Egy mosoly is elég - 1. fejezet

Egy mosoly is elég

1. fejezet

Már hat éve, hogy véget ért a háború Harry Potter győzelmével. Rengeteg veszteség volt mindkét oldalon, de akik életben maradtak, nem bánkódhattak tovább, mert a varázsbirodalom elkezdte az újjáépítést. Sokan átálltak, de voltak olyanok is, akik hűek maradtak a Nagyúrhoz, még a halála után is. Ők most az Azkabanban töltik le a büntetésüket. Dumbledore sikeresen túlélte a háborút, és továbbra is a Roxfort élén állt, keresve az újításokat. Nem csak ő volt az egyetlen, aki újításokban gondolkozott, különböző szintű iskolát szerettek volna, valami újdonságot belevinni az oktatásba. Összeültek, hogy kitalálják, és végül arra jutottak, mindegyik felsőoktatásban végzett diáknak gyakorlatot kell szereznie, mielőtt munkába áll. Ez két évvel azelőtt volt, hogy Lucy Goldvin végzett volna a Bájitalmester Képzőn. Így mielőtt átvette volna a sokat érő papírt, el kellett két évet töltenie egy nála sokkal gyakorlottabb bájitalmester társaságában. Lucy választása Anglia legnevesebb és az ott tanító egyik legelismertebb szakember lett. Azt hitte, ennél jobb helyet nem is találhatott volna a tanuláshoz, de ezt az elkövetkezendő időben sokszor megkérdőjelezte.

×××

A göröngyös úton egy magas sarkúban topogó lány volt látható, amint próbálja elkerülni a nagyobb buckákat. Lucy ismerősen mozgott a terepen, hiszem ő is idejárt, bár az már sok ideje volt. A thestrálok még nem jártak, a tanárok felhoppanáltak a birtok szélére, és onnan gyalog mentek az iskolába. De nekik általában nem kellett nyolc centi rémálommal megküzdeniük. Botladozva felért a kőkörig, és ott megpihent. Lihegve próbálta meggyőzni magát, hogy ez a sok szenvedés megéri azt a plusz pár centit, ami a kis termetéhez adódik hozzá.

Tovább indult a főbejárat felé, de csalódottan vette tudomásul, hogy az előtte levő udvar macskakövekkel van kirakva. Óvatosan lépkedett a hatalmas tölgyfaajtó felé, és magában ujjongva, hogy sikerült orra bukás nélkül vennie az akadályt, benyitott az előtérbe. Azonnal mosoly szaladt az arcára az ismerős látványra, és persze a sok emlék, ami összetódult a memóriájában. Lassan odasétált a páncélhoz, amibe olyan sokszor beleütközött. Valahogy sosem tudta megszokni, hogy ott van a helye.

Merengését a lépcsőről egy szintén nemrég visszatért tanuló nézte, és azonnal felismerte a lányt, ahogy meglátta belépni. Ő is griffendéles volt, és bár nem sokat beszélgettek, egész jóban voltak. Harry Potter kilépett a fal takarásából, és csöndesen odasétált Lucy mögé.

- Te meg mit keresel itt?

A lány kezét a mellkasához kapva fordult meg, és igyekezett visszafojtani az ijedt sikkantást.

- Harry! – ölelte át boldogan a fiú nyakát. – Jaj, de örülök, hogy te is itt vagy.

A fiú nevetve veregette meg régi ismerőse hátát, és végignézett rég nem látott barátnőjén.

- Odanézzenek! Hihetetlen, milyen jól nézel ki. – Megfogta a kezét, és körbeforgatta. – De még mindig nem értem, mit csinálsz errefelé.

- Nemrég végeztem a Bájitalmester Képzőn, és ide jöttem gyakorlatra – mondta, miközben a szoknyája két szélét felfelé húzta, és pukedlizett. – És veled mi újság? Még mindig megvagytok Remusszal?

Harry elmosolyodott. Mindig, mikor valaki ezt kérdezi, eszébe jut a pillanat, mikor a férfi bevallotta neki az érzéseit. Sosem volt még olyan boldog, mint aznap, még akkor sem, amikor legyőzte Voldemortot.

- Igen, nagyon jól megvagyunk.

- És Sirius megbékélt már veletek?

Ezt a közeledést a fiú keresztapja, és Remus legjobb barátja nem vette túl jó néven, de mivel nem tudott tenni ellene semmit, kénytelen volt elfogadni a helyzetet.

- Többnyire – mondta szűkszavúan, de gyorsan elhessegette a kellemetlen témát, és elmosolyodott. – Szóval te is tanársegéd leszel.

- Igen. Mondd, mit kell egy tanársegédnek csinálnia?

Pár pillanatig morfondírozott, majd miután elindultak az igazgatói iroda felé, elkezdte ecsetelni, ő mi mindent csinál Sirius professzornak.

- Először is mindig elő kell készítenem a tantermet, amikor gyakorlati óra lesz, illetve azt is tanítja, mikor kell közbelépni egy félresikerült varázslatnál. És többnyire velem végezteti el a piszkos munkát.

Lucy bólogatva hallgatta Harry listáját, és közben a fiú arra gondolt, milyen sokat számíthatott rá a rend a háború alatt. Fáradhatatlanul támogatta őket, és közben még apja elvesztésével is meg kellett küzdenie. Harry tényleg tisztelte az erejéért, és remélte, hogy már nem éri az életben több fájdalom.

Kellemes beszélgetésbe elegyedtek a legutóbbi kviddics döntő eredményéről, és mind a ketten úgy gondolták, hogy túl hamar értek az igazgatói iroda ajtajához. Elköszöntek egymástól, majd Lucy kimondta a jelszót, felsétált a lépcsőn, és bekopogott az ajtón. Miután engedélyt kapott, benyitott, és megpillantotta Dumbledore-t, amint aláírja az asztalán heverő pergamen alját. Visszatette a pennát a helyére, és barátságos szemét a belépő lányra emelte.

- Lucy, milyen kellemes meglepetés – mondta, miközben felállt a helyéről, és hellyel kínálta a lányt. – Esetleg kér egy kis citromport?

A lány udvariasan visszautasította az édességet, és helyet foglaltak mind a ketten. Röviden eltársalogtak a régebbi iskolaévekről, és a lány kellemesen csalódott a professzorban. Azt gondolta, már az első nap hajcsárt fog játszani, de ehelyett kellemes, feszetlen beszélgetésbe keveredtek. Pár szó is esett a munkáról, de mivel leginkább Piton alá fog tartozni, nem túl sokat tudott mondani.

A beszélgetés után a lehető leghosszabb úton ment a pince felé, és örült is neki, hogy ezt választotta, mert minél több folyosón ment végig, annál több emlék rémlett fel emlékezetében.

×××

Miközben Lucy fent úszkált az emlékek tengerében, Piton a bőröndjét pakolta ki a hálószobájában. Nem volt túl nehéz dolga, mert mióta véget ért a háború, szinte minden cuccát itt tartotta. A bőröndjében csak pár dolog volt, néhány váltás ing, alsónemű és egy réges-régi kép róla és Lilyről. Kivette a képet, és letette az éjjeliszekrényére, az ott pihenő könyvek mellé.

Csak egy kis időt engedett magának, hogy gyönyörködjön a képről visszamosolygó Lilyben, majd kiment az előszobába, és egy bűbájjal letisztította az asztalát. Kipakolta rá a bájitalfőzéshez szükséges eszközöket, és kinyitotta a kamrába vezető ajtót, hogy semmi se zavarja meg koncentrálás közben.

Mióta véget ért a háború, már nem kell olyan sok bájitalt készítenie, ezért próbálta minél tovább kihúzni Madam Pomfrey rendeléseiből. Már megkörnyékezte a Szent Mungót, de eddig csak elutasító baglyot küldtek. Körülnézett az asztal fiókjaiban, de egyikben sem volt ott a rendelés. A nő valószínűleg még nem hozta le.

Elindult a gyengélkedőre, de már a pincében összetalálkozott valakivel. A számára még ismeretlen nő széles mosollyal az arcán fordult a folyosóba, miközben kezeivel a falat simította végig szeretetteljesen. Perselus nem tudta, mitől olyan ismerős számára a lány, de a mosolya fogva tartotta a tekintetét. A lány csak akkor vette észre a férfit, mikor már majdnem egymás előtt voltak. Lucy érdeklődve meredt a férfire, miközben Piton tekintete ellenséges fénnyel csillogott.

- Maga meg mit keres itt? – dörrent rá a lányra.

Lucynak kicsit rosszul esett, hogy nem emlékszik rá, bár igaz, hogy a férfi ezreket tanít, és a háborúban is sokan segítettek mellette.

- Én… – kezdte halk hangon, majd megköszörülte a torkát, és hangosabban folytatta. – Én éppen magát keresem.

- És mégis mi okból? – kérdezte meglepődését jól leplezve.

Minden bátorságát összeszedve felszegte a fejét, és igyekezett minél barátságosabb fényt adni tekintetének.

- Én leszek a tanársegédje. A nevem Lucy.

A férfi először el akarta küldeni, hogy ne szórakozzon vele, de hirtelen felrémlett ez a kifejezés. Mintha Dumbledore említette volna, hogy jön egy segéd, de arra már nem figyelt, hogy kihez. Jobban kéne figyelnie. Mióta nincs Voldemort, kihasznál minden időt, hogy elmerüljön a gondolataiban.

- Remek – morogta egyhangúan. – Akkor holnap találkozunk.

Elment mellette, és folytatta az útját a gyengélkedő felé, de a lány hangja megállította.

- De professzor, mi lesz a dolgom? És hol fogok lakni?

Még számtalan kérdés hagyta el az ajkait, de olyan gyorsan, hogy összefolytak. Piton megfordult, és a tekintetével azonnal elhallgattatta. Ha nem akarta volna fenntartani az érzéketlen maszkot, felsóhajtott volna, de így csak elindult a folyosón. Pár pillanat múlva felhangzott mögötte a sietős kopogás.

Lucy csak remélni tudta, hogy nem kínzókamrába fogják vezetni, de megkönnyebbülésére egy csodaszép lakosztályban találta magát.

- Itt fog lakni – mondta a professzor röviden és tömören.

Sosem hitte volna, hogy a tanárok ilyen pompás helyen laknak. Az előtérben sorakoztak a bőröndjei az elképesztően gyönyörű faragott asztal mellett, ami egy igazi perzsaszőnyegen állt. A falak ugyan üresek voltak, de azon könnyen lehetett segíteni. Oldalra nézett, és a komód láttán mosolyra húzódott a szája. Pont ilyen volt a lányok hálójában. Lassan végigsimított a szálán, és végül a professzor felé fordult.

- Nagyon tetszik – mondta neki mosolyogva, majd rátért a másik kérdéses témára. – Miben kel majd segítenem?

A professzor nem felelt azonnal, előtte még vetett rá egy ugye-csak-viccelsz-velem pillantást.

- Majd a tanévnyitó után megmutatom – mondta ridegen, szinte alig nyitva ki a száját. – Most dolgom van.

Ezzel ki is ment a szobából, behúzva maga után az ajtót.

Lucy felsóhajtott, és hamar elhessegetve emlékezetéből az iménti hangsúlyt, majd nekiállt kipakolni. Sosem szerette a lányok hálóját, mert kevés volt a hely. Hat lány összezsúfolva egy olyan kicsi szobába, nem volt valami jó ötlet, főleg az utolsó években. Mindig veszekedtek, melyik rúzs kihez tartozik, és persze a cipők. Állandóan eltorlaszolta az ajtót, így mindig egy igazi kaland volt kikeveredni onnan.

De most van egy egész lakosztálya. Fogta a bőröndöket, és behúzta őket a hálószobának vélt helységbe. Helyesen gondolta, tényleg ez volt a háló, de a legcsodásabb, amit valaha látott. A hatalmas baldachinos ágy csak egy volt az ezernyi elképesztő részletből, amitől tátva maradt Lucy szája. A lány boldogan felnevetett, az ágy felé futott, és miközben ráugrott, felkiáltott.

- Imádom ezt a helyet!

×××

Eközben Perselus a fejét fogva ült a szobájában. Hogy lehet, hogy ez a lány ennyire felkavarta? Mikor megérezte az illatát, a szíve összefacsarodott egy emlék hatására. Igen, Lily is ugyanezt a parfümöt használta. Jól emlékezett rá, hogy ő adta neki ezt az illatot. Egy magában elsuttogott bűbájjal elnyomta az illatát, de mikor meglátta a komódot és elmosolyodott, egyenesen feltörtek benne az érzelmek. Nem tudta, hogy egy ilyen különböző lány, hogyan emlékeztetheti őrá. A haja mahagóni barna, a szemei világosbarnák, de a mosolya. Mindig így mosolygott rá kiskorukban, mikor vitt neki egy kis apróságot. Akkor úgy érezte, hogy ő a világ legszerencsésebb férfija. Mielőtt James és a bandája tönkretett mindent.

Megrázta magát gondolatban, és kiűzte ezeket az emlékeket a tudatából. Nem gondolhat erre, már évek óta nem gondolt. De jött ez a lány, és mindent felborított. Csodálatos, nem volt elég, hogy Potter szemei itt voltak, még ez a lány is hozzápárosult. Utálta az életét.

Úgy döntött, hogy nem tudja ezt most ép ésszel elviselni, ezért odasétált a bárszekrényhez, és kivett belőle egy üveg lángnyelv-whisky-t. Madame Pomfrey rendelése ráér, most el kell űznie a rossz emlékeket Lily emléke körül.

Már éppen belekortyolt volna a kitöltött italába, mikor nevetés hangja ütötte meg a fülét. Aztán eszébe jutott, hogy az egyik bájital mit tett azzal a fallal, ami az ő hálója és a szomszéd háló között van. Mikor Dumbledore megemlítette, hogy érkezik egy segéd, bár nem figyelt teljesen, de kialakult róla egy kép a tudatalattijában, és abban az illető férfi volt. Nem egy felkavaró… lány. Mikor helyreállította a falat, maradt benne egy kis rés, amit Lucy nem láthat, de Perselus a lyukon át láthatja szinte az egész hálót, és ha nyitva marad a fürdő ajtaja, még oda is belát.

Nem talált okot arra, hogy betömje a lyukat, de most azt kívánta, bárcsak megtette volna, és akkor most nem esne kísértésbe. Igaz, hogy ő csak egy kislány volt hozzá képest, de ez a kislány olyan dolgokat művelt az elméjében, amire még maga a Nagyúr sem volt képes, mindössze egy ártatlan mosollyal. És végre nem csak egy megfakult képen látná Lily mosolyát.

Nagyot kortyolt a pohár tartalmából, ami lerombolta az utolsó értelmes ellenérvét is, és átment a hálójába. Leakasztotta a festményt a lyuk elől, de egy pillanatig hezitált. Tudta, ha megteszi, nem lesz visszaút, de talán nem is akar visszautat. Ilyenkor utálta, hogy van érző oldala is. Kissé előrehajolt, hogy tekintete egy szintben legyen a lyukkal, és belenézett.

Az elé táruló látványtól megdobbant a szíve. A lány az ágyon feküdt, miközben nevetve rugózott rajta. Agya rögtön kizárt minden mást a mosolyán kívül. Csak a szájára koncentrált. Hirtelen úgy érezte, mindjárt megfullad az ismerős látványtól, így kinyitotta a száját is, hogy több oxigénhez jusson. Halk lihegését elnyomta a hangos kacaj, amit nem tudta mi váltott ki, de nem is érdekelte. Szája kiszáradt, homlokát kiverte a hideg veríték, és meglepetten vette észre, hogy nadrágja kezd szűkebb lenni.

Ijedten kapta el a tekintetét a szomszéd szobáról, és mintha valami szörnyűséget látott volna, olyan gyorsan tette vissza a festményt. Nem értette, mi történik vele. Lenézett ágyékára, ahol határozottan látni lehetett egy dudort. Önmagától undorodva ment vissza az előszobába, és felhajtott még két adagot az italból. Nem normális, hogy egy mosoly miatt történik vele ez. De tudta, hogy nem a mosoly, hanem a hozzákapcsolódó emlék csinálta. Mikor leült, figyelemre sem méltatta az ágyékában lévő kellemetlen lüktetést. Ha most könnyítene magát, azzal beszennyezné Lily emlékét.

Az ötödik pohár után tudta, hogy nem mehet ez így tovább. De csak egy módja volt, hogy megállítsa a reakcióját, nem szabad többé mosolyogni látnia Lucyt. El fogja érni, hogy soha többé ne mosolyogjon.