Az álarc mögött - Epilógus

Hát itt a vége. Köszönöm, hogy elolvastátok a történetemet, öröm volt nektek írni. És annak kifejezetten nagyon örülök hogy voltak, akik vették a fáradtságot és kritikát írtak:) Nagyon sokat segített.
És utólag is elnézést, hogy sokszor eltűntem és nem válaszoltam :(. Köszönöm, hogy bátorítottatok, és ígérem, ha egyszer egy másik történetbe kezdek, akkor hamarabb jönnek a frissek, ugyanis - tanulva a saját hibámból - előre megírom majd az egész történetet :).
Nagyon köszönöm, hogy megmutathattam a fejemben megszületett történetemet, és volt olyan, aki vevő volt erre a kis sztorira. Nos, igen, kissé csöpögősre sikerült, de legyetek elnézőek ez az első történetem. Nos, itt az utolsó fejezet, sok szeretettel írtam Nektek, csak remélni tudom, hogy tetszeni fog a befejezés.
Sziasztok!

Epilógus

Hermione levette ujjáról a gyűrűjét és a csuklójáról a karkötőjét, majd ujjait a lisztbe mélyesztette. Tenyere alatt szétfolyt a tojássárgája és ragadós réteget képzett a kezén.

Gyakorlott mozdulatokkal összegyúrta az alapanyagokat tésztává, majd rátette a deszkára és nyújtani kezdte. Kézfejével megtörölte a homlokát, és kinézett az ablakon, hogy meglesse, miben sántikál kislánya.

Julie a kertben pillangókat kerget. Imádott meztelen lábbal a selymes fűben futkározni. Hermione elmosolyodott, majd folytatta a sütemény készítését.

Mikor becsúsztatta a sütőbe, Julie sírása ütötte meg a fülét. Kiszaladt hozzá, felvette a földről, majd berohant vele és lekezelte a térdén lévő sebet.

- Látod, nincs semmi baj – puszilta meg apró fejecskéjét, majd levette a konyhapultról, és a kezére ültette.

- Mit sütsz, anyu? – kérdezte a kislány anyja nyakláncát morzsolgatva ujjai között.

- Meggyes pitét – simogatta meg Julie fekete, göndör fürtjeit.

- Apa kedvence.

Julie mosolya ugyanolyan, mint az apjáé. Egy az egyben. Szemei gesztenyebarnán csillogtak, szépségüket ébenfekete haja kiemelte. Fehér ruhájában olyan volt, mint egy feketehajú angyal.

- Mama, elmeséled majd este apuról azt a mesét?

- Hát persze, kicsim. De most menj szépen játszani, mert Ginny néni nemsokára megérkezik Ryannel és Harryvel.

Adott egy nagy puszit Julienak, majd letette, hogy szaladhasson játszani.

Hermione gyorsan letörölte a pultot, majd rendet rakott, utána pedig leült megpihenni egy percre. Háta panaszosan ropogott, csuklója kicsit már megfájdult. Mi lesz vele öreglány korára? Tenyerét kötényébe dörzsölte, gondolatban megrázta magát, és csinálta tovább a dolgát.

Végigporszívózta a házat, letörölte a polcokat, és mire végzett, az egész ház csillogott-villogott.

Perselus nem helyeselné a kétkezi takarítást, de varázsigékkel sosem tudott ilyen hatást elérni. Felszaladt gyorsan lezuhanyozni, kifésülte haját, majd szép kontyban feltűzte, és gyöngysort tett fel a nyakába. Régen Piton anyjáé volt.

Végigsimított hasán, hogy lesimítsa ruháját. Szerencsére már visszanyerte régi alakját, de a szülés után vagy két évig küzdött a centik ellen. Egyetlen régi ruhája sem ment rá, Mrs. Weasley adta kölcsön pár régebbi ruhadarabját, míg talpra nem áll a történtek után. Mostanra újra harmincnyolcas méretet hordott.

Sokkal tartozott a többieknek, annyit segítettek neki a harc után. Ginny és Harry elkísérték az ultrahangra, Ron Freddel és George-al kismama és kisbaba ruhákat vásároltak vele, a többiek pedig ott segítettek, ahol csak tudtak, bár ő sohasem kérdte őket. Önszántukból álltak mellette a nehéz időkben, és ő még mindig könnyekig hatódott a kedvességeiktől.

Felsóhajtott, majd elkezdte kifesteni magát. Egy kis földszínű szemhéjpúder, szempillaspirál, majd egy leheletnyi szájfény. Ebből állt a party sminkje. Felhúzott lábára egy kissarkú szandált, és már hallotta is, hogy csöngetnek.

Leszaladt a lépcsőn, és nagy mosollyal az arcán kinyitotta az ajtót.

- Ginny! Harry! Ezer éve nem láttalak titeket. – Szorosan megölelte barátnőjét, majd Harryt fél karral, mert az egyik karján Ryan ült, akit rögtön fel is kapott onnan.

- Mekkorát nőttél!Már alig bírlak el – mondta miközben a kisfiú ruháját igazgatta. – Nemsokára utoléred Julie-t.

Az említett megjelent az ajtóban, és üdvözölte keresztszüleit.

Miután túl voltak a szokásos kis beszélgetésen, ki mit csinált, mióta nem találkoztak, leültek az asztalhoz és Hermione feltálalta, amin egész nap dolgozott.

- Hermione, ez nagyon jól néz ki! – mondta Harry, miközben már a csirkecomb után nyúlt. – Pont, mint régen a Roxfortban.

- Milyen rég is volt – sóhajtott fel Ginny.

- Ugyan, annyira nem. Csak négy éve – mondta Mio szedés közben, majd leült és hozzáláttak a vacsorához.

Evés közben felidézték a régi szép időket, és nagyokat nevettek, mikor Ryan próbálta kimondani az ételek nevét.

Mikor a gyerekek kezdtek elálmosodni, elköszöntek. Ginny és Hermione szokásukhoz hűen szorosan megölelték egymást hosszú másodpercekre. A vörös hajú lány belesúgott a másik lány fülébe:

- Hogy bírod?

- Nehezen – súgta vissza.

Ginny megveregette a hátát, adott egy puszit, majd Harryvel és a kicsivel együtt hoppanáltak.

Julie megrántotta finoman a lány szoknyáját, mire ő felvette és kisimította haját az arcából.

- Menjünk lefeküdni, kisbogár.

Belépett a házba és lábbal belökte az ajtót a helyére. Julie hátát simogatva bement a szobájába, majd magára hagyta, hogy át tudjon öltözni. Eközben Hermione a mosogatóba pakolta a koszos edényeket, és tejet melegített a kakaóhoz.

Mikor kissé rendezettebb kinézetet nyújtott a konyha, leült egy pillanatra, és leengedte azt a falat, amit az évek során maga köré épített, ami mögé minden fájdalmát, csalódottságát rejtette azért, hogy tudja élni mindennapjait. Visszagondolt, mi mindenen ment keresztül, min kellett túltennie magát, és bár úgy tűnt, sokan állnak mellette és segítik, mégis egyedül volt végig. Így, később már könnyebben tud rágondolni, bár beszélni róla csak egyvalakinek tud.

Gyorsan levette a tejet a tűzről, mielőtt kifutott volna, és ráöntötte a bögrében lévő porra. Összekeverte, tett bele két kicsi mályvacukrot, majd bement a kislányához.

- Köszi, anya – mondta, majd beleivott a kezében lévő bögrébe, és megette az egyik cukrot. – Ma is elmeséled nekem?

- Nem unod még? – kérdezte mosolyogva, miközben leült az ágyra és nekidőlt az ágytámlának.

- Ezt soha, mama – dőlt neki a kislány, és nagyot kortyolt a kakaóból.

- Rendben. – Hermione kényelmesen elhelyezkedett, és nekikezdett az esti mesének. – Volt egyszer egy lány és egy férfi. Hermionénak és Perselusnak hívták őket. Hermione, a kora ellenére érett gondolkodású volt, ami Perselusnak rögtön megtetszett. De volt egy szabály, ami miatt nem lehettek együtt.

- Mert apa tanított téged – mondta ki Julie Hermione helyett.

- Bizony – simogatta meg lánya kezét. – A pár nagyon szerette egymást, és akárhogy próbálkoztak, nem tudták távol tartani magukat egymástól. Szerencséjükre az igazgató elnéző volt velük szemben, látta rajtuk, hogy nagyon szeretik egymást. Először Hermione barátai nem nézték jó szemmel, hogy a mogorva bájitaltanárral randevúzik, de ők nem tudták, hogy a rideg külső, egy érző, meleg szívet takar.

- És akkor terhes lettél velem! – sürgette meg kicsit Julie a kedvenc részét, mire Hermione halkan kuncogott.

- Igen, mindketten nagyon boldogok voltak, hogy szerelmük ilyen csodával ajándékozza meg őket. De nem volt sok idejük örülni, mert elkezdődött a csata.

- Amelyikben Harry bácsi legyőzte Voldemortot. – Kiitta a bögrét, és az éjjeliszekrényre tette.

- Igen. Perselus Dumbledorenak kémkedett, így a csata előtt Voldemort mellett volt, de amint elkezdődött, átállt hozzánk. Voldemort azt sem tudta, hol áll a feje. Harry a pincében volt, ezért nem találta, amitől csak mérgesebb lett. Aki csak az útjába került, azt nem kímélte. Én is elé keveredtem, de…

- Apa megmentett! – fejezte be anyja helyett a kislány.

- Igen, kicsim, apu megmentett – puszilta meg a fejét. – Most már alvás.

- Ez nem ér! Még nincs vége a mesének – nyafogott.

- Késő van, drágám, holnap korán kell kelni. Suzie zsúrja tízkor kezdődik.

- Rendben – sóhajtott megadóan, és bebújt a takaró alá. Hermione megpuszilta a fejét, majd leoltotta a lámpát és kiment.

A bejárati ajtó nyitódása ütötte meg a fülét. Izgatottan kiment az előszobába, ahol Perselus épp a postát tette le az asztalra. Hermione felé fordult, , rámosolygott, majd megfogta székének kerekeit és odahajtott hozzá.

- Szia, drágám. – Hermione lehajolt, hogy szájon csókolja, de a férfi megfogta a derekát, az ölébe húzta és úgy csókolta meg.

- Milyen volt a mai napod? Ne haragudj, hogy nem értem haza előbb, de elhúzódott a konzultáció.

- Oh, amennyit mi járunk orvosokhoz már doktorálhatnánk.

Piton kuncogott.

- Ahogy mondod. – Még egyszer megcsókolta, majd kicsit feljebb húzta Hermione lábát az ölében, és a hálószobájuk felé hajtott. Félúton kinyílt az ajtó, és Julie dugta ki a már kissé kócos fejét.

- Apa! De jó, hogy hazaértél! – Odaszaladt, és átkarolta apja nyakát.

- Szia bogárka – nyomott egy puszit lánya arcára, majd megsimogatta a fejét. – Hát te miért nem alszol?

- Nem tudok. Még nem vagyok álmos.

Hermione felállt férje öléből, és feléjük fordult.

- Perselus, mi lenne ha tovább mesélnéd neki a mesét? Addig én lezuhanyozok és megágyazok.

- Rendben – egyezett bele a férfi, majd kislányát az ölébe ültette és behajtott Julie szobájába.

A lány a hálószoba felé menet elmerengett a múlton. Milyen kétségbeejtően reménytelennek tűnt akkor az élet.

Miután Perselus elé vetette magát, azt hitte meghalt, de miután bevitték a Szent Mungóba, kiderült, hogy csak elájult és kómába esett. Ők is elcsodálkoztak rajta, hogy életben maradt. Azt feltételezték, hogy az átok csak súrolta, ezért úszta meg egy súlyosabb gerincsérüléssel, de Hermione tudta az igazságot. Érezte. Aznap este valahonnan a lelke legmélyéről számára is ismeretlen varázslattal egy vértet emelt a férfi elé, hogy megvédje. Sajnos ez nem sikerült, de tompította a varázslat erejét. Nem tudta, honnan és miért jött, de a térde még mindig beleremegett, ha arra gondolt, mi lett volna ha ez nem történik meg.

Gyorsan ledobálta az ágyról a díszpárnákat, lehúzta a díszhuzatot, majd felverte a párnákat és visszahajtotta a takaró szélét. Ez kész is. Bement a fürdőbe, gondosan leszedte magáról az ékszereket, amiket egy dobozkába rakott, majd levette a ruháját és beállt a zuhany alá.

Hosszú percekig csak áztatta magát, majd lemosdott, és egy puha törülközőbe csavarta a testét. Elmosolyodott, mikor meghallotta a kerekek halk, surrogó hangját a szőnyegen, és kiment.

Perselus rámosolygott.

- Jól nézel ki.

- Köszi. – Hermione odament hozzá és nyomott egy csókot a szájára. – Tiéd a fürdő a pizsid már bent van.

A férfi még egyszer adott feleségének egy puszit, majd behajtott a fürdőszobába.

Míg bent volt, Hermione felvette hálóruháját, majd bebújt a meleg takaró alá, vállával a füle alá gyömöszölte a párnát és olvasni kezdett.

Annyira belemerült a könyvbe, hogy észre sem vette, férje mikor feküdt be mellé. Csak azt érezte, hogy egy meleg test hátulról hozzásimul és egy erős kéz a derekát öleli.

Hátrafordult és rámosolygott.

- Holnap elviszem Julie-t arra a partira. Mire hazajövök kérlek rakd össze a vázát.

- Már megint eltört? – sóhajtott fel a férfi.

- Igen. De most csak két darabra.

- Fejlődik ez a kölyök.

- Ne bántsd Ront, igazán nem akarta – simogatta meg Perselus arcát.

- Rendben, de legközelebb zárd be a vitrinbe.

- Mármint Ront vagy a vázát?

Piton felnevetett és szájon csókolta Hermionét.

- Ezért szeretlek.

A lány szemei felcsillantak.

- Én is szeretlek.

Egymás karjában aludtak el, és együtt álmodták tovább az életüket.

Az álarc mögött - 17. fejezet

17. fejezet

Halál

- Terhes vagyok.

Piton megdermedt, és megdöbbenve bámult a lányra. Először nem tudta felfogni, aztán, mikor az agyát borító ködön átrágták magukat a szavak, egyszerre több érzés is felszínre tört. Csak az volt a baj, nem tudta, hogyan kezelje őket.

- Ez biztos? – kérdezte hirtelen. Nem tudta, mit mondhatna, mik lennének ilyenkor a legjobb szavak.

Hermione elkerekedett szemekkel nézett.

- Nem, csak poénból találtam ki. Mondd, te magadnál vagy? Miért viccelnék ezzel? Nem is örülsz? Tudtam, hogy hiba volt elmondani.

Mielőtt teljesen kikelt volna magából a lány, a férfi magához húzta és szorosan átölelte. Hermione szorosan hozzá bújt, és nem értette miért, de ez megnyugtatta.

A professzor kissé eltávolodott tőle, de csak annyira, hogy a fülébe tudjon suttogni.

- Még hogy nem örülök? Ez életem legboldogabb napja. – Még szorosabban ölelte a lányt. – Csak egy kicsit váratlanul ért.

Elhúzódott, és rámosolygott. Ebben a mosolyban nyoma sem volt már mindannak a szörnyűségnek, amin keresztülment, szikrázó boldogság volt, se több, se kevesebb. Végre lehet családja.

Hermione visszamosolygott, és megsimította a férfi arcát.

- De most már ideje lenne visszamennem, nem hiszem, hogy Ginny értékelné, hogyha itt tölteném az éjszakát, már jó ideje nem látott.

Piton adott egy puszit a lány tenyerébe.

- Persze, menj csak. Ma este úgyis vendéget várok, kicsit furcsa lenne, ha itt találna.

- Ó, igen? – húzta fel a szemöldökét. – És ki az a vendég?

- Csak nem vagy féltékeny? – vigyorodott el a férfi.

- Én? Nem! – rázta meg hevesen a fejét a lány. – Csak kíváncsi természet.

- Aha, nem is tudtam, hogy ma már így hívják.

Hermione kinyújtotta rá a nyelvét, és keresztbe fonta a karjait. Piton nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el szerelme alaptalan, és fel nem vállalt féltékenységén.

- Nyugi, csak Dumbledore jön át – nyomott egy puszit az arcára.

Bár a lány azt hitte, nem látszik rajta, a férfi mégis látta a megkönnyebbülést.

- Rendben, akkor nem is zavarok – állt fel, és odasétált az ajtóhoz.

Piton utána ment és a hátára tette a kezét.

- Te sosem zavarsz. – Lehajolt, és megcsókolta.

Hermione örömmel viszonozta a csókot, de kezei sem maradtak tétlen, elkezdte simogatni a férfi széles vállait, aki erre jólesően morgott egyet. A professzor végig simított a hátán, fel a nyakáig, és ott irányt változtatva elkezdte a vállától lefele simogatni, de megállt, mert a lány felszisszent.

- Mi az? Fáj a karod? – kérdezte kissé aggódva.

- Igen – hebegte a lány, és a fájó területre mutatott. – De semmi vész, csak egy kicsit felhorzsoltam – magyarázta kissé túl hevesen hadarva.

De Piton nem érte be ennyivel, félig kigombolta a lány blúzát, és lehúzta az egyik karjáról, hogy jobban meg tudja vizsgálni. A látványtól agyát elöntötte a harag. Pontosan kitudta venni, hogy Hermione karját valaki erősen marokra fogta, így okozva neki kék foltokat. Már arról is volt egy sejtése, hogy ki volt az.

Visszahúzta a blúzt a lányra, begombolta, és sebesen megindult ki a folyosóra. Eltökélte, ha kell, végig járja az egész iskolát, de meg fogja találni azt az idióta szőkét. Hermione kérlelő szavai sem tudták megállítani. Felment a „felszínre” vezető lépcsőn, bement a nagyterembe, majd miután ott nem találta a keresett mardekárost, a nagylépcső felé igyekezett, de ekkor valami belenyilallt a bal karjába.

Behúzódott az egyik üres páncél mögé, és felhúzta talárja ujját. Határozottam a Nagyúr hívta. Magában káromkodott egy sort. Tudta, hogy ezúttal nem fog pár nap alatt visszajutni ide. Dumbledore megtudta, hol a rejtekhelyük, és rajtaütést tervez a Főnix Rendjével. Persze az ő dolga volt, hogy Voldemort elől elhallgassa ezt az információt, de mikor megérezte az első szúrásokat tudta, valaki elárulta őket.

Ezúttal nem tud a háttérbe húzódni, ahogy eddig is tette. Ott kell lennie a Nagyúr mellett, mikor harcra kerül a sor. Gyorsan értesítenie kell Dumbledore-t a helyzetről, így tud szólni mindenkinek, hogy minél előbb kezdjék meg a támadást, mielőtt elszáll az a maroknyi esélyük is, ami eddig volt.

Elindult az igazgatói iroda felé, de megtorpant. Hermione. Mi lesz vele? Nem hagyhatja itt minden szó nélkül, hisz nem is biztos, hogy fogja még látni. A karjában a szúró érzés egyre erősödött. Igyekeznie kellett, különben Voldemort túlságosan gyanakodna rá.

Gyorsan felszaladt az igazgatóhoz, vázolta a helyzetet, majd miután megegyeztek, hogy mikor, és a birtok melyik oldaláról kezdik ostromolni a búvóhelyet, vagyis a Malfoy kúriát, lélekszakadva igyekezett a lányhoz.

Mikor odaért, Hermione épp kilépett a dolgozószobájából a folyosóra. Amint meglátta a professzort, aggódó szemekkel nézett rá. Sejtette, hogy valami nincs rendben. Visszalépett a szobába, majd miután Piton becsukta az ajtót, átölelte a derekát, és a mellkasára hajtotta a fejét.

- Ő hív? – kérdezte halkan.

A férfi egy pillanatra elképedt. Sejtelme sem volt honnan tudja a lány, de erre most nincs ideje. Csak pár perce van.

- Hermione – simított végig a lány hátán. – Figyelj, van egy tervünk. Dumbledore majd mindent el fog mondani, mert nekem most nincs időm.

- És csak szeretted volna ha tudom, hogy… – kezdte el a mondatot a férfi helyett, hogy megkönnyítse a dolgát.

Piton nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

- Ennyire kiszámítható lettem? – kérdezte a lány szemébe nézve.

- Mindig is az voltál – mosolygott a lány a férfira, majd lehúzta magához, és megcsókolta.

A röpke másodpercek évekkel értek fel számukra. Ha tehették volna, ezt a pár pillanatot elhúzták volna egy örökkévalóságra.

Mikor szétváltak, mélyen egymás szemébe néztek, és egyszerre suttogták:

- Szeretlek.

Piton ott ült a halálfalók között, persze neki díszhelye volt a Nagyúr mellett. Ez a hely egyszerre járt kiváltságokkal, és mérhetetlen kínzásokkal. Sosem tudta, hogy örüljön ennek a helynek, vagy inkább átkozza.

Épp Yaxley adta elő a beszámolóját arról, hogyan vették át a hatalmat a Mágiaügyi Minisztérium fölött. Épp a második percbe lépett volna a beszámolójával, mikor Voldemort felemelte a kezét és egy intéssel elhallgattatta.

- Mondd, Yaxley – hajolt előre ültében. – Nekem miért kell ezt végighallgatnom?

Eddig semlegesnek, olykor egészen barátságos benyomásúnak mondható tekintete vörösen és haragosan felizzott. Akik eddig a Nagyúron pihentették szemüket, hogy kiélvezzék a nyugodt pillanatait, ijedten kapták el a tekintetüket, és magukban hálát adtak Merlinnek, hogy nem rájuk néz így.

Az említett először halálra váltan tátogott, majd értetlenül nézett.

- Ha nem tűnt volna fel – sziszegte Voldemort, mire hű kígyója ráemelte a tekintetét, majd ő is Yaxleyre nézett – , akkor most tájékoztatlak. Perselus a legfőbb bizalmasom – kezdte mézes-mázos hangon. – És kinek kell elsőnek a hódításokról beszámolni?

A halálfaló ijedten nézett körbe, hátha valaki a segítségére siet, de ő is tudta, hogy csak ámítja magát.

- Pitonnak – felelte remegő hangon.

- Helyes – csapta össze a tenyerét Voldemort, mire Nagini elkezdte nyújtogatni a nyelvét Yaxley felé. – És te így tettél. Ez dicséretes. De! – emelte fel hirtelen a hangját, mire mindenki összerezzent. – Nem gondolod, hogy valamit elfelejtettél? Hm? Esetleg egy iciri-piciri, kis, apró részletet?

A kínzás alatt levő nyelt egy nagyot, majd megtörölte verejtékező homlokát.

- De igen, Nagyúr – felelte reszketeg hangon, és megigazította talárját a nyakánál.

- Oh, remek! És halljuk, milyen következtetésre jutottál? – terült szét hatalmas vigyor az arcán.

- P-Piton már beszámolt róla. – Dadogása nem volt alaptalan, ugyanis Nagini már félúton járt felé.

- Oh, micsoda lángelme! Szerencséd, hogy még szükségem van rád a csatában, mert ha nem így lenne, már halál fia lennél – sziszegte.

Egy intéssel visszahívta magához a kígyóját, megsimította a fejét, majd Nagini tovább állt, hogy valami kisebb állatra vadásszon a környéken.

Csak a szokásos huza-vona. Pitonnak már nagyon elege volt ebből, de Dumbledore parancsára itt kellett ülnie, különben a terv nem működne. Voldemort felé fordult, kígyóarcától mindenkit kirázott a hideg, kivéve Pitont. Ő már hozzá volt szokva az undorító, könyörtelen archoz. Talán az is közrejátszott, hogy ő sosem kapott olyan súlyos és annyi büntetést tőle, mint a többiek.

- Mond, Perselus – fonta össze csontos ujjait az arca előtt. – Mit derítettél ki? Mi Dumbledore terve?

Már elmondta neki négyszemközt, de Voldemort nem szerette megismételni azt, amit egyszer már hallott, így mindig vele mondatta el mégegyszer.

- Dumbledore azt hiszi, hogy az Ön régi házában, a Denem birtokon van a főhadiszállás, így ott várnak ránk. A felosztás a következő: a Sötét Nagyúré Harry, én végzek Dumbledore-al, Bellatrix, ahogy kérted, tiéd lehet Tonks, és a korcs férje.

Az említett őrült vigyorra húzta a száját, és már előre az ujjai közt érezte unokatestvére nyakát. Őrült tyúk.

- És a többiek azt veszik célba, aki az útjukba kerül – vette át a szót Voldemort. – De mindenki vigyázzon! – Hogy nyomatékosítsa őrült sziszegésre hasonlító hangját, felemelte hosszú, csont fehér ujját. – Ha bárki hozzáér Harryhez, az a kínok kínjait fogja átélni.

A megbeszélés után, mindenki remegő térdekkel ment ki, hogy magára hagyja Voldemortot a saját őrült világában.

Hermione tátott szájjal nézett az idős professzorra. Nem tudta elhinni, hogy Perselus elvállalta ezt a tervet, mikor tudta, milyen nagy a lebukás esélye. Körbenézett, de úgy tűnik senkinek sem tűnt fel a terv mögött bujkáló veszély, csak neki.

Visszafordult Dumbledore felé, és kicsit ingerültebben, mint illett volna, ezt mondta:

- Ez nagyon veszélyes terv! Ha Voldemort rájön, Pitonnak annyi!

Mindenki felé fordult, és tátott szájjal bámultak rá. Ő visszanézett rájuk, amit nem kellett volna, mert csak még idegesebb lett.

- Jaj, nehogy azt mondjátok, hogy titeket nem érdelek, mi lesz Perselussal!

Harry és Ron álla, ha lehetséges, még lejjebb esett ,majd egy emberként szólaltak meg:

- Perselus?!

- Igen, Perselus – mondta Hermione, majd visszafordult az igazgató felé. Harrynek és Ronnak ráér később is megmagyarázni a dolgokat. – Uram, ez a terv teljességgel őrültség, már megbocsásson.

Dumbledore megértő szemekkel nézett rá, nem mosolygott, nem is próbálta megbékíteni. Kisétált az asztala mögül, és a háta mögött összefogta a kezét.

- Én is tudom, milyen kockázatokkal jár, de Piton professzor ragaszkodott a tervéhez. – Fejét előre hajtotta, így Hermione úgy érezte, hogy a lelkébe lát.

A lány megdermedve állt, és halkan suttogott.

- Az ő terve?

Ha nem lett volna olyan közel a harc, összeroppanva ült volna egy székben, de ezt nem engedhette meg magának. Szüksége van Perselusnak rá, hogy sikerüljön a terve, a legjobb formáját kell hoznia a harc alatt. Miután megölték Voldemortot, összeházasodnak, elköltöznek délre, és közösen nevelik a gyereküket. Minden rendben lesz, és élik tovább az életüket.

Gondolatban megrázta magát, majd a többiek felé fordult.

- Nagyon kicsi az esélye annak, hogy nyerünk – kezdte halkan, hagyja nem rejtett hamis ígéreteket, azt sem tudta, miért kezdte ezeket mondani. Talán így tudta kifejezni, bízik a férfiban, akit szeret. – De mindent meg kell próbálnunk. Bemegyünk a Malfoy kúriába, és ott elintézzük az összes halálfalót, akár Perselus segítségével… – itt nyelt egyet, nehogy sírásba fulladjon a mondat vége – akár anélkül. Harry, mind bízunk benned.

Egy emberként a fiú felé fordultak, akit kicsit meglepett ez a hirtelen kijelentés, de igaz volt, és ezt ő is tudta. Elpirult a hirtelen rátörő zavartól, majd megacélozta az arckifejezését, és mindenkinek egyenként a szemébe nézett.

- Megígérem, hogy az utolsó csepp véremig küzdeni fogok.

Nem ígérte azt, hogy győzni fog, de nem is ezt várták el tőle. Azt fogja tenni, amit bárki más is tenne ilyenkor. Megpróbál mindent.

Piton kint állt a többi halálfalóval a szemerkélő esőben. Csak testben volt ott, gondolatai messze jártak Hermione, és a szíve alatt fejlődő gyereke körül. El sem merte hinni. Egy olyan csoda után, mint Hermione, jön egy másik. Vajon fiú lesz, vagy lány? Kire fog hasonlítani? Hát persze, hogy Hermionéra. Ő a legszebb nő, akit valaha látott, csak rá hasonlíthat, akár lány, akár fiú. Az ő gesztenye barna szemeit, göndör fürtjeit, egyenes orrát és mandulavágású szemét kell örökölniük.

A gondolatmenetének a csapódó ajtók vetettek véget. Miközben Voldemort közéjük sétált, gyorsan kiürítette az agyát, és igyekezett csak a közelgő csatára koncentrálni.

Voldemort nagyot szívott a levegőből, majd jéghideg mosolyra húzta a száját.

- Érzem a győzelem szagát.

Erre a kijelentésre mindenki vigyorogni kezdett, egyedül Piton pókerarca maradt meg.

- Akkor indulás!

A halálfalók sorban előre léptek, és hoppanáltak a Denem birtokra.

Mikor lepergett az utolsó homokszem is a homokóra tetejéből, egy emberként mozogva körbeálltak, és megfogták a zsupszkulcsot.

- Miért nem hoppanálhatunk? – kérdezte Hermione.

- Nem mindegy? – kérdezett vissza szokásos nemtörődömséggel Ron. Sohasem érdekelték a dolgok miértjei, és ez olykor igen idegesítő.

- Ami azt illeti, nem igazán – felelt az igazgató. – Azért, mert a Malfoy birtokon hoppanálás gátló bűbáj van, így visszafele is zsupszkulccsal kell utaznunk. Igaz, el is felejtettem említeni, a kulcshoz mindenkinek harminc perccel az érkezés után kell hozzáérnie, különben két mérföldet kell szaladnia a halálfalók elől.

Hermione lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt, mert hirtelen erős kényszert érzett arra, hogy elengedje a rozsdás villát, amit éppen markolt. Miután legyőzte ezt az érzést, rögtön érezte, hogy a talpa eltávolodik a talajtól, a tüdője összepréselődik, és utána már csak arra emlékszik, hogy a földön fekszik.

Miközben felpattant, elővette a pálcáját, és támadóállásba helyezkedett, de nem volt egy halálfaló sem a közelben. Körbenézett, és látta, hogy nem csak ő érzett erre késztetést.

Leporolta magát, de a pálcáját nem tette el. Megindultak a házba, felmentek a nyikorgó lépcsőfokokon, majd Dumbledore előre lépett és belökte az ajtót, ami nyikorogva nyílt ki. Egy pisszenést sem lehetett hallani, aztán megütötte a fülüket valami surrogó hang. Mintha valami csúszna a földön. Igen, ez kellett nekik.

Egy emberként indultak meg. Harry átvette a vezető szerepét Dumbledore-tól, és előreszegezett pálcával pásztázta a környezetét. A fény megcsillant egy mozgó, pikkelyekkel borított farkon, de gyorsan el is tűnt egy ajtó mögött. Halkan utána indultak, aztán Hermionének eszébe jutott valami. Még Draco mesélt a házáról, mikor jóban voltak. Volt egy emeletre vezető lépcső, az itt állt előtte. Jobbra volt a vendégeknek fenntartott szállás, balra az étkező, és arra amerre Nagini ment… az alagsor! És az alagsorban tartották a családi ereklyéket. Valószínűleg beriasztózták.

- Harry, vigyázz, csapda! – kiáltotta el magát, de már túl késő volt. Harry belelépett a piros vonalba, ami villogni kezdett.

- A francba! Már nem számít, elkapom azt a büdös kígyót!

Leszaladt a lépcsőn, majd Ron is utánament, és még páran, nem volt ideje végignézni, mert hallotta kint a pukkanásokat, majd Voldemort dühödt ordítását.

Azonnal alakzatba rendeződtek, ő Sirius mögé került, mellette Tonks, a másik oldalán pedig Ginny állt. Szorosan markolta a pálcáját és minden figyelmét a bejárati ajtóra irányította.

A dühös ordítást gyors léptek zaja követte, majd egy hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó, és elszabadult a pokol.

Mindenfelé piros és zöld fények cikáztak, szinte már azt sem tudta, ki barát és ki ellenség. Az alakzat felbomlott, ő pedig miközben egy pajzsbűbáj és egy stupor között a tekintetével Pitont kereste. Nem telt bele sok idő, megtalálta, és megnyugodott, hogy nem jött rá Voldemort, ki áll a cselszövés mögött.

Valaki megmarkolta a nyakát hátulról és durván a falnak dobta. Az ütés erejétől kiszorult minden levegő a tüdejéből, pár pillanatig nem kapott levegőt, de ennyi épp elég volt a támadónak ahhoz, hogy gyomorszájon vágja. Hermione előregörnyedt, de volt annyi lélekjelenléte, hogy nonverbálisan egy robbanóátkot küldjön a támadója arcába, ami fel is robbant.

Még mindig levegőért küzdve furakodott át a harcolókon, és igyekezett minél több halálfalót ártalmatlanná tenni. Mikor már nem égett a tüdeje a levegőhiánytól kicsit alaposabban is körbenézett, és tekintete találkozott egy pirosan izzó szempárral. A félelem jeges levegőként futott végig a gerincén, mikor látta, hogy pálcát tartó keze felé lendül. Hangja nem volt több halk sziszegésnél, ő mégis tisztán értette a szavait:

- Avada Kedavra.

A zöld fénycsóva elvakította, a félelemtől nem tudott mozdulni, bár tudta, ha nem ugrik arrébb, vége van. De nem volt képes rá. Azt mondják, mikor valaki farkasszemet néz a halállal, lepereg előtte az élete. Ez nem igaz. Hermione szemei előtt csak egy tisztán kirajzolódó kép jelent meg, Perselus arca. Szorosan lehunyta a szemét, hogy ez legyen az utolsó kép, amit életében lát, ne a zöld fény, de a várt csapás elmaradt, helyette csak egy test csattanása volt hallható a némaságban.

Kinyitotta szemeit, és mindenki felé nézett. Nem őt nézték, hanem a lába előtt valamit. Lenézett, és egy feketébe öltözött test feküdt előtte. Piton holtteste…

Az álarc mögött - 16. fejezet

16. fejezet

Terhesség

- Ez micsoda? – kérdezte a tanár a mellette ülő lánytól.

- Az, ami ráébresztett, mi történt valójában – válaszolt a lány a sírástól még mindig kissé fojtott hangon.

Kisimította a lapot, és kissé elmaszatolódott, nagy lendülettel firkantott betűk álltak rajta. Piton ismerte ezt az írást.

- Lucius – suttogta, és türelmetlenül olvasni kezdte a sorokat.

”Draco

Az egyik régi ismerősöm, Davison tartozik nekem. Van egy lánya, aki épp most végzős a Roxfortban. Meg tudom kérni egy szívességre, de el ne szúrd, mert ezer jobb dologra is elhasználhatnám azt a szívességet.

Lucius”

Önuralma szélén egyensúlyozott, ami nem kecsegtetett sok jóval a szőke varázsló jövőjére nézve. A lány a férfi kissé remegő karjára tette a kezét, így kissé csillapította a benne fortyogó haragot.

Piton átölelte kedvese derekát, és egy csókot nyomott a szájára. Soha többé nem fogja engedni, hogy ilyen nyolcad rangú varázslók elszakítsák tőle. Hermione örömmel kapott az alkalmon, és simult a professzor mellkasához.

Így ültek még pár percig, de nem bírták tovább, olyan sokáig kellett egymás hiányát elviselniük. Hevesen egymás ajkára tapadtak, és szenvedélyes csókot váltottak. Megszűnt számukra a világ létezni, csak ők ketten voltak.

Piton hanyatt döntötte a lányt, és kezét becsúsztatta a pólója alá. A lány elszakadt a férfi szájától, és a döbbenettől elkerekedett szemekkel nézett fel rá. Már ő is sóvárgott utána, de nem volt tájékozott abban, hogy a terhesség első harmadában mit lehet és mit nem. De Piton nem tudta mi a helyzet. Egyáltalán hogy mondja el neki? És hogyan fog reagálni?

A professzor felült, és maradék józan eszét összeszedve lecsillapította lángoló testét. Megeresztett egy kissé feszengő mosolyt, és felhúzta a lányt.

- És most, hogy sikeresen kihagytál egy hónapot a suliból – váltott témát a professzor – , mégis hogyan szeretnél levizsgázni?

- Öhm… hát tudod, én úgy gondoltam, hogy… izé – dadogott Hermione, és közben az ölében pihenő kezeit figyelte.

- Figyelj – tette rá a kezét a lány vállára. – Segítek. Csak nem lesz valami egyszerű, oké? Bár neked, ha suliról volt szó, sosem volt egyszerű a dolgod.

- Sok volt a tantárgy és csak így tudtam eljutni minden órámra, de miért szabadkozok? Az harmadikban volt.

Piton kuncogott, egy pálcaintés után ott feküdt az asztalon pár pergamen és egy penna.

- Először is – húzta még szorosabban maga mellé a lányt. – Tanmenetet készítünk. Másodszor pedig – adott az arcára egy puszit, amit a lány egy szívet melengető mosollyal jutalmazott. – Mosd le magadról ezt borzalmas sminket és vegyél fel valami normális ruhát.

Hermione csak a szemét forgatta, és átment a fürdőszobába, hogy rendbe tegye magát. Elő varázsolt egy toppot, egy kinyúlt kardigánt, és egy fapados farmert, ezeket magára kapta, és kiment a férfihoz.

- Így mindjárt jobb – mosolygott szerelmére Piton, és intett a lánynak, hogy üljön oda mellé. – Először is kezdjük a felkészülést azzal, ami legelső lesz a vizsgán. Gyógynövénytan.

- Te ahhoz is értesz?

- Édesem, én mindenhez – mondta önelégült vigyorral, majd a délután hátra levő részét azzal töltötték, hogy megtárgyalták mindazt, amihez Piton még ért.

Este Hermione felment a klubhelységbe, ahol barátai azonnal letámadták.

- Hermione! – szaladt oda hozzá Ginny.

Vele együtt a két fiú is mellette termett.

- Úgy aggódtunk érted – ölelte meg szemüveges barátja.

- Ja, még enni is alig tudtam – tette hozzá Ron.

Ginny szemeit forgatva karon ragadta Hermionét.

- Srácok, először had beszéljek vele én, négyszemközt, oké? – Meg se várva a választ felrángatta barátnőjét a hálótermükbe és leültette az egyik ágyra.

- Én is örülök, hogy látlak Ginny, de nem kéne egyből ideláncolni. Nem megyek sehová.

- Mégis mi a francot képzelsz magadról?! – kelt ki magából a vörös hajú lány. – Nem elég, hogy egy ideje meglehetősen furcsán viselkedsz, szinte nem is beszélsz velünk, és ha beszélgetni próbálok, mintha a falhoz beszélnék, de még el is tűnsz majdnem egy hónapra?! Ennyi volt, Hermione, eddig elnéző voltam veled! De most már nem! – Odalépett Hermione elé, és olyan közel hajolt az arcához, hogy Mio szinte látta, hogy lángokat szór a pillantása. – Most azonnal elmagyarázod, mi ez az egész.

Percekig csak így álltak egymást bámulva, majd Hermionéből kitört a zokogás. Ginny értetlenül meredt a lányra, nem hitte, hogy ilyen hirtelen reakciót fog majd látni.

Leült mellé, átkarolta, és csitítgatni kezdte.

Úgy tíz perc múlva Hermione abba hagyta annyira a sírást, hogy értelmesen végig tudjon mondani egy mondatot.

Megtörölte a szemét, és Ginny felé fordult.

- Az egész egy ostoba hibával kezdődött. – Elmesélte neki az egész történetet, egyetlen részt sem hagyva ki, de mikor a szülinapos részhez ért, Ginny közbevágott.

- Jaj, Mio, én annyira sajnálom. Tudom, hogy kicsinyesnek hangzik, de, tudod én nem néztem a naptárra, Harry és Ron pedig tudod, milyenek. Aznap volt a kviddics döntő.

- Értem – mondta kissé letörve a lány.

- De utána jóvá akartuk tenni. Komolyan, még az ajándékok is megvannak még, de akkor… eltűntél. Hogy is volt ez?

Hermione tovább folytatta a beszámolót, a Pitont ölelő lánytól elkezdve, a zsibbasztó semmin át egészen Draco nagylelkűségéig. Aztán elakadt, nem tudta, hogy elmondhatja-e Ginnynek, hogy terhes.

- Ez szörnyű, Hermione. Hihetetlen, min mentél keresztül – karolta át barátnőjét a vörös hajú lány. – És ezek után? Mi lett? Kibékültetek? Ki volt az a csaj? Mert ha akarod, simán elkapom! Sőt, még Harry is segíthet!

- Nem, Ginny semmi baj – csitította Mio a másik lányt. – Már minden rendben, csak kellett egy kis idő. És még egy valami.

- Kis idő – forgatta a szemeit, de utána egyből közelebb hajolt barátnőjéhez. – Mi az a még valami?

Hermione vett egy mély lélegzetet, és lehunyta a szemét, hogy ne kelljen barátnője arcán látnia, mit vált ki belőle.

- Terhes vagyok.

Két percnyi döbbent csönd után félve nyitotta ki a szemét, és majdnem felnevetett, mikor meglátta, Ginny milyen arcot vág. A döbbenet mintaszobra ült előtte.

De utána magához tért, és felpattant az ágyról.

- Hermione Cecil Granger…

- Jane a középső nevem, de mindegy.

- … mi a fenét mondtál?! Terhes? Ó, te jó ég, ugye én leszek a keresztanyja? – kérdezte elérzékenyülve a lány, és könnyekkel küzdve megölelte az enyhén döbbent lányt.

- Ginny, nem is vagy kiakadva? – simogatta a hátát.

- De igen, és alaposan ki is foglak oktatni, de előtte ünnepelni kell! – Elhúzódott Hermionétól, megtörölte a szemét és rámosolygott. – Mio, ez csodálatos! Te anya leszel Piton pedig…

Hirtelen megtört a lelkesedése, ugyanis tudatosult benne, hogy ki az apa.

- Te jó ég! Neked gyereked lesz Pitontól!

- Ez az, Ginny, csak így tovább – tette karja a kezét, és kissé bosszúsan nézett barátnőjére. – Komolyan, mondd még hangosabban, a nagyteremben nem hallották elég tisztán.

- Hermione – hagyta sikeresen figyelmen kívül a kioktatást. – Ez komoly. Átgondoltad te ezt? Ez egy komoly lépés, ő pedig nem tudhatod, mennyire van benne ebben a kapcsolatban. Egyébként is, mióta vagytok együtt?

- Azt magam sem tudom. Pontosabban azt nem, mikor kezdett ez kapcsolat lenni. Mindegy, ennél van lényegesebb dolog is, amiről beszélnünk kell.

- Mi? – kérdezte hitetlenkedve Ginny, mert nem tudta elképzelni, mi fontosabb lehet.

- Ő még nem tudja.

- MICSODA?! – pattant fel az ágyról.

- Komolyan, Ginny, erről szokj már le, a srácok azt hiszik, kinyírjuk egymást.

- Mio! Most azonnal le kell menned és megmondanod neki.

- De mégis hogy? – kérdezte kissé kétségbe esve a barna hajú lány. – Azt sem tudom, hogy fogadná, esetleg kidobna, hogy még a talajt sem éri a lábam, vagy esetleg azonnal kiszedné belőlem a babánkat! Hidd el, én próbáltam elmondani, de az nem olyan egyszerű, ha nem tudod előre mit fog szólni a másik hozzá!

Hermione idegesen kezdett fel-alá járkálni a szobában, és idegességében még a körmét is rágni kezdte. Vajon most mihez kezdjen?

Nem ment egyenesen Pitonhoz, előtte beugrott a könyvtárba, hátha talál egy könyvet a terhességről. Végül is miért ne lenne? Hisz ez egy könyvtár, nem pedig egy tankönyvkölcsönző. Bármilyen táméban találhat itt könyvet. Ugye?

Végigsétált a sorok között, és lázasan vizsgálta a könyvek gerincét. Bájitalok, gyógynövények, muglik. Igen, ez a szekció kell neki. Mugli irodalom. Ez a szekció is elég nagy volt, sokféle témában volt könyvük. A hatodik sorban megtalálta a neki kellőt. Csecsemők, szoptatás, terhesség alatt. Ez az.

Kihúzta a könyvet, leült a legeldugottabb asztalhoz, és falni kezdte az oldalakat. Végül tíz perc múlva meg is találta, amire kíváncsi volt:

„Az egészséges terhes nők többsége, minden gond nélkül folytathatja házas életét egészen a magzatvíz elfolyásáig, vagy akár a szülés kezdetéig. A szeretkezésnek semmilyen káros hatása nincs a babára nézve. A magzatvíz és az anyaméh erős izmai óvják a babát, míg a méhnyakat lezáró nyákdugó távol tartja a fertőzéseket.”

Összecsukta a könyvet, visszarakta a helyére, de mielőtt a vesztébe rohanna, vett néhány mély levegőt. Így azonban nem vette észre, hogy valaki közeledik felé.

- Hermione – hallott egy bátortalan hangot.

Kinyitotta a szemét, és a hang forrása felé fordult. Draco állt nem messze tőle, és bátortalanul lépkedett felé.

- Mit akarsz? – kérdezte ellenségesen, és próbált úgy állni, hogy ne látsszon, épp milyen részleg előtt ácsorog. Még csak az hiányozna neki, hogy az egész Roxfort tudja, mi a helyzet.

- Én csak azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom – lépett a lány elé, és megfogta a kezét. – Nagyon röstellem, amit tettem.

- Hát jobban is teszed – húzta ki határozottan a kezét a fiú szorításából.

- Hermione, kérlek – lépett elé. – Csak hallgass meg, oké?

- Mégis minek? Hogy megint hazudhass valamit? Esetleg megint telebeszéled a fejem valamivel, hogy újra szakítsunk? Kösz, de ezt inkább nem.

Ellépett a fiú mellett, és a kijárat felé indult, de nem jutott sokáig, mert Draco megfogta a karját, és visszarántotta magához.

.- Na ide figyelj – sziszegte az arcába. – Eddig minden türelmem a tiéd volt, de az is elfogy egyszer. És most végig fogsz hallgatni.

A lány rémült szemekkel nézett az őt szorító férfira, a fájdalomtól, ami a karjába hasított pedig könny szökött a szemébe. Próbált szabadulni, de mint lónak a hátúszás.

- Miért nem bírsz legalább egy kicsit megérteni? Hisz én még a lelkemet is kiteszem neked. Ha ez nem elég akkor mondd, mit tegyek, hogy szeress?

Hermione rémülettől dermedtem állt a fiú előtt, nem tudta, mi tévő legyen. Ha rosszat mondd, csak még jobban feldühíti, akkor pedig sokkal csúnyább dolgok történhetnek, mint pár kék folt.

Mikor már pár perce egyikőjük sem szólalt meg, csak meredtek egymásra, ki ijedten, ki dühtől remegve, Draco megrázta a lányt.

- Miért nem szeretsz? Mit tettem én ellened?

- Én… – kezdte reszketeg hangon, de nem bírta tovább mondani.

Gondolatban segítségért kiáltott, nem tudta mi mást tehetne még. És akkor megtörtént.

- Maga ne kiabáljon az én könyvtáramban – ment feléjük Madame Cvikker. – Azonnal vegye lejjebb a hangszínt, és engedje el azt a szerencsétlen lányt! Kifelé! Azonnal menjen kifelé! Az én könyvtáramban senki sem fog törni-zúzni!

Draco kelletlenül elengedte Hermionét, és elindult kifele a könyvtárból.

A lány azonnal érezte, hogy a karja a fiú ujjai nyomán lüktetni kezd. Piton ennek nem fog örülni. Nagyon nem fog.

Minden további szerencsétlenség nélkül jutott el Piton lakosztályáig, de ott mégsem mert bekopogni jó pár percig. Végül vett egy mély levegőt, és határozottan koppantott egyet. Mikor meghallotta a kelletlen „jöjjön” invitálást, már tudta, hogy nem számít rá a professzor. Remek, egy nap két meglepetés is.

Belépett, és Piton azonnal jobb kedvre derült.

- Szia – állt fel az asztal mögül, odasétált hozzá, és karjaiba zárta.

- Szia – bújt jó szorosan kedveséhez, és élvezte, hogy Draco durva szorítása után ilyen gyengéd karok között lehet.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? – adott egy csókot szerelmének.

- Csak hiányoztál – mosolygott a férfira, majd megsimogatta a karját, és komolyabb arckifejezést vett fel. – Beszélnünk kell.

A professzor kicsit nyugtalankodva, de leült a lánnyal együtt a kanapéra, de őt továbbra sem engedte el.

- Nos, mit szeretnél mondani? – simított végig Hermione derekán, mire a lány kissé távolabb húzódott.

- Perselus – kezdett neki, majd sóhajtott egyet, és nem kertelt tovább. – Terhes vagyok.

Az álarc mögött - 15. fejezet

15. fejezet

Piton először szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől, amikor a lány odalépett hozzá, és átkarolta a nyakát. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyen közvetlen legyen vele, kivéve persze Hermionét.

Karjai olyan szilárdan tekeredtek a nyaka köré, mintha acélból lennének, és soha többé nem akarnák elereszteni.

Dühösen beszívta a levegőt, és villámló szemeket meresztett a lányra. Hihetetlen. Még ez sem tudta elijeszteni, pedig ettől még egy felnőtt is sírva fakadna. Ugyanolyan bárgyú vigyorral nézett rá, mint előtte. Ez a lány nem százas, az már biztos. Undorodó fintorra húzta a száját, és megmarkolta keményen a derekát, hogy a sértő szavakat nyomatékosabbá téve ellökje magától a lányt, ám ekkor kinyílt az ajtó. Odakapta a fejét, és döbbenetében hirtelen azt sem tudta, fiú-e vagy lány.

Hermione állt ott halálra vált arccal. Édes istenem, mit gondolhat most róla? Biztos azt, hogy egy aljas, szemét, mocskos, bunkó, rohadék alak. Gyorsan tennie kellett valamit, de sajnos csak a legrosszabb alternatíva jutott eszébe, mert így egyértelművé vált a lány számára, hogy történt valami.

- Hermione, meg tudom magyarázni... – kezdte volna, de a lány elcsukló hangon félbeszakította.

- Ne… kérlek…

Mielőtt sírva fakadt volna, elrohant. Miért volt ekkora idióta? Nem lenne szabad egy lányhoz sem szólnia, úgyis mindig elrontja. Nem erre programozták.

- Akkor most mi lesz, professzor? – kérdezte pajkosan a belé csimpaszkodó lány, amitől Pitonnak felfordult a gyomra.

- Nem lesz semmi, Miss Davison – lökte el durván a lányt. – És a következőket megbeszéljük az igazgatónál, feltéve, hogy a borsónyi méretű agyában elfér még ez az információ.

Több sértésre nem adott magának időt, pedig még ott volt pár ezer a nyelve hegyén, annak ellenére, hogy magát is jól leszidta. Kisietett a teremből, és a lány után indult. Ment pár métert, és meg is találta, de nem úgy, ahogy arra számított. Draco ölelő karjaiban. Erre a látványra elszorult a torka.

Mégis mi a fenét csinált? Egyszerűen csak oda kell mennie, félre hívnia a lányt, és megmagyarázni ezt az egész helyzetet.

Elindult, de Draco felnézett rá, a tekintetük összekapcsolódott, és tisztán hallotta a fejében a hangját:

Ezt elszúrtad, Persi. Mondj le róla, mert most már az enyém, és nem eresztem egykönnyen.

Elfordította a tekintetét, és halkan hallotta, hogy a fiú elmegy a lánnyal, miközben nyugtatgatja.

Percekig állt ott a falat nézve, miközben belül emlékeztette magát, hogy indulnia kellene, hisz órája lesz. De nem tudott elmozdulni semerre. Nem akart. Minden idegszála azt mondta, hogy menjen a lány után, és, ha kell erőszakkal, de rávenni, hogy meghallgassa a magyarázatát. Ökölbe szorult a keze, és eldöntötte, nem hagyja magát.

Határozott léptekkel indult a kijárat felé, de egy cseverésző, griffendéles lány útját állta. Riadtan néztek fel rá, és még rémültebben rebbentek arrébb. Nem csoda, Piton arcától még egy sárkány is megijedt volna.

De ez az aprócska jelenet rántotta őt vissza a valóságba. Nem mehet utána. Mit szólnának a diákok és a tanárok, ha egy zokogó griffendéles lányt zaklatna, és szinte ordítva magyarázná, mennyire szereti? Nem, ennek nem most van itt az ideje. Jobb lesz, ha vár a nap végéig, és csak akkor keresi fel.

Az óráin, szinte végig leordította mindenki fejét, mikor egy aprócska hibát is vétett. Amikor pedig az idióta harmadéves hugrabuggosok már harmadjára sem úgy csinálták, mint ahogy a receptben le van írva, büntetődolgozatot íratott velük csupa hatodéves kérdésekből.

Az óra végén mindenki olyan gyorsan szaladt ki a teremből, ahogy csak tudott; az egyik fiú még majdnem el is esett az igyekvés közben.

Még volt egy átkozott órája. Mennyire utált most tanítani. Dühében odalépett az egyik üsthöz, megfogta a fülét, és teljes erőből a falhoz vágta. A kongó hang, amit ütközéskor kiadott, mintha sértő szavak lettek volna. Remek. Még egy üsttől is csak azt hallja, hogy mekkora barom.

Idegesen túrta hátra haját, és igyekezett lenyugodni. Senkinek sem jó, ha ilyen idegbeteg állapotban fog majd órát tartani. Ahelyett, hogy a lány után menne, akit szeret, és aki viszont szereti. Aki odaadta neki magát testestül, lelkestül. Aki végre egy kis színt lehelt szürke életébe, és kirángatta ebből a mocskos önsajnálatból, ahol évekig rohadt. Akit teljes szívéből szeret.

A francba a következő osztállyal!

Szinte kirohant a teremből, és gondosan bezárta maga után, ennyire azért még eszén volt. Senkivel sem törődve sétált a nagyterembe, bár tudta, hogy nem lesz ott a lány. Nem is tévedett, csak az idióta barátai voltak ott. Ők talán tudják, hogy merre van, gondolta, és kissé bizonytalanul elindult feléjük.

Sosem volt jó a kapcsolatépítésben, és határozottan pocsék volt kapcsolathelyrehozásban. Nem tudta, hogy fogja megkérdezni, de legalább abban biztos volt, hogy nem fognak neki hazudni. Hisz ő Piton, a pince réme, aki csak vért szívni jön fel. De talán kedvesebben is hozzájuk szólhatna, hisz Hermione barátai. De ők már nincsenek együtt.

Gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, és odaállt Harryékhez.

- Merre van Miss Granger? – próbálkozott, de hangja nem hangzott olyan barátságosnak, mint amilyennek szánta.

Meglepődve kapták fel a fejüket. Ron megdöbbenésében még a száját is elfelejtette becsukni, épp egy csirkecombból akart harapni. Ron. Furcsa így hívnia, de mindent a kapcsolata helyrehozásáért.

Ginny szemei érdekesen csillogtak, olyan volt, mint Dumbledore, amikor bosszantóan sokat tud. Hirtelen ráébredt, miért. Ez a lány tud róla és Hermionéról!

- Nem láttuk – felelte a fekete hajú fiú, és figyelmét visszairányította az előtte lévő tányérra.

- Én láttam – szólalt meg a lány, és szemeivel jelentőségteljesen nézett fel a férfira. – Malfoy és Mio a negyedik emeletre igyekeztek.

- Köszönöm – préselte ki magából nagy nehezen a tanár, mire három megdöbbenten csillogó szempár nézett rá.

Mielőtt elment, vetett egy jeges pillantást rájuk, hisz nem akarta teljesen elveszteni a tekintélyét, és elindult a lépcsőkhöz. Negyedik emelet. Hisz ott van Draco magánlakosztálya. Megtorpant, és hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába. Nagyon rossz.

Futva tette meg odáig az utat, és mikor odaért, ököllel kezdte verni az ajtót. Három percnyi dörömbölés után ki is nyílt az ajtó, és Draco vigyorgó arca jelent meg.

- Mi az, professzor, csak nem elvesztett valamit? – kérdezte még mindig hatalmas vigyorral a képén.

Piton megragadta a pólója nyakát, és kissé elemelve a földről magához rántotta.

- Ide figyelj, szöszi – sziszegte a képébe. – Ha bármi közöd is van ehhez, én esküszöm, kinyírlak, érted?

Draco továbbra is csak vigyorogva nézte felbőszült keresztapját.

- Ezt elszúrtad – vont vállat. – Legközelebb majd jobban vigyázz arra, ami neked fontos. Oh, vagy neked nem is volt fontos? – tette a szája elé a kezét tettetett megdöbbenéssel.

- Nem ajánlom, hogy ujjat húzz velem – morogta, és egyik kezével elengedte Dracót, de csak azért, hogy pálcát szegezzen rá.

- Ohohó! – tette maga elé védekezőn a kezét. – Nem fogod megtenni.

- Kipróbálod? – A pálca vége izzani kezdett.

- Nem fogod – vigyorodott el ismét a szőke mardekáros. – Nem, mert tudod, csak én nyújthatok vigaszt Hermione számára, és te azt akarod, hogy valahogy feldolgozza a hűtlenséged.

A férfi már remegett a dühtől, és azért is, mert tudta, igaza van a fiúnak. Szinte fájdalmas arcot vágott, mikor elengedte Draco pólóját, és pálcáját visszacsúsztatta talárjába. Igyekezett visszavenni rideg maszkját.

- Beszélni akarok vele. – Hangja kissé remegett, de eléggé határozottnak hangzott.

- Nem! – támaszkodott neki az ajtófélfának a fiú, és felvonta szemöldökét.

- Ez nem kérés volt.

Menet közben vállával félre lökte a mardekárost, és határozottan belépett a szobába. Körbenézett, de senkit sem látott. Indulatosan fordult a keresztfia felé.

- Hol van?! – vicsorogta.

- Nyugalom, tigris – csitítgatta, miközben felvakarta magát a padlóról. – A mosdóban zokog.

Piton megdermedt. Zokog? Hát persze, mit várt? Kézen fogva ugrálnak majd a rózsaszín cukorhegyeken?

- Ha bemész hozzá, még akkor sem tudná, hogy te vagy az. Próbáltam már mindent, de nem reagál semmire. Nem válaszol, nem küld el a francba, egy szót sem szól. Hogy tudtad ezt tenni vele? Miért nem volt neked elég jó?

- Te nem tudsz semmit, és különben is, nem tar... – Megállt a mondandójában, mert egy dolgot nem tudott megérteni. – Honnan tudod, hogy mi történt, mikor nem is mondta el neked?

Draco nagy szemekkel bámult a férfira, és zavartan kapkodni kezdte a fejét.

- Én… izé… nem nehéz kikövetkeztetni… Amilyen rossz állapotban van – habogta.

- Te – indult eltorzult arccal a fiú felé, aki szinte nyüszítve kezdett hátrálni. – Te tetted! Megfojtalak, te semmirekellő!

Kezével a torka után kapott, de egy kígyó fürgeségével siklott ki karjai közül.

- Várj, Perselus, megmagyarázom. – Beszéd közben a pálcáját kereste.

- Ezt keresed? – kérdezte a férfi halálos nyugalommal felmutatva Draco pálcáját, amit még akkor vett ki a zsebéből, amikor a földre lökte.

A fiú olyan sápadt lett, akár a mögötte lévő márványszobor, és csak tátogni tudott.

- Ugye tudod, hogy ha nem lennél ilyen mázlista, már rég leátkoztam volna a fejedet? – dobta oda, szinte undorodva a fiú pálcáját, de a sajátját nem tette el.

A fürdőből fuldoklásra emlékeztető hang szűrődött ki, mire mind ketten félre tették agresszív énüket, és az ajtóhoz mentek.

- Te minek akarsz bejönni? – kérdezte Draco ellenségesen.

- Nem magyarázkodok egy ilyen számító alaknak.

Benyitott a fürdőbe, és megdermedt a földön kuporgó, síró lány látványára. Ezt ő tette vele. Ő miatta sír. Ő miatta ilyen letört. Megérdemelte volna, hogy Frics rajta próbálja ki fenyítőeszközeit. Kétszer is.

A fiú félrelökte a professzort, és a lány mellé térdelt.

- Semmi baj, Mio – karolta át a lányt, aki mellkasába temette az arcát, és úgy zokogott tovább. – Nem lesz semmi baj – simogatta meg a lány fejét, de semmit sem használt. Ugyanolyan szívet tépően sírt, mint eddig.

Még percekig dermedten nézte, mit művelt, végül nem bírta tovább, és kiment Draco lakosztályából. Lassan visszament a néptelen folyosón a tanterméhez, és beengedte az ott várakozó ötödéves hollóhátasokat. De mostmár nem forrongott benne a düh. Nem vetett csúnyábbnál csúnyább pillantásokat a diákokra. Csak nézett ki a fejéből, de nem látott mást, csak a lány zokogó arcát. Érezte, mekkora fájdalmat okozott neki, és ez kiölt belőle minden érzelmet. Nem érzett semmit.

Az óra unalmasan telt, szinte gépiesen sorolta el az aznapi teendőket, és mikor kiadta, hogy melyik bájitalt kell megfőzniük, leült az asztal mögé, és csöndben figyelte a diákokat. Mikor valami balul ütött ki, csak intett egyet a pálcájával, de nem kommentálta az eseményeket. Mindegyik tanuló értetlenül állt a fejlemények előtt, mert barátaiktól hallották, Piton milyen idegbeteg volt délelőtt. Most pedig semmi. El sem tudták képzelni, mi üthetett belé.

Óra után nem ment fel a nagyterembe enni, hanem inkább bezárkózott a szobájába, és egy halom dolgozatba temette magát. Ez a terv nem jött be igazán, mert a dolgozatokra csak a kérdések voltak leírva. Ráírt mindegyikre egy nagy T-t, és szinte kétségbeesetten keresett valami elfoglaltságot.

Szerencsére talált egy listát, amit Poppy hagyott ott, a szükséges bájitalokról. Bezárkózott a szobájába, és, egyetlen perc szünetet sem engedélyezve magának, főzte a bájitalokat. Pár óra múlva úgy érezte, eléggé elfáradt, és egy álomtalan álom főzet megivása után, le is feküdt aludni.

De ez sem hozott enyhülést. Erős elméje, a főzet hatását figyelmen kívül hagyva, órákig kínozta a lány megtört képével. Miután lihegve felébredt a rémálomból, megállapította, hogy az alvás egy ideig nem a kedvenc elfoglaltsága lesz.

Az este hátralevő részét a bájitalok elkészítésével töltötte, és reggelre el is készítette mindet. Sőt, még többet is, mint kellett volna.

A kandallón keresztül felhoppanált a gyengélkedőbe, leadta az italokat, és hosszasan magyarázkodott megviselt külsejéről, hogy a javasasszony ne tukmáljon rá valami löttyöt. Lesétált a nagyterembe, és körbe nézve nem érte túl nagy meglepetés, mikor nem látta a reggelizők közt a lányt.

Délelőtt mindig akadt elfoglaltsága. Gépies ütemben órát tartott, és igyekezett mindig dolgozatot íratni, bár egy idő után kifogyott a kérdésekből, így hamarosan annyi elfoglaltsága sem akadt délutánra, mint eddig.

Először csak esténként ivott egy pohárral a lángnyelv whiskyből, de miután ezt már meg sem érezte, átállt az esti kettőre, majd lassan fél üveg lett belőle. Kezdett hozzászokni, hogy másnaposan tartja az órákat, néha pedig annyira maga alatt volt, hogy be sem ment az órákra. Súlyos depresszióba zuhant, amiben csak egyre lejjebb és lejjebb csúszott. Evett, de nem eleget, ivott, de csak alkoholt.

A diákok kezdtek hozzászokni, hogy a hét végére már jócskán kiütközött borostával, és erős whisky szaggal rendelkező Piton tartja az órát.

Dumbledore próbált rá hatni, de nem sikerült neki. Azzal is fenyegette, ha így folytatja tovább, kirúgja, de erre a kijelentésre még füle botját sem mozdította a férfi, nem hogy felháborodva veszekedni kezdett volna vele.

Piton bánata előtt tanácstalanul állt mindenki.

Szokásos poharával odament a dohányzóasztalhoz, amin egy üveg whisky állt, és löttyintett magának egy nagy adagot belőle. Nem finomkodott, még csak most kezdte. Visszasétált a fotelhez, leült és kortyolt az italából egy jó nagyot. Az alkohol már most kezdte jólesően elzsibbasztani az agyát.

Ekkor megint bevillant a zokogó lány arca. Mielőtt nyakig merült volna fájdalmában, kiitta a pohár tartalmát, és egy kisebb köhögő roham után, megint töltött magának egy nagy adagot. Szinte eszméletre fogja magát inni, ezt már tudta előre.

Mielőtt leült volna a fotelbe, egy éles kopogást hatolt be a tudatába. Ki lehet ilyenkor? A tanárok már rég nem zargatják a „jó tanácsaikkal”, még Dumbledore is felhagyott velük. A diákok pedig már, ha lehet, még jobban féltek tőle. Lehet, hogy nem nézett rájuk villogó szemekkel, és nem ordította le a hajukat, amikor hibáztak, de annyira azért megmaradt a tekintélye, hogy nem meri senki sem zavarni.

Egy újabb kopogás szakította félbe gondolatmenetét. Bosszúsan letette a poharat az asztalra, és odaviharzott az ajtóhoz. Rátette kezét a kilincsre, vett egy mély lélegzetet, és feltépte az ajtót.

A torkára forrtak a szavak, amiket az érkező fejére szeretett volna zúdítani. Ledermedt az ajtóban álló lány miatt.

Hermione ugyanolyan kisírt szemekkel állt előtte, de most az arcán fekete csíkok húzódtak, az elkenődött szemceruza és szempillafesték miatt.

Piton kinyújtotta a karját, gyengéden átölelte a vállát és a derekát, úgy szorította magához. A lány is átölelte, és zokogott, miközben egyik kezével Piton ingét markolta, másik kezében pedig egy darab papírt szorongatott. Nem volt szükség szavakra, mind ketten értették a másik néma bocsánatkérését.