a berendezésével, valami hasonlót alkottam volna.

Amióta átváltoztam nem volt látomásom. Arra számítottam, hogy miután átváltozom, felerősödik ez a képességem, de mint kiderült ez nem egy képesség. Hogy micsoda, azt még mindig nem tudtuk megmondani. Besétáltunk a kellemes hangulatú előszobába, és Esme éppen egy katalógust nézegetett tele hajmodellekkel. Leültem mellé, és együtt elkezdtük átnyálazni az újságokat.

Ez az egész pillanat, olyan hétköznapi volt, mintha nem is vámpírok tárgyalnák meg, milyen frizurát vágjanak egymásnak. Teljesen szokásos, szinte megszokott kép, amint az anyós és a menye hosszan taglalják a rövid haj előnyeit. A fiúk a konyhában halkan beszélgettek, és Rosalie éppen készült rávenni Emmettet, hogy megnézzék együtt az Egy boltkóros naplóját,, mikor zajt hallottam fentről. Furcsán ismerősnek tűnt, ezért mielőtt Jasper felment volna, elé álltam.

- Majd én.

- De Lisa, bármi lehet fent, még a…

Egy csókkal elhallgattattam, és ezzel megosztottam vele, milyen ismerős érzésekkel töltött el ez a nesz. Bólintva beleegyezett, és én lassan sétáltam fel a lépcsőkön. Még egyszer hallottam a neszt, a jobb oldali szobából. Vettem egy nagy levegőt. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a látványra. Ott állt előttem Alice teljes életnagyságban. Ő éppen a bútorokat rendezgette, mintha valami nem úgy lenne, ahogy eredetileg hagyta. Végre észrevett engem is, és mosolyogva felegyenesedett.

- Lisa, csakhogy feljöttél! – szaladt oda hozzám, és meg akart ölelni, de mikor hozzám ért volna, kezei átmentek a testemen. Hideg borzongás futott rajtam végig. – Upsz, ezt nem tudtam.

Vállat vont, és kicsit hátrébb állt. Én még mindig nem tudtam felfogni, hogy ez igaz. Visszajött Jasperhez?

- Te meg… – csak ennyit tudtam mondani, de persze ő értette.

- Tudom, nekem nem kéne itt lennem – mondta széles mosollyal az arcán. – De nem tudtam megállni, hogy ne látogassalak meg. Istenkém, olyan elbűvölő vagy.

Ha tudtam volna, a bók hallatán elpirulok, de jobb híján zavartan megköszörültem a tokomat.

- Ha akarod, felhívom Jaspert…

- Dehogy is! – szakított félbe, aztán attól félve, hogy lent felismerik a hangját, halkabban folytatta. – Csak te láthatsz engem, ez a szabály.

- Milyen szabály? – kérdeztem.

- Túl hosszú történet, túl kevés idő – zárta le a témát. – Azért vagyok itt többek között, hogy elmagyarázzam azokat a dolgokat, amiket láttál.

Izgatottságomban majdnem levertem a mellettem álló vázát a dohányzóasztalról, de még idejében elkaptam. Végre kiderül az igazság olyan sok bonyodalom után.

- A válasz egyszerű – kezdett bele mosolyogva. – Azt akartam, hogy egymásra találjatok.

- Rendben, de ehhez miért kellettek a látomások?

Leültem a karosszékbe, és lábamat keresztbe téve helyezkedtem el.

- Szerinted Jasper valaha is szóba állt volna veled, ha nincs ez az egész?

Megütközve néztem rá, mire ő gyorsan elkezdett mentegetőzni.

- Nem úgy gondoltam, félre ne értsd. – Felsóhajtott, és hátra simította a haját. Túlságosan is ismerős mozdulat. – Ő túlságosan kedves és jólelkű. Annyi neki nem elég, hogy alig bír ellenállni a véred illatának. Velem könnyű dolga volt, mert már vámpír voltam, de nálad megijedt. Nagyon megijedt.

Csöndben hallgattam, és jelen pillanatban teljesen képtelenségnek tartottam, hogy beijedt. De hitem Alice-nek, és bólintottam egyet, jelezve, hogy folytathatja.

- Szóval, küldözgettem az emlékeimet, így felkeltve Jasper érdeklődését.

- Miért én? – Vágtam közbe. – Szeretted Jaspert, miért akartad, hogy mellette legyek?

Durva kérdésnek hangzott, de mindenképpen meg kellett kérdeznem. Ő nem vette támadásnak, csak elmosolyodott, és lehajtotta a fejét.

- Valóban szeretem őt, ezért akartam, hogy legyen mellette valaki, aki szintén szereti őt. Nem élhet örökké az emlékem árnyékában. De persze valaki olyat kellett találnom, aki szintén szeretni fogja. – Felnézett rám. – Hogy miért pont téged kezdtelek el figyelni? Fogalmam sincs. Megérzés. Még az előtt kezdtem, hogy apukád meghalt, és már akkor tudtam, hogy te vagy az, aki Jaspernek kell.

A szemeim égtek, a torkomban fojtó érzést éreztem, de a szívemben hálát. Rámosolyogtam Alice-re, aki odalépett hozzám, és lehajolt, hogy megöleljen, de mikor nem sikerült, bosszankodva arrébb lépett. Elnevettem magam. Jó volt végre tudni mindennek az okát, és rájönni, hogy mégsem vagyok akkora csodabogár.

- Ideje lenne visszamenned. Még a végén azt hiszik, hogy megbolondultál, és magadban beszélsz.

Már indult volna, de megállítottam.

- Várj, Jaspernek mit mondjak?

A hangját már csak a fejemben hallottam, miközben a teste kezdett elhalványulni.

Azt, amit a szívedben érzel.

Egy pillanatra elgondolkodtam ezen a kijelentésen, és lementem a földszintre. Mindenki el volt foglalva valamivel, Emmett és Rose végre filmet néztek, Esme és Carlisle a napi teendőket beszélték meg, miközben Edward és Bella a vázába rendezték össze a virágokat. Jaspert nem láttam sehol, de mikor két erős kar a derekam köré fonódott, megnyugodva simultam a hozzájuk tartozó testhez. Kaptam egy lány puszit a homlokomra, és belesuttogott a fülembe.

- Mi történt odafent?

Mosolyogva megsimogattam a karját, és szembe fordultam vele.

- Egy igazi csoda.

Értetlenkedve nézett rám, mire elnevettem magam, és megcsókoltam.

- Azt hiszem, készen állok – mondtam.

- De mire?

- Hát arra, hogy hazamenjünk.

Erre mindenki felkapta a fejét, még a tévét is lenémították.

- Lisa, biztos vagy benne? – kérdezte Carlisle kissé kételkedve.

Rávillantottam ugyan azt a magabiztos mosolyomat, mint Jasperre pár pillanattal ezelőtt, és határozottan bólintottam.

- Mindenre készen állok.

- Állunk – javított ki Jasper, és puha csókot nyomott a kezemre.

- Igen. Mindannyian.

Vége

Alice hagyatéka - 9. fejezet

Bocsánat, hogy csak szerdán teszem fel, de tegnap eléggé elvitt az élet :). Remélem ez is tetszeni fog!

9. fejezet

Hazatérés

5 hónappal később

A konyhában ültem, és a mustáros szendvicsemet majszolgattam, miközben mélyen elmerültem a gondolataimban. Öt hónapja itt vagyok. Legalább öt évnek tűnik. Minden egyes nap kínszenvedés, bár igyekszem, hogy ezt a többiek ne tudják meg. A tervem egészen jól működik, bár van valaki, akit nem tudok megtéveszteni.

Caius átlát minden álcámon, de annyira nem is bánom. A napom nyolcvan százalékát vele töltöm, és mikor nem, akkor a többi Volturi taggal tanácskoznak, vagy épp táplálkoznak. Ez felett nehezen hunytam szemet, de muszáj volt. Különben is, mit tehettem volna ellene? A jó nagy semmit.

Próbáltam mindegyik vámpírral közelebbi kapcsolatot kialakítani. Volt, akivel könnyű dolgom volt, de voltak, akik a köszönésen kívül nem hajlandók velem beszélni. Mint Jane. Ki nem állhatott, viszont a testvérével, Alec-el jól kijöttem. A többiekkel felszínes volt a kapcsolatom, talán még Aro az, aki próbált jobban megismerni.

Caius nem kérdezget, bár lehet, hogy azért, mert neki szoktam kiönteni a lelkem. Mindent elmeséltem neki, és ő hallgatott, vígasztalt, bólogatott és megnyugtatott, mikor mit kellett. Hozzá kerültem a legközelebb. Anélkül nyíltam meg neki, hogy ő bátorított volna erre, és az ilyen nagyon ritka. Általában bizalmatlan és elutasító vagyok mindenkivel, ha erre kerül a sor. Valamiért megbízom benne.

Igazából így is nagyon elveszettnek éreztem magam, még Caiussal is. Próbáltam elszakadni a régi életemtől, de nem ment túl könnyen. Mindig, mikor belenéztem a tükörbe, emlékek tódultak a fejembe, így szépen lassan elkezdtem változtatni a külsőmön. A hajamat megnövesztettem, és folyton felcsatoltam. Régen mindig leengedtem. Elkezdtem magam sminkelni. Csodálatos érzés volt. Reggel, mikor felkeltem, még az a lány voltam, aki az anyjával élt, gyenge volt kémiából, és átnéztek rajta a fiúk. Aztán elkezdtem sminkelni magam. A bőröm olyan volt, mintha kimeszelték volna, a szemeim körül sötét lett, mintha füst gőzölgött volna belőle. Az ajkaimat pedig bordószínűre festettem. Ez nem én vagyok. Közel sem. De éppen ezért jó. Mint egy álarc.

Lenyeltem a szendvicsem utolsó falatját, és felálltam, hogy visszamenjek a szobámba, de egy hideg kéz simult a hátamra. Mosollyal a szám sarkában fordultam meg.

- Szia – köszöntem.

- Szia – köszönt Caius is, és felült az egykori helyemre. – Ma mit tervezel?

- Nem tudom – csavartam az ujjam köré a pólómból kilógó zsinórt. – Talán elmegyek a könyvesboltba.

- Helyes, úgyis kifogytam az olvasnivalóból – bólintott helyeslően.

Bárhova is mentem, ő mindig velem jött. Úgy bántak velem, mint egy hímes tojással, de csak akkor, mikor kimentem. Itt szinte rám se hederítettek. Lehet, hogy rosszul döntöttem?

Végigjártam a G nevű írók sorát, és kerestem valami újabb kiadású könyvet, de nem találtam olyan, aki érdekelt volna, így átmentem egy másik sorra. Kihúztam a könyvet, és elolvastam a tartalmát. Tetszett, így fellapoztam az első oldalt, és elkezdtem olvasni. Mindig így csinálom, mert a tartalom nem mindig megbízható. Elmerülten olvastam, és csak akkor vettem észre, hogy ott van Caius mögöttem, mikor a kezeit a vállamra tette, a mellkasa pedig hozzáért a hátamhoz.

- Miről szól a könyv? – kérdezte a fülembe suttogva.

Nem tehetek róla, megborzongtam. Egyáltalán nem tudott hidegen hagyni, mikor ilyeneket csinált. Pedig megfogadtam, hogy felhagyok a fiúkkal, főleg a vámpírokkal. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és megköszörültem a torkomat.

- Egy alkoholista férfiról, aki… aki megpróbál leszokni.

A hangom kicsit fojtott volt, de nem zavarta. Csak elgondolkozva összeráncolta a szemöldökét, majd kivette a kezemből a könyvet, és a kosárba tette.

- Tetszik – mondta, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy a könyvre mondta.

Összeszedtünk még pár könyvet, és miután fizettünk, lassan sétáltunk egy kicsit a téren, és könnyed témákról beszéltünk. Ilyenkor tényleg el tudom felejteni, hogy mi mindent hagytam hátra. Az egyik téren leültünk a szökőkút előtti padra, és ott beszélgettünk tovább. Mikor kifogytunk a témákból, csak ültünk egymás mellett, és néztük, hogy mit csinál a többi ember. Olyan békések, olyan tudatlanok. Olyan erősen tört rám a tudatlanság vágya, mint még soha. Ha nem tudnék semmiről, anyuval veszekedhetnék azon, miért ne otthon festesse a haját.

- Már megint sóhajtozol.

Meglepetten néztem Caius-ra.

- Vagy már észre sem veszed? – kérdezte egy apró mosollyal a szája sarkában.

Lenéztem az ölembe, és az ujjaim között kezdtem morzsolgatni a szatyor fülét. Valóban nem vettem észre. Bár mostanában a legtöbb dolgot öntudatlanul csinálom. Mindig, mikor elkezdek gondolkodni a mostani éltemen, eszembe jut, mi volt Shetter Bay-ben. És mikor eszembe jut az a kis város, Jasper arca jelenik meg előttem. Nem tudtam kiverni a fejemből, a fájdalommal teli ordítását. Néha, mikor este vele álmodom, felriadok, és szó szerint hallom a fülemben. Ez nem jó, nem így kéne lennie. El kell felejtenem, ha új életet akarok itt kezdeni. Mert az biztos, hogy kezdenem kell. De mindenképpen itt?

Caius-ra néztem, aki csak türelmesen nézett rám. Egy csöppet sem emlékeztetett korábbi önmagára. Egészen megkedveltem, de vajon elég nekem ő? Helyette? Tudtam a választ, mégsem akartam beismerni a megoldást. Őt senki sem helyettesítheti, és nem is pótolhatja. Ő nekem volt teremtve. Bűntudatom támadt, amiért ilyen önző gondolataim támadtak, de ez volt az igazság.

- Sajnálom. – Csak ezt bírtam mondani, mert már meghoztam azt a döntést, amit az elején kellett volna. Bár lehet, hogy így kellett lennie.

Ő csak bólintott, és magához ölelt. Kétség kívül nagyon egymás szívéhez nőttünk. Igaz, nála nem tudhatom, hisz nem mutatja ki annyira, de Caius nagyon fontossá vált a számomra.

- Ígérd meg, hogy még találkozunk – mondta, miközben végigsimított a hajamon.

- Megígérem – suttogtam, és a nyakához fúrtam a fejem. Hazamegyek.

Három bőröndöt magam után húzva szaladgáltam fel-alá a reptéren. Még sosem repültem egyedül, így természetesen nem tudtam, hogy mikor merre kell menni. Eddig fel sem tűnt, hogy ilyen sok cuccot vettem Olaszországban, de így is csak három bőröndbe fért bele, pedig egy csomót a kastélyban hagytam.

Miután sikeresen megvettem a jegyemet, gyorsan megkerestem, hányas kapuhoz kell menni. A tizenhármas kapu. Ugye most csak szórakoznak velem? Megfogtam a három bőröndöm fogantyúját, és elindultam a tizenhármas kapu felé. Már majdnem félúton voltam, mikor az egyik fogantyú egy nagy reccsenéssel letört a bőröndről. Megdermedtem, és csak néztem a kezemben maradt műanyag-darabot. A körülöttem álló emberek viszont csak mentek tovább. Felnéztem az ég felé, és hangosan is kimondtam, amit gondoltam.

- Nem érdekel, mit csinálsz, én akkor is visszamegyek Shetter Bay-be!

Nem foglalkozva a furcsálló pillantásokkal, az egyik bőröndöt a lábammal magam előtt tologatva indultam meg a kapu felé.

Macerás volt beadni a csomagokat, de végül ott ültem a váróteremben egy kistáskával a vállamon. A jegyemet úgy szorongattam, hogy majd’ eltéptem. A búcsúm a Volturitól gyors volt és személytelen. Ilyennek kellett lennie, ők mindig távolságtartóak voltak velem, és ez most sem változott meg. Viszont előző este Caius-tól hosszú órákon keresztül búcsúzkodtam. Nem is hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz őt elhagyni. De Jasper távollétét még nehezebb elviselni.

Egy kedves hang bemondta a hangszóróba, hogy elkezdődött a beszállás. Beálltam a sorba, de még mindig nem tudtam felfogni, hogy hazamegyek. Lassan kezdtek elfogyni előttem az emberek, és mikor odaadtam a jegyemet, hirtelen tudatosult bennem: Újra találkozni fogok Jasperrel.

Erre a tudatra széles mosoly terült szét az arcomon. Letörölhetetlen, igazán vidám, arcfeszítő mosoly. Már öt hónapja nem volt ilyenben részem. A nő visszaadta a jegyemet, és kicsit zavartan pislogott.

- Kisasszony, minden rendben? – kérdezte. Biztos nem mindennapi ijesztő mosolyom van.

- Persze, Susanne – neveztem el, mert ez jutott eszembe először világosbarna hajáról. – Hazamegyek.

Ezzel besétáltam a repülőgépbe, és nem érdekelt, hogy mit gondol rólam, hiszen hazamegyek.

Leszállás után leszedtem a csomagjaimat, amit egy kocsira pakoltam. Arra a gondolatra, hogy alig pár perc múlva találkozni fogok Jasperrel, elkezdett dübörögni bennem az adrenalin, és olyan gyorsan toltam a kocsit, hogy szinte már az húzott engem. Egyenesen a kijárat felé mentem, mikor legnagyobb meglepetésemre megláttam az anyukámat.

Lassítottam, és csak néztem rá, ő viszont nem zavartatta magát, integetve szaladt felém, és megölelt.

- Végre itthon vagy, kicsi lányom – mondta miközben szorongatott.

Nem is vettem észre, hogy anyu is ennyire hiányzik. Megöleltem, és meglapogattam a hátát.

- Igen, anya, itt vagyok, de ha továbbra is így szorítasz, nem sokáig.

Nevetve elengedett, és hátra simította a hajamat.

- Kívülről megváltoztál, de belül mindig ugyanaz maradsz.

Elmosolyodtam, és inkább nem említettem meg neki, hogy ebben mennyire téved. A háta mögé néztem, és körbe kémleltem a repülőtéren. Nem fogalmaztam meg magamban, hogy mire számítok a repülőtéren, de mikor nem láttam egyetlen Cullent sem, csalódott lettem. Igaz, miért is akarnának kijönni? Csúnyán helyben hagytam őket.

- Kicsim, figyelsz te rám? – integetett anyu a szemem előtt.

- Mi? – pislogtam. – Persze, mondjad csak.

Felsóhajtott, és rosszallóan ingatta a fejét. Vagyis valami fontosról beszélt.

- Ma este el kell jönnöd velem egy partira.

- Muszáj, anya? Ma este mást akartam csinálni.

Nem fog elengedni, ennyire már ismertem. Pedig ma este el akartam menni Jasperhez, hogy elmondjam neki, még mindig… kedvelem.

- Igen, kicsim, muszáj. Kérlek, tedd meg értem, ez egy nagyon fontos parti lesz. Ha ez jól sikerül, egy nagy cégnél nagyon jó pozícióba kerülök.

Jaj, ne. Tudta, hogy ezzel megvehet magának. Az egyetlen dolog, amikor nem akadékoskodok a szívességeken, az az állása. Miután apu meghalt, annyira le volt törve, hogy ott kellett hagynia az álomállását. Azóta mindenben segítem. Basszus, most megfogott. Felsóhajtottam, és mielőtt kimondtam, hálásan elmosolyodott.

- Rendben, elmegyek, de kissé szűkszavú leszek, és kilenckor lelépek, rendben?

- Te vagy a legjobb.

Megint szorosan átölelt, és mikor sikerült megakadályoznom, hogy megfojtson, elindultunk a kijárat felé. Továbbra sem adtam fel, kémleltem a környezetünket, hátha megpillantok valakit, de senkit sem láttam. Azonban akadt valaki, akin átsiklott a tekintetem. Alig értünk ki a reptérről, valaki hátulról átölelte a nyakamat. Tudtam, hogy nem Jasper az, mert nem szökött az égbe a pulzusom, és persze meleg volt az illető bőre.

- Lisa, jesszusom, de rég láttalak! – Mark úgy ölelt, mintha a halott felesége lennék, aki visszatért az életbe. Bizarr.

- Mmmghrrr!

Csak ezt tudtam mondani, mert az arcom az ölelés erejétől belefúródott a mellkasába.

- Jaj, bocsi, kicsit talán heves vagyok – mondta védekezően.

- Á, dehogy, csak az orrom átkerült a tarkómra.

Megsimogattam az említett testrészt, mire felnevetett. Az eszem eldobom, örülök neki, hogy láthatom. Annyira bele voltam feledkezve ebbe az egész vámpír világba, hogy el is felejtettem, milyen emberek között lenni. Heves ölelések, csapongó érzelmek, hangos nevetés és isteni Mexikói kaja. Hm, a sarki Taco bárból nagyon jó illatok jönnek.

Javasoltam, hogy üljünk be, és ott beszéljük meg, mi minden történt a városban, míg én el voltam utazva. Hihetetlen, mi mindenről maradtam le. Mark szerzett magának egy barátnőt, akivel már a közös főiskolai életüket tervezték. A lányt Robertának hívják, és mily meglepő, kiköpött másom. De nem bántam, inkább legyen ez, mint utánam epekedjen. Anyám sürgetésére gyorsan befejeztük a Tacot, és elindultunk haza. Milyen kevésnek tűnt ez az egy óra; nagyon sok mindent hallottam, de még többet szerettem volna. Jasper nem is került szóba.

Otthon egyből felfutottam az emeletre, és bevetettem magam az ágyamba.

- Oh, végre, a saját ágyam!

Örömmámorban nevetgélve fúrtam bele az arcomat a párnámba, de egy pillanattal később a kacagás a torkomon akadt. Édes illata volt az ágyamnak. Minden egyes darabjának. És túl rendesen volt bevetve ahhoz, hogy anyám csinálja. Nagyon precíz kezek simították el az ágyamat. Felugrottam az ágyból, és az ablakhoz futottam, hátha ott van Ő. De nem, csak a sötétség nézett vissza rám. Ez így nem mehet tovább, el kell mennem hozzá. Igen, ma este elmegyek a házukhoz, és beszélek vele.

Francba! Megígértem anyunak, hogy elkísérem valahova. Ez nem lehet igaz. Felsóhajtottam, és elfeküdtem az ágyamon. Hülye céges parti. Egyáltalán miért kellek én oda? Úgy nézek ki, mint egy félresikerült Lilly Allen, nem hiszem, hogy túl jó fényt vetnék rá. Hacsak nincs a főnöknek egy fia. Úgy pattantam fel az ágyamról, mint egy órarugó, és leszaladtam a földszintre.

- Anya! Kik is lesznek pontosan ott ezen a partin?

- Öhm – motyogott, miközben a divatmagazinokat rendezgette. – A főnök, persze, pár magasabb beosztású alkalmazott, és az, akiket meghívnak.

- Oh, értem – mondtam, mintha bevettem volna ezt a szöveget. De én nem vagyok ilyen naiv. – És kit fog meghívni, a főnök?

- Lisa, miért fontos ez? – próbált kitérni a válaszadás elől.

- Anya, tudod, hogy tudom, szóval ne kerülgessük a forró kását.

Mindig utáltam azokat, akik félrebeszélnek.

- Rendben, talán ott lesz a fia.

Felvontam a szemöldökömet.

- Talán?

Csak a szemét forgatta, és folytatta a magazinok pakolását.

- Csak nevetned kéne néhány viccén, és mikor elmegyünk, adnod kell egy puszit az arcára. Semmi komoly.

Ez tényleg nem sok, de nem azt jelenti, hogy készségesen meg fogom tenni.

- Máskor is lesz ilyen parti?

Egy pillanatig gondolkozott.

- Igen, minden félévben van.

Felsóhajtottam, és magamra húztam az ajtó mellé dobott csizmámat.

- Hova mész? – kérdezte, és felállt az asztal mellől.

- Ne haragudj, várnod kell még fél évet az előléptetésre.

Csak halkan hallottam, hogy mit kiáltott utánam, miközben az autómhoz rohantam. Beugrottam az ülésbe, ráadtam a gyújtást, és már ki is tolattam. Szerencsém volt, hogy nem voltak kint még a rendőrök, mert tuti megbüntettek volna, olyan gyorsan hajtottam. Bár csak egyszer voltam a Cullen házban, és akkor is félig agy halott voltam, elsőre eltaláltam a helyes utat. Halványan égtek a lámpák, amik megvilágították a kertet. Lefékeztem a rózsabokrok mellett, kipattantam az autóból, és felfutottam a verandára.

Eddig tartott a lendületem. Felemeltem a kezem, hogy bekopogtassak, de nem tudtam megtenni. Mi van, ha már teljesen kitörölt az életéből, és nem akar látni? Egy világ törne össze bennem. Ezeken járt az agyam, míg ott álltam a verandán. Nem tudom mennyi ideig álltam ott, arra tértem magamhoz, hogy kinyílik az ajtó.

Jasper állt előttem teljesen ledöbbent arccal. Úgy látszik, a Volturi neki nem szólt. Az arcán ugyanazt a tanácstalanságot láttam, amit én éreztem. Szerettem volna megölelni, megcsókolni, de ugyanakkor szerettem volna elfutni és hagyni, hogy tovább élje az életét nélkülem. Eddig is olyan sok fájdalmat okoztam neki.

És ekkor olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Harag ült ki az arcára, megmarkolta a karomat, és berántott a házba.

- Mégis mit keresel te itt? – kérdezte kiabálva.

Pár pillanatig döbbenten néztem rá, egyáltalán nem ilyen viszontlátásra számítottam. És mégis mit képzel, hogy csak így letorkol?

- Hogy mit? – kérdeztem vissza hasonló hangsúllyal. – Oh, csak gondoltam, hogy hazajövök Olaszországból, hátha valaki szívesen lát még itt!

- Menj vissza, amíg teheted! Nem tudod, mit akarsz! Ha már most vámpírrá változol, lehetőséged sem lesz rá, hogy meggyógyítsanak!

- Hogy mit csináljanak? – kérdeztem immár lenyugodva.

Láthatóan bánta, hogy kiejtette ezeket a szavakat a száján, de már nem tudta visszaszívni.

- Jasper, miről beszélsz?

Felsóhajtott, és hátrasimította a haját.

- Tudom, hogy nem lehet gyereked.

Kínos csend lett kettőnk között. Mégis honnan tudja? Senkinek sem mondtam el itt, Shetter Bay-ben. Ha csak… Edward. Kiolvasta a fejemből. Furcsa mód nem éreztem csalódottságot vagy haragot, csak megkönnyebbülést. Örültem, hogy tudja, és nem nekem kellett elmondanom.

- Jasper, nem fognak segíteni rajtam. Ezt te is jól tudod.

Közelebb léptem hozzá, és ki tudtam olvasni a szeméből a fájdalmat.

- És ha mégis? Lehet, hogy most vámpírrá változol, és pár hónapra rá feltalálják a módot, hogyan lehet gyereked. Lisa, nem akarom, hogy egyáltalán ne legyen lehetőséged gyereket vállalni.

- Shh.

Finoman az arcára simítottam a kezem, mire ő csak lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Bensőmben a szerelem lángja újra ezer fokkal lobbant fel, ami meglepett, mert azt hittem, sosem fogok újra ilyet érezni. De hallván, mennyire aggódik értem, mennyire törődő, újra beleszerettem.

Körém fonta a karjait, és szorosan magához húzott. Átöleltem a nyakát, és finoman simogattam a fejét. Halkan hallottam, hogy néha-néha szipog egyet, ebből tudtam, hogy könnyek nélkül sír. Ekkor láttam meg a konyhában a többieket. Edward finoman mosolygott a bajsza alatt, Bella viszont leplezetlenül szélesen vigyorgott. A legmeglepőbb Rosalie volt, aki egy bátortalan mosolyt küldött felém, és még egy intést is megkockáztatott.

Jasper elhúzódott, a kezébe fogta az arcomat, és lágyan megcsókolt. Egy csapásra elfelejtettem, hogy kik és hol vannak, minden érzékem Jasperrel telt meg. Visszacsókoltam, és ujjaim puha tincsei közé fúrtam. Percek múlva sem akartuk elengedni egymást, sőt, még intenzívebben belekezdtünk. Nyelvünk heves csatába kezdett, de közben ő nagyon ügyelt arra, hogy a fogához ne érjek. Nem is tudatosult bennem, mikor indultunk el, csak arra eszméltem fel, hogy Jasper szobájában állunk. Tudtam, hogy ez az övé, mert láttam Alice emlékeiben. Egy pillanatra elváltunk, de csak addig, amíg lehúzta rólam a felsőt, majd újra heves csókcsatába kezdtünk. Szinte letéptem a gombokat az ingéről, mikor levettem, és a tenyeremet a hideg bőrre simítottam. Felsóhajtottam, akkora örömet okozott, hogy megint érinthetem ezt a rideg testet.

Lefektetett az ágyra, és egy ügyes mozdulattal levette rólam a melltartót. A szájával azonnal a mellbimbómra tapadt, és nyalogatni, szívni kezdte. Az érzéstől benedvesedett a lábam köre, és lüktetni kezdett. Mintha megérezte volna a reakciómat, felmordult, de nem hagyta abba a mellem kényeztetését. Halkan nyögdécselve adtam tudomására, hogy ne is hagyja abba. Beletúrtam a hajába, és csípőmet szorosan az ö csípőjéhez szorítottam. Éreztem, hogy már ő is kezd egyre türelmetlenebb lenni. Lenyúltam, és kigomboltam a nadrágját. Értve a célzást, először rólam vette le a zavaró anyagdarabot, majd ő is levetkőzött.

Rám feküdt, átkarolt és csípőjét hozzám nyomta alul. Felnyögtem attól az érzéstől, amit a kemény rúd nyújtott a lábam között. A sóhaja olyan volt, mint egy vággyal teli morgás. Tele volt vággyal, állatiassággal, amitől még jobban beindultam, ha ez egyáltalán lehetséges. Hátrahúzta a csípőjét, és egy határozott mozdulattal belém hatolt. Egyszerre nyögtünk fel, és csípője ritmusos pumpálásba kezdett. Átkaroltam a vállát, és abba kapaszkodva tartottam magam alatta. Minden egyes lökésével valami olyat talált el bennem, amitől összerándult a testem az élvezettől. Egyre nagyobbakat nyögve adtam tudomására, mennyire tetszik ez, és mindenről megfeledkezve vonaglottam a karjaiban. Megragadta a fejem mellett levő kartámaszt, és ahogy egyre közelebb ért a csúcshoz, egyre keményebben fogta. Panaszosan recsegni kezdett a fadarab, de ez Jaspert nem érdekelte. Egy nagyobb lökésnél, kéjesen felnyögtem, de ezt elnyomta a karfa reccsenése. Kettétört, de ez most kicsit sem érdekelt.

Feljebb emelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen, és minden rá volt írva az arcára. Hogy mennyire szeret, mennyire hiányoztam, és az is, hogy ez után valami olyan fog következni, amit nagyon fog sajnálni. Mielőtt még jobban megfejthettem volna, megcsókolt, és gyorsított a csípője ritmusán. Szorosabban fontam a dereka köré a lábaimat, a körmeimet pedig belevájtam a vállába. Csak nyögni tudtam, gondolkodni egy percig sem. Már éreztem, hogy nagyon közel vagyok, pár pillanaton múlik…

Az orgazmus elemi erővel tört rám. Szinte felkiáltottam, és a testem heves hullámzásba kezdett. Halkan hallottam, hogy Jasper is felnyög, magját pedig belém lövelli. Ajkamat harapva próbáltam határt szabni a belőlem feltörő nyögéseknek, de csak pár perc – vagy pillanatok? – múlva tudtam abbahagyni. Pihegve feküdtem csukott szemmel. Annyi erőm sem volt, hogy kinyissam a szemeimet.

Hűvös kezek fonódtak körém, és feljebb húztak a kanapén... Mosolyogva szívtam be az édeskés illatát. Ajkak hűvös érintését éreztem az arcomon, majd egy tétova simogatást. Erőt vettem magamon, kinyitottam a szemem, és felnéztem rá. Ő viszont nem engem nézett, hanem a nyakamat. Vérszomj nem volt az arcára írva, hanem gondolkozott. Nem volt túl nagy rejtély, hogy min. A nyakához fúrtam a fejem, és átöleltem.

- Tudod, hogy meg kell tenni. Tudok rólatok, és nálatok ez a törvény.

Bólintott, és megsimogatta a vállamat.

- El kéne búcsúznod anyukádtól. Miután átváltozol, jó ideig nem leszel képes vele találkozni.

Felsóhajtottam.

- Tudom, a Volturi mindenről felvilágosított.

Mázsás csönd telepedett közénk. Hirtelen minden kézzelfoghatóvá vált. Korántsem gondoltam volna, hogy ez fog történni, mikor idejöttem. Azt hittem, hogy át fogom vészelni a gimis éveket, átbukdácsolok az iskolai életen, amit a hebehurgya anyám nehezít, leérettségizek, és nagy szerencsével kapok egy jól fizető állást Manhattanben. De hogy vámpírrá fogok válni? Még a legmerészebb álmaimban sem.

Alice hagyatéka - 8. fejezet

8. fejezet

Düh

Jasper és Carlisle bevezette a házba Gretát, aki úgy közlekedett, mint egy zombi. Egyik vámpír sem értette, hogy a Volturi, hogy volt képes kitörölni az emlékezetét, és addig ilyen állapotban tartani, amíg ide nem értek, de nem is volt idő a töprengésre, gyorsan beültek a kocsiba, és elindultak a ház felé.

Mindketten csöndben maradtak, majd hirtelen Carlisle megveregette Jasper térdét.

- Tudod, hogy az ő döntése volt – mondta halkan.

- Igen, tudom – válaszolt Jasper kissé ingerülten. – Pont ezért tiszteletben is tartom, de nagyon fáj.

- Valahol te is hibás vagy. El kellett volna mondanod mindent, amire képes vagy.

- De azt hittem tudja – csattant fel.

Ezután csendben tették meg az út hátralévő részét. Jasper szinte kiugrott az autóból, és haragosan beviharzott a házba. Gyorsan innia kell valamit, úgy legalább a vadászással egy kis indulatot is le tud vezetni. Már a szájában érezte a kóbor kutya vérének vad ízét, mikor Rosalie az útját állta.

Jasper egy laza mozdulattal kikerülte, és közben a válluk összeütközött. Mit sem törődve Emmett morgásával, tovább ment a hátsó ajtóhoz.

- Megmondtam, hogy ne hozd ide! – csattant fel Rosalie.

Jasper úgy fordult meg, mint aki kész letépni bárkinek a fejét.

- Mit tudsz te? – kérdezte vicsorogva, forrongó dühvel.

- Annyit tudok, hogy nagy hibát követtél el!

Mire a lány kettőt pislogott, Jasper a falhoz szorította, és pár milliméterre volt csak tőle, miközben rávicsorgott. A méreg szinte csöpögött a fogáról, szemei pedig olyan sötétek voltak, mint egy téli éjszaka, habár tegnapelőtt ivott.

- Soha, de soha ne merd Lisát hibának nevezni, érted? – sziszegte a szavakat Rosalie arcába színtiszta gyűlölettel. – Ha még egyszer megteszed, esküszöm, letépem a fejed.

Ekkor Emmett karja fonódott Jasper nyakára, és hátra rántotta kedvesétől az elborult agyú vámpírt.

- Menj vadászni, testvér, és megbeszéljük, ha már tudsz gondolkozni – mondta, és igyekezett nem megfenyegetni testvérét hasonló módon.

Jasper ellökte az őt visszatartó kart, vetett egy utolsó lesújtó pillantást Rosalie-ra, majd kiment az erkélyajtón, és elindult vadászni. Szerencsére rögtön talált prédát, és addig próbálta elodázni az elkapást, ameddig csak tudta. Szerencsére a vadászás kitörölt a fejéből minden más gondolatot, és lehetett pár nyugodt perce.

Mikor visszajött, Emmett és Rosalie nem voltak ott, csak Edward és Esme ült a kanapén, halkan beszélgettek. Amint belépett, abbahagyták a társalgást, és felé néztek. Imádta őket, de sosem szerette, ha így reagálnak, mikor valami baja van. Azonnal tudni szeretnék, és persze segíteni neki.

Egyáltalán nem volt baj, csak most magányra vágyott. Átment a szobán egyenesen a konyhába, ahol felült az egyik pultra, és kinézett az ablakon. Lisa arca lebegett a szeme előtt, mikor először meglátta. Azonnal tudta, hogy beleszeretett, hiszen amint megérezte az illatát, ki akarta szívni az összes vérét.

Nem ismerte ezt az érzést, mert Alice-t akkor ismerte meg, mikor már ő is átváltozott, ezért nagyon megdöbbent a reakcióján. Az volt a terve, de ez már akkor dugába dőlt, mikor a lány mellé ült. Nem tudta figyelmen kívül hagyni, sem az illatát, sem őt. Ahogy mellette ült, és felülről megvilágította a lámpa, azonnal beleszeretett.

Ezt az érzést csak fokozta az, mikor megszólalt azon a bátortalan hangján, és közeledni próbált felé. Mikor elküldte a fenébe azt az idióta srácot, örömében legszívesebben felkapta volna, és megpörgette volna a levegőben. Legszívesebben visszament volna az időben, és megváltoztatta volna azt a napot, mikor rájött, hogy ő vámpír. Vagy minden az ő hibája? Lehet, ha nem jöttek volna Shetter Bay-be, akkor Lisa sem kerül bajba.

Felsóhajtott, és megdörzsölte a halántékát. Ha tudna fájni a feje, akkor most hasogatna. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Lisa ott van azokkal a könyörtelen vámpírokkal. Legjobban Jane-től féltette. Őt még Aro is nehezen tudta kordában tartani. Ha nem tetszett neki valaki, úgy oldotta meg, hogy kiiktatta őt. Nincs más opció, vagy elfogad téged, vagy nem.

Hallotta, hogy valaki bejött a konyhába, de nem fordította felé a tekintetét, és nem foglalkozott vele. Jelen pillanatban senki sem érdekelte. Mikor közelebb ment Jasperhez, észrevette a hosszú szőke hajat, és kicsit nőtt benne az ellenséges érzés. Eddig sem kedvelte Rosalie-t, csak Emmett miatt tűrte meg, de most végképp elásta magát nála. Alig bírta ki, hogy ne ordítsa a képébe, mekkora buta liba.

Rosalie halkan megszólalt.

- Jasper, sajnálom – mondta csak félig őszintén.

Nyilvánvalóan azt sajnálta, hogy Jasperrel olyan hangon beszélt, de azt nem, hogy mit mondott Lisára. Jasper felsóhajtott. Már nagyon elege volt ebből a napból.

- Nézd, nyilvánvalóan kedveled valamiért, ezért nem kellett volna leszólnom – szögezte le valamivel őszintébb hangon. – De tudod, hogy mi a véleményem erről az egészről. Bellát sem kedveltem, valahol mélyen még mindig neheztelek a döntése miatt. Nem akarom, hogy Lisa is elszúrja.

- És neked ehhez mégis mi közöd van? – fakadt ki Jasper. Elszakadt nála az utolsó cérna is. – Fogd már fel végre, hogy ez az ő életük, és azt kezdenek vele, amit csak akarnak! Bella nem szül gyereket, helyette azzal marad, akit mindennél jobban szeret? Az ő döntése! Lisa velem akart járni? Az ő döntése volt! Ottmaradt Olaszországban? Megint az ő döntése! Mindenről csak ő dönt, és senkit sem érdekel, hogy te mit tartasz számukra a legjobbnak!

Ezzel otthagyta a konyhában a megdöbbent Rosalie-t, és elrohant az erdőbe. Nem lehet most senki közelében, mindenki csak idegesítette, és senki sem értette meg, hogy mit érez. Őket még nem hagyta el a szerelmük azért, mert rájöttek a rejtett képességére, és a világ egyik legveszélyesebb vámpírja felajánlotta, hogy lakjon vele. Ráadásul azzal a tudattal vonszolták ki a teremből, hogy át fogják változtatni, valószínűleg egy éven belül.

Elkeseredetten felüvöltött, mire az összes környékben tartózkodó madár felszállt, hogy találjon magának egy biztonságosabb helyet. Minél messzebb akart kerülni az erdő mélyében, mert tudta, hogy most nincs olyan állapotban, hogy emberek között legyen. Veszélyt jelent rájuk.

Az összes gondolata Lisa körül forgott, másra nem tudott gondolni. Mindent ő szúrt el, hiszen a jelek egyértelműek voltak. A látomásai Alice-ről, az illata, hogy pont ide költöztek. Nemrég rájött, hogy a látomások nem azért voltak, mert Lisának különleges képessége van. Alice valahogy így üzent neki, és valamiért tudta, hogy el fogja Jaspernek mondani. Ez az egész Alice műve.

Hát persze, hisz csak ő képes még a másik oldalról is szervezkedni. Erre a gondolatra halkan felnevetett. Mióta elvesztette Alice-t, azóta nem volt a régi önmaga. Ezt mindenki látta. Kénytelenek voltak elköltözni Forks-ból, mivel minden rá emlékeztette. Egy személytelen városban sokkal könnyebb.

Úgy tűnik, megint el kell költözniük. Feltámadt a szél, és belekapott a hajába. Még erről is Lisa jut eszébe. És az a borzalmas este, mikor rosszat álmodott. Igazából nem is volt olyan borzalmas, mert sikerült megnyugtatnia. Jól esett az a tudat, hogy a lány nem fél tőle. Valójában csodálkozott is.

Jasper még sétálgatott egy kicsit az erdőben, majd mikor kezdett feljönni a nap, hazament. Nem volt teljesen ura önmagának, de úgy tűnt, belátható időn belül nem lesz az. Csak remélni tudta, hogy az idegei kibírnak egy kis időt Rosalie-val. Nagy meglepetésére, mikor belépett, Rosalie volt az első, aki megkönnyebbült. Bár nem tette szóvá. Úgy látszik, hogy hatott ez a beolvasás, és nem akar mindenbe belekotnyeleskedni.

- Hol van Carlisle? – kérdezte.

- Elhívták a kórházba, de öt perc, és itthon lesz – válaszolt Esme.

A nő felállt, és odament Jasper elé. Tényleg olyan, mint egy anyuka. Lágyan átkarolta, és magához szorította fogadott fiát. Jasper is megölelte, és biztatóan megszorította. Megsimogatták egymás hátát, majd visszahúzódtak, és Esme hátra simította a fiú haját.

- Jól vagy? – kérdezte suttogva, bár teljesen felesleges volt.

Jasper bólintott, és arra gondolt, csak ő képes ennyire olvasni benne. Talán Edwardon kívül. Erre a gondolatban említett, halkan kuncogott egyet. Szerencsére ezzel egy kicsit oldódott a hangulat. Leültek a kanapéra, és Esme elkezdett mesélni arról, mi történt, míg ők elvoltak. Már majdnem a végére ért a történetnek, mikor Carlisle lépett be az ajtón. Jasper azonnal felpattant, és mindenféle kertelés nélkül megkérdezte, ami eddig nem hagyta nyugodni.

- Hogyan képes a Volturi kitörölni egy ember memóriáját? – szegezte neki a kérdést.

Carlisle halkan felsóhajtott, és megrázta a fejét.

- Nem tudom, engem is foglalkoztat a kérdés – felelte, miközben letette a táskáját az asztalra, és levette a kabátját. – Valószínűnek tartom, hogy az egyik őr képes rá. Talán Felix. De az sem kizárt, hogy van egy új tag, akiről nem tudunk.

Jasper haragosan kifújta a levegőt, ami inkább hallatszott morgásnak, mint sóhajnak. Carlisle rátette a kezét a vállára, és nyomatékosan a szemébe nézett.

- Lisa így döntött, bele kell törődnöd.

Idegesítette, hogy mindenki jobban tudta, mit kéne éreznie. Megmondják neki, hogyan élje az életét, mit érezzen, mit ne érezzen. Most először érezte azt, hogy képes lenne összeverekedni velük.

És nem csak azért, mert idegesítette, hogy olyan tudálékosak. Ezúttal tényleg úgy érezte, hogy kitépték a szívét a helyéről. Mikor Lisa halkan elsuttogta azt az egy szót, elvesztette a fejét, és képes lett volna akár a világ összes vámpírjával is megküzdeni azért, hogy megváltoztassa a döntését. Csak azért tudták kivonszolni, mert már előtte összetörte az, hogy a lány mennyire megutálta.

Pedig azon kívül, hogy nem mondta el neki, nem tett semmi rosszat. Nem manipulálta az iránta táplált érzéseit. Az igaz, hogy néha segített neki lenyugodni, de az nem számít bűnnek. Főleg olyankor, mikor halálra van rémülve.

Még mindig élénken előtte volt az a kép, ahogy ijedten menekül előle, mikor felébredt a rémálomból. Szinte szenvedett a gondolattól, hogy nem képes megvédeni őt a rossz álmoktól. Csak annyit tehetett, hogy lenyugtatta, és mellette maradt addig, amíg el nem aludt. Valószínűleg még aznap este elrabolták az anyját, de ők erről mit sem tudtak. A Cullenék is úgy szereztek róla tudomást, hogy eljött hozzájuk egy futár.

Még sosem látta azt a férfit, és valószínűleg miután visszaért Olaszországba, meg is halt. Szerencsétlen nem tudta, mire vállalkozik. Pont ezért féltette annyira Lisát. Ezek az elvetemültek a legkisebb lelkifurdalás és könyörület nélkül ölnek meg bárkit. Csak kell hozzá egy elég jó ürügy.

Megpróbálta elhessegetni a gondolataiból a Volturit, több-kevesebb sikerrel, és elindult a lépcső felé. Még így jól lakottan is mardosta belülről az üresség. Alig hitte el, hogy ennyire megviselte az elvesztése. Alig egy hete találkoztak, máris ilyen szorosan kötődött hozzá. Talán Alice elvesztésénél is jobban fájt.

A gondolatmenetet egy emeletről leszűrődő hang szakította félbe. Ketten fent voltak, és az egyikük szipogott, míg a másik halkan vigasztalta. De kik? Ekkor felismerte az egyedi, mély orgánumot, és azonnal tudta, hogy Emmett és Rosalie van odafent. Nem értette, Emmett mit mond, de azt már tisztán hallotta, hogy Rosalie mit válaszol rá.

- De én csak jót akarok nekik, nem biztos, hogy a legtapintatosabb, de én csak segíteni akarok – mondta szomorú hangon, ami kicsit olyan volt, mintha sírna. A vámpírok nem tudtak, de ha nagyon bántja őket valami, akkor a hangjuk olyanná válik.

- Tudom, kicsim – válaszolta Emmett, és még szorosabban magához ölelte kedvesét. – De meg kell értened a többieket, ők nem ismernek annyira, mint én. Ők nem tudják, hogy mindezt nem ártó szándékkal teszed.

Emmett tovább nyugtatta szíve választottját, és Jasper nem tudta elszánni magát, hogy bemenjen hozzájuk. Nagyon szégyellte magát. Tény, hogy nem ismerte Rosalie-t, és fogalma sem volt arról, mit miért tesz a lány. Lehet, hogy megint előbb cselekedett, mint gondolkozott. Nekidőlt a lépcső korlátjának, és visszagondolt, mikor beszélgetett csak úgy Rosalie-val. Halványan rémlett egy emlék, hogy Alice megfenyegette, mikor azt mondta, hogy nem akar hozzá közelebb kerülni. A szidás hatott, és odament hozzá beszélgetni. Nem volt valami tartalmas fél óra.

Csak annyi derült ki, hogy mindketten szeretik a telet, és a zenei ízlésük nem egyezik. Mikor már túl hosszúra nyúlt köztük a csend, egyszerre álltak fel valami mondva csinál ürüggyel, és kisétáltak a szobából. Alice nem volt túlságosan boldog, hogy ennyire elmentek egymás mellett, de legalább nem estek egymás torkának. Azonban Emmett annál inkább hálás volt, hogy megpróbált kijönni Rosalie-val. Azt hitte, lesz ennek folytatása, de úgy tűnik tévedett.

Ekkor kinyílt az ajtó, és a pár lépett ki rajta. Jasper felnézett, és Emmett azonnal meglátta az arcán, hogy min járt az esze. A nagydarab srác már évek óta azon volt, hogy kicsit enyhítsen a viszonyukon, így kapva kapott az alkalmon.

- Rose, nekem van egy kis dolgom, de mikor visszajövök, hozok neked valami meglepetést – fogta meg kedvese kezét, és megsimogatta. – Nem várnál itt a szobában?

- Persze – válaszolt halkan Rosalie, és miután nyomott egy csókot Emmett szájára, visszament a szobába.

Ezután Jasper felé fordult, és jelentőségteljesen, olyan „érj-hozzá-egy-ujjal-és-kinyírlak” nézett rá. Nem sokszor vette elő ezt a tekintetét, szóval most halálosan komolyan kellett venni. Jasper bólintott, és bement Rosalie után.

Becsukódott mögöttük az ajtó, a nő pedig leült az egyik fotelba. A csend súlyosan zuhant kettejük közé, és Jasper azt kívánta, bárcsak lenne itt még valaki. Mintha Rosalie is ezt kívánta volna, felsóhajtott.

Oké, ez már nevetséges, gondolta Jasper, és leült a Rosalie-val szemközti fotelba. Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd Rosalie megszólalt.

- Ha nincs kedved ehhez, nem muszáj csinálnod – mondta szenvtelen hanggal, pedig Jasper tisztán érezte, hogy nehezére esett ezt kimondani.

- Csak nem tudom, mivel kezdjem – mondta ki az igazságot. Aztán belegondolt, hogy sosincs ideális téma az elkezdésre, mindennek magától kell jönnie. Vett egy mély levegőt, és elkezdett mesélni az érzéseiről, Lisa iránt.

Vagy másfél órán keresztül beszélgettek. Nem is gondolta volna, hogy a lány ilyen jó hallgatóság. Miután mindent elmondott neki, ami a lelkét nyomta, elkezdett észérveket felsorakoztatni, amivel megpróbálta megnyugtatni a fiút. Ez a módszer be is jött. Tovább is folytatták volna a beszélgetést, de Emmett csak másfél órára volt hajlandó kettesben hagyni őket. Ismerve a tényeket, Jasper nem is csodálta.

Most a szobájában ült, és a képet nézte róla és Alice-ről. Azt kívánta, bárcsak készített volna képet Lisával együtt is. Ebből elég, muszáj valamivel elterelnie a figyelmét. Nem egyszer azon kapta magát, hogy azt tervezgeti, hogyan jut el Olaszországba anélkül, hogy a Volturi megtudná.

Hanyatt dőlt a kanapén, és a kezébe vette az asztalon heverő könyvet. Ez csak rontott a helyzeten, mivel a főszereplő nőt Lisának hívták. Dühösen eldobta a könyvet, és kezét az arcára szorította. Alice után is nehezen szedte össze magát. Most meddig fog tartani? A válasz valószínűleg, örökké.

Halk kopogást hallott, majd Edward lépett be.

- Szia – köszönt neki, majd miután becsukta az ajtót, leült a kanapéra.

- Szia – ült fel Jasper, majd Edward mellé ült. – Nyugi, már jól vagyok. Nem akarom senkinek sem letépni a fejét.

- Tudom, beszéltem Rosalie-val. – Próbálta elrejteni előle a csodálkozását, amit azóta érzett, hogy megtudta, milyen jól kijön Rosalie-val, de Jasper elől szinte képtelenség volt. – Azért jöttem, mert Lisáról akarok beszélni.

Jasper felsóhajtott, és megdörzsölte a fejét.

- Most nagyon nem alkalmas, ne haragudj – mondta kissé elgyötörten.

- Tudom, de ez fontos – erőlködött.

Pár percig csak csöndben néztek egymásra, majd Jasper újra felsóhajtott.

- Rendben, mondd!

Edward egy pillanatra elgondolkodott, mintha nem tudná, hogyan kezdje annak ellenére, hogy már százszor végiggondolta. Végül megköszörülte a torkát, kicsit feljebb ült a kanapén, és Jasper szemébe nézett.

- Van valami, amit Lisa nem mondott el neked. Testi fogyatékkal született.

Pár percnyi döbbent csend állt be, majd Jasper szólalt meg sürgetően.

- Mond már el, mi az.

Mikor meghallotta a választ, alig mert hinni a fülének.

Alice hagyatéka - 7. fejezet

7. fejezet

Döntés

Nagyokat pislogtam, és minden érzelem helyét átvette a teljes döbbenet.

- Miért költöznék Olaszországba? – A végén kicsit fel is nevettem, hisz teljesen lehetetlen ez az ötlet.

- Így van, Lisa visszajön velünk – nyomatékosította Jasper a válaszomat, de ez a parancsoló hang kicsit rosszul esett, tudva, miket tud csinálni az elméjével.

Szinte úgy kezel, mintha a kis kedvence lennék, sőt, rosszabb. Mintha egy bábu lennék, akit csak ide-oda rángathat, játszhat az ő általa keltett érzéseivel. Lehet, hogy ésszerű volt, amit mondott, de én jelen pillanatban nem voltam ésszerű, elvakított az iránta érzett csalódottság.

- Biztos, hogy vissza akarsz menni vele? – kérdezte Aro, mintha tudta volna, mire gondolok.

Elbizonytalanodva néztem hátra, majd eszembe jutott anyám.

- Anyut nem hagyhatom magára. Ki vigyázna rá?

- Ugyan, hisz ez csak egy gyenge kifogás – közölte lágy, könnyed hangon Aro, mintha csak az időjárásról csevegne. – Anyád már felnőtt nő, tud magára vigyázni. Nem kell pátyolgatni. El tudjuk ültetni a fejében a gondolatot, hogy ideutaztál, mert ösztöndíjat kaptál. Hát nem lenne boldog, hogy a kicsi lánya ilyen okos?

Hánynom kellett ettől a szirupos mosolytól, de nem kötöttem az orrára. Egy pillanatra sem felejtettem el, hogy ő egy idős, veszélyes vámpír, aki megölte Alice-t. Te jó ég! Ők megölték Alice-t! Hisz ő csak egy ártatlan lányt védett, nem volt semmi bűne. De én a rokona vagyok, csak nem bánna velem is ilyen durván. És egyáltalán miért akar átváltoztatni? Nem akarja, hogy tovább vigyem a vérvonalat? Ha csak… hisz tudja minden gondolatomat, biztos azt is megtudta.

- Gyorsan, drágám, nem érünk rá örökké – sürgetett egy kicsit.

Nem hiszem el, hogy elbizonytalanodtam. Hisz az a dolgom, hogy hazamenjek, otthon anyuval éljek, néha összekapjunk, és az érettségi miatt aggódjak. Ebbe az unalmas, szürke életbe, még be tudtam fogadni a Cullen családot, de egy Olaszországi vámpír klánt, akik azt akarják, hogy ott maradjak velük, és vámpírrá változzak én is? Ez már meghaladta a képességeimet.

- Tudom, hogy mi jár a fejedben, de hidd el, ez már nem válaszút. Mindenképpen vámpírrá változol, csak az a kérdés, ki által.

Vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugtassam háborgó gyomromat, de nem sikerült. Hisz még csak tizennyolc éves vagyok, előttem áll az egész élet. Akaratlanul is a szőke csuklyásra néztem. Ő is ennyi idősen változhatott át, és nem úgy tűnt, mint aki megbánta a döntését.

- Mikor… – Megköszörültem a torkom. – Mikor kell átváltoznom?

- Ha itt maradsz, te döntöd el, hogy mikor. Persze egy időkereten belül. De ha úgy döntesz, hogy visszamész, akkor itt és most.

Ökölbe szorult a kezem a tehetetlenség gondolatától. Magam mögött hallottam, hogy Jasper halkan morog. Biztos voltam benne, hogy nem ezt a sorsot szánta nekem. Ezek szerint elkerülhetetlen, hisz ők a leghatalmasabb vámpírok. És ha már bekövetkezik, inkább én jelöljem ki az idejét. Felsóhajtottam, és megadóan előreesett a vállam. Utáltam, hogy valaki más szabja meg, mi legyen az életemmel.

- Legyen – suttogtam. – Maradok.

Jasper felordított, és még keményebben próbált kiszabadulni az őrök karjaiból. Hallottam, hogy Carlisle halkan próbálja meggyőzni az ésszerű viselkedésről, de Jasper oda sem hederített rá. Anélkül, hogy ránéztem volna, tudtam, hogy hatalmas fájdalom tombol benne. Sajnáltam őt, de ez az én életem, legalább ennyi befolyásom kell, hogy legyen rá.

- Csodás! – kiáltotta Aro csilingelően nevetve. – Akkor ti már mehettek is, nincs itt semmi dolgotok. Jó volt látni, Carlisle.

Jasper fájdalmának hangjai beleégtek az emlékezetembe. Ahogy a nevemet kiáltja, ahogy könyörög, hogy változtassam meg a döntésemet, de nem engedhetek ennek a hangnak, ezt választottam, már nem változtathatom meg. Mikor becsukódott mögöttük a liftajtó, és eltompultak a hangok, jeges érzés hasított a mellkasomba. Mintha egy acélpengét szúrtak volna bele, és megforgatták volna.

- Ejnye, ennyire azért nem lehetett fontos. Emlékezz, mit csinált veled – duruzsolta Aro a fülembe.

Szívesen megfordultam volna, hogy behúzzak neki egyet, de most is elnyomtam ezt az érzést. Végül is igaza volt, manipulálta az érzéseimet, és ha ez így volt, akkor Edward is tudta, hisz tud olvasni a gondolatában. Tehát ő falazott neki. Kezdtem megint rosszul lenni.

- Szeretnél ledőlni? – kérdezte, majd mintha előre tudná a választ, a fejével intett Caius felé.

Bólintottam, mire óvatosan elengedte a vállam, és mikor látta, hogy meg tudok állni a lábamon, elmosolyodott.

- Caius megmutatja a szobádat, és azt, hogyan jelezz, ha szükséged van valamire. Holnap majd megismerkedsz a többiekkel.

Szóval többen is vannak? Ez egyre jobb. Félénken felnéztem Caius-ra, aki csak ridegen méregetett, és elindult a terem másik végében álló ajtó felé. Követtem. Némán vezetett végig a hűvös folyosókon. Libabőrös lettem, ahogy haladtunk egyre mélyebbre a labirintusban, mert egyre hidegebb lett. Lehet, hogy mégsem a megfelelő döntést hoztam? Caius megállt, és oldalra lépett.

- Itt van a szobád – mondta, és az ajtóra mutatott.

Bólintottam, és halkan elrebegtem egy köszönömöt. A tekintete a karomra siklott, amit éppen dörzsölgettem, hogy felmelegedjen egy kicsit, és mintha az arcán átsuhant volna egy kis sajnálat. Miért lehet ilyen nehezen olvasni a vámpírok arcáról? Miért igyekeznek ennyire elrejteni az érzelmeiket?

Legnagyobb döbbenetemre levette a kabátját, és a vállamra terítette a súlyos anyagot. Alatta egy vastag, fekete inget viselt, ami fölé egy selyem mellényt vett. És persze a nyakában ott volt az az elegáns sál, és alatta mintha egy medalion csillant volna meg. Kinyúltam, hogy megnézzem közelebbről, de Caius elütötte a kezemet.

- Óvatosan, ember, ha így folytatod, hamar eltörik a karod – csattant fel, és a szavaiból sütött a gyűlölet.

Ha ennyire gyűlöl, miért adta nekem a kabátját? Kész rejtély. Összébb húztam magamon a kabátot, és felnéztem a szemébe. Engem nem fog megfélemlíteni egy nyavalyás vámpír, a francba is!

- Köszönöm a kabátot – vetettem oda neki, és egy rövid tekintetpárbaj után bementem a szobámba.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy tüsszentettem. Nem is csodálom, hiszem az öltözékem egy rövidnadrágból és egy ujjatlan, pánt nélküli toppból állt. Olaszországban napsütésre és melegre számít az ember, nem olyan hidegre, ami itt van. Igaz, Caius kabátja kicsit javított a helyzeten, de még így is kirázott a hideg. A takaró sem volt valami vastag. Csak abban tudtam reménykedni, hogy majd kapok, vagy vehetek pár melegebb ruhát.

Felültem, és körbe néztem. Az összes bútor sötét árnyalatban játszott. A padló kővel volt fedve, és az ablak előtt is egy súlyos drapéria volt elhúzva. Felálltam, odaléptem, majd félrehúztam. A mozdulatra felkavarodott az anyagon pár száz éve gyűlő por, és az arcomba szállt. Miközben felváltva köhögtem és prüszköltem, kinyílt az ajtó.

Belépett egy barna hajú, fiatal fiú egy tálcával a kezében. Csak ennyit tudtam megállapítani, mert könnyezni kezdett a szemem, és megint rám tört egy tüsszentés roham. Elléptem a függönytől, és az arcom elé tettem Caius kabátját, hogy kicsit segítsek az orromon. Odalépett hozzám a srác, és nyomott egy zsepit a kezembe. Gyorsan elfordultam, megtöröltem a szemem, és kifújtam az orrom. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, majd visszafordultam felé.

- Köszönöm.

- Ugyan, nincs mit – mosolygott rám.

Mosolya lélegzetelállító volt, a szemei kedvesen ragyogtak, és az egész jelenség olyan volt, mintha az angol királyi család egyik jól nevelt tagja jött volna be hozzám. Eltekintve attól, hogy hófehér volt a bőre, a szemei pedig vörösek, bármelyik lány örömmel omlott volna a karjaiba, mondván, megszédült a fülledt levegő miatt, de ő nem az én esetem. Jasper közelébe sem érhet.

- Hoztam neked reggelit – törte meg a kínos csendet, majd a tálcára mutatott.

Követelőzően megkordult a gyomrom, mire kicsit felnevettem.

- Kedves vagy – mondtam, miközben leültem a tálca mellé, és az ölembe vettem. – A nevem Lisa.

- Szia, én Alec vagyok.

Alec, micsoda különleges név. De itt mindenkinek régies, vagy furcsa neve van. Haraptam egyet a szendvicsből, amit hozott, és nagy meglepetésemre a három kedvencem volt benne. Sonka, sajt és paradicsom. Úgy tűnik, az arcomra is kiült a meglepettség.

- Ízlik? – kérdezte.

- Igen, nagyon finom. De honnan tudtátok, hogy ezt szeretem?

- Aro-tól.

Hát persze, hisz ő mindent tud rólam. Gyorsan behabzsoltam a szendvicset, és leöblítettem egy nagy pohár almalével.

- Köszi, hogy összedobtad, nagyon éhes voltam – adtam át a tálcát.

- Oh, nem én csináltam, hanem Caius.

Amikor kimondta a nevét, akaratlanul is összébb húztam magamon a kabátját. Alec erre csak diszkréten mosolygott. Örültem, hogy nem kérdezett rá.

- Akkor… öhm…

- Megmondom neki, hogy ízlett – találta ki, mit akarok mondani.

- Kösz.

- És Aro üzeni, hogy ha ki akarsz menni vásárolni, akkor szólj Caius-nak, ő kimegy veled.

- Egy kérdés – vágtam félbe a mondandóját. – Miért mindig Caius?

- Nos, talán azért, mert neki van a második legnagyobb tekintélye. – Látva az értetlen arcomat, magyarázni kezdett. – Aronak mindig a kastélyban kell lennie, mert bármikor befuthat egy ítélkezésre váró eset. Caius neve pedig sok rémtörténethez fűződik, ha egy vámpír meglátja veled, többször is átgondolja, hogy egyáltalán köszönjön-e neked.

Elmosolyodtam. Ha tényleg ennyire félnek tőle a vámpírok, ő a tökéletes ember mellém. De mégis nehéz elképzelni, hogy a próbafülke előtt ül a táskámmal az ölében. Még egyszer megköszöntem neki, hogy behozta nekem az ételt, majd magamra hagyott. Felálltam, és körbejártam a szobát. Látszott, hogy régóta nem volt használva. Megpillantottam egy komódot. Hátha maradt benne valami ruha. Kinyitottam, de csak egy adag port találtam megint.

Oké, itt lenne az ideje egy kis változatosságnak. Az ujjaimmal gyorsan átfésültem a hajam, kisimítottam a toppomat, és megigazítottam a kabátot. Fedezzük fel ezt a várat! Nagy lendülettel kiléptem, de beleütköztem valami kőkeménybe. Hátratántorodtam, de az, aminek nekiütköztem, a derekam köré fonta a karját, így nem estem hátra. Felnéztem, és egyenesen Caius szemeibe pillantottam.

- Óvatosan, még a végén betöröd az orrod – dorgált meg, és mikor látta, hogy biztosan állok a lábamon, elengedett.

- Bocsánat, én csak… – Hova is indultam? Oh, tőle kell új ruhákat kérnem. – Elkelne majd pár új ruha, lehetőleg melegebb fajta.

Egy leheletnyit megrándult a szája. Szóval nem tetszik neki az ötlet. De melyik pasinak tetszene? Azért meg nem fogok megfázni, mert neki nem tetszik.

- Majd este hétkor. Akkorra már besötétedik.

Bólintottam. Pár pillanatig csak meredtünk egymásra. Most igazán meg tudtam figyeli. Szőke haja lágyan esett az arca mellett, orra kicsi, szépen ívelt, kissé pisze. Ajka kicsi, de telt, ha a szemivel nem nézne olyan szigorúan, úgy tűnne, mindig mosolyog. Ha nem találkoztam volna Jasperrel, lehet, hogy elhívnám valahova. Nem szoktam ilyesmit csinálni, de vele kivételt tennék.

Úgy tűnik, ő is végigmért engem. Úgy láttam, tetszett neki az, amit lát, mivel a szemei csillogtak. Kicsit megköszörültem a torkom, és mielőtt megláthatta volna, hogy elpirultam, elfordultam.

- Ha gondolod, körbevezetlek. Hét óráig még van egy kis időnk – ajánlotta fel.

- Az remek lenne.

Elindult, én pedig csendben mentem mellette, amíg körbevezetett a kastélyban. Hatalmas ez a hely! Ha egyedül vágtam volna neki, valószínűleg eltévedtem volna, és soha nem találtam volna ki. Elérkeztünk a konyhába, ami elég kihaltnak tűnt. Nem csoda, tekintve, hogy nem esznek.

- Ha nem esztek, miért van itt konyha? – kérdeztem, miközben kivettem a hűtőből egy kis narancslevet.

- Vannak ideiglenes ember alkalmazottaink, akik semmit sem tudnak. Általában egy rövid munkára kérjük fel őket, így az időre beköltöznek a vendégszobába. Ők szoktak itt étkezni.

Kissé régiesen beszélt, de valahol ez nem meglepő egy több ezer éves vámpírnál. Te jó ég, több ezer év. Még belegondolni is sok. Felültem az egyik székre, és halkan iszogattam a narancslevet. Szóval, Aro az egyik szuper távoli ősöm. Nem értem, miért kellett elrabolnia ezért anyámat. Nem lett volna elég egy csekket küldenie a szülinapomra egy üdvözlőkártyával? Annyira nem akarom ezt az egész vámpírosdit.

- Te hány éves vagy? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.

- Én már egy ideje nem számolom, de megközelítőleg kettőezer-ötszáz – felelte könnyedén.

Még az állam is leesett. Ez az életkor azért kissé túlzás! Ennyi ideje a Földön van, és úgy néz ki a bőre, mintha tegnap polírozták volna. Bezzeg az én arcom nyáron mindig egyenetlenül ég le, aztán kenegethetem mindenféle vacakkal.

- Meg szoktak döbbenni az emberek, de eddig még egyik sem hallgatott el – állapította meg, miközben az arcomat vizsgálta.

Megköszörültem a torkom, és megigazítottam a hajam. Ez is egy rossz beidegződés.

- Lement már a nap?

- Tényleg, a ruha. – Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, mintha vizsgálna valamit. – Igen, lement.

Az ágyra tettem a szatyrot, amiben az új szerzeményeim voltak, és fáradtam leültem mellé. Bár a derekam viszonylag vékony volt, a csípőm maga a katasztrófa. Csak az ötödik boltban találtam megfelelő nadrágot, amit a kísérőm sem fogadott kitörő örömmel. Ekkor Caius lépett be, kissé mogorván, és letette a másik szatyrot mellém.

- Legközelebb Félix-et hívd el vásárolni – morogta. – Viszlát, legközelebb csak holnap találkozunk.

Nem tudom, miért, de ez a kijelentés mélyen érintett. És ez kellett ahhoz, hogy átszakadjon a gát. Egész nap azzal voltan elfoglalva, hogy olyan jelentéktelen dolgokkal, mint a vásárlás és a próbálás elfeledtessem magammal, mi is történt tegnap. De most minden felszínre tört. Az, hogy Jasper hazudott nekem, manipulált, de azok a hamis érzések olyan érzelmeket is szültek, amik valódiak. Igazából, akármennyire is szemétláda, nagyon hiányzik. Aztán Aro, aki anélkül tart itt, hogy elköszönhettem volna az anyámtól. A Cullen család, akik szó nélkül hagyták, hogy Jasper manipuláljon.

Rosalie nem lep meg, de mindenki más igen. És most itt ülök egy rideg ágyon, egy rideg szobában, egy csapat vámpír között, akiknek vörös a szemük, vagyis nem Cullen féle étrenden vannak. Bármelyik pillanatban átharaphatják a torkom, de közben azt is akarják, hogy én is vámpírrá váljak, és éljem ugyan azt az életmódot, mint ők. Ennyi, eddig tudtam magam tartani, elérkeztem a végéhez.

Hirtelen kitört belőlem a sírás. Lelket rázóan elkezdtem zokogni, az egyik kezemmel a pólómat markoltam elöl, mert úgy éreztem, hogy a szívem darabjai nem maradnának a helyükön. A hajam az arcomba hullott, és megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Nem is tudom, hogy percek vagy órák teltek el, és azt sem tudom, mikor és ki ölelt át, de egyszer csak ott éreztem két erős kart körülöttem, ahogy lágyan a mellkasához húzott. Lassan elkezdte simogatni a hátam és előre-hátra ringatott. Nem szólt semmit, csak erősen tartott, nem engedte, hogy teljesen szétessek.

Mikor csillapodni kezdett a sírórohamom, kisimította az arcomból a hajamat, és megtörölte az arcom. Nem néztem fel rá, ő nem kérte, hogy nézzek rá. De tudtam, hogy Caius az. Nem tudom, miért tette, csak azt, hogy megtette, és nagyon jólesett. Mikor fel akart állni, hogy elmenjen, a karom magától emelkedett fel, és kapaszkodott az ingébe. Csak még egy kicsi békét szeretnék.

Visszaült mellém, és megint magához ölelt. Halkan szipogtam, és az arcomat kasmírmellényéhez simítottam. Még vele sem éreztem olyan békésnek magam, mint Jasperrel, de lehet, hogy ez a normális. Ennyire kell megnyugtatni valakit, anélkül, hogy manipulálnánk őt. De mégis hiányzott az a befolyásolt érzés. Hiányzott Jasper hűvös simogatása a hajamon. Függő lettem.