Egy mosoly is elég - 1. fejezet

Egy mosoly is elég

1. fejezet

Már hat éve, hogy véget ért a háború Harry Potter győzelmével. Rengeteg veszteség volt mindkét oldalon, de akik életben maradtak, nem bánkódhattak tovább, mert a varázsbirodalom elkezdte az újjáépítést. Sokan átálltak, de voltak olyanok is, akik hűek maradtak a Nagyúrhoz, még a halála után is. Ők most az Azkabanban töltik le a büntetésüket. Dumbledore sikeresen túlélte a háborút, és továbbra is a Roxfort élén állt, keresve az újításokat. Nem csak ő volt az egyetlen, aki újításokban gondolkozott, különböző szintű iskolát szerettek volna, valami újdonságot belevinni az oktatásba. Összeültek, hogy kitalálják, és végül arra jutottak, mindegyik felsőoktatásban végzett diáknak gyakorlatot kell szereznie, mielőtt munkába áll. Ez két évvel azelőtt volt, hogy Lucy Goldvin végzett volna a Bájitalmester Képzőn. Így mielőtt átvette volna a sokat érő papírt, el kellett két évet töltenie egy nála sokkal gyakorlottabb bájitalmester társaságában. Lucy választása Anglia legnevesebb és az ott tanító egyik legelismertebb szakember lett. Azt hitte, ennél jobb helyet nem is találhatott volna a tanuláshoz, de ezt az elkövetkezendő időben sokszor megkérdőjelezte.

×××

A göröngyös úton egy magas sarkúban topogó lány volt látható, amint próbálja elkerülni a nagyobb buckákat. Lucy ismerősen mozgott a terepen, hiszem ő is idejárt, bár az már sok ideje volt. A thestrálok még nem jártak, a tanárok felhoppanáltak a birtok szélére, és onnan gyalog mentek az iskolába. De nekik általában nem kellett nyolc centi rémálommal megküzdeniük. Botladozva felért a kőkörig, és ott megpihent. Lihegve próbálta meggyőzni magát, hogy ez a sok szenvedés megéri azt a plusz pár centit, ami a kis termetéhez adódik hozzá.

Tovább indult a főbejárat felé, de csalódottan vette tudomásul, hogy az előtte levő udvar macskakövekkel van kirakva. Óvatosan lépkedett a hatalmas tölgyfaajtó felé, és magában ujjongva, hogy sikerült orra bukás nélkül vennie az akadályt, benyitott az előtérbe. Azonnal mosoly szaladt az arcára az ismerős látványra, és persze a sok emlék, ami összetódult a memóriájában. Lassan odasétált a páncélhoz, amibe olyan sokszor beleütközött. Valahogy sosem tudta megszokni, hogy ott van a helye.

Merengését a lépcsőről egy szintén nemrég visszatért tanuló nézte, és azonnal felismerte a lányt, ahogy meglátta belépni. Ő is griffendéles volt, és bár nem sokat beszélgettek, egész jóban voltak. Harry Potter kilépett a fal takarásából, és csöndesen odasétált Lucy mögé.

- Te meg mit keresel itt?

A lány kezét a mellkasához kapva fordult meg, és igyekezett visszafojtani az ijedt sikkantást.

- Harry! – ölelte át boldogan a fiú nyakát. – Jaj, de örülök, hogy te is itt vagy.

A fiú nevetve veregette meg régi ismerőse hátát, és végignézett rég nem látott barátnőjén.

- Odanézzenek! Hihetetlen, milyen jól nézel ki. – Megfogta a kezét, és körbeforgatta. – De még mindig nem értem, mit csinálsz errefelé.

- Nemrég végeztem a Bájitalmester Képzőn, és ide jöttem gyakorlatra – mondta, miközben a szoknyája két szélét felfelé húzta, és pukedlizett. – És veled mi újság? Még mindig megvagytok Remusszal?

Harry elmosolyodott. Mindig, mikor valaki ezt kérdezi, eszébe jut a pillanat, mikor a férfi bevallotta neki az érzéseit. Sosem volt még olyan boldog, mint aznap, még akkor sem, amikor legyőzte Voldemortot.

- Igen, nagyon jól megvagyunk.

- És Sirius megbékélt már veletek?

Ezt a közeledést a fiú keresztapja, és Remus legjobb barátja nem vette túl jó néven, de mivel nem tudott tenni ellene semmit, kénytelen volt elfogadni a helyzetet.

- Többnyire – mondta szűkszavúan, de gyorsan elhessegette a kellemetlen témát, és elmosolyodott. – Szóval te is tanársegéd leszel.

- Igen. Mondd, mit kell egy tanársegédnek csinálnia?

Pár pillanatig morfondírozott, majd miután elindultak az igazgatói iroda felé, elkezdte ecsetelni, ő mi mindent csinál Sirius professzornak.

- Először is mindig elő kell készítenem a tantermet, amikor gyakorlati óra lesz, illetve azt is tanítja, mikor kell közbelépni egy félresikerült varázslatnál. És többnyire velem végezteti el a piszkos munkát.

Lucy bólogatva hallgatta Harry listáját, és közben a fiú arra gondolt, milyen sokat számíthatott rá a rend a háború alatt. Fáradhatatlanul támogatta őket, és közben még apja elvesztésével is meg kellett küzdenie. Harry tényleg tisztelte az erejéért, és remélte, hogy már nem éri az életben több fájdalom.

Kellemes beszélgetésbe elegyedtek a legutóbbi kviddics döntő eredményéről, és mind a ketten úgy gondolták, hogy túl hamar értek az igazgatói iroda ajtajához. Elköszöntek egymástól, majd Lucy kimondta a jelszót, felsétált a lépcsőn, és bekopogott az ajtón. Miután engedélyt kapott, benyitott, és megpillantotta Dumbledore-t, amint aláírja az asztalán heverő pergamen alját. Visszatette a pennát a helyére, és barátságos szemét a belépő lányra emelte.

- Lucy, milyen kellemes meglepetés – mondta, miközben felállt a helyéről, és hellyel kínálta a lányt. – Esetleg kér egy kis citromport?

A lány udvariasan visszautasította az édességet, és helyet foglaltak mind a ketten. Röviden eltársalogtak a régebbi iskolaévekről, és a lány kellemesen csalódott a professzorban. Azt gondolta, már az első nap hajcsárt fog játszani, de ehelyett kellemes, feszetlen beszélgetésbe keveredtek. Pár szó is esett a munkáról, de mivel leginkább Piton alá fog tartozni, nem túl sokat tudott mondani.

A beszélgetés után a lehető leghosszabb úton ment a pince felé, és örült is neki, hogy ezt választotta, mert minél több folyosón ment végig, annál több emlék rémlett fel emlékezetében.

×××

Miközben Lucy fent úszkált az emlékek tengerében, Piton a bőröndjét pakolta ki a hálószobájában. Nem volt túl nehéz dolga, mert mióta véget ért a háború, szinte minden cuccát itt tartotta. A bőröndjében csak pár dolog volt, néhány váltás ing, alsónemű és egy réges-régi kép róla és Lilyről. Kivette a képet, és letette az éjjeliszekrényére, az ott pihenő könyvek mellé.

Csak egy kis időt engedett magának, hogy gyönyörködjön a képről visszamosolygó Lilyben, majd kiment az előszobába, és egy bűbájjal letisztította az asztalát. Kipakolta rá a bájitalfőzéshez szükséges eszközöket, és kinyitotta a kamrába vezető ajtót, hogy semmi se zavarja meg koncentrálás közben.

Mióta véget ért a háború, már nem kell olyan sok bájitalt készítenie, ezért próbálta minél tovább kihúzni Madam Pomfrey rendeléseiből. Már megkörnyékezte a Szent Mungót, de eddig csak elutasító baglyot küldtek. Körülnézett az asztal fiókjaiban, de egyikben sem volt ott a rendelés. A nő valószínűleg még nem hozta le.

Elindult a gyengélkedőre, de már a pincében összetalálkozott valakivel. A számára még ismeretlen nő széles mosollyal az arcán fordult a folyosóba, miközben kezeivel a falat simította végig szeretetteljesen. Perselus nem tudta, mitől olyan ismerős számára a lány, de a mosolya fogva tartotta a tekintetét. A lány csak akkor vette észre a férfit, mikor már majdnem egymás előtt voltak. Lucy érdeklődve meredt a férfire, miközben Piton tekintete ellenséges fénnyel csillogott.

- Maga meg mit keres itt? – dörrent rá a lányra.

Lucynak kicsit rosszul esett, hogy nem emlékszik rá, bár igaz, hogy a férfi ezreket tanít, és a háborúban is sokan segítettek mellette.

- Én… – kezdte halk hangon, majd megköszörülte a torkát, és hangosabban folytatta. – Én éppen magát keresem.

- És mégis mi okból? – kérdezte meglepődését jól leplezve.

Minden bátorságát összeszedve felszegte a fejét, és igyekezett minél barátságosabb fényt adni tekintetének.

- Én leszek a tanársegédje. A nevem Lucy.

A férfi először el akarta küldeni, hogy ne szórakozzon vele, de hirtelen felrémlett ez a kifejezés. Mintha Dumbledore említette volna, hogy jön egy segéd, de arra már nem figyelt, hogy kihez. Jobban kéne figyelnie. Mióta nincs Voldemort, kihasznál minden időt, hogy elmerüljön a gondolataiban.

- Remek – morogta egyhangúan. – Akkor holnap találkozunk.

Elment mellette, és folytatta az útját a gyengélkedő felé, de a lány hangja megállította.

- De professzor, mi lesz a dolgom? És hol fogok lakni?

Még számtalan kérdés hagyta el az ajkait, de olyan gyorsan, hogy összefolytak. Piton megfordult, és a tekintetével azonnal elhallgattatta. Ha nem akarta volna fenntartani az érzéketlen maszkot, felsóhajtott volna, de így csak elindult a folyosón. Pár pillanat múlva felhangzott mögötte a sietős kopogás.

Lucy csak remélni tudta, hogy nem kínzókamrába fogják vezetni, de megkönnyebbülésére egy csodaszép lakosztályban találta magát.

- Itt fog lakni – mondta a professzor röviden és tömören.

Sosem hitte volna, hogy a tanárok ilyen pompás helyen laknak. Az előtérben sorakoztak a bőröndjei az elképesztően gyönyörű faragott asztal mellett, ami egy igazi perzsaszőnyegen állt. A falak ugyan üresek voltak, de azon könnyen lehetett segíteni. Oldalra nézett, és a komód láttán mosolyra húzódott a szája. Pont ilyen volt a lányok hálójában. Lassan végigsimított a szálán, és végül a professzor felé fordult.

- Nagyon tetszik – mondta neki mosolyogva, majd rátért a másik kérdéses témára. – Miben kel majd segítenem?

A professzor nem felelt azonnal, előtte még vetett rá egy ugye-csak-viccelsz-velem pillantást.

- Majd a tanévnyitó után megmutatom – mondta ridegen, szinte alig nyitva ki a száját. – Most dolgom van.

Ezzel ki is ment a szobából, behúzva maga után az ajtót.

Lucy felsóhajtott, és hamar elhessegetve emlékezetéből az iménti hangsúlyt, majd nekiállt kipakolni. Sosem szerette a lányok hálóját, mert kevés volt a hely. Hat lány összezsúfolva egy olyan kicsi szobába, nem volt valami jó ötlet, főleg az utolsó években. Mindig veszekedtek, melyik rúzs kihez tartozik, és persze a cipők. Állandóan eltorlaszolta az ajtót, így mindig egy igazi kaland volt kikeveredni onnan.

De most van egy egész lakosztálya. Fogta a bőröndöket, és behúzta őket a hálószobának vélt helységbe. Helyesen gondolta, tényleg ez volt a háló, de a legcsodásabb, amit valaha látott. A hatalmas baldachinos ágy csak egy volt az ezernyi elképesztő részletből, amitől tátva maradt Lucy szája. A lány boldogan felnevetett, az ágy felé futott, és miközben ráugrott, felkiáltott.

- Imádom ezt a helyet!

×××

Eközben Perselus a fejét fogva ült a szobájában. Hogy lehet, hogy ez a lány ennyire felkavarta? Mikor megérezte az illatát, a szíve összefacsarodott egy emlék hatására. Igen, Lily is ugyanezt a parfümöt használta. Jól emlékezett rá, hogy ő adta neki ezt az illatot. Egy magában elsuttogott bűbájjal elnyomta az illatát, de mikor meglátta a komódot és elmosolyodott, egyenesen feltörtek benne az érzelmek. Nem tudta, hogy egy ilyen különböző lány, hogyan emlékeztetheti őrá. A haja mahagóni barna, a szemei világosbarnák, de a mosolya. Mindig így mosolygott rá kiskorukban, mikor vitt neki egy kis apróságot. Akkor úgy érezte, hogy ő a világ legszerencsésebb férfija. Mielőtt James és a bandája tönkretett mindent.

Megrázta magát gondolatban, és kiűzte ezeket az emlékeket a tudatából. Nem gondolhat erre, már évek óta nem gondolt. De jött ez a lány, és mindent felborított. Csodálatos, nem volt elég, hogy Potter szemei itt voltak, még ez a lány is hozzápárosult. Utálta az életét.

Úgy döntött, hogy nem tudja ezt most ép ésszel elviselni, ezért odasétált a bárszekrényhez, és kivett belőle egy üveg lángnyelv-whisky-t. Madame Pomfrey rendelése ráér, most el kell űznie a rossz emlékeket Lily emléke körül.

Már éppen belekortyolt volna a kitöltött italába, mikor nevetés hangja ütötte meg a fülét. Aztán eszébe jutott, hogy az egyik bájital mit tett azzal a fallal, ami az ő hálója és a szomszéd háló között van. Mikor Dumbledore megemlítette, hogy érkezik egy segéd, bár nem figyelt teljesen, de kialakult róla egy kép a tudatalattijában, és abban az illető férfi volt. Nem egy felkavaró… lány. Mikor helyreállította a falat, maradt benne egy kis rés, amit Lucy nem láthat, de Perselus a lyukon át láthatja szinte az egész hálót, és ha nyitva marad a fürdő ajtaja, még oda is belát.

Nem talált okot arra, hogy betömje a lyukat, de most azt kívánta, bárcsak megtette volna, és akkor most nem esne kísértésbe. Igaz, hogy ő csak egy kislány volt hozzá képest, de ez a kislány olyan dolgokat művelt az elméjében, amire még maga a Nagyúr sem volt képes, mindössze egy ártatlan mosollyal. És végre nem csak egy megfakult képen látná Lily mosolyát.

Nagyot kortyolt a pohár tartalmából, ami lerombolta az utolsó értelmes ellenérvét is, és átment a hálójába. Leakasztotta a festményt a lyuk elől, de egy pillanatig hezitált. Tudta, ha megteszi, nem lesz visszaút, de talán nem is akar visszautat. Ilyenkor utálta, hogy van érző oldala is. Kissé előrehajolt, hogy tekintete egy szintben legyen a lyukkal, és belenézett.

Az elé táruló látványtól megdobbant a szíve. A lány az ágyon feküdt, miközben nevetve rugózott rajta. Agya rögtön kizárt minden mást a mosolyán kívül. Csak a szájára koncentrált. Hirtelen úgy érezte, mindjárt megfullad az ismerős látványtól, így kinyitotta a száját is, hogy több oxigénhez jusson. Halk lihegését elnyomta a hangos kacaj, amit nem tudta mi váltott ki, de nem is érdekelte. Szája kiszáradt, homlokát kiverte a hideg veríték, és meglepetten vette észre, hogy nadrágja kezd szűkebb lenni.

Ijedten kapta el a tekintetét a szomszéd szobáról, és mintha valami szörnyűséget látott volna, olyan gyorsan tette vissza a festményt. Nem értette, mi történik vele. Lenézett ágyékára, ahol határozottan látni lehetett egy dudort. Önmagától undorodva ment vissza az előszobába, és felhajtott még két adagot az italból. Nem normális, hogy egy mosoly miatt történik vele ez. De tudta, hogy nem a mosoly, hanem a hozzákapcsolódó emlék csinálta. Mikor leült, figyelemre sem méltatta az ágyékában lévő kellemetlen lüktetést. Ha most könnyítene magát, azzal beszennyezné Lily emlékét.

Az ötödik pohár után tudta, hogy nem mehet ez így tovább. De csak egy módja volt, hogy megállítsa a reakcióját, nem szabad többé mosolyogni látnia Lucyt. El fogja érni, hogy soha többé ne mosolyogjon.

Mugli varázslat

Mugli varázslat

Egy újabb papírhalommal a kezemben sétáltam az irodám felé. A háború idején egy napra jutott ennyi papírmunka, ez most a heti adag. Miután elvégeztem az Aurorképző főiskolát, egyből felvettek ide, de nem az apám hírneve miatt.

Végre valamit egyedül sikerült kiérdemelnem, a Malfoy hírnév nélkül. Az évek teltével, felépítettem egy saját kúriát, és Potterrel meg a kis csapatával is zöld ágra vergődtem. Csak egy valami rontotta el a tökéletes képet. Az pedig egy emeletem dolgozott velem, alig pár ajtóval arrébb.

Ronald Weasley, apja nyomdokaiba lépve, a Mugli Tárgyakkal való Visszaélési Ügyosztályon dolgozik. Mugli technológia egymás hegyén-hátán. Milyen sok elfecsérelt idő, mekkora badarság ez az egész.

Letettem a papírokat az asztalomra és sorra kezdtem őket átnézni. Bosszankodva láttam, hogy hozzám küldték a „Muglisok” teendőit is. Pár percig szitkozódtam, majd felálltam és elindultam a folyosón Ron irodája felé.

A sors furcsa fintora, hogy mi egymás mellé kerültünk, mert semmit sem szeretnék jobban, mint távol tartani magam tőle. Az iskola első éveiben szívből gyűlöltem, de leginkább az apám befolyása miatt. Negyedévben, mikor a bálon megláttam egyedül üldögélni Potter mellett, furcsa gondolat suhant át a fejemen, konkrétan az, hogy szeretném felkérni táncolni. Akkor még elhessegettem ezt a gondolatot, de ötödikben már nem volt ilyen könnyű dolgom. Főleg, mert Umbridge ráállított, mondván, Potter simán kiszúrna.

Megérkeztem az ajtó elé, pár pillanatig bámultam rá, aztán felvettem a Malfoy maszkot és bekopogtam.

- Szabad! – kiáltott ki Ron.

Benyitottam, és mint mindig, most is hatalmas káosz fogadott. Az égen repülőnek nevezett kis fadarabok lógtak, de nem varázslattal, hanem madzagon, a földön pedig egy zakatoló vonat ment, szintén nem varázslattal, hanem elektromossággal. A többi dolgot már meg sem néztem, egyenesen Ron asztalához mentem és leraktam rá a papírokat.

- Hozzám dobták be a munkádat.

Már fordultam is, hogy menjek ki, de egy asztal felől hangzó robbanás megállított. Megpördültem, és csak a Malfoy vér tartott vissza attól, hogy hangosan felnevessek. Ron arca tiszta zöld trutyi, az előtte fekvő doboz pedig teljesen elszenesedett.

- Nem áll jól ez az árnyalat, Weasley. – Csak ennyit mondtam és felé nyújtottam egy zsebkendőt.

Ő letörölte az arcát.

- Kösz, Draco.

Miért csinálja ezt? Tudja, hogy csak a szüleimnek meg Pitonnak engedem, hogy a keresztnevemen szólítsanak.

- Ugyan – mondtam, és ahelyett, hogy zsebre tenném a zsebkendőt, a szemétbe dobtam. – További jó… munkát.

Hiba volt hezitálnom ennél a szónál, mert bármennyire is lágyagyú volt a Roxfortban, itt kiélesedtek az érzékei. Felállt és átlépve egy doboznyi tévéantennán egyenesen elém áll.

- Mégis mit gondolsz, Malfoy, ez csupa vacak? – kérdezte alig pár centire tőlem. – Ezek azok a dolgok, amikkel a muglik élnek, pontosan olyan színvonalon, mint bármelyik varázsló.

Ezt a kijelentést nem tudtam megállni egy gúnyos horkantás nélkül. Ő csak higgadtan felvonta az egyik szemöldökét, és én átkoztam magam, amiért nem tudok hátrébb lépni a hülye íróasztal miatt. Olyan közel van, szinte érzem a leheletét az arcomon. Egy Malfoy nem pirul el! Nem, semmilyen körülmények között.

- Mit csinálsz munka után – jött a hirtelen kérdés.

Csak meglepetten pislogtam, és bekövetkezett, amitől féltem. Egy pillanat alatt rákvörös lettem.

- Hazamegyek, Weasley, mégis mit kéne? – kérdeztem ingerülten.

Ő csak elmosolyodott, és megkönyörülve húzódott hátrébb.

- Akkor ugorj be hozzám munka után. Szeretnék mutatni neked valamit.

Újfent sikerült meglepnie. Mégis mit akarhat tőlem? Biztos csak a bolondját járatja velem. De mi van, ha mégsem? Lehetséges, hogy észrevette azt, ami számomra olyan nyilvánvaló volt az iskola alatt? És ha tudja, hogy vonzódom hozzá, vajon mit akar velem tenni?

Elhessegettem ezeket a gondolatokat, és megint előhúztam a zsákomból egy tipikus Malfoy álarcot, a fölényes pillantást.

- Mintha nem lenne jobb dolgom, mint munka után egy Mugli tárgyakkal teli szobába jönni – köptem, majd az ajtóhoz sétáltam, megfogtam a gombot és hátra néztem. – Ne röhögtess, Weasley, ne is fáradozz azzal, hogy bent maradsz!

- Este tizenegyig fogok várni, Draco – kiáltotta utánam, mielőtt becsaptam volna magam mögött az ajtót.

Mégis mit képzel magáról az a vörös hajú idióta? Hogy este tizenegykor nincs semmi jobb dolgom, mint az ő bolond szenvedélyével szórakozni? Ugyan, hétfő este van, ilyenkor szoktak lent lenni a legjobb kapások a bárokban. Nem mintha egy Malfoynak sokat kellene törnie magát egy jó estéért, sőt, szinte tapadnak rám a lányok, bárhova megy.

És ez az egész mugli dolog, Ron ugyan olyan megszállottjuk lett, mint az apja volt. Már Arthurt is bolondnak tartottam, most sincs máshogy. De akkor miért állok este tíz óra ötvenkilenckor Ron irodájának ajtaja előtt?

Már öt perce ott toporogtam, mert előtte a saját irodámban hezitáltam. Éppen megfordultam volna, hogy hazamenjek, de akkor kinyílt az ajtó és Ron a karomnál fogva behúzott rajta.

- Ne haragudj, nem tudtam tovább nézni, ahogy szerencsétlenkedsz.

Bosszúsan lezártam a kezét.

- Egy Malfoy nem szerencsétlenkedik! – mondtam miközben lesimítottam a taláromat.

- Persze, persze – mondta beletörődően.

Megköszörültem a torkomat és minden érzelmet hanyagolva ránéztem.

- Mit akarsz tőlem, Weasley?

- Mégis meddig akarod ezt játszani Draco?

Tekintete szinte megbéklyózta az enyémet. Az nem volt kérdés, hogy tudja, mi történt velem egészen negyediktől fogva. Csak az volt a kérdés, hogy mit akar tenni ezzel az információval.

- Ha lehet, a végtelenségig – suttogtam.

Már nem volt értelme semmilyen maszknak, ő is kiterítette a kártyáit, most rajtam a sor. De mielőtt belekezdhettem volna a monológba, Ő egy pálcaintéssel lekapcsolta a lámpákat, mögém sétált és a vállamnál fogva a szoba közepe felé fordított.

- Most először próbáld csak nézni a dolgokat és nem ítélkezni felettük, rendben? – kérdezte a fülembe suttogva. Enyhén megborzongtam és bólintottam.

Megnyomott egy gombot valami távirányítón és a látványtól tátva maradt a szám. Sötétben világító festékkel lefestett forgó gömbök emelkedtek fel magukkal húzva egy nagy vásznat, ami alól egy csobogó szökőkút bukkant elő. Azon kék fénnyel égő gyertyák úsztak, amit kristályokat világítottak meg, és élethű mini delfinek úszkáltak, sőt, ugrándoztak benne. Még mindig tátott szájjal fordultam meg.

- Ez varázslat.

De Ron csak mosolyogva rázta a fejét.

- Ez mind mugli cucc, esküszöm, hogy nem használtam semmiféle mágiát.

Visszafordultam, hogy még egy kicsit gyönyörködhessek a látványban, amiben annyira elmerültem, hogy nem is éreztem, mikor fonódtak körém az erős karok, csak éreztem, hogy ott vannak.

- Miért csináltad ezt?

Ron megvonta a vállát és a vállamra támasztotta az állát.

- Talán meg akartam mutatni, hogy a muglik is képesek varázslatra.

Ekkor tudatosult, hogy ez tökéletes hasonlat ránk. Mindketten aranyvérűek vagyunk, képesek vagyunk ugyanarra, a módszereink mégis másmilyenek. Én vagyon a mágia, ő pedig ez, amit most látok. És nagyon tetszett az, amit most látok.

- Tudod, Weasley, nem is olyan rossz – mondtam és hátamat a mellkasának támasztottam.

- Ron.

Kérdőn néztem rá.

- Mostantól hívj Ronnak, Draco – mondta és nyomott egy leheletnyi csókot a számra.

És most először nem bántam, ha a rokonaimon kívül más is Dracónak szólít.

Alice hagyatéka - 10. fejezet

10. fejezet

Utolsó lélegzet

A következő egy hét egyszerre volt borzalmas és kellemes. Kellemesnek azért volt mondható, mert az utolsó emberi hetemen mindenhova elmentem, mindenbe benne voltam, és sokat szórakoztam. Szomorú pedig azért, mert jó ideig nem fogom látni ezeket az embereket újra. Még anya is hiányozni fog. Akár szeleburdi, akár nem, ő mégis csak az anyukám. Jasper kapcsolatba lépett a Volturival, és bejelentette náluk a vámpírrá válásom időpontját. Az érettségim ugyan nem lesz meg, de később lesz rá lehetőségem, hogy megszerezzem. Nem sietek sehova. Szombatra már készen volt a terv, hogy miért leszek távol olyan sokáig. Nem tetszett az ötlet, de szükséges volt.

Szombat reggel Jasper átjött, és miközben én reggeliztem, ő hallgatózott, hogy anyám mikor kel fel. Alig bírtam lenyelni a müzlit, mert gombóc gyűlt a torkomba. Jasper ezt megérezve a térdemre tette a kezét.

- Lisa, ezt az Ő érdekében tesszük – mondta halkan.

- Tudom, de mégis rossz érzés, hogy így becsapjuk.

Igaz, nem csapjuk be, csak félreállítjuk az útból. Még három éves koromban diagnosztizálták a mogyoróallergiámat, ami eléggé súlyos. Ha egy maroknál több diófélét eszek bármilyen formában, az légzésbénulást okoz, amitől károsodhat az agyam. Anyám ezt pontosan tudta, és úgy óvott engem a mogyorótól, mint hímes tojást a padlótól. A mai nap pontosan arra készültem, amitől ő tizenöt éve féltve óvott, hogy megegyek egy jó nagy adag mogyorót.

- Felkelt – mondta, és a müzlimbe szórt egy jó nagy adag porított mogyorót. – Carlisle a közelben van.

Hozzám hajolt, és nyomott egy csókot a számra. Mikor felemeltem a kanalat, remegett a kezem. Kicsit elkevertem a mogyorót a tejjel, merítettem egy jó nagy adagot, és a számba vettem. Finom volt, de ugyanannyira káros is a számomra. Három kanál után éreztem, hogy az eddig is szűk nyelőcsövem még szűkebb lesz. A bőröm viszketni kezdett, és a színek egyre tompábbak lettek. A negyedik kanalat már nem tudtam lenyelni, visszaköptem a tálba, és elkezdtem eszeveszetten köhögni. Mintha valami vasmarokkal szorította volna a torkomat, olyan érzés volt. Halkan hallottam, hogy anyám leszalad a lépcsőn, és kiabálva szidja a müzli gyártót. Ekkor vesztettem el az eszméletem.

Mikor legközelebb magamhoz tértem, felszínesen tudtam levegőt venni, de a látásom nem volt teljesen ép. Carlisle erre is felkészített, valószínűleg agyi károsodást fogok szenvedni, de nem kell, hogy féljek, mert miután vámpírrá váltam, ez helyre fog jönni. Ekkor anyu hajolt fölém, a kezemet szorongatva, könnyekkel a szemében, és azt ígérgette, hogy nem lesz semmi bajom. Ez így igaz. Fizikálisan nem lesz, és pár hónap múlva a fejem is kitisztul. Megint elájultam.

A szívmonitor halk pityegésére keltem. A szememet nem nyitottam ki, Carlisle erre is figyelmeztetett. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy kómában vagyok, egészen addig, amíg a magánklinikájára nem szállít, Norvégiába. Egy hűvös érintést éreztem a karomon, ami nem lehetett más, csak egy vámpír. Kinyitottam a szemem, de nem tudtam teljesen, mert fel volt dagadva, és csak résnyire láttam ki a duzzadt szemhéjak mögül. Elmosódott foltokat láttam, de a hajak színéből meg tudtam állapítani, hogy ki kicsoda. Carlisle volt előttem, mögötte Bella állt, mellette Rosalie, és az ágyamon Jasper ült. Istenem, miért volt itt? Nem láthat ilyen rondán. Láttam már mogyoróallergiától felduzzadt fejeket, és nem a legszebb látvány. Most biztos undorodik tőlem.

Persze, ő ezeket a gondolatokat megérezte, és szinte azonnal megfogta a kezemet, és mondott valamit. Nem hallottam, mit mond, csak hangokat hallottam, de biztos azt, hogy ne gondoljak ilyen butaságokat. Ahogy eltelt pár perc, a torkomban levő duzzanat még jobban lelohadt, és könnyedebben vettem a levegőt, a hallásom és a látásom is elkezdett javulni. De ahogy lohadt le a szememről a duzzanat, a szememben lévő fekete folt is növekedett. Kezdek megvakulni. A vérnyomásom a plafonra ugrott, és rángani kezdett az ágy. Nem, ez nem az ágy, hanem én. Pánikrohamom lett.

Erős kezek szorítottak az ágyhoz. A hallásom annyira nem lett jobb, hogy értsem a szavakat, de annyira azért igen, hogy meg tudjam különböztetni. Carlisle kiabált Jasperrel, aki visszakozott vele, aztán elhallgatott, és felém hajolt. Úgy tűnik, hogy időközben elmúlt a rohamom, mert nem rángott semmi. Először a hűvös ajkakat éreztem meg a nyakamon, majd éles fogak szakították át a bőrömet.

Már ez is kissé fájdalmas volt, de amint elkezdte kiszívni a véremet, elöntött a forróság. Nem is tudtam, mennyi idő telt el, pillanatok, percek vagy órák? Nem is számított, mert ez a mámor felért egy egész élettel. Olyan hamar lett vége, ahogy elkezdődött. A fogak elhúzódtak a nyakamtól, és a korábbi forróság helyét kínzó ridegség vette át. Oldalra nézve láttam, hogy Jasper morogva vetődne felém, de Carlisle és Bella húzzák hátra. Nem értettem miért, hisz olyan jó érzés volt.

Még mielőtt panaszkodhattam volna a jeges érzésre, forróság cikázott végig a testemen, de nem a korábbi jól eső meleg, hanem fájdalmas, égető érzés. Eleinte nem volt rosszabb, mint amikor valaki megégeti magát. De ez az égető érzés az egész testembe szétterjedt, és csak fokozódott és fokozódott. Percek vagy pillanatok múlva már szinte elviselhetetlen volt. Ráadásul valami a fülemet is bántotta. Ki üvölt? Aztán megéreztem, hogy majd szétszakad az állkapcsom, és rájöttem, hogy én vagyok az.

Nagy nehezen összecsuktam a számat, de az ordítást nem tudtam abbahagyni. Olyan, mintha valaki kicserélte volna a véremet lávára, ami belülről égetett volna porrá. Sosem enyhült a fájdalom, csak növekedett. Pont, mikor azt hittem, hogy nem bírom tovább, ez a pokol, jött egy erősebb fájdalomhullám, és rájöttem, ez még korántsem a vége.

A hűvös levegő úgy hatott a bőrömre, mint egy jeges vízesés. Az alattam szétszaggatva heverő lepedő olyan durva volt, mint egy smirgli, és a torkomat égető éhség elviselhetetlen volt. Kinyitottam a számat, és beszívtam a levegőt. Semmilyen megkönnyebbülést nem hozott, ami szokatlan volt. Minden reggelem egy nagy sóhajjal kezdődött, ami után felkeltem, és csináltam a napi teendőimet. Most beszívtam a levegőt, de teljesen szokatlan művelet volt. Mintha nem lenne rá szükségem.

Óvatosan kinyitottam a szememet, és úgy tűnik az óvatosságom nem volt alaptalan. A fény éles tőrként hasított a látóterembe. A kezemet napellenzőként használva felültem. Semmi remegés, nem görcsöl a gyomrom, és a fejem sem fáj, mint általában egy komoly betegség utóhatásaként szokott. Csak a torkom égett. De az nagyon. Valaki felállt a székből, ami a hirtelen megkönnyebbülésre megreccsent. Összerezzentem, mert olyan volt ezt hallani, mintha egy komplett szimfonikus zenekar kezdett volna a fülemben játszani teljes tüdőkapacitással.

Az arcomra simuló kéz viszont nagyon kellemes érzés volt. Az éles fény megszűnt, így elvettem a kezem a szemem elől. Mondhatnám, hogy a lélegzetem is elakadt a látványtól, de már így sem lélegeztem. Jasper állt előttem, de úgy láttam őt, mint még soha. Minden egyes porcikáját teljes bizonyossággal láttam, egyetlen részlet sem maradt rejtve. Mint mikor a képcsöves tv-t kicseréljük életünk első LED tv-jére. Minden olyan tiszta, annyira tündöklő és elmondhatatlanul csodaszép. Halvány mosoly jelent meg az arcán, amitől - ha lehetséges - még szebb lett. Megsimítottam az arcán levő kis gödröcskét, és a bőre olyan volt a kezem számára, mint a legdrágább kasmír. Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy mennyire is szomjas vagyok. De amint erre gondoltam, megint belém hasított az éhség.

Próbáltam elmondani neki, mennyire is éhes vagyok, de a torkomból csak egy morgás jött elő. Azonnal komolyra fordult az arca, olyanná, mint egy katonáé, aki bevetésen van.

- Carlisle, kezdődik.

Hangja szinte simogatta a fülemet. De ez nem enyhített a fájdalmon, ami csak fokozódott a torkomban. Az ínyem feszülni kezdett, amin azzal próbáltam segíteni, hogy felhúztam a számat a fogaimról. Megint morogni kezdtem. Istenem, segítsen már rajtam valaki! Felpattantam, és az ajtó felé kezdtem szaladni, vagyis azt hittem, arra futok, de falnak ütköztem. Nem mintha akadályozott volna, átszakítottam, és kint találtam magam egy erdőben. Körülöttem minden hangos volt, nem volt egy csendes pont sem az egész világon. A fülemre szorítottam a kezemet, és behunytam a szememet, miközben még mindig morogtam a torkomat mardosó kíntól. Fülem egy pillanat alatt kiszűrte a milliónyi zaj közül a felém tartó lépteket.

Felpattantak a szemim, és minden vérvörösben úszott. Az ég nem volt kék, az avar nem volt megnyugtató barna színű, minden vérvörös volt. Kétségbeesetten elkezdtem szaladni, hátha miután kijutok az erdőből, ez megváltozik, de miközben egyre nagyobb távot tettem meg, ennek az esélye minden egyes lépéssel csökkent. Tehetetlenségemtől egyszerre lettem szomorú és mérges. Ezek közül persze a düh kerekedett felül. Megragadtam egy fát, kicsavartam a földből és elhajítottam.

Fél tucat kar fonódott körém. Mint egy ketrecbe zárt vad, úgy próbáltam kitörni, teljesen hiába. Felordítottam, és fogaimmal a fogva tartóim felé kaptam. De helyettük egy műanyag zacskó akadt a fogaim közé, amiből fémes ízű nedű csorgott. Az egész testem elernyedt, a torkomban lángoló kín megszűnt, a fogaim végre nem sajogtak. Vér. Ez az, ami nekem kell. Bíborszín, sűrű, csábítóan édes vér. Megragadtam a zacskót, és nagy kortyokban nyelni kezdtem. Pár pillanat alatt kiürült. Csalódottan dobtam félre, és elégedetlenül morogni kezdtem.

Egy szőke hajú férfi állt előttem, még egy ugyanolyan csomaggal a kezében. Sietve kitéptem a kezei közül, és megint rátapadtam a zacskóra. A látásom kezdett kitisztulni. Ezért tudtam, hogy az előttem álló férfi szőke. Mintha ismerném. De mi lehet a neve? Charls? Nem, biztos nem. Valamiféle doktor lehet. De honnan ismerem? Villámként csapott belém a felismerés. Carlisle és a Cullen család többi tagja szorosan állt körülöttem, vigyázva arra, nehogy megint elszökjek. Egy utolsó szívással kiürítettem a műanyag zacskót, és óvatosan nyújtva Carlisle felé visszaadtam.

- Köszönöm – mondtam reszelős hangon, és megtöröltem a szám szélét.

Ő csak bólintott. Óvatosan körbenéztem, és mindenki ott volt. Tekintetemmel megkerestem Jaspert, aki aggodalommal és vegyes szerelemmel a szemében nézett rám. Felé nyúltam, és ő azonnal hozzám lépett, és átölelt. Arcomat a nyakába fúrva öleltem. Ő pedig simogatta a hátamat. Olyan jó érzés volt.

- Sajnálom, amit tettem – mondtam, és mindenki tudta, mire gondolok.

Megéreztem egy harmadik kezet is a hátamon, de nem kellett hátra néznem ahhoz, hogy tudjam, Esme az.

- Ez természetes, Lisa. Nekünk ilyen a természetünk. A vér hajt minket.

Aggódva felé fordultam.

- Lesz még ilyen?

A tekintetéből kiolvasott együttérzés már meg is adta a kérdésemre a választ.

- Számtalanszor.

Felsóhajtottam, és tudtam, ez nem lesz egy könnyű menet. Alig pár perce ittam meg az utolsó zacskó vért, és megint égni kezdett a torkom, a látóterem pedig egyre rózsaszínűbb lett. Kemény évnek nézünk elébe.

Nyolc hónappal később

Hangtalanul lépkedtem előre a zsákmány felé, már csak fél méterre voltam tőle. Innen gyerekjáték lesz becserkészni. A szél felém fújta a jószág illatát, és mikor megéreztem az illatát, a torkom bizseregni kezdett. Lejjebb lapultam, a lábaimban megfeszítetem az izmokat, és előre vetődtem. Szélsebesen futottam az állat után, semmi esélye sem volt ellenem. Pont olyan gyorsan kaptam el, mint amilyen hamar kiürült belőle az összes vér. A tetemet a földre tettem, és letöröltem a szám sarkából lecsorduló vércseppet.

Megtanultam kezelni a vérszomjamat. Nem volt könnyű, sőt, nagyon nehéz volt, de megérte. A fejemben nincs akkora kuszaság, mint az elején, de még mindig csábít az emberi vér. Azt mondták, ez teljesen normális, sosem fog teljesen elmúlni. Ekkor meghallottam, hogy nem messze tőlem egy szarvas felbőg, majd a szívverése egyre lassult, míg meg nem állt. Pár pillanattal később Jasper kilépett a fák közül, és éppen megtörölte a száját.

- Már nagyon jól megy – mondta, miközben átölelte a derekamat.

Hozzábújtam a széles mellkasához, és átkaroltam a derekát, vigyázva, nehogy túlságosan is megszorítsam. Jó volt, hogy végre az egész valómmal őt érezhetem, és a tudatom mélyén nem furakodik oda a vér utáni vágy.

- Gyakorlat teszi a mestert.

Elmosolyodott, és lágyan megcsókolt. Egymást átkarolva sétáltunk vissza Carlisle házába. Még mindig Norvégiában voltunk, anyám pedig úgy tudta, én még mindig kómában fekszem. Fájt, hogy ő így tudja, de neki ez volt a legbiztonságosabb. Még nem volt időszerű, hogy emberek közelébe menjek, de amint Carlisle úgy véli, készen állok rá, felhívom és meglátogatom. De addig is itt voltam ezen a csodálatos helyen a második családommal. A ház nagyon el volt rejtve az erdő mélyén. Eleinte féltem, hogy megtámadok pár arra kószáló turistát, de szerencsére senki sem járt a ház közelében.

Maga a ház fából készült, amelynek nagy, széles ablakai vannak. Gyönyörű tölgyszínre pácolt külseje még szebb belsőt takart. Jasper mesélte, hogy nem olyan rég vették ezt a házat, de még akkor, mikor Alice élt. Ő rendezte be. Meglepődve vettem észre, hogyha engem bíztak volna meg a berendezésével, valami hasonlót alkottam volna.

Amióta átváltoztam nem volt látomásom. Arra számítottam, hogy miután átváltozom, felerősödik ez a képességem, de mint kiderült ez nem egy képesség. Hogy micsoda, azt még mindig nem tudtuk megmondani. Besétáltunk a kellemes hangulatú előszobába, és Esme éppen egy katalógust nézegetett tele hajmodellekkel. Leültem mellé, és együtt elkezdtük átnyálazni az újságokat.

Ez az egész pillanat, olyan hétköznapi volt, mintha nem is vámpírok tárgyalnák meg, milyen frizurát vágjanak egymásnak. Teljesen szokásos, szinte megszokott kép, amint az anyós és a menye hosszan taglalják a rövid haj előnyeit. A fiúk a konyhában halkan beszélgettek, és Rosalie éppen készült rávenni Emmettet, hogy megnézzék együtt az Egy boltkóros naplóját,, mikor zajt hallottam fentről. Furcsán ismerősnek tűnt, ezért mielőtt Jasper felment volna, elé álltam.

- Majd én.

- De Lisa, bármi lehet fent, még a…

Egy csókkal elhallgattattam, és ezzel megosztottam vele, milyen ismerős érzésekkel töltött el ez a nesz. Bólintva beleegyezett, és én lassan sétáltam fel a lépcsőkön. Még egyszer hallottam a neszt, a jobb oldali szobából. Vettem egy nagy levegőt. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a látványra. Ott állt előttem Alice teljes életnagyságban. Ő éppen a bútorokat rendezgette, mintha valami nem úgy lenne, ahogy eredetileg hagyta. Végre észrevett engem is, és mosolyogva felegyenesedett.

- Lisa, csakhogy feljöttél! – szaladt oda hozzám, és meg akart ölelni, de mikor hozzám ért volna, kezei átmentek a testemen. Hideg borzongás futott rajtam végig. – Upsz, ezt nem tudtam.

Vállat vont, és kicsit hátrébb állt. Én még mindig nem tudtam felfogni, hogy ez igaz. Visszajött Jasperhez?

- Te meg… – csak ennyit tudtam mondani, de persze ő értette.

- Tudom, nekem nem kéne itt lennem – mondta széles mosollyal az arcán. – De nem tudtam megállni, hogy ne látogassalak meg. Istenkém, olyan elbűvölő vagy.

Ha tudtam volna, a bók hallatán elpirulok, de jobb híján zavartan megköszörültem a tokomat.

- Ha akarod, felhívom Jaspert…

- Dehogy is! – szakított félbe, aztán attól félve, hogy lent felismerik a hangját, halkabban folytatta. – Csak te láthatsz engem, ez a szabály.

- Milyen szabály? – kérdeztem.

- Túl hosszú történet, túl kevés idő – zárta le a témát. – Azért vagyok itt többek között, hogy elmagyarázzam azokat a dolgokat, amiket láttál.

Izgatottságomban majdnem levertem a mellettem álló vázát a dohányzóasztalról, de még idejében elkaptam. Végre kiderül az igazság olyan sok bonyodalom után.

- A válasz egyszerű – kezdett bele mosolyogva. – Azt akartam, hogy egymásra találjatok.

- Rendben, de ehhez miért kellettek a látomások?

Leültem a karosszékbe, és lábamat keresztbe téve helyezkedtem el.

- Szerinted Jasper valaha is szóba állt volna veled, ha nincs ez az egész?

Megütközve néztem rá, mire ő gyorsan elkezdett mentegetőzni.

- Nem úgy gondoltam, félre ne értsd. – Felsóhajtott, és hátra simította a haját. Túlságosan is ismerős mozdulat. – Ő túlságosan kedves és jólelkű. Annyi neki nem elég, hogy alig bír ellenállni a véred illatának. Velem könnyű dolga volt, mert már vámpír voltam, de nálad megijedt. Nagyon megijedt.

Csöndben hallgattam, és jelen pillanatban teljesen képtelenségnek tartottam, hogy beijedt. De hitem Alice-nek, és bólintottam egyet, jelezve, hogy folytathatja.

- Szóval, küldözgettem az emlékeimet, így felkeltve Jasper érdeklődését.

- Miért én? – Vágtam közbe. – Szeretted Jaspert, miért akartad, hogy mellette legyek?

Durva kérdésnek hangzott, de mindenképpen meg kellett kérdeznem. Ő nem vette támadásnak, csak elmosolyodott, és lehajtotta a fejét.

- Valóban szeretem őt, ezért akartam, hogy legyen mellette valaki, aki szintén szereti őt. Nem élhet örökké az emlékem árnyékában. De persze valaki olyat kellett találnom, aki szintén szeretni fogja. – Felnézett rám. – Hogy miért pont téged kezdtelek el figyelni? Fogalmam sincs. Megérzés. Még az előtt kezdtem, hogy apukád meghalt, és már akkor tudtam, hogy te vagy az, aki Jaspernek kell.

A szemeim égtek, a torkomban fojtó érzést éreztem, de a szívemben hálát. Rámosolyogtam Alice-re, aki odalépett hozzám, és lehajolt, hogy megöleljen, de mikor nem sikerült, bosszankodva arrébb lépett. Elnevettem magam. Jó volt végre tudni mindennek az okát, és rájönni, hogy mégsem vagyok akkora csodabogár.

- Ideje lenne visszamenned. Még a végén azt hiszik, hogy megbolondultál, és magadban beszélsz.

Már indult volna, de megállítottam.

- Várj, Jaspernek mit mondjak?

A hangját már csak a fejemben hallottam, miközben a teste kezdett elhalványulni.

Azt, amit a szívedben érzel.

Egy pillanatra elgondolkodtam ezen a kijelentésen, és lementem a földszintre. Mindenki el volt foglalva valamivel, Emmett és Rose végre filmet néztek, Esme és Carlisle a napi teendőket beszélték meg, miközben Edward és Bella a vázába rendezték össze a virágokat. Jaspert nem láttam sehol, de mikor két erős kar a derekam köré fonódott, megnyugodva simultam a hozzájuk tartozó testhez. Kaptam egy lány puszit a homlokomra, és belesuttogott a fülembe.

- Mi történt odafent?

Mosolyogva megsimogattam a karját, és szembe fordultam vele.

- Egy igazi csoda.

Értetlenkedve nézett rám, mire elnevettem magam, és megcsókoltam.

- Azt hiszem, készen állok – mondtam.

- De mire?

- Hát arra, hogy hazamenjünk.

Erre mindenki felkapta a fejét, még a tévét is lenémították.

- Lisa, biztos vagy benne? – kérdezte Carlisle kissé kételkedve.

Rávillantottam ugyan azt a magabiztos mosolyomat, mint Jasperre pár pillanattal ezelőtt, és határozottan bólintottam.

- Mindenre készen állok.

- Állunk – javított ki Jasper, és puha csókot nyomott a kezemre.

- Igen. Mindannyian.

Vége

Alice hagyatéka - 9. fejezet

Bocsánat, hogy csak szerdán teszem fel, de tegnap eléggé elvitt az élet :). Remélem ez is tetszeni fog!

9. fejezet

Hazatérés

5 hónappal később

A konyhában ültem, és a mustáros szendvicsemet majszolgattam, miközben mélyen elmerültem a gondolataimban. Öt hónapja itt vagyok. Legalább öt évnek tűnik. Minden egyes nap kínszenvedés, bár igyekszem, hogy ezt a többiek ne tudják meg. A tervem egészen jól működik, bár van valaki, akit nem tudok megtéveszteni.

Caius átlát minden álcámon, de annyira nem is bánom. A napom nyolcvan százalékát vele töltöm, és mikor nem, akkor a többi Volturi taggal tanácskoznak, vagy épp táplálkoznak. Ez felett nehezen hunytam szemet, de muszáj volt. Különben is, mit tehettem volna ellene? A jó nagy semmit.

Próbáltam mindegyik vámpírral közelebbi kapcsolatot kialakítani. Volt, akivel könnyű dolgom volt, de voltak, akik a köszönésen kívül nem hajlandók velem beszélni. Mint Jane. Ki nem állhatott, viszont a testvérével, Alec-el jól kijöttem. A többiekkel felszínes volt a kapcsolatom, talán még Aro az, aki próbált jobban megismerni.

Caius nem kérdezget, bár lehet, hogy azért, mert neki szoktam kiönteni a lelkem. Mindent elmeséltem neki, és ő hallgatott, vígasztalt, bólogatott és megnyugtatott, mikor mit kellett. Hozzá kerültem a legközelebb. Anélkül nyíltam meg neki, hogy ő bátorított volna erre, és az ilyen nagyon ritka. Általában bizalmatlan és elutasító vagyok mindenkivel, ha erre kerül a sor. Valamiért megbízom benne.

Igazából így is nagyon elveszettnek éreztem magam, még Caiussal is. Próbáltam elszakadni a régi életemtől, de nem ment túl könnyen. Mindig, mikor belenéztem a tükörbe, emlékek tódultak a fejembe, így szépen lassan elkezdtem változtatni a külsőmön. A hajamat megnövesztettem, és folyton felcsatoltam. Régen mindig leengedtem. Elkezdtem magam sminkelni. Csodálatos érzés volt. Reggel, mikor felkeltem, még az a lány voltam, aki az anyjával élt, gyenge volt kémiából, és átnéztek rajta a fiúk. Aztán elkezdtem sminkelni magam. A bőröm olyan volt, mintha kimeszelték volna, a szemeim körül sötét lett, mintha füst gőzölgött volna belőle. Az ajkaimat pedig bordószínűre festettem. Ez nem én vagyok. Közel sem. De éppen ezért jó. Mint egy álarc.

Lenyeltem a szendvicsem utolsó falatját, és felálltam, hogy visszamenjek a szobámba, de egy hideg kéz simult a hátamra. Mosollyal a szám sarkában fordultam meg.

- Szia – köszöntem.

- Szia – köszönt Caius is, és felült az egykori helyemre. – Ma mit tervezel?

- Nem tudom – csavartam az ujjam köré a pólómból kilógó zsinórt. – Talán elmegyek a könyvesboltba.

- Helyes, úgyis kifogytam az olvasnivalóból – bólintott helyeslően.

Bárhova is mentem, ő mindig velem jött. Úgy bántak velem, mint egy hímes tojással, de csak akkor, mikor kimentem. Itt szinte rám se hederítettek. Lehet, hogy rosszul döntöttem?

Végigjártam a G nevű írók sorát, és kerestem valami újabb kiadású könyvet, de nem találtam olyan, aki érdekelt volna, így átmentem egy másik sorra. Kihúztam a könyvet, és elolvastam a tartalmát. Tetszett, így fellapoztam az első oldalt, és elkezdtem olvasni. Mindig így csinálom, mert a tartalom nem mindig megbízható. Elmerülten olvastam, és csak akkor vettem észre, hogy ott van Caius mögöttem, mikor a kezeit a vállamra tette, a mellkasa pedig hozzáért a hátamhoz.

- Miről szól a könyv? – kérdezte a fülembe suttogva.

Nem tehetek róla, megborzongtam. Egyáltalán nem tudott hidegen hagyni, mikor ilyeneket csinált. Pedig megfogadtam, hogy felhagyok a fiúkkal, főleg a vámpírokkal. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és megköszörültem a torkomat.

- Egy alkoholista férfiról, aki… aki megpróbál leszokni.

A hangom kicsit fojtott volt, de nem zavarta. Csak elgondolkozva összeráncolta a szemöldökét, majd kivette a kezemből a könyvet, és a kosárba tette.

- Tetszik – mondta, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy a könyvre mondta.

Összeszedtünk még pár könyvet, és miután fizettünk, lassan sétáltunk egy kicsit a téren, és könnyed témákról beszéltünk. Ilyenkor tényleg el tudom felejteni, hogy mi mindent hagytam hátra. Az egyik téren leültünk a szökőkút előtti padra, és ott beszélgettünk tovább. Mikor kifogytunk a témákból, csak ültünk egymás mellett, és néztük, hogy mit csinál a többi ember. Olyan békések, olyan tudatlanok. Olyan erősen tört rám a tudatlanság vágya, mint még soha. Ha nem tudnék semmiről, anyuval veszekedhetnék azon, miért ne otthon festesse a haját.

- Már megint sóhajtozol.

Meglepetten néztem Caius-ra.

- Vagy már észre sem veszed? – kérdezte egy apró mosollyal a szája sarkában.

Lenéztem az ölembe, és az ujjaim között kezdtem morzsolgatni a szatyor fülét. Valóban nem vettem észre. Bár mostanában a legtöbb dolgot öntudatlanul csinálom. Mindig, mikor elkezdek gondolkodni a mostani éltemen, eszembe jut, mi volt Shetter Bay-ben. És mikor eszembe jut az a kis város, Jasper arca jelenik meg előttem. Nem tudtam kiverni a fejemből, a fájdalommal teli ordítását. Néha, mikor este vele álmodom, felriadok, és szó szerint hallom a fülemben. Ez nem jó, nem így kéne lennie. El kell felejtenem, ha új életet akarok itt kezdeni. Mert az biztos, hogy kezdenem kell. De mindenképpen itt?

Caius-ra néztem, aki csak türelmesen nézett rám. Egy csöppet sem emlékeztetett korábbi önmagára. Egészen megkedveltem, de vajon elég nekem ő? Helyette? Tudtam a választ, mégsem akartam beismerni a megoldást. Őt senki sem helyettesítheti, és nem is pótolhatja. Ő nekem volt teremtve. Bűntudatom támadt, amiért ilyen önző gondolataim támadtak, de ez volt az igazság.

- Sajnálom. – Csak ezt bírtam mondani, mert már meghoztam azt a döntést, amit az elején kellett volna. Bár lehet, hogy így kellett lennie.

Ő csak bólintott, és magához ölelt. Kétség kívül nagyon egymás szívéhez nőttünk. Igaz, nála nem tudhatom, hisz nem mutatja ki annyira, de Caius nagyon fontossá vált a számomra.

- Ígérd meg, hogy még találkozunk – mondta, miközben végigsimított a hajamon.

- Megígérem – suttogtam, és a nyakához fúrtam a fejem. Hazamegyek.

Három bőröndöt magam után húzva szaladgáltam fel-alá a reptéren. Még sosem repültem egyedül, így természetesen nem tudtam, hogy mikor merre kell menni. Eddig fel sem tűnt, hogy ilyen sok cuccot vettem Olaszországban, de így is csak három bőröndbe fért bele, pedig egy csomót a kastélyban hagytam.

Miután sikeresen megvettem a jegyemet, gyorsan megkerestem, hányas kapuhoz kell menni. A tizenhármas kapu. Ugye most csak szórakoznak velem? Megfogtam a három bőröndöm fogantyúját, és elindultam a tizenhármas kapu felé. Már majdnem félúton voltam, mikor az egyik fogantyú egy nagy reccsenéssel letört a bőröndről. Megdermedtem, és csak néztem a kezemben maradt műanyag-darabot. A körülöttem álló emberek viszont csak mentek tovább. Felnéztem az ég felé, és hangosan is kimondtam, amit gondoltam.

- Nem érdekel, mit csinálsz, én akkor is visszamegyek Shetter Bay-be!

Nem foglalkozva a furcsálló pillantásokkal, az egyik bőröndöt a lábammal magam előtt tologatva indultam meg a kapu felé.

Macerás volt beadni a csomagokat, de végül ott ültem a váróteremben egy kistáskával a vállamon. A jegyemet úgy szorongattam, hogy majd’ eltéptem. A búcsúm a Volturitól gyors volt és személytelen. Ilyennek kellett lennie, ők mindig távolságtartóak voltak velem, és ez most sem változott meg. Viszont előző este Caius-tól hosszú órákon keresztül búcsúzkodtam. Nem is hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz őt elhagyni. De Jasper távollétét még nehezebb elviselni.

Egy kedves hang bemondta a hangszóróba, hogy elkezdődött a beszállás. Beálltam a sorba, de még mindig nem tudtam felfogni, hogy hazamegyek. Lassan kezdtek elfogyni előttem az emberek, és mikor odaadtam a jegyemet, hirtelen tudatosult bennem: Újra találkozni fogok Jasperrel.

Erre a tudatra széles mosoly terült szét az arcomon. Letörölhetetlen, igazán vidám, arcfeszítő mosoly. Már öt hónapja nem volt ilyenben részem. A nő visszaadta a jegyemet, és kicsit zavartan pislogott.

- Kisasszony, minden rendben? – kérdezte. Biztos nem mindennapi ijesztő mosolyom van.

- Persze, Susanne – neveztem el, mert ez jutott eszembe először világosbarna hajáról. – Hazamegyek.

Ezzel besétáltam a repülőgépbe, és nem érdekelt, hogy mit gondol rólam, hiszen hazamegyek.

Leszállás után leszedtem a csomagjaimat, amit egy kocsira pakoltam. Arra a gondolatra, hogy alig pár perc múlva találkozni fogok Jasperrel, elkezdett dübörögni bennem az adrenalin, és olyan gyorsan toltam a kocsit, hogy szinte már az húzott engem. Egyenesen a kijárat felé mentem, mikor legnagyobb meglepetésemre megláttam az anyukámat.

Lassítottam, és csak néztem rá, ő viszont nem zavartatta magát, integetve szaladt felém, és megölelt.

- Végre itthon vagy, kicsi lányom – mondta miközben szorongatott.

Nem is vettem észre, hogy anyu is ennyire hiányzik. Megöleltem, és meglapogattam a hátát.

- Igen, anya, itt vagyok, de ha továbbra is így szorítasz, nem sokáig.

Nevetve elengedett, és hátra simította a hajamat.

- Kívülről megváltoztál, de belül mindig ugyanaz maradsz.

Elmosolyodtam, és inkább nem említettem meg neki, hogy ebben mennyire téved. A háta mögé néztem, és körbe kémleltem a repülőtéren. Nem fogalmaztam meg magamban, hogy mire számítok a repülőtéren, de mikor nem láttam egyetlen Cullent sem, csalódott lettem. Igaz, miért is akarnának kijönni? Csúnyán helyben hagytam őket.

- Kicsim, figyelsz te rám? – integetett anyu a szemem előtt.

- Mi? – pislogtam. – Persze, mondjad csak.

Felsóhajtott, és rosszallóan ingatta a fejét. Vagyis valami fontosról beszélt.

- Ma este el kell jönnöd velem egy partira.

- Muszáj, anya? Ma este mást akartam csinálni.

Nem fog elengedni, ennyire már ismertem. Pedig ma este el akartam menni Jasperhez, hogy elmondjam neki, még mindig… kedvelem.

- Igen, kicsim, muszáj. Kérlek, tedd meg értem, ez egy nagyon fontos parti lesz. Ha ez jól sikerül, egy nagy cégnél nagyon jó pozícióba kerülök.

Jaj, ne. Tudta, hogy ezzel megvehet magának. Az egyetlen dolog, amikor nem akadékoskodok a szívességeken, az az állása. Miután apu meghalt, annyira le volt törve, hogy ott kellett hagynia az álomállását. Azóta mindenben segítem. Basszus, most megfogott. Felsóhajtottam, és mielőtt kimondtam, hálásan elmosolyodott.

- Rendben, elmegyek, de kissé szűkszavú leszek, és kilenckor lelépek, rendben?

- Te vagy a legjobb.

Megint szorosan átölelt, és mikor sikerült megakadályoznom, hogy megfojtson, elindultunk a kijárat felé. Továbbra sem adtam fel, kémleltem a környezetünket, hátha megpillantok valakit, de senkit sem láttam. Azonban akadt valaki, akin átsiklott a tekintetem. Alig értünk ki a reptérről, valaki hátulról átölelte a nyakamat. Tudtam, hogy nem Jasper az, mert nem szökött az égbe a pulzusom, és persze meleg volt az illető bőre.

- Lisa, jesszusom, de rég láttalak! – Mark úgy ölelt, mintha a halott felesége lennék, aki visszatért az életbe. Bizarr.

- Mmmghrrr!

Csak ezt tudtam mondani, mert az arcom az ölelés erejétől belefúródott a mellkasába.

- Jaj, bocsi, kicsit talán heves vagyok – mondta védekezően.

- Á, dehogy, csak az orrom átkerült a tarkómra.

Megsimogattam az említett testrészt, mire felnevetett. Az eszem eldobom, örülök neki, hogy láthatom. Annyira bele voltam feledkezve ebbe az egész vámpír világba, hogy el is felejtettem, milyen emberek között lenni. Heves ölelések, csapongó érzelmek, hangos nevetés és isteni Mexikói kaja. Hm, a sarki Taco bárból nagyon jó illatok jönnek.

Javasoltam, hogy üljünk be, és ott beszéljük meg, mi minden történt a városban, míg én el voltam utazva. Hihetetlen, mi mindenről maradtam le. Mark szerzett magának egy barátnőt, akivel már a közös főiskolai életüket tervezték. A lányt Robertának hívják, és mily meglepő, kiköpött másom. De nem bántam, inkább legyen ez, mint utánam epekedjen. Anyám sürgetésére gyorsan befejeztük a Tacot, és elindultunk haza. Milyen kevésnek tűnt ez az egy óra; nagyon sok mindent hallottam, de még többet szerettem volna. Jasper nem is került szóba.

Otthon egyből felfutottam az emeletre, és bevetettem magam az ágyamba.

- Oh, végre, a saját ágyam!

Örömmámorban nevetgélve fúrtam bele az arcomat a párnámba, de egy pillanattal később a kacagás a torkomon akadt. Édes illata volt az ágyamnak. Minden egyes darabjának. És túl rendesen volt bevetve ahhoz, hogy anyám csinálja. Nagyon precíz kezek simították el az ágyamat. Felugrottam az ágyból, és az ablakhoz futottam, hátha ott van Ő. De nem, csak a sötétség nézett vissza rám. Ez így nem mehet tovább, el kell mennem hozzá. Igen, ma este elmegyek a házukhoz, és beszélek vele.

Francba! Megígértem anyunak, hogy elkísérem valahova. Ez nem lehet igaz. Felsóhajtottam, és elfeküdtem az ágyamon. Hülye céges parti. Egyáltalán miért kellek én oda? Úgy nézek ki, mint egy félresikerült Lilly Allen, nem hiszem, hogy túl jó fényt vetnék rá. Hacsak nincs a főnöknek egy fia. Úgy pattantam fel az ágyamról, mint egy órarugó, és leszaladtam a földszintre.

- Anya! Kik is lesznek pontosan ott ezen a partin?

- Öhm – motyogott, miközben a divatmagazinokat rendezgette. – A főnök, persze, pár magasabb beosztású alkalmazott, és az, akiket meghívnak.

- Oh, értem – mondtam, mintha bevettem volna ezt a szöveget. De én nem vagyok ilyen naiv. – És kit fog meghívni, a főnök?

- Lisa, miért fontos ez? – próbált kitérni a válaszadás elől.

- Anya, tudod, hogy tudom, szóval ne kerülgessük a forró kását.

Mindig utáltam azokat, akik félrebeszélnek.

- Rendben, talán ott lesz a fia.

Felvontam a szemöldökömet.

- Talán?

Csak a szemét forgatta, és folytatta a magazinok pakolását.

- Csak nevetned kéne néhány viccén, és mikor elmegyünk, adnod kell egy puszit az arcára. Semmi komoly.

Ez tényleg nem sok, de nem azt jelenti, hogy készségesen meg fogom tenni.

- Máskor is lesz ilyen parti?

Egy pillanatig gondolkozott.

- Igen, minden félévben van.

Felsóhajtottam, és magamra húztam az ajtó mellé dobott csizmámat.

- Hova mész? – kérdezte, és felállt az asztal mellől.

- Ne haragudj, várnod kell még fél évet az előléptetésre.

Csak halkan hallottam, hogy mit kiáltott utánam, miközben az autómhoz rohantam. Beugrottam az ülésbe, ráadtam a gyújtást, és már ki is tolattam. Szerencsém volt, hogy nem voltak kint még a rendőrök, mert tuti megbüntettek volna, olyan gyorsan hajtottam. Bár csak egyszer voltam a Cullen házban, és akkor is félig agy halott voltam, elsőre eltaláltam a helyes utat. Halványan égtek a lámpák, amik megvilágították a kertet. Lefékeztem a rózsabokrok mellett, kipattantam az autóból, és felfutottam a verandára.

Eddig tartott a lendületem. Felemeltem a kezem, hogy bekopogtassak, de nem tudtam megtenni. Mi van, ha már teljesen kitörölt az életéből, és nem akar látni? Egy világ törne össze bennem. Ezeken járt az agyam, míg ott álltam a verandán. Nem tudom mennyi ideig álltam ott, arra tértem magamhoz, hogy kinyílik az ajtó.

Jasper állt előttem teljesen ledöbbent arccal. Úgy látszik, a Volturi neki nem szólt. Az arcán ugyanazt a tanácstalanságot láttam, amit én éreztem. Szerettem volna megölelni, megcsókolni, de ugyanakkor szerettem volna elfutni és hagyni, hogy tovább élje az életét nélkülem. Eddig is olyan sok fájdalmat okoztam neki.

És ekkor olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Harag ült ki az arcára, megmarkolta a karomat, és berántott a házba.

- Mégis mit keresel te itt? – kérdezte kiabálva.

Pár pillanatig döbbenten néztem rá, egyáltalán nem ilyen viszontlátásra számítottam. És mégis mit képzel, hogy csak így letorkol?

- Hogy mit? – kérdeztem vissza hasonló hangsúllyal. – Oh, csak gondoltam, hogy hazajövök Olaszországból, hátha valaki szívesen lát még itt!

- Menj vissza, amíg teheted! Nem tudod, mit akarsz! Ha már most vámpírrá változol, lehetőséged sem lesz rá, hogy meggyógyítsanak!

- Hogy mit csináljanak? – kérdeztem immár lenyugodva.

Láthatóan bánta, hogy kiejtette ezeket a szavakat a száján, de már nem tudta visszaszívni.

- Jasper, miről beszélsz?

Felsóhajtott, és hátrasimította a haját.

- Tudom, hogy nem lehet gyereked.

Kínos csend lett kettőnk között. Mégis honnan tudja? Senkinek sem mondtam el itt, Shetter Bay-ben. Ha csak… Edward. Kiolvasta a fejemből. Furcsa mód nem éreztem csalódottságot vagy haragot, csak megkönnyebbülést. Örültem, hogy tudja, és nem nekem kellett elmondanom.

- Jasper, nem fognak segíteni rajtam. Ezt te is jól tudod.

Közelebb léptem hozzá, és ki tudtam olvasni a szeméből a fájdalmat.

- És ha mégis? Lehet, hogy most vámpírrá változol, és pár hónapra rá feltalálják a módot, hogyan lehet gyereked. Lisa, nem akarom, hogy egyáltalán ne legyen lehetőséged gyereket vállalni.

- Shh.

Finoman az arcára simítottam a kezem, mire ő csak lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Bensőmben a szerelem lángja újra ezer fokkal lobbant fel, ami meglepett, mert azt hittem, sosem fogok újra ilyet érezni. De hallván, mennyire aggódik értem, mennyire törődő, újra beleszerettem.

Körém fonta a karjait, és szorosan magához húzott. Átöleltem a nyakát, és finoman simogattam a fejét. Halkan hallottam, hogy néha-néha szipog egyet, ebből tudtam, hogy könnyek nélkül sír. Ekkor láttam meg a konyhában a többieket. Edward finoman mosolygott a bajsza alatt, Bella viszont leplezetlenül szélesen vigyorgott. A legmeglepőbb Rosalie volt, aki egy bátortalan mosolyt küldött felém, és még egy intést is megkockáztatott.

Jasper elhúzódott, a kezébe fogta az arcomat, és lágyan megcsókolt. Egy csapásra elfelejtettem, hogy kik és hol vannak, minden érzékem Jasperrel telt meg. Visszacsókoltam, és ujjaim puha tincsei közé fúrtam. Percek múlva sem akartuk elengedni egymást, sőt, még intenzívebben belekezdtünk. Nyelvünk heves csatába kezdett, de közben ő nagyon ügyelt arra, hogy a fogához ne érjek. Nem is tudatosult bennem, mikor indultunk el, csak arra eszméltem fel, hogy Jasper szobájában állunk. Tudtam, hogy ez az övé, mert láttam Alice emlékeiben. Egy pillanatra elváltunk, de csak addig, amíg lehúzta rólam a felsőt, majd újra heves csókcsatába kezdtünk. Szinte letéptem a gombokat az ingéről, mikor levettem, és a tenyeremet a hideg bőrre simítottam. Felsóhajtottam, akkora örömet okozott, hogy megint érinthetem ezt a rideg testet.

Lefektetett az ágyra, és egy ügyes mozdulattal levette rólam a melltartót. A szájával azonnal a mellbimbómra tapadt, és nyalogatni, szívni kezdte. Az érzéstől benedvesedett a lábam köre, és lüktetni kezdett. Mintha megérezte volna a reakciómat, felmordult, de nem hagyta abba a mellem kényeztetését. Halkan nyögdécselve adtam tudomására, hogy ne is hagyja abba. Beletúrtam a hajába, és csípőmet szorosan az ö csípőjéhez szorítottam. Éreztem, hogy már ő is kezd egyre türelmetlenebb lenni. Lenyúltam, és kigomboltam a nadrágját. Értve a célzást, először rólam vette le a zavaró anyagdarabot, majd ő is levetkőzött.

Rám feküdt, átkarolt és csípőjét hozzám nyomta alul. Felnyögtem attól az érzéstől, amit a kemény rúd nyújtott a lábam között. A sóhaja olyan volt, mint egy vággyal teli morgás. Tele volt vággyal, állatiassággal, amitől még jobban beindultam, ha ez egyáltalán lehetséges. Hátrahúzta a csípőjét, és egy határozott mozdulattal belém hatolt. Egyszerre nyögtünk fel, és csípője ritmusos pumpálásba kezdett. Átkaroltam a vállát, és abba kapaszkodva tartottam magam alatta. Minden egyes lökésével valami olyat talált el bennem, amitől összerándult a testem az élvezettől. Egyre nagyobbakat nyögve adtam tudomására, mennyire tetszik ez, és mindenről megfeledkezve vonaglottam a karjaiban. Megragadta a fejem mellett levő kartámaszt, és ahogy egyre közelebb ért a csúcshoz, egyre keményebben fogta. Panaszosan recsegni kezdett a fadarab, de ez Jaspert nem érdekelte. Egy nagyobb lökésnél, kéjesen felnyögtem, de ezt elnyomta a karfa reccsenése. Kettétört, de ez most kicsit sem érdekelt.

Feljebb emelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen, és minden rá volt írva az arcára. Hogy mennyire szeret, mennyire hiányoztam, és az is, hogy ez után valami olyan fog következni, amit nagyon fog sajnálni. Mielőtt még jobban megfejthettem volna, megcsókolt, és gyorsított a csípője ritmusán. Szorosabban fontam a dereka köré a lábaimat, a körmeimet pedig belevájtam a vállába. Csak nyögni tudtam, gondolkodni egy percig sem. Már éreztem, hogy nagyon közel vagyok, pár pillanaton múlik…

Az orgazmus elemi erővel tört rám. Szinte felkiáltottam, és a testem heves hullámzásba kezdett. Halkan hallottam, hogy Jasper is felnyög, magját pedig belém lövelli. Ajkamat harapva próbáltam határt szabni a belőlem feltörő nyögéseknek, de csak pár perc – vagy pillanatok? – múlva tudtam abbahagyni. Pihegve feküdtem csukott szemmel. Annyi erőm sem volt, hogy kinyissam a szemeimet.

Hűvös kezek fonódtak körém, és feljebb húztak a kanapén... Mosolyogva szívtam be az édeskés illatát. Ajkak hűvös érintését éreztem az arcomon, majd egy tétova simogatást. Erőt vettem magamon, kinyitottam a szemem, és felnéztem rá. Ő viszont nem engem nézett, hanem a nyakamat. Vérszomj nem volt az arcára írva, hanem gondolkozott. Nem volt túl nagy rejtély, hogy min. A nyakához fúrtam a fejem, és átöleltem.

- Tudod, hogy meg kell tenni. Tudok rólatok, és nálatok ez a törvény.

Bólintott, és megsimogatta a vállamat.

- El kéne búcsúznod anyukádtól. Miután átváltozol, jó ideig nem leszel képes vele találkozni.

Felsóhajtottam.

- Tudom, a Volturi mindenről felvilágosított.

Mázsás csönd telepedett közénk. Hirtelen minden kézzelfoghatóvá vált. Korántsem gondoltam volna, hogy ez fog történni, mikor idejöttem. Azt hittem, hogy át fogom vészelni a gimis éveket, átbukdácsolok az iskolai életen, amit a hebehurgya anyám nehezít, leérettségizek, és nagy szerencsével kapok egy jól fizető állást Manhattanben. De hogy vámpírrá fogok válni? Még a legmerészebb álmaimban sem.

Alice hagyatéka - 8. fejezet

8. fejezet

Düh

Jasper és Carlisle bevezette a házba Gretát, aki úgy közlekedett, mint egy zombi. Egyik vámpír sem értette, hogy a Volturi, hogy volt képes kitörölni az emlékezetét, és addig ilyen állapotban tartani, amíg ide nem értek, de nem is volt idő a töprengésre, gyorsan beültek a kocsiba, és elindultak a ház felé.

Mindketten csöndben maradtak, majd hirtelen Carlisle megveregette Jasper térdét.

- Tudod, hogy az ő döntése volt – mondta halkan.

- Igen, tudom – válaszolt Jasper kissé ingerülten. – Pont ezért tiszteletben is tartom, de nagyon fáj.

- Valahol te is hibás vagy. El kellett volna mondanod mindent, amire képes vagy.

- De azt hittem tudja – csattant fel.

Ezután csendben tették meg az út hátralévő részét. Jasper szinte kiugrott az autóból, és haragosan beviharzott a házba. Gyorsan innia kell valamit, úgy legalább a vadászással egy kis indulatot is le tud vezetni. Már a szájában érezte a kóbor kutya vérének vad ízét, mikor Rosalie az útját állta.

Jasper egy laza mozdulattal kikerülte, és közben a válluk összeütközött. Mit sem törődve Emmett morgásával, tovább ment a hátsó ajtóhoz.

- Megmondtam, hogy ne hozd ide! – csattant fel Rosalie.

Jasper úgy fordult meg, mint aki kész letépni bárkinek a fejét.

- Mit tudsz te? – kérdezte vicsorogva, forrongó dühvel.

- Annyit tudok, hogy nagy hibát követtél el!

Mire a lány kettőt pislogott, Jasper a falhoz szorította, és pár milliméterre volt csak tőle, miközben rávicsorgott. A méreg szinte csöpögött a fogáról, szemei pedig olyan sötétek voltak, mint egy téli éjszaka, habár tegnapelőtt ivott.

- Soha, de soha ne merd Lisát hibának nevezni, érted? – sziszegte a szavakat Rosalie arcába színtiszta gyűlölettel. – Ha még egyszer megteszed, esküszöm, letépem a fejed.

Ekkor Emmett karja fonódott Jasper nyakára, és hátra rántotta kedvesétől az elborult agyú vámpírt.

- Menj vadászni, testvér, és megbeszéljük, ha már tudsz gondolkozni – mondta, és igyekezett nem megfenyegetni testvérét hasonló módon.

Jasper ellökte az őt visszatartó kart, vetett egy utolsó lesújtó pillantást Rosalie-ra, majd kiment az erkélyajtón, és elindult vadászni. Szerencsére rögtön talált prédát, és addig próbálta elodázni az elkapást, ameddig csak tudta. Szerencsére a vadászás kitörölt a fejéből minden más gondolatot, és lehetett pár nyugodt perce.

Mikor visszajött, Emmett és Rosalie nem voltak ott, csak Edward és Esme ült a kanapén, halkan beszélgettek. Amint belépett, abbahagyták a társalgást, és felé néztek. Imádta őket, de sosem szerette, ha így reagálnak, mikor valami baja van. Azonnal tudni szeretnék, és persze segíteni neki.

Egyáltalán nem volt baj, csak most magányra vágyott. Átment a szobán egyenesen a konyhába, ahol felült az egyik pultra, és kinézett az ablakon. Lisa arca lebegett a szeme előtt, mikor először meglátta. Azonnal tudta, hogy beleszeretett, hiszen amint megérezte az illatát, ki akarta szívni az összes vérét.

Nem ismerte ezt az érzést, mert Alice-t akkor ismerte meg, mikor már ő is átváltozott, ezért nagyon megdöbbent a reakcióján. Az volt a terve, de ez már akkor dugába dőlt, mikor a lány mellé ült. Nem tudta figyelmen kívül hagyni, sem az illatát, sem őt. Ahogy mellette ült, és felülről megvilágította a lámpa, azonnal beleszeretett.

Ezt az érzést csak fokozta az, mikor megszólalt azon a bátortalan hangján, és közeledni próbált felé. Mikor elküldte a fenébe azt az idióta srácot, örömében legszívesebben felkapta volna, és megpörgette volna a levegőben. Legszívesebben visszament volna az időben, és megváltoztatta volna azt a napot, mikor rájött, hogy ő vámpír. Vagy minden az ő hibája? Lehet, ha nem jöttek volna Shetter Bay-be, akkor Lisa sem kerül bajba.

Felsóhajtott, és megdörzsölte a halántékát. Ha tudna fájni a feje, akkor most hasogatna. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Lisa ott van azokkal a könyörtelen vámpírokkal. Legjobban Jane-től féltette. Őt még Aro is nehezen tudta kordában tartani. Ha nem tetszett neki valaki, úgy oldotta meg, hogy kiiktatta őt. Nincs más opció, vagy elfogad téged, vagy nem.

Hallotta, hogy valaki bejött a konyhába, de nem fordította felé a tekintetét, és nem foglalkozott vele. Jelen pillanatban senki sem érdekelte. Mikor közelebb ment Jasperhez, észrevette a hosszú szőke hajat, és kicsit nőtt benne az ellenséges érzés. Eddig sem kedvelte Rosalie-t, csak Emmett miatt tűrte meg, de most végképp elásta magát nála. Alig bírta ki, hogy ne ordítsa a képébe, mekkora buta liba.

Rosalie halkan megszólalt.

- Jasper, sajnálom – mondta csak félig őszintén.

Nyilvánvalóan azt sajnálta, hogy Jasperrel olyan hangon beszélt, de azt nem, hogy mit mondott Lisára. Jasper felsóhajtott. Már nagyon elege volt ebből a napból.

- Nézd, nyilvánvalóan kedveled valamiért, ezért nem kellett volna leszólnom – szögezte le valamivel őszintébb hangon. – De tudod, hogy mi a véleményem erről az egészről. Bellát sem kedveltem, valahol mélyen még mindig neheztelek a döntése miatt. Nem akarom, hogy Lisa is elszúrja.

- És neked ehhez mégis mi közöd van? – fakadt ki Jasper. Elszakadt nála az utolsó cérna is. – Fogd már fel végre, hogy ez az ő életük, és azt kezdenek vele, amit csak akarnak! Bella nem szül gyereket, helyette azzal marad, akit mindennél jobban szeret? Az ő döntése! Lisa velem akart járni? Az ő döntése volt! Ottmaradt Olaszországban? Megint az ő döntése! Mindenről csak ő dönt, és senkit sem érdekel, hogy te mit tartasz számukra a legjobbnak!

Ezzel otthagyta a konyhában a megdöbbent Rosalie-t, és elrohant az erdőbe. Nem lehet most senki közelében, mindenki csak idegesítette, és senki sem értette meg, hogy mit érez. Őket még nem hagyta el a szerelmük azért, mert rájöttek a rejtett képességére, és a világ egyik legveszélyesebb vámpírja felajánlotta, hogy lakjon vele. Ráadásul azzal a tudattal vonszolták ki a teremből, hogy át fogják változtatni, valószínűleg egy éven belül.

Elkeseredetten felüvöltött, mire az összes környékben tartózkodó madár felszállt, hogy találjon magának egy biztonságosabb helyet. Minél messzebb akart kerülni az erdő mélyében, mert tudta, hogy most nincs olyan állapotban, hogy emberek között legyen. Veszélyt jelent rájuk.

Az összes gondolata Lisa körül forgott, másra nem tudott gondolni. Mindent ő szúrt el, hiszen a jelek egyértelműek voltak. A látomásai Alice-ről, az illata, hogy pont ide költöztek. Nemrég rájött, hogy a látomások nem azért voltak, mert Lisának különleges képessége van. Alice valahogy így üzent neki, és valamiért tudta, hogy el fogja Jaspernek mondani. Ez az egész Alice műve.

Hát persze, hisz csak ő képes még a másik oldalról is szervezkedni. Erre a gondolatra halkan felnevetett. Mióta elvesztette Alice-t, azóta nem volt a régi önmaga. Ezt mindenki látta. Kénytelenek voltak elköltözni Forks-ból, mivel minden rá emlékeztette. Egy személytelen városban sokkal könnyebb.

Úgy tűnik, megint el kell költözniük. Feltámadt a szél, és belekapott a hajába. Még erről is Lisa jut eszébe. És az a borzalmas este, mikor rosszat álmodott. Igazából nem is volt olyan borzalmas, mert sikerült megnyugtatnia. Jól esett az a tudat, hogy a lány nem fél tőle. Valójában csodálkozott is.

Jasper még sétálgatott egy kicsit az erdőben, majd mikor kezdett feljönni a nap, hazament. Nem volt teljesen ura önmagának, de úgy tűnt, belátható időn belül nem lesz az. Csak remélni tudta, hogy az idegei kibírnak egy kis időt Rosalie-val. Nagy meglepetésére, mikor belépett, Rosalie volt az első, aki megkönnyebbült. Bár nem tette szóvá. Úgy látszik, hogy hatott ez a beolvasás, és nem akar mindenbe belekotnyeleskedni.

- Hol van Carlisle? – kérdezte.

- Elhívták a kórházba, de öt perc, és itthon lesz – válaszolt Esme.

A nő felállt, és odament Jasper elé. Tényleg olyan, mint egy anyuka. Lágyan átkarolta, és magához szorította fogadott fiát. Jasper is megölelte, és biztatóan megszorította. Megsimogatták egymás hátát, majd visszahúzódtak, és Esme hátra simította a fiú haját.

- Jól vagy? – kérdezte suttogva, bár teljesen felesleges volt.

Jasper bólintott, és arra gondolt, csak ő képes ennyire olvasni benne. Talán Edwardon kívül. Erre a gondolatban említett, halkan kuncogott egyet. Szerencsére ezzel egy kicsit oldódott a hangulat. Leültek a kanapéra, és Esme elkezdett mesélni arról, mi történt, míg ők elvoltak. Már majdnem a végére ért a történetnek, mikor Carlisle lépett be az ajtón. Jasper azonnal felpattant, és mindenféle kertelés nélkül megkérdezte, ami eddig nem hagyta nyugodni.

- Hogyan képes a Volturi kitörölni egy ember memóriáját? – szegezte neki a kérdést.

Carlisle halkan felsóhajtott, és megrázta a fejét.

- Nem tudom, engem is foglalkoztat a kérdés – felelte, miközben letette a táskáját az asztalra, és levette a kabátját. – Valószínűnek tartom, hogy az egyik őr képes rá. Talán Felix. De az sem kizárt, hogy van egy új tag, akiről nem tudunk.

Jasper haragosan kifújta a levegőt, ami inkább hallatszott morgásnak, mint sóhajnak. Carlisle rátette a kezét a vállára, és nyomatékosan a szemébe nézett.

- Lisa így döntött, bele kell törődnöd.

Idegesítette, hogy mindenki jobban tudta, mit kéne éreznie. Megmondják neki, hogyan élje az életét, mit érezzen, mit ne érezzen. Most először érezte azt, hogy képes lenne összeverekedni velük.

És nem csak azért, mert idegesítette, hogy olyan tudálékosak. Ezúttal tényleg úgy érezte, hogy kitépték a szívét a helyéről. Mikor Lisa halkan elsuttogta azt az egy szót, elvesztette a fejét, és képes lett volna akár a világ összes vámpírjával is megküzdeni azért, hogy megváltoztassa a döntését. Csak azért tudták kivonszolni, mert már előtte összetörte az, hogy a lány mennyire megutálta.

Pedig azon kívül, hogy nem mondta el neki, nem tett semmi rosszat. Nem manipulálta az iránta táplált érzéseit. Az igaz, hogy néha segített neki lenyugodni, de az nem számít bűnnek. Főleg olyankor, mikor halálra van rémülve.

Még mindig élénken előtte volt az a kép, ahogy ijedten menekül előle, mikor felébredt a rémálomból. Szinte szenvedett a gondolattól, hogy nem képes megvédeni őt a rossz álmoktól. Csak annyit tehetett, hogy lenyugtatta, és mellette maradt addig, amíg el nem aludt. Valószínűleg még aznap este elrabolták az anyját, de ők erről mit sem tudtak. A Cullenék is úgy szereztek róla tudomást, hogy eljött hozzájuk egy futár.

Még sosem látta azt a férfit, és valószínűleg miután visszaért Olaszországba, meg is halt. Szerencsétlen nem tudta, mire vállalkozik. Pont ezért féltette annyira Lisát. Ezek az elvetemültek a legkisebb lelkifurdalás és könyörület nélkül ölnek meg bárkit. Csak kell hozzá egy elég jó ürügy.

Megpróbálta elhessegetni a gondolataiból a Volturit, több-kevesebb sikerrel, és elindult a lépcső felé. Még így jól lakottan is mardosta belülről az üresség. Alig hitte el, hogy ennyire megviselte az elvesztése. Alig egy hete találkoztak, máris ilyen szorosan kötődött hozzá. Talán Alice elvesztésénél is jobban fájt.

A gondolatmenetet egy emeletről leszűrődő hang szakította félbe. Ketten fent voltak, és az egyikük szipogott, míg a másik halkan vigasztalta. De kik? Ekkor felismerte az egyedi, mély orgánumot, és azonnal tudta, hogy Emmett és Rosalie van odafent. Nem értette, Emmett mit mond, de azt már tisztán hallotta, hogy Rosalie mit válaszol rá.

- De én csak jót akarok nekik, nem biztos, hogy a legtapintatosabb, de én csak segíteni akarok – mondta szomorú hangon, ami kicsit olyan volt, mintha sírna. A vámpírok nem tudtak, de ha nagyon bántja őket valami, akkor a hangjuk olyanná válik.

- Tudom, kicsim – válaszolta Emmett, és még szorosabban magához ölelte kedvesét. – De meg kell értened a többieket, ők nem ismernek annyira, mint én. Ők nem tudják, hogy mindezt nem ártó szándékkal teszed.

Emmett tovább nyugtatta szíve választottját, és Jasper nem tudta elszánni magát, hogy bemenjen hozzájuk. Nagyon szégyellte magát. Tény, hogy nem ismerte Rosalie-t, és fogalma sem volt arról, mit miért tesz a lány. Lehet, hogy megint előbb cselekedett, mint gondolkozott. Nekidőlt a lépcső korlátjának, és visszagondolt, mikor beszélgetett csak úgy Rosalie-val. Halványan rémlett egy emlék, hogy Alice megfenyegette, mikor azt mondta, hogy nem akar hozzá közelebb kerülni. A szidás hatott, és odament hozzá beszélgetni. Nem volt valami tartalmas fél óra.

Csak annyi derült ki, hogy mindketten szeretik a telet, és a zenei ízlésük nem egyezik. Mikor már túl hosszúra nyúlt köztük a csend, egyszerre álltak fel valami mondva csinál ürüggyel, és kisétáltak a szobából. Alice nem volt túlságosan boldog, hogy ennyire elmentek egymás mellett, de legalább nem estek egymás torkának. Azonban Emmett annál inkább hálás volt, hogy megpróbált kijönni Rosalie-val. Azt hitte, lesz ennek folytatása, de úgy tűnik tévedett.

Ekkor kinyílt az ajtó, és a pár lépett ki rajta. Jasper felnézett, és Emmett azonnal meglátta az arcán, hogy min járt az esze. A nagydarab srác már évek óta azon volt, hogy kicsit enyhítsen a viszonyukon, így kapva kapott az alkalmon.

- Rose, nekem van egy kis dolgom, de mikor visszajövök, hozok neked valami meglepetést – fogta meg kedvese kezét, és megsimogatta. – Nem várnál itt a szobában?

- Persze – válaszolt halkan Rosalie, és miután nyomott egy csókot Emmett szájára, visszament a szobába.

Ezután Jasper felé fordult, és jelentőségteljesen, olyan „érj-hozzá-egy-ujjal-és-kinyírlak” nézett rá. Nem sokszor vette elő ezt a tekintetét, szóval most halálosan komolyan kellett venni. Jasper bólintott, és bement Rosalie után.

Becsukódott mögöttük az ajtó, a nő pedig leült az egyik fotelba. A csend súlyosan zuhant kettejük közé, és Jasper azt kívánta, bárcsak lenne itt még valaki. Mintha Rosalie is ezt kívánta volna, felsóhajtott.

Oké, ez már nevetséges, gondolta Jasper, és leült a Rosalie-val szemközti fotelba. Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd Rosalie megszólalt.

- Ha nincs kedved ehhez, nem muszáj csinálnod – mondta szenvtelen hanggal, pedig Jasper tisztán érezte, hogy nehezére esett ezt kimondani.

- Csak nem tudom, mivel kezdjem – mondta ki az igazságot. Aztán belegondolt, hogy sosincs ideális téma az elkezdésre, mindennek magától kell jönnie. Vett egy mély levegőt, és elkezdett mesélni az érzéseiről, Lisa iránt.

Vagy másfél órán keresztül beszélgettek. Nem is gondolta volna, hogy a lány ilyen jó hallgatóság. Miután mindent elmondott neki, ami a lelkét nyomta, elkezdett észérveket felsorakoztatni, amivel megpróbálta megnyugtatni a fiút. Ez a módszer be is jött. Tovább is folytatták volna a beszélgetést, de Emmett csak másfél órára volt hajlandó kettesben hagyni őket. Ismerve a tényeket, Jasper nem is csodálta.

Most a szobájában ült, és a képet nézte róla és Alice-ről. Azt kívánta, bárcsak készített volna képet Lisával együtt is. Ebből elég, muszáj valamivel elterelnie a figyelmét. Nem egyszer azon kapta magát, hogy azt tervezgeti, hogyan jut el Olaszországba anélkül, hogy a Volturi megtudná.

Hanyatt dőlt a kanapén, és a kezébe vette az asztalon heverő könyvet. Ez csak rontott a helyzeten, mivel a főszereplő nőt Lisának hívták. Dühösen eldobta a könyvet, és kezét az arcára szorította. Alice után is nehezen szedte össze magát. Most meddig fog tartani? A válasz valószínűleg, örökké.

Halk kopogást hallott, majd Edward lépett be.

- Szia – köszönt neki, majd miután becsukta az ajtót, leült a kanapéra.

- Szia – ült fel Jasper, majd Edward mellé ült. – Nyugi, már jól vagyok. Nem akarom senkinek sem letépni a fejét.

- Tudom, beszéltem Rosalie-val. – Próbálta elrejteni előle a csodálkozását, amit azóta érzett, hogy megtudta, milyen jól kijön Rosalie-val, de Jasper elől szinte képtelenség volt. – Azért jöttem, mert Lisáról akarok beszélni.

Jasper felsóhajtott, és megdörzsölte a fejét.

- Most nagyon nem alkalmas, ne haragudj – mondta kissé elgyötörten.

- Tudom, de ez fontos – erőlködött.

Pár percig csak csöndben néztek egymásra, majd Jasper újra felsóhajtott.

- Rendben, mondd!

Edward egy pillanatra elgondolkodott, mintha nem tudná, hogyan kezdje annak ellenére, hogy már százszor végiggondolta. Végül megköszörülte a torkát, kicsit feljebb ült a kanapén, és Jasper szemébe nézett.

- Van valami, amit Lisa nem mondott el neked. Testi fogyatékkal született.

Pár percnyi döbbent csend állt be, majd Jasper szólalt meg sürgetően.

- Mond már el, mi az.

Mikor meghallotta a választ, alig mert hinni a fülének.