Alice hagyatéka - 8. fejezet

8. fejezet

Düh

Jasper és Carlisle bevezette a házba Gretát, aki úgy közlekedett, mint egy zombi. Egyik vámpír sem értette, hogy a Volturi, hogy volt képes kitörölni az emlékezetét, és addig ilyen állapotban tartani, amíg ide nem értek, de nem is volt idő a töprengésre, gyorsan beültek a kocsiba, és elindultak a ház felé.

Mindketten csöndben maradtak, majd hirtelen Carlisle megveregette Jasper térdét.

- Tudod, hogy az ő döntése volt – mondta halkan.

- Igen, tudom – válaszolt Jasper kissé ingerülten. – Pont ezért tiszteletben is tartom, de nagyon fáj.

- Valahol te is hibás vagy. El kellett volna mondanod mindent, amire képes vagy.

- De azt hittem tudja – csattant fel.

Ezután csendben tették meg az út hátralévő részét. Jasper szinte kiugrott az autóból, és haragosan beviharzott a házba. Gyorsan innia kell valamit, úgy legalább a vadászással egy kis indulatot is le tud vezetni. Már a szájában érezte a kóbor kutya vérének vad ízét, mikor Rosalie az útját állta.

Jasper egy laza mozdulattal kikerülte, és közben a válluk összeütközött. Mit sem törődve Emmett morgásával, tovább ment a hátsó ajtóhoz.

- Megmondtam, hogy ne hozd ide! – csattant fel Rosalie.

Jasper úgy fordult meg, mint aki kész letépni bárkinek a fejét.

- Mit tudsz te? – kérdezte vicsorogva, forrongó dühvel.

- Annyit tudok, hogy nagy hibát követtél el!

Mire a lány kettőt pislogott, Jasper a falhoz szorította, és pár milliméterre volt csak tőle, miközben rávicsorgott. A méreg szinte csöpögött a fogáról, szemei pedig olyan sötétek voltak, mint egy téli éjszaka, habár tegnapelőtt ivott.

- Soha, de soha ne merd Lisát hibának nevezni, érted? – sziszegte a szavakat Rosalie arcába színtiszta gyűlölettel. – Ha még egyszer megteszed, esküszöm, letépem a fejed.

Ekkor Emmett karja fonódott Jasper nyakára, és hátra rántotta kedvesétől az elborult agyú vámpírt.

- Menj vadászni, testvér, és megbeszéljük, ha már tudsz gondolkozni – mondta, és igyekezett nem megfenyegetni testvérét hasonló módon.

Jasper ellökte az őt visszatartó kart, vetett egy utolsó lesújtó pillantást Rosalie-ra, majd kiment az erkélyajtón, és elindult vadászni. Szerencsére rögtön talált prédát, és addig próbálta elodázni az elkapást, ameddig csak tudta. Szerencsére a vadászás kitörölt a fejéből minden más gondolatot, és lehetett pár nyugodt perce.

Mikor visszajött, Emmett és Rosalie nem voltak ott, csak Edward és Esme ült a kanapén, halkan beszélgettek. Amint belépett, abbahagyták a társalgást, és felé néztek. Imádta őket, de sosem szerette, ha így reagálnak, mikor valami baja van. Azonnal tudni szeretnék, és persze segíteni neki.

Egyáltalán nem volt baj, csak most magányra vágyott. Átment a szobán egyenesen a konyhába, ahol felült az egyik pultra, és kinézett az ablakon. Lisa arca lebegett a szeme előtt, mikor először meglátta. Azonnal tudta, hogy beleszeretett, hiszen amint megérezte az illatát, ki akarta szívni az összes vérét.

Nem ismerte ezt az érzést, mert Alice-t akkor ismerte meg, mikor már ő is átváltozott, ezért nagyon megdöbbent a reakcióján. Az volt a terve, de ez már akkor dugába dőlt, mikor a lány mellé ült. Nem tudta figyelmen kívül hagyni, sem az illatát, sem őt. Ahogy mellette ült, és felülről megvilágította a lámpa, azonnal beleszeretett.

Ezt az érzést csak fokozta az, mikor megszólalt azon a bátortalan hangján, és közeledni próbált felé. Mikor elküldte a fenébe azt az idióta srácot, örömében legszívesebben felkapta volna, és megpörgette volna a levegőben. Legszívesebben visszament volna az időben, és megváltoztatta volna azt a napot, mikor rájött, hogy ő vámpír. Vagy minden az ő hibája? Lehet, ha nem jöttek volna Shetter Bay-be, akkor Lisa sem kerül bajba.

Felsóhajtott, és megdörzsölte a halántékát. Ha tudna fájni a feje, akkor most hasogatna. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Lisa ott van azokkal a könyörtelen vámpírokkal. Legjobban Jane-től féltette. Őt még Aro is nehezen tudta kordában tartani. Ha nem tetszett neki valaki, úgy oldotta meg, hogy kiiktatta őt. Nincs más opció, vagy elfogad téged, vagy nem.

Hallotta, hogy valaki bejött a konyhába, de nem fordította felé a tekintetét, és nem foglalkozott vele. Jelen pillanatban senki sem érdekelte. Mikor közelebb ment Jasperhez, észrevette a hosszú szőke hajat, és kicsit nőtt benne az ellenséges érzés. Eddig sem kedvelte Rosalie-t, csak Emmett miatt tűrte meg, de most végképp elásta magát nála. Alig bírta ki, hogy ne ordítsa a képébe, mekkora buta liba.

Rosalie halkan megszólalt.

- Jasper, sajnálom – mondta csak félig őszintén.

Nyilvánvalóan azt sajnálta, hogy Jasperrel olyan hangon beszélt, de azt nem, hogy mit mondott Lisára. Jasper felsóhajtott. Már nagyon elege volt ebből a napból.

- Nézd, nyilvánvalóan kedveled valamiért, ezért nem kellett volna leszólnom – szögezte le valamivel őszintébb hangon. – De tudod, hogy mi a véleményem erről az egészről. Bellát sem kedveltem, valahol mélyen még mindig neheztelek a döntése miatt. Nem akarom, hogy Lisa is elszúrja.

- És neked ehhez mégis mi közöd van? – fakadt ki Jasper. Elszakadt nála az utolsó cérna is. – Fogd már fel végre, hogy ez az ő életük, és azt kezdenek vele, amit csak akarnak! Bella nem szül gyereket, helyette azzal marad, akit mindennél jobban szeret? Az ő döntése! Lisa velem akart járni? Az ő döntése volt! Ottmaradt Olaszországban? Megint az ő döntése! Mindenről csak ő dönt, és senkit sem érdekel, hogy te mit tartasz számukra a legjobbnak!

Ezzel otthagyta a konyhában a megdöbbent Rosalie-t, és elrohant az erdőbe. Nem lehet most senki közelében, mindenki csak idegesítette, és senki sem értette meg, hogy mit érez. Őket még nem hagyta el a szerelmük azért, mert rájöttek a rejtett képességére, és a világ egyik legveszélyesebb vámpírja felajánlotta, hogy lakjon vele. Ráadásul azzal a tudattal vonszolták ki a teremből, hogy át fogják változtatni, valószínűleg egy éven belül.

Elkeseredetten felüvöltött, mire az összes környékben tartózkodó madár felszállt, hogy találjon magának egy biztonságosabb helyet. Minél messzebb akart kerülni az erdő mélyében, mert tudta, hogy most nincs olyan állapotban, hogy emberek között legyen. Veszélyt jelent rájuk.

Az összes gondolata Lisa körül forgott, másra nem tudott gondolni. Mindent ő szúrt el, hiszen a jelek egyértelműek voltak. A látomásai Alice-ről, az illata, hogy pont ide költöztek. Nemrég rájött, hogy a látomások nem azért voltak, mert Lisának különleges képessége van. Alice valahogy így üzent neki, és valamiért tudta, hogy el fogja Jaspernek mondani. Ez az egész Alice műve.

Hát persze, hisz csak ő képes még a másik oldalról is szervezkedni. Erre a gondolatra halkan felnevetett. Mióta elvesztette Alice-t, azóta nem volt a régi önmaga. Ezt mindenki látta. Kénytelenek voltak elköltözni Forks-ból, mivel minden rá emlékeztette. Egy személytelen városban sokkal könnyebb.

Úgy tűnik, megint el kell költözniük. Feltámadt a szél, és belekapott a hajába. Még erről is Lisa jut eszébe. És az a borzalmas este, mikor rosszat álmodott. Igazából nem is volt olyan borzalmas, mert sikerült megnyugtatnia. Jól esett az a tudat, hogy a lány nem fél tőle. Valójában csodálkozott is.

Jasper még sétálgatott egy kicsit az erdőben, majd mikor kezdett feljönni a nap, hazament. Nem volt teljesen ura önmagának, de úgy tűnt, belátható időn belül nem lesz az. Csak remélni tudta, hogy az idegei kibírnak egy kis időt Rosalie-val. Nagy meglepetésére, mikor belépett, Rosalie volt az első, aki megkönnyebbült. Bár nem tette szóvá. Úgy látszik, hogy hatott ez a beolvasás, és nem akar mindenbe belekotnyeleskedni.

- Hol van Carlisle? – kérdezte.

- Elhívták a kórházba, de öt perc, és itthon lesz – válaszolt Esme.

A nő felállt, és odament Jasper elé. Tényleg olyan, mint egy anyuka. Lágyan átkarolta, és magához szorította fogadott fiát. Jasper is megölelte, és biztatóan megszorította. Megsimogatták egymás hátát, majd visszahúzódtak, és Esme hátra simította a fiú haját.

- Jól vagy? – kérdezte suttogva, bár teljesen felesleges volt.

Jasper bólintott, és arra gondolt, csak ő képes ennyire olvasni benne. Talán Edwardon kívül. Erre a gondolatban említett, halkan kuncogott egyet. Szerencsére ezzel egy kicsit oldódott a hangulat. Leültek a kanapéra, és Esme elkezdett mesélni arról, mi történt, míg ők elvoltak. Már majdnem a végére ért a történetnek, mikor Carlisle lépett be az ajtón. Jasper azonnal felpattant, és mindenféle kertelés nélkül megkérdezte, ami eddig nem hagyta nyugodni.

- Hogyan képes a Volturi kitörölni egy ember memóriáját? – szegezte neki a kérdést.

Carlisle halkan felsóhajtott, és megrázta a fejét.

- Nem tudom, engem is foglalkoztat a kérdés – felelte, miközben letette a táskáját az asztalra, és levette a kabátját. – Valószínűnek tartom, hogy az egyik őr képes rá. Talán Felix. De az sem kizárt, hogy van egy új tag, akiről nem tudunk.

Jasper haragosan kifújta a levegőt, ami inkább hallatszott morgásnak, mint sóhajnak. Carlisle rátette a kezét a vállára, és nyomatékosan a szemébe nézett.

- Lisa így döntött, bele kell törődnöd.

Idegesítette, hogy mindenki jobban tudta, mit kéne éreznie. Megmondják neki, hogyan élje az életét, mit érezzen, mit ne érezzen. Most először érezte azt, hogy képes lenne összeverekedni velük.

És nem csak azért, mert idegesítette, hogy olyan tudálékosak. Ezúttal tényleg úgy érezte, hogy kitépték a szívét a helyéről. Mikor Lisa halkan elsuttogta azt az egy szót, elvesztette a fejét, és képes lett volna akár a világ összes vámpírjával is megküzdeni azért, hogy megváltoztassa a döntését. Csak azért tudták kivonszolni, mert már előtte összetörte az, hogy a lány mennyire megutálta.

Pedig azon kívül, hogy nem mondta el neki, nem tett semmi rosszat. Nem manipulálta az iránta táplált érzéseit. Az igaz, hogy néha segített neki lenyugodni, de az nem számít bűnnek. Főleg olyankor, mikor halálra van rémülve.

Még mindig élénken előtte volt az a kép, ahogy ijedten menekül előle, mikor felébredt a rémálomból. Szinte szenvedett a gondolattól, hogy nem képes megvédeni őt a rossz álmoktól. Csak annyit tehetett, hogy lenyugtatta, és mellette maradt addig, amíg el nem aludt. Valószínűleg még aznap este elrabolták az anyját, de ők erről mit sem tudtak. A Cullenék is úgy szereztek róla tudomást, hogy eljött hozzájuk egy futár.

Még sosem látta azt a férfit, és valószínűleg miután visszaért Olaszországba, meg is halt. Szerencsétlen nem tudta, mire vállalkozik. Pont ezért féltette annyira Lisát. Ezek az elvetemültek a legkisebb lelkifurdalás és könyörület nélkül ölnek meg bárkit. Csak kell hozzá egy elég jó ürügy.

Megpróbálta elhessegetni a gondolataiból a Volturit, több-kevesebb sikerrel, és elindult a lépcső felé. Még így jól lakottan is mardosta belülről az üresség. Alig hitte el, hogy ennyire megviselte az elvesztése. Alig egy hete találkoztak, máris ilyen szorosan kötődött hozzá. Talán Alice elvesztésénél is jobban fájt.

A gondolatmenetet egy emeletről leszűrődő hang szakította félbe. Ketten fent voltak, és az egyikük szipogott, míg a másik halkan vigasztalta. De kik? Ekkor felismerte az egyedi, mély orgánumot, és azonnal tudta, hogy Emmett és Rosalie van odafent. Nem értette, Emmett mit mond, de azt már tisztán hallotta, hogy Rosalie mit válaszol rá.

- De én csak jót akarok nekik, nem biztos, hogy a legtapintatosabb, de én csak segíteni akarok – mondta szomorú hangon, ami kicsit olyan volt, mintha sírna. A vámpírok nem tudtak, de ha nagyon bántja őket valami, akkor a hangjuk olyanná válik.

- Tudom, kicsim – válaszolta Emmett, és még szorosabban magához ölelte kedvesét. – De meg kell értened a többieket, ők nem ismernek annyira, mint én. Ők nem tudják, hogy mindezt nem ártó szándékkal teszed.

Emmett tovább nyugtatta szíve választottját, és Jasper nem tudta elszánni magát, hogy bemenjen hozzájuk. Nagyon szégyellte magát. Tény, hogy nem ismerte Rosalie-t, és fogalma sem volt arról, mit miért tesz a lány. Lehet, hogy megint előbb cselekedett, mint gondolkozott. Nekidőlt a lépcső korlátjának, és visszagondolt, mikor beszélgetett csak úgy Rosalie-val. Halványan rémlett egy emlék, hogy Alice megfenyegette, mikor azt mondta, hogy nem akar hozzá közelebb kerülni. A szidás hatott, és odament hozzá beszélgetni. Nem volt valami tartalmas fél óra.

Csak annyi derült ki, hogy mindketten szeretik a telet, és a zenei ízlésük nem egyezik. Mikor már túl hosszúra nyúlt köztük a csend, egyszerre álltak fel valami mondva csinál ürüggyel, és kisétáltak a szobából. Alice nem volt túlságosan boldog, hogy ennyire elmentek egymás mellett, de legalább nem estek egymás torkának. Azonban Emmett annál inkább hálás volt, hogy megpróbált kijönni Rosalie-val. Azt hitte, lesz ennek folytatása, de úgy tűnik tévedett.

Ekkor kinyílt az ajtó, és a pár lépett ki rajta. Jasper felnézett, és Emmett azonnal meglátta az arcán, hogy min járt az esze. A nagydarab srác már évek óta azon volt, hogy kicsit enyhítsen a viszonyukon, így kapva kapott az alkalmon.

- Rose, nekem van egy kis dolgom, de mikor visszajövök, hozok neked valami meglepetést – fogta meg kedvese kezét, és megsimogatta. – Nem várnál itt a szobában?

- Persze – válaszolt halkan Rosalie, és miután nyomott egy csókot Emmett szájára, visszament a szobába.

Ezután Jasper felé fordult, és jelentőségteljesen, olyan „érj-hozzá-egy-ujjal-és-kinyírlak” nézett rá. Nem sokszor vette elő ezt a tekintetét, szóval most halálosan komolyan kellett venni. Jasper bólintott, és bement Rosalie után.

Becsukódott mögöttük az ajtó, a nő pedig leült az egyik fotelba. A csend súlyosan zuhant kettejük közé, és Jasper azt kívánta, bárcsak lenne itt még valaki. Mintha Rosalie is ezt kívánta volna, felsóhajtott.

Oké, ez már nevetséges, gondolta Jasper, és leült a Rosalie-val szemközti fotelba. Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd Rosalie megszólalt.

- Ha nincs kedved ehhez, nem muszáj csinálnod – mondta szenvtelen hanggal, pedig Jasper tisztán érezte, hogy nehezére esett ezt kimondani.

- Csak nem tudom, mivel kezdjem – mondta ki az igazságot. Aztán belegondolt, hogy sosincs ideális téma az elkezdésre, mindennek magától kell jönnie. Vett egy mély levegőt, és elkezdett mesélni az érzéseiről, Lisa iránt.

Vagy másfél órán keresztül beszélgettek. Nem is gondolta volna, hogy a lány ilyen jó hallgatóság. Miután mindent elmondott neki, ami a lelkét nyomta, elkezdett észérveket felsorakoztatni, amivel megpróbálta megnyugtatni a fiút. Ez a módszer be is jött. Tovább is folytatták volna a beszélgetést, de Emmett csak másfél órára volt hajlandó kettesben hagyni őket. Ismerve a tényeket, Jasper nem is csodálta.

Most a szobájában ült, és a képet nézte róla és Alice-ről. Azt kívánta, bárcsak készített volna képet Lisával együtt is. Ebből elég, muszáj valamivel elterelnie a figyelmét. Nem egyszer azon kapta magát, hogy azt tervezgeti, hogyan jut el Olaszországba anélkül, hogy a Volturi megtudná.

Hanyatt dőlt a kanapén, és a kezébe vette az asztalon heverő könyvet. Ez csak rontott a helyzeten, mivel a főszereplő nőt Lisának hívták. Dühösen eldobta a könyvet, és kezét az arcára szorította. Alice után is nehezen szedte össze magát. Most meddig fog tartani? A válasz valószínűleg, örökké.

Halk kopogást hallott, majd Edward lépett be.

- Szia – köszönt neki, majd miután becsukta az ajtót, leült a kanapéra.

- Szia – ült fel Jasper, majd Edward mellé ült. – Nyugi, már jól vagyok. Nem akarom senkinek sem letépni a fejét.

- Tudom, beszéltem Rosalie-val. – Próbálta elrejteni előle a csodálkozását, amit azóta érzett, hogy megtudta, milyen jól kijön Rosalie-val, de Jasper elől szinte képtelenség volt. – Azért jöttem, mert Lisáról akarok beszélni.

Jasper felsóhajtott, és megdörzsölte a fejét.

- Most nagyon nem alkalmas, ne haragudj – mondta kissé elgyötörten.

- Tudom, de ez fontos – erőlködött.

Pár percig csak csöndben néztek egymásra, majd Jasper újra felsóhajtott.

- Rendben, mondd!

Edward egy pillanatra elgondolkodott, mintha nem tudná, hogyan kezdje annak ellenére, hogy már százszor végiggondolta. Végül megköszörülte a torkát, kicsit feljebb ült a kanapén, és Jasper szemébe nézett.

- Van valami, amit Lisa nem mondott el neked. Testi fogyatékkal született.

Pár percnyi döbbent csend állt be, majd Jasper szólalt meg sürgetően.

- Mond már el, mi az.

Mikor meghallotta a választ, alig mert hinni a fülének.

Alice hagyatéka - 7. fejezet

7. fejezet

Döntés

Nagyokat pislogtam, és minden érzelem helyét átvette a teljes döbbenet.

- Miért költöznék Olaszországba? – A végén kicsit fel is nevettem, hisz teljesen lehetetlen ez az ötlet.

- Így van, Lisa visszajön velünk – nyomatékosította Jasper a válaszomat, de ez a parancsoló hang kicsit rosszul esett, tudva, miket tud csinálni az elméjével.

Szinte úgy kezel, mintha a kis kedvence lennék, sőt, rosszabb. Mintha egy bábu lennék, akit csak ide-oda rángathat, játszhat az ő általa keltett érzéseivel. Lehet, hogy ésszerű volt, amit mondott, de én jelen pillanatban nem voltam ésszerű, elvakított az iránta érzett csalódottság.

- Biztos, hogy vissza akarsz menni vele? – kérdezte Aro, mintha tudta volna, mire gondolok.

Elbizonytalanodva néztem hátra, majd eszembe jutott anyám.

- Anyut nem hagyhatom magára. Ki vigyázna rá?

- Ugyan, hisz ez csak egy gyenge kifogás – közölte lágy, könnyed hangon Aro, mintha csak az időjárásról csevegne. – Anyád már felnőtt nő, tud magára vigyázni. Nem kell pátyolgatni. El tudjuk ültetni a fejében a gondolatot, hogy ideutaztál, mert ösztöndíjat kaptál. Hát nem lenne boldog, hogy a kicsi lánya ilyen okos?

Hánynom kellett ettől a szirupos mosolytól, de nem kötöttem az orrára. Egy pillanatra sem felejtettem el, hogy ő egy idős, veszélyes vámpír, aki megölte Alice-t. Te jó ég! Ők megölték Alice-t! Hisz ő csak egy ártatlan lányt védett, nem volt semmi bűne. De én a rokona vagyok, csak nem bánna velem is ilyen durván. És egyáltalán miért akar átváltoztatni? Nem akarja, hogy tovább vigyem a vérvonalat? Ha csak… hisz tudja minden gondolatomat, biztos azt is megtudta.

- Gyorsan, drágám, nem érünk rá örökké – sürgetett egy kicsit.

Nem hiszem el, hogy elbizonytalanodtam. Hisz az a dolgom, hogy hazamenjek, otthon anyuval éljek, néha összekapjunk, és az érettségi miatt aggódjak. Ebbe az unalmas, szürke életbe, még be tudtam fogadni a Cullen családot, de egy Olaszországi vámpír klánt, akik azt akarják, hogy ott maradjak velük, és vámpírrá változzak én is? Ez már meghaladta a képességeimet.

- Tudom, hogy mi jár a fejedben, de hidd el, ez már nem válaszút. Mindenképpen vámpírrá változol, csak az a kérdés, ki által.

Vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugtassam háborgó gyomromat, de nem sikerült. Hisz még csak tizennyolc éves vagyok, előttem áll az egész élet. Akaratlanul is a szőke csuklyásra néztem. Ő is ennyi idősen változhatott át, és nem úgy tűnt, mint aki megbánta a döntését.

- Mikor… – Megköszörültem a torkom. – Mikor kell átváltoznom?

- Ha itt maradsz, te döntöd el, hogy mikor. Persze egy időkereten belül. De ha úgy döntesz, hogy visszamész, akkor itt és most.

Ökölbe szorult a kezem a tehetetlenség gondolatától. Magam mögött hallottam, hogy Jasper halkan morog. Biztos voltam benne, hogy nem ezt a sorsot szánta nekem. Ezek szerint elkerülhetetlen, hisz ők a leghatalmasabb vámpírok. És ha már bekövetkezik, inkább én jelöljem ki az idejét. Felsóhajtottam, és megadóan előreesett a vállam. Utáltam, hogy valaki más szabja meg, mi legyen az életemmel.

- Legyen – suttogtam. – Maradok.

Jasper felordított, és még keményebben próbált kiszabadulni az őrök karjaiból. Hallottam, hogy Carlisle halkan próbálja meggyőzni az ésszerű viselkedésről, de Jasper oda sem hederített rá. Anélkül, hogy ránéztem volna, tudtam, hogy hatalmas fájdalom tombol benne. Sajnáltam őt, de ez az én életem, legalább ennyi befolyásom kell, hogy legyen rá.

- Csodás! – kiáltotta Aro csilingelően nevetve. – Akkor ti már mehettek is, nincs itt semmi dolgotok. Jó volt látni, Carlisle.

Jasper fájdalmának hangjai beleégtek az emlékezetembe. Ahogy a nevemet kiáltja, ahogy könyörög, hogy változtassam meg a döntésemet, de nem engedhetek ennek a hangnak, ezt választottam, már nem változtathatom meg. Mikor becsukódott mögöttük a liftajtó, és eltompultak a hangok, jeges érzés hasított a mellkasomba. Mintha egy acélpengét szúrtak volna bele, és megforgatták volna.

- Ejnye, ennyire azért nem lehetett fontos. Emlékezz, mit csinált veled – duruzsolta Aro a fülembe.

Szívesen megfordultam volna, hogy behúzzak neki egyet, de most is elnyomtam ezt az érzést. Végül is igaza volt, manipulálta az érzéseimet, és ha ez így volt, akkor Edward is tudta, hisz tud olvasni a gondolatában. Tehát ő falazott neki. Kezdtem megint rosszul lenni.

- Szeretnél ledőlni? – kérdezte, majd mintha előre tudná a választ, a fejével intett Caius felé.

Bólintottam, mire óvatosan elengedte a vállam, és mikor látta, hogy meg tudok állni a lábamon, elmosolyodott.

- Caius megmutatja a szobádat, és azt, hogyan jelezz, ha szükséged van valamire. Holnap majd megismerkedsz a többiekkel.

Szóval többen is vannak? Ez egyre jobb. Félénken felnéztem Caius-ra, aki csak ridegen méregetett, és elindult a terem másik végében álló ajtó felé. Követtem. Némán vezetett végig a hűvös folyosókon. Libabőrös lettem, ahogy haladtunk egyre mélyebbre a labirintusban, mert egyre hidegebb lett. Lehet, hogy mégsem a megfelelő döntést hoztam? Caius megállt, és oldalra lépett.

- Itt van a szobád – mondta, és az ajtóra mutatott.

Bólintottam, és halkan elrebegtem egy köszönömöt. A tekintete a karomra siklott, amit éppen dörzsölgettem, hogy felmelegedjen egy kicsit, és mintha az arcán átsuhant volna egy kis sajnálat. Miért lehet ilyen nehezen olvasni a vámpírok arcáról? Miért igyekeznek ennyire elrejteni az érzelmeiket?

Legnagyobb döbbenetemre levette a kabátját, és a vállamra terítette a súlyos anyagot. Alatta egy vastag, fekete inget viselt, ami fölé egy selyem mellényt vett. És persze a nyakában ott volt az az elegáns sál, és alatta mintha egy medalion csillant volna meg. Kinyúltam, hogy megnézzem közelebbről, de Caius elütötte a kezemet.

- Óvatosan, ember, ha így folytatod, hamar eltörik a karod – csattant fel, és a szavaiból sütött a gyűlölet.

Ha ennyire gyűlöl, miért adta nekem a kabátját? Kész rejtély. Összébb húztam magamon a kabátot, és felnéztem a szemébe. Engem nem fog megfélemlíteni egy nyavalyás vámpír, a francba is!

- Köszönöm a kabátot – vetettem oda neki, és egy rövid tekintetpárbaj után bementem a szobámba.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy tüsszentettem. Nem is csodálom, hiszem az öltözékem egy rövidnadrágból és egy ujjatlan, pánt nélküli toppból állt. Olaszországban napsütésre és melegre számít az ember, nem olyan hidegre, ami itt van. Igaz, Caius kabátja kicsit javított a helyzeten, de még így is kirázott a hideg. A takaró sem volt valami vastag. Csak abban tudtam reménykedni, hogy majd kapok, vagy vehetek pár melegebb ruhát.

Felültem, és körbe néztem. Az összes bútor sötét árnyalatban játszott. A padló kővel volt fedve, és az ablak előtt is egy súlyos drapéria volt elhúzva. Felálltam, odaléptem, majd félrehúztam. A mozdulatra felkavarodott az anyagon pár száz éve gyűlő por, és az arcomba szállt. Miközben felváltva köhögtem és prüszköltem, kinyílt az ajtó.

Belépett egy barna hajú, fiatal fiú egy tálcával a kezében. Csak ennyit tudtam megállapítani, mert könnyezni kezdett a szemem, és megint rám tört egy tüsszentés roham. Elléptem a függönytől, és az arcom elé tettem Caius kabátját, hogy kicsit segítsek az orromon. Odalépett hozzám a srác, és nyomott egy zsepit a kezembe. Gyorsan elfordultam, megtöröltem a szemem, és kifújtam az orrom. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, majd visszafordultam felé.

- Köszönöm.

- Ugyan, nincs mit – mosolygott rám.

Mosolya lélegzetelállító volt, a szemei kedvesen ragyogtak, és az egész jelenség olyan volt, mintha az angol királyi család egyik jól nevelt tagja jött volna be hozzám. Eltekintve attól, hogy hófehér volt a bőre, a szemei pedig vörösek, bármelyik lány örömmel omlott volna a karjaiba, mondván, megszédült a fülledt levegő miatt, de ő nem az én esetem. Jasper közelébe sem érhet.

- Hoztam neked reggelit – törte meg a kínos csendet, majd a tálcára mutatott.

Követelőzően megkordult a gyomrom, mire kicsit felnevettem.

- Kedves vagy – mondtam, miközben leültem a tálca mellé, és az ölembe vettem. – A nevem Lisa.

- Szia, én Alec vagyok.

Alec, micsoda különleges név. De itt mindenkinek régies, vagy furcsa neve van. Haraptam egyet a szendvicsből, amit hozott, és nagy meglepetésemre a három kedvencem volt benne. Sonka, sajt és paradicsom. Úgy tűnik, az arcomra is kiült a meglepettség.

- Ízlik? – kérdezte.

- Igen, nagyon finom. De honnan tudtátok, hogy ezt szeretem?

- Aro-tól.

Hát persze, hisz ő mindent tud rólam. Gyorsan behabzsoltam a szendvicset, és leöblítettem egy nagy pohár almalével.

- Köszi, hogy összedobtad, nagyon éhes voltam – adtam át a tálcát.

- Oh, nem én csináltam, hanem Caius.

Amikor kimondta a nevét, akaratlanul is összébb húztam magamon a kabátját. Alec erre csak diszkréten mosolygott. Örültem, hogy nem kérdezett rá.

- Akkor… öhm…

- Megmondom neki, hogy ízlett – találta ki, mit akarok mondani.

- Kösz.

- És Aro üzeni, hogy ha ki akarsz menni vásárolni, akkor szólj Caius-nak, ő kimegy veled.

- Egy kérdés – vágtam félbe a mondandóját. – Miért mindig Caius?

- Nos, talán azért, mert neki van a második legnagyobb tekintélye. – Látva az értetlen arcomat, magyarázni kezdett. – Aronak mindig a kastélyban kell lennie, mert bármikor befuthat egy ítélkezésre váró eset. Caius neve pedig sok rémtörténethez fűződik, ha egy vámpír meglátja veled, többször is átgondolja, hogy egyáltalán köszönjön-e neked.

Elmosolyodtam. Ha tényleg ennyire félnek tőle a vámpírok, ő a tökéletes ember mellém. De mégis nehéz elképzelni, hogy a próbafülke előtt ül a táskámmal az ölében. Még egyszer megköszöntem neki, hogy behozta nekem az ételt, majd magamra hagyott. Felálltam, és körbejártam a szobát. Látszott, hogy régóta nem volt használva. Megpillantottam egy komódot. Hátha maradt benne valami ruha. Kinyitottam, de csak egy adag port találtam megint.

Oké, itt lenne az ideje egy kis változatosságnak. Az ujjaimmal gyorsan átfésültem a hajam, kisimítottam a toppomat, és megigazítottam a kabátot. Fedezzük fel ezt a várat! Nagy lendülettel kiléptem, de beleütköztem valami kőkeménybe. Hátratántorodtam, de az, aminek nekiütköztem, a derekam köré fonta a karját, így nem estem hátra. Felnéztem, és egyenesen Caius szemeibe pillantottam.

- Óvatosan, még a végén betöröd az orrod – dorgált meg, és mikor látta, hogy biztosan állok a lábamon, elengedett.

- Bocsánat, én csak… – Hova is indultam? Oh, tőle kell új ruhákat kérnem. – Elkelne majd pár új ruha, lehetőleg melegebb fajta.

Egy leheletnyit megrándult a szája. Szóval nem tetszik neki az ötlet. De melyik pasinak tetszene? Azért meg nem fogok megfázni, mert neki nem tetszik.

- Majd este hétkor. Akkorra már besötétedik.

Bólintottam. Pár pillanatig csak meredtünk egymásra. Most igazán meg tudtam figyeli. Szőke haja lágyan esett az arca mellett, orra kicsi, szépen ívelt, kissé pisze. Ajka kicsi, de telt, ha a szemivel nem nézne olyan szigorúan, úgy tűnne, mindig mosolyog. Ha nem találkoztam volna Jasperrel, lehet, hogy elhívnám valahova. Nem szoktam ilyesmit csinálni, de vele kivételt tennék.

Úgy tűnik, ő is végigmért engem. Úgy láttam, tetszett neki az, amit lát, mivel a szemei csillogtak. Kicsit megköszörültem a torkom, és mielőtt megláthatta volna, hogy elpirultam, elfordultam.

- Ha gondolod, körbevezetlek. Hét óráig még van egy kis időnk – ajánlotta fel.

- Az remek lenne.

Elindult, én pedig csendben mentem mellette, amíg körbevezetett a kastélyban. Hatalmas ez a hely! Ha egyedül vágtam volna neki, valószínűleg eltévedtem volna, és soha nem találtam volna ki. Elérkeztünk a konyhába, ami elég kihaltnak tűnt. Nem csoda, tekintve, hogy nem esznek.

- Ha nem esztek, miért van itt konyha? – kérdeztem, miközben kivettem a hűtőből egy kis narancslevet.

- Vannak ideiglenes ember alkalmazottaink, akik semmit sem tudnak. Általában egy rövid munkára kérjük fel őket, így az időre beköltöznek a vendégszobába. Ők szoktak itt étkezni.

Kissé régiesen beszélt, de valahol ez nem meglepő egy több ezer éves vámpírnál. Te jó ég, több ezer év. Még belegondolni is sok. Felültem az egyik székre, és halkan iszogattam a narancslevet. Szóval, Aro az egyik szuper távoli ősöm. Nem értem, miért kellett elrabolnia ezért anyámat. Nem lett volna elég egy csekket küldenie a szülinapomra egy üdvözlőkártyával? Annyira nem akarom ezt az egész vámpírosdit.

- Te hány éves vagy? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.

- Én már egy ideje nem számolom, de megközelítőleg kettőezer-ötszáz – felelte könnyedén.

Még az állam is leesett. Ez az életkor azért kissé túlzás! Ennyi ideje a Földön van, és úgy néz ki a bőre, mintha tegnap polírozták volna. Bezzeg az én arcom nyáron mindig egyenetlenül ég le, aztán kenegethetem mindenféle vacakkal.

- Meg szoktak döbbenni az emberek, de eddig még egyik sem hallgatott el – állapította meg, miközben az arcomat vizsgálta.

Megköszörültem a torkom, és megigazítottam a hajam. Ez is egy rossz beidegződés.

- Lement már a nap?

- Tényleg, a ruha. – Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, mintha vizsgálna valamit. – Igen, lement.

Az ágyra tettem a szatyrot, amiben az új szerzeményeim voltak, és fáradtam leültem mellé. Bár a derekam viszonylag vékony volt, a csípőm maga a katasztrófa. Csak az ötödik boltban találtam megfelelő nadrágot, amit a kísérőm sem fogadott kitörő örömmel. Ekkor Caius lépett be, kissé mogorván, és letette a másik szatyrot mellém.

- Legközelebb Félix-et hívd el vásárolni – morogta. – Viszlát, legközelebb csak holnap találkozunk.

Nem tudom, miért, de ez a kijelentés mélyen érintett. És ez kellett ahhoz, hogy átszakadjon a gát. Egész nap azzal voltan elfoglalva, hogy olyan jelentéktelen dolgokkal, mint a vásárlás és a próbálás elfeledtessem magammal, mi is történt tegnap. De most minden felszínre tört. Az, hogy Jasper hazudott nekem, manipulált, de azok a hamis érzések olyan érzelmeket is szültek, amik valódiak. Igazából, akármennyire is szemétláda, nagyon hiányzik. Aztán Aro, aki anélkül tart itt, hogy elköszönhettem volna az anyámtól. A Cullen család, akik szó nélkül hagyták, hogy Jasper manipuláljon.

Rosalie nem lep meg, de mindenki más igen. És most itt ülök egy rideg ágyon, egy rideg szobában, egy csapat vámpír között, akiknek vörös a szemük, vagyis nem Cullen féle étrenden vannak. Bármelyik pillanatban átharaphatják a torkom, de közben azt is akarják, hogy én is vámpírrá váljak, és éljem ugyan azt az életmódot, mint ők. Ennyi, eddig tudtam magam tartani, elérkeztem a végéhez.

Hirtelen kitört belőlem a sírás. Lelket rázóan elkezdtem zokogni, az egyik kezemmel a pólómat markoltam elöl, mert úgy éreztem, hogy a szívem darabjai nem maradnának a helyükön. A hajam az arcomba hullott, és megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Nem is tudom, hogy percek vagy órák teltek el, és azt sem tudom, mikor és ki ölelt át, de egyszer csak ott éreztem két erős kart körülöttem, ahogy lágyan a mellkasához húzott. Lassan elkezdte simogatni a hátam és előre-hátra ringatott. Nem szólt semmit, csak erősen tartott, nem engedte, hogy teljesen szétessek.

Mikor csillapodni kezdett a sírórohamom, kisimította az arcomból a hajamat, és megtörölte az arcom. Nem néztem fel rá, ő nem kérte, hogy nézzek rá. De tudtam, hogy Caius az. Nem tudom, miért tette, csak azt, hogy megtette, és nagyon jólesett. Mikor fel akart állni, hogy elmenjen, a karom magától emelkedett fel, és kapaszkodott az ingébe. Csak még egy kicsi békét szeretnék.

Visszaült mellém, és megint magához ölelt. Halkan szipogtam, és az arcomat kasmírmellényéhez simítottam. Még vele sem éreztem olyan békésnek magam, mint Jasperrel, de lehet, hogy ez a normális. Ennyire kell megnyugtatni valakit, anélkül, hogy manipulálnánk őt. De mégis hiányzott az a befolyásolt érzés. Hiányzott Jasper hűvös simogatása a hajamon. Függő lettem.

Alice hagyatéka - 6. fejezet

6. fejezet

Válaszút

Mikor felébredtem, alig bírtam megmozdulni, annyira kényelmesen feküdtem. De muszáj lemennem, hisz nemsokára megyünk Olaszországba. Ránéztem az órára, ami délelőtt tizenegyet mutatott. Ezek szerint tényleg úgy aludtam, mint egy kómás. Nem semmi, hisz csak este kilenckor feküdtem le.

Zajok szűrődtek be a folyosóról. Mintha Emmett mély hangját hallanám. Csöndben odalopóztam az ajtóhoz, és a fülemet az ajtóhoz tapasztottam. Igen, ez kétség kívül Emmett, de azt nem értem, mit mond. Elhallgatott, majd megszólalt valaki más, egy nő. Ez Rosalie. Elég mérgesnek hangzik.

Próbáltam a lehető leghalkabban lenyomni a kilincset, de úgy tűnik meghallották, mert elhallgattak. Egye fene, kellett nekik itt beszélgetniük. Kimentem, és ragyogó mosolyt villantottam rájuk.

- Jó reggelt – köszöntem vidáman, majd eszembe jutott, hogy nem kéne ilyennek lennem, hisz most rabolták el az anyukámat. – Mikor indulunk? – kérdeztem ezúttal letargikusan.

Úgy néztek rám, mintha beszéd helyett bégettem volna. Emmett-ből kitört a nevetés, Rosalie pedig a szemeit forgatta, és valami olyasmit motyogott, hogy „bolond csaj”.

- Gyere, kislány, már úgyis fel akartunk ébreszteni.

Lementünk a földszintre, és már ott álltam a bőröndök.

- Egy pillanat, mi lesz az én cuccommal?

Jasper átjött a konyhából a szobába, kezében a repülőjegyekkel, amiket elkezdett kiosztani.

- Remélem, nem haragszol, de elmentem a lakásodba, és összeszedtem azt, amire esetleg szükséged lehet – mondta, majd odaadta nekem az utolsó jegyet, és rám mosolygott.

Elment a házamba, és összeszedte a cuccaimat, ergo turkált a cuccaim között, ergo látta a fehérneműmet. Olyan forrónak éreztem az arcomat, csodálkozom, hogy nem kezdett el füstölni a fülem. Erre Ő csak felnevetett, és magához ölelt.

- Ne aggódj, nem kíváncsiskodtam túl sokat – súgta a fülembe, majd megpuszilt.

Átkaroltam a derekát, és a vállának simítottam az arcom. Minden magyarázat nélkül tudta, hogy ez nálam azt jelenti, semmi gond.

Tíz perc alatt kint voltunk a reptéren. Edward vezette a Hummert. Nem voltunk sokan, így elfértünk benne. Csak Edward, Bella és Carlisle jött velünk. És persze Jasper. Miután bementünk a váróterembe, lepakoltunk, majd elmentem, hogy vegyek magamnak egy kávét. Pár korty után, mikor már nem fájt annyira a fejem, leültem az egyik székbe, és kinéztem az ablakon. Miért pont anya? Csak ez járt a fejemben.

A szemem sarkából láttam, hogy Jasper leül mellém, de nem fordultam felé. Annyira belemerültem a kérdésbe, hogy nem tudtam megmozdulni, nehogy félbeszakítsam a gondolataimat, hátha meglelem a választ.

Éreztem, ahogy lágyan körém fonja a karját, és a mellkasához húz. Hozzásimultam. Ez az ölelés olyan volt számomra, mint egy mentőöv, mintha levettek volna a vállamról egy hatalmas sziklát.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj – súgta a fülembe, miközben simogatta a fejemet.

- Nem aggódom, csak kikészít ez a várakozás – suttogtam a mellkasának.

- Megértem.

Vagy tizenöt percig ültünk így, de nem tűnt annyinak. Csak azért húzódtunk el egymástól, mert pár perc múlva indul a gépünk. Visszamentünk a többiekhez, viszonylag gyorsan becsekkoltunk, majd elfoglaltuk az üléseinket. Az egyik oldalamon Jasper ült, a másikon pedig egy idegen nő. Visszafogott kosztümében is szembetűnő látvány volt, parfümjének illata pedig olyan makacsan vert tanyát az orromban, mintha ecet lett volna. Köhögnöm kellett tőle. Gondolom, Jasper mit érezhet.

A stewardesek körbejártak, elmondták a szokásos szövegüket, majd miután megbizonyosodtak, hogy mindenki bekötötte magát, felszálltunk. Volt bennem egy kis feszültség, mert még sosem repültem, de minden aggodalom elszállt belőlem, mikor Japser összekulcsolta az ujjainkat.

Tíz perc múlva már nem volt kötelező az öv. Miss Parfüm pedig kapva kapott az alkalmon, kicsatolta az övét, és felénk fordult.

- Helló, a nevem Anita. – Kezet nyújtott.

Negédesen rámosolyogtam, és hagytam, hogy a keze a levegőbe lógjon.

- Lisa.

- Szia, Lisa. – Nem vette zokon, vagy csak nem mutatta, mikor visszahúzta a kezét. Jasperre emelte szemét, és egyből megváltozott a tekintete. – És téged hogy hívnak?

Jasper nem siette el a választ, kézipoggyászából elővett egy könyvet, és unottan odavetette neki:

- Jasper.

Anita még várt pár pillanatig, hátha sikerül elkapnia a pillantását, de Jasper úgy kerülte a tekintetét, mint macska a vizet. Hogy tovább húzzam az agyát, na meg persze nem tudtam ellenállni Jasper karjának, felé fordultam és belekaroltam. Ő mosolyogva lenézett rám, és nyomott egy csókot a számra. Hallottam, hogy Anita sietősen visszafordul az ülésében. Jó érzés, hogy végre valahol nem én vagyok a harmadik kerék.

Úgy tartotta a könyvet, hogy tudjam én is olvasni, és hagyta, hogy én lapozzak, mivel neki elég volt pár pillanat, hogy elolvassa mindkét oldalt. Nagyon érdekes könyv volt, egy alkoholfüggőről és az életéről szólt. Már régóta tervezem, hogy elolvasom, de még nem volt időm beszerezni. Úgy tűnik könyvek terén is azonos az ízlésünk.

Húsz percig bírtam, addig a könyv elterelte a figyelmem, de egy bizonyos idő után a nő parfümje elkezdett fojtogatni. Suttogtam egy halk elnézést, felálltam, majd kimentem a mosdóba. Gyomrom és az orrom örömmel fogadta a levegő semlegességét. Hihetetlen, a többiek hogyan bírják ezt? Jasper milliószor erősebben érzi, mégsem lett rosszul. Vettem pár mély levegőt, majd az ajtóra tettem a kezem, hogy visszamenjek, de a gondolattól megint felfordult a gyomrom. Úgy látszik, a parfüm volt az utolsó csepp, amit a gyomrom el tud viselni. Már így is beleállt az ideg, amióta megtudtam, hogy anyut elrabolták.

Nem tudom, mennyi ideig lehettem bent, amikor egy halk kopogást hallottam.

- Lisa? Jól vagy? – hallottam Jasper hangját.

Odaléptem az ajtóhoz, és mosolyt erőltetve az arcomra, résnyire nyitottam.

- Persze, csak eléggé zavar Anita illata, ez minden.

Megértően mosolygott, majd döbbenetemre befurakodott az ajtón, majd magunkra csukta. A derekam köré fonta a karját, és adott egy puszit a homlokomra.

- Teljes mértékben megértelek, már én is rosszul vagyok tőle.

Nos, ez csöppet sem látszott rajta. Pont ugyan olyan gyönyörűen festett, mint azon a napon a suliban.

Percekig – vagy talán csak pár pillanat volt? – néztünk egymásra, majd lassan a számra tapasztotta az ajkait. Lágyan ízlelgette az ajkaimat, közben pedig erősen tartott, mert érezte, hogy mindjárt elolvadok. Én is az ajkaim közé vettem a felső ajkát, és finoman megszívtam. Erre ő halványan elmosolyodott, és megtette ugyan ezt, majd felbátorodva nagyobb hévvel kezdett csókolni. Válaszul a hajába túrtam az ujjaimat és hozzásimultam.

A nyelve átcsusszant a számba, amit kitörő örömmel fogadtam. Játékosan összefonódott nyelvünk, miközben ő megfogta a derekamat, és mintha csak egy tollpihe lennék, felrakott a kézmosó melletti pultra. Nem elleneztem az ötletet, és hogy ezt a tudomására hozzam, átkulcsoltam a derekát a lábaimmal. Számat egy pillanatra sem engedte el, a keze úgy indult felfedező útra. Végigsimított a hátamon, majd a csípőmnél átcsúsztatta a hasamra a kezét, és onnan indult felfelé, szinte kínzóan lassan.

Elégedetten felsóhajtottam, mikor éreztem, hogy keze a dekoltázsomat kezdte simogatni. Semmit sem siet el. A kezét ott tartotta, és most a szájával kezdte el feltérképezni a testemet. Végigcsókolta az arcom vonalát, majd finoman megnyalta a fülemet, mire megremegtem. Hallottam egy halk, elégedett kuncogást. Mit ne mondjak, érti a dolgát. Tovább folytatta édes kínzásomat, a nyakamat kezdte el csókolgatni. Ajkai puhán értek bőrömhöz, néha még a nyelvét is éreztem. A nyakam után a kulcscsontomra tért át, ami eddig nem is számított a fejemben erogén zónának. Eddig. Ahogy végignyalta a nyakamtól kezdve egészen a vállamig, bizseregni kezdett a lábam között. És ő ezzel tisztában is volt.

Szája helyett most a kezét tette a vállamra, a póló alá csúsztatta és lassú simogató mozdulatokkal elkezdte levenni rólam. Ekkor az én kezeim is életre keltek, elkezdtem felfelé húzni a pólójárt, és felszisszentem, mikor megpillantottam kockás hasát. Még sosem láttam ilyen tökéletes hasfalat. Rám mosolygott, és a fülemhez hajolt.

- Tetszik?

Kérdése szinte csak lehelet volt, ami finoman cirógatta a nyakamat. Csak bólintani tudtam, annyira elgyöngültem. Vad szenvedéllyel megcsókolt, de így is éreztem, hogy visszafogja magát valamilyen szinten. Az egész lényéből sugárzott, hogyha szabadon engedné a benne dúló szenvedélyt, össze is tudna vele roppantani. Többek között ez is vonzott benne. Hűvös kezével megsimította a blúz nyakkivágását, ami elég mélyen dekoltált. Alsóajkamat beharapva néztem rá. Több se kellett neki, kezét óvatosan becsúsztatta a melltartóm alá. Hűvös tenyere úgy simult mellemre, mintha erre találták volna ki.

Halkan felnyögtem, de ő tisztán hallotta. Hüvelykujjával lágyan simogatni kezdte a mellbimbóm és ajkai az enyémre tapadtam. Mennyei érzés volt, és még csak itt tartunk. Milyen lehet vele a tényleges együttlét? Azonnal meg kell tudnom.

Ekkor valaki bekopogott.

- Srácok, már páran várakoznak a WC előtt – szólt be Bella.

Pár pillanatig csak a lihegésünk hangja töltötte be a mosdót, majd egymásra néztünk. Mindkettőnk szemében csalódottság tükröződött, majd Jasper elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat.

- Majd legközelebb. Tengernyi időnk van.

Lesegített, megigazítottuk a ruhánkat, majd kimentünk. Akaratom ellenére is fülig pirultam, mikor magamon éreztem az emberek tekintetét. Jasper halkan beszélt valamit Bellával, hogy csak ők hallják, majd megfogta a könyökömet, és vezetni kezdett. Elmentünk a helyünk mellett, hallottam Anita csalódott sóhaját, majd Edward felállt a helyéről, és odaengedett minket. Hálásan rámosolyogtam.

Az út további része csendes volt, és simán landoltunk. Tudtam, hogy a nehéz rész csak ezután jön. Bár elképzelésem sem volt, mi vár ránk.

Bella bérelt egy kocsit, amibe kényelmesen elfértünk, és anyunak is maradt hely a hazaútra. Most is Edward vezetett. Én hátul ücsörögtem Jasper és Carlisle mögött. Jasper egy pillanatra sem engedte el a kezem.

- Mesélj nekem a Volturiról, kérlek – kérdem Carlislet.

Egy pillanatra gondolkodóba esett, mintha nem lenne biztos benne, hogy mit és mennyit mondjon el.

- Ők egy családnak tartják magukat. Már sok-sok éve azt tartják a kötelességüknek, hogy rendet tartsanak a vámpírok között, amit megtehetnek, mert elég erősek hozzá. A családjukat ők válogatni szokták, főleg az alapján, hogy mennyire különleges a vámpír, aki csatlakozni akar. Hárman vannak a vezetők között, akik meghoznak minden főbb döntést, Aro, Caius és Marcus. Marcus a legidősebb közülük.

Arcán láttam, hogy egy pillanatra visszautazott a múltba.

- Honnan tudsz ilyen sokat róluk?

- Egyszer én is közéjük tartoztam – mosolygott rám halványan.

Kicsit elámulva néztem rá. Carlisle azok között, akik elrabolták az anyukámat? Ez szinte lehetetlennek tűnik. Hisz ő olyan kedves, de a Volturi nem tűnik annyira annak. Lehet, ha Carlisle bírta köztük egy ideig, nem olyan rossz emberek… vámpírok. Lehet, hogy anyu még sincs akkora veszélyben, mint gondoltam.

Húsz perc múlva leparkoltunk egy kövezett parkolóban. Sütött a nap, de az ablakok sötétítettek voltak, így egyelőre nem volt semmi gond. Eddig.

- Innen hogyan tovább? Nem hiszem, hogy ilyen verőfényben ki fogtok szállni, én pedig nem tudom, merre vannak.

- Nem mehetsz oda egyedül – mondta ellenvetést nem tűnő hangon Carlisle.

- Igen, én és Carlisle bemegyünk veled – mondta Jasper. – Bella és Edward majd kint várja az anyukádat.

Megfogta a kezemet, és minden bennem lévő ellenkezés semmivé foszlott. Zsibbadt nyugodtság szállt meg. Furcsa, akárhányszor is Jasperhez érek, vagy a közelében vagyok, teljesen megváltozok. Mintha nem is én lennék, hanem valaki más kezelné az érzelmeimet. Elhúztam a kezemet, és kicsit csökkent a zsibbadtság.

- Ez meg micsoda? – néztem rá értetlenül. – Miért érzem mindig az ellenkezőjét, mint ami logikus?

Elkomorult az arca, és senki más sem szólalt meg. Tisztán látszott az arcán, hogy nem örül a megállapításomnak. Mintha a hátam mögött szervezett volna valamit, én pedig lefüleltem volna. Nem jó értelemben.

- Te befolyásolod az érzéseimet?! – kérdeztem felháborodva, majd megint éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam a nyugodtság. – Ne merészeld! Nem lenyugodni akarok csak egy választ a kérdésemre!

- Igen, képes vagyok rá – mondta jeges nyugalommal.

- Francba – mondta szinte automatikusan a szám. – Engedj kiszállni.

- Várj, Lisa, hallgass meg. – Megfogta a karomat, és próbált egyhelyben tartani.

- Engedj el, Jasper! Hányingerem van!

Nagy nehezen kiküzdöttem magam a kocsiból, és elfutottam egy olyan helyre, ahol nem látnak a kocsiból. Mikor odaértem, nekidőltem a falnak, és remegő gyomromat próbáltam meggyőzni, hogy ne adja ki az ebédet.

Tud érzelmeket befolyásolni? Miért nem mondta el? Teljes mértékben megértettem volna. Vagy csak azért nem mondta el, mert nem akarta leleplezni magát? Igen, csak ez lehet az oka. Ezzel elárulta volna magát, és elárulta volna vele magát, hogy az érzelmeket a tudatával váltotta ki belőlem, nem pedig magamtól éreztem.

Erre a gondolatra sírva fakadtam. Életemben először voltam fülig szerelmes valakibe, erre most kiderül, hogy csak hazugság az egész. Lecsúsztam a földre, és csak folytak a könnyeim. Minden erő elszállt belőlem, ez már túl sok volt. Még az arcomat sem tudtam megtörölni.

Nem tudom, meddig ültem ott, de csak akkor ocsúdtam fel, mikor egy fehér kézúszott a látóterembe. Valaki felém nyújtotta a kezét. Felnéztem, és Carlisle volt az. Némán elfogadtam a kezét, ő pedig felhúzott. Nem szólt semmit, nem viselkedett furcsán, nem is nézett szánakozva, csak adott nekem egy zsebkendőt, hogy rendbe szedjem magam, és mellettem lépkedett, hátha megint felmondja a lábam a szolgálatot. Nagyon hálás voltam neki.

Halványan érzékeltem, hogy Jasper is ott lépked mögöttünk, de nem foglalkoztam vele. Most csak anya számít. Mikor körbenéztem, láttam, hogy már besötétedett. Ha nem azért lennének itt, hogy egy csapat halálos vámpírtól mentsem meg anyámat, akik elrabolták azzal a vámpírral, akiről azt hittem szeretett, de csak befolyásolt, akkor egészen jól éreztem volna magam, és csináltam volna pár pózolós képet.

Odaértünk egy boltíves kapuhoz, majd megálltunk és vártunk. Már majdnem megszólaltam, hogy megkérdezzem, mire várunk, mikor a távolban kinyílt egy ajtó, és kijött rajta két magas alak. Mindketten köpenyt viseltek, aminek fel volt húzva a csuklyája. Robosztus alakjuk közeledett felénk, szinte olyanok voltak, mint egy szökőár. Hatalmas, durva, megállíthatatlan.

Automatikusan hátra léptem egyet. Jasper, annak ellenére mi történt pár pillanattal ezelőtt, elém lépett. Éreztem, hogy bármire képes lenne a védelmem érdekében, de nem jött az a meleg érzés a szívemben, mint általában. Csak keserűséget éreztem.

A magasabb alak hátra tolta a fejéről a csuklyát, és megpillantottam az arcát. Sötétbarna haja kicsit belehullott a szemébe, ami vörös volt! Mintha egy pár rubint nézett volna rám. Halványan észleltem, hogy tátva marad a szám, de jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. A magas férfi halványan elmosolyodott.

- Időben – szólt meg zengő hangon. – És Carlisle is eljött hozzánk, micsoda megtiszteltetés.

- Félix – biccentett felé Carlisle.

- Aro már vár titeket – mondta, majd végig mért engem.

Volt valami a szemében, ami elég furcsa volt. Nem is tudom, talán csodálkozás? Mire megállapíthattam volna, megint magára vette a higgadt maszkot, majd a másik csuklyás alakkal elindultak visszafelé.

Halkan lépkedtünk mögöttük, illetve csak Jasper és Carlisle. Én olyan voltam, mint egy elefánt. A folyosók, amiken vezettek minket, sötétek voltak. A fala homokszínű kövekből épült. Egyből felismerni a barokk építészetet. Mikor már azt hittem, sosem érünk el a célunkhoz, átmentünk még egy ajtón, és egy hatalmas aulában találtam magam.

A falakról vörös drapéria omlott le, és szép, cseresznyeszín bútorok díszítették. Még cserepes növények is voltak. A sarokban volt egy pult, és mögötte egy latin nő állt mosolyogva.

- Üdvözlöm önöket – mondta olyan hangon, mint egy előre felvett gépi hang. Mesterségesen kedvesen.

A kísérőink odabiccentettek neki, majd tovább vezettek bennünket egy liftbe. Beszállva meghallottam egy idegesítően nyugodt dalt. Megnyomták a legalsó gombot, és bezárult előttünk az ajtó. Most a második férfi is levette a fejéről a csuklyát. Szőke haja volt, és elég kisfiús arca. Talán tizenhét vagy tizennyolc lehetett, mikor átváltozott.

Mintha megérezte volna, hogy figyelem, felém pillantott, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy rám mosolyog a pillantásával. Nagyon furcsa. Akárhogy is, itt történni fog valami. Érzem. A lift megállt, az ajtaja kinyílt előttünk, és a köpenyes alakok vezetésével kiléptünk. Szétnéztem, és egy kör alakú teremben voltunk, aminek nagyon magasan volt a teteje. Olyan, mint egy torony.

- Áh, végre megérkeztetek! – szólalt meg egy erős akcentussal rendelkező hang.

A hang irányába fordítottam a fejem, és megpillantottam három trónt, amiken ült egy-egy vámpír. Szemük ugyanolyan rubintvörösen csillogott, mint a csuklyás alakoknak. Érdeklődve mustráltam őket végig. Szóval ők a nagy Volturi klán? Nem túl nagy szám. Egy öregedő pasas, aki simán elmenne a Gyűrűk Urába, egy őrültem vigyorgó, fekete hajú pasas, aki a kelleténél több antidepresszánst vett be, és egy szőke hajú, aki szintén úgy mustrált engem, mint én őket. Gyorsan a földre néztem, és összeszidtam magam, amiért így ítélkezek magamban. Lehet, hogy nekik is olyan különleges képességeik vannak, mint Edwardnak, vagy Jaspernek.

- Ne légy zavarban, Elisabeth – szólalt meg a vigyorgó. – A nevem Aro. Örülök, hogy megismerhetlek.

Elém sétált, és kezet nyújtott felém. Én automatikusan nyújtottam felé a kezem, de Jasper elkapta a karom, és nem engedte, hogy kezet rázzak vele. Értetlenül néztem rá.

- Látom, hallottál rólunk ezt-azt – mondta neki Aro egy jeges mosoly kísértetében. – De ha nem bánod, szeretném illően üdvözölni a vendégünket.

Pár pillanatig tartották a szemkontaktust, mintha a tekintetükkel összecsapnának, de úgy tűnt Carlisle szava lesz a döntő.

- Jasper – sziszegte. – Legyen eszed.

Mint aki beletörődik, úgy sóhajtott fel egykori kedvesem, és elengedte a kezem. Aro rám villantotta a szemeit, majd megint felém nyújtotta a kezét. Pár másodpercig haboztam, majd kicsit remegő kezemet az övébe csúsztattam. Olyan érzés volt, mintha egy enyhe áramütés a kezemből kiindulva végighaladt volna a testemen, egyenesen az elmém felé, majd ott megtelepedett, felkavarta az emlékeimet, gondolataimat, és kiszívta belőlem a kezemen keresztül. Felnéztem Arora, aki behunyt szemmel szívta be a levegőt.

- Oh, micsoda érdekes élet. Úgy tűnik, hogy a napokban nagyon hiányzott neked anyuci.

Kinyitotta a szemét, és a pillantásától megfagyott az ereimben a vér. Ezt a dermedt állapotot a pánik váltotta fel, és kétségbeesetten próbáltam kihúzni a kezem a szorításából, persze reménytelenül.

- Shh, nincs semmi baj – mondta negédesen, és megsimította az arcomat a másik kezével.

- Mi volt ez az előbb? – kérdeztem kissé hisztérikus hangon. – Hol van anyu? Mikor engedi el? Engem mikor enged el?

Halk kuncogása hallatán a bennem lakozó félelmet harag váltotta fel. Abbahagytam a kezem rángatását, rábámultam, és haragosan összevontam a szemöldököm.

- Azt hiszi, viccelek? – kérdeztem indulatosan. – Tudja, kiskoromban karatéztam, ha kell, itt és most szétrúgom a hátsóját!

A fekete hajú férfi most már kacagott. Nem tudtam, miért talál ilyen mókásnak. Igaz, egy ötvenöt kilós lány nem sok kárt tehet egy vámpírban, de esetleg az egyik szemét kikaparhatnám.

- Le se tagadhatnád – mondta lágy hangon, majd megsimogatta az arcomat.

Döbbenten néztem rá, ő pedig csak simogatta az arcom, és furcsa szemekkel nézett rám. Tekintete tele volt kedvességgel, elnézéssel és örömmel. Mi a fene folyik itt? Ki vagyok én neki?

- Vedd le róla a kezed – hallottam mögöttem Jasper felismerhetetlenségig dühös hangját.

Hátra néztem, és láttam, hogy két vámpír is lefogja, nehogy nekiessen Aronak. Ijedten felé léptem, de Aro még mindig fogta a kezemet.

- Engedjétek el! – kiabáltam rá kétségbeesetten az őrökre.

Az őrök ránéztek a Volturikra, és mivel nem engedték el, gondolom nemet intettek a fejükkel. Visszafordultam, és megint megpróbáltam elhúzni a kezem. Ezúttal sikerült.

- Mi ez az egész eszement játék? – kérdeztem ingerülten. – Magyarázzátok meg, mi történik itt!

- Rendben, reméljük, a magyarázattól kicsit lenyugodnak a kedélyek – sóhajtott fel Aro. – Oh, Elisabeth, szegény kislány, csak nemrég csöppentél bele ebbe a világba. De szerencsére így nem ért olyan nagy csapásként a létezésünk.

- Higgyétek el, elég nagy csapás vagytok nekem. Elraboltátok anyámat. – Erre a kijelentésemre csak egy jóízű kacajt kaptam.

- Az olasz vér még mindig fűti a véredet, akármilyen híg is.

Értetlenül megráztam a fejem.

- Mire célozgat egész idő alatt? – csattantam fel. – Mondja már el, mi ez a nagy titok!

- Rendben, drága Elisabeth – mosolygott, majd a vállamra tette mindkét kezét. – Mi rokonok vagyunk.

Új fejezet?

Pár percig ott visszhangzott a fejemben ez a szó „rokonok”. Nem fogtam fel a jelentését, majd szépen lassan kezdett leesni, mit is mondott Aro. Mi. Rokonok. Vagyunk. A térdem megrogyott, és ha Aro nem fogta volna a vállamat, összeesek.

- Mit mondtál? – kérdeztem színtelen hangon.

- Jól hallottad, mi rokonok vagyunk.

A szemem sarkából láttam, hogy a szőke férfi feláll a trónról, és indulatosan Aronak szegezte a kérdése.

- Nekünk miért nem mondtad el? És mégis mi a terved vele? Miért csaltad ide?

- Caius ezt majd később megbeszéljük – csattant fel Aro.

Felnéztem a Caiusnak nevezett szőkére.

- Idecsaltatok? – Hirtelen beugrott, miért is jöttünk ide. – Hol van anya?!

- Ne aggódj, már kint van az elbűvölő Edwarddal és Isabellával. Nem fog emlékezni ebből az egészből semmire – mondta inkább Carlisle-nak, mint nekem.

Hátranéztem rájuk, és ugyan olyan döbbentek voltak, mint én. Te jó ég, alig egy hét alatt a világ fenekestül felfordult körülöttem. Meg kell tudnom a dolgok miértjét, minél hamarabb, de úgy éreztem, ennél is hamarabb elkelne egy szék.

- Ha jól sejtem, Shetter Bay-ben nem mennek túl rózsásan a dolgok.

Értetlenül néztem rá. Hogy jön ide most Shetter Bay? Csak ki akarok innen menekülni.

- Most mire akarsz kilyukadni? – szegeztem neki a kérdést.

- Ősi törvényünk kimondja, hogy egy ember nem tudhat a létezésünkről. Ha mégis megtudja, mik vagyunk, két lehetősége van, meghal vagy ő is vámpírrá változik – mondta el az ős öregnek tűnő vámpír.

- És mivel nem akarom, hogy meghalj, át fogsz változni, Elisabeth. Gondolom, te is ezt választanád – mondta Aro könnyed hangsúllyal. – Ezért felajánlom, hogy hagyd magad mögött Shetter Bay-t, és maradj Olaszországban.

Alice hagyatéka - 5. fejezet

5. fejezet

Alice

Vagy egy percig döbbenten hallgattam.
- A milyen klán? Volterra? – kérdeztem vissza hülyén.
- Volturi. De ezt ne telefonon beszéljük meg. El tudsz jönni a házunkhoz, ha elmondom, hogyan találsz ide? – kérdezte nyugodt, kissé sürgető hangon.
- Nem hiszem – feleltem. A hangom olyan lehetett, mint egy őrülté, mivel még mindig sokk alatt voltam.
Az anyámat elrabolták? Ki tenne ilyet? Egyáltalán miért rabolták el? Nem mintha utálnám, de anyu nem igazán egy főnyeremény.
- Ha akarod, pár pillanat múlva ott leszek. – Jasper hangja egyszerre volt sürgető és nyugtató. Nem tudom, melyik zavart jobban, mert mind a kettőt utálom ilyen helyzetben.
Ennek ellenére ezt feleltem:
- Gyere.
És ezzel ki is nyomtam a telefont. Nem volt szükségem megerősítésre, hogy tudjam, itt lesz. Megbízok benne száz százalékig.
Ahogy ígérte, szinte a semmiből ott termett mellettem, és mivel már beborult, nem keltett túl nagy feltűnést. Szó nélkül ült le mellém, és zárt a karjaiba.
Mint a szomjazó, úgy ittam a jelenlétét, és máris sokkal összeszedettebbnek éreztem magam. Egy csapásra felfogtam, hogy mi a helyzet. Szorosan hozzábújtam, mire ő csak még jobban szorított magához.
- A zsebemben vannak a kulcsok.
Nem is éreztem, hogy benyúlt a zsebembe, de ott voltak a kulcsok a kezében. Még mindig elképeszt, mikre nem képesek. Úgy kapott fel, mintha egy tollpihe lennék, majd tempósan átszelve a parkolót odavitt a kocsimhoz, és becsúsztatott az anyósülésre.

Három perccel később már egy erdős részem furikáztunk, ahova nem igen szűrődött be a napfény. Jobbra fordult, és a szemem elé tárult a legcsodálatosabb ház, amit valaha is láttam. Az egész ház borítása fa volt, amit fehérre festettek. Az ablakkeretek halvány levendula színben tündököltek, amit tökéletesen a ház előtt elhelyezkedő hatalmas juharfához hasonlítottak. Petúniák lógtak az ablakból, helyes kis fehér cserepekben.
Eszméletlen, hihetetlen és varázslatos egyszerre. Valahol pedig ijesztő is, mert kicsi koromban volt egy majdnem ugyan ilyen játszóházam. Mióta az eszemet tudom, ilyennek képzeltem a tökéletes otthonomat.
- Lisa – mondta Jasper lágyan suttogva, hogy meg ne zavarja a gondolataimat.
Felé fordultam, és hozzábújtam, amennyire tudtam.
- Mennyire rosszak ezek a Volturik? – kérdeztem reménykedve.
Éreztem, hogy megfeszülnek az izmai, ami nem volt jó jel. Határozottan nem volt.
- Rosszabbak, mint kellene – felelte megkeményedett ajkakkal.
Még Jasper is, aki ilyen erős és tapasztalt, ennyire fél a Volturiktól. Egy pillanat! Nem őket láttam az egyik látomásomban? De igen, pontosan az elsőben. Kissé elhúzódtam, és felnéztem rá.
- Ígérem, ez lesz az utolsó kérdésem Alice-ről, és abbahagyom – mondtam mélyen a szemébe nézve, hogy tudja, nem fogadok el kitérő válaszokat.
Aprót biccentett.
- A Volturi ölte meg őt?
Lehunyta a szemét, és mintha egy pillanatra fájdalom suhant volna át az arcán. Már megint rosszat kérdeztem. Mindig ezzel rontom el. Már épp mondtam volna, hogy felejtsük el az egészet, és menjünk be, mikor kinyitotta a szemét és megszólalt:
- Megérdemled, hogy tudj róla. Bent elmondom az egész történetet.
Minden egyes szóból sütött a fájdalom, de mellette helyet kapott a határozottság is. Hihetetlen, mit meg nem hajlandó tenni a kedvemért.
Kiszálltunk, és a ház felé mentünk. Felnéztem az ablakra, és láttam, hogy Edward magyaráz valamit, biztos a kanapén ülő családnak. Te jó ég, mibe keveredtem?
- Oh, jut eszembe, Edwardon és Bellán kívül még van két testvérem. Emmett és Rosalie. Emmett nagyon barátságos, de ne lepődj meg, ha Rosalie kissé undok lesz – mondta, miközben kinyitotta előttem az ajtót.
Bólintottam, majd mindenre felkészülve beléptem a házba. Olyan volt, mintha az IKEA katalógus egyik oldalába léptem volna be. Minden a helyén, milliméter pontossággal elhelyezett dísztárgyak, tökéletes színkombináció. Minden lakberendező álma.
Ekkor egy szőke hajú, porcelán bőrű férfi lépett be az oldalán egy barna hajú nővel. Milyen tökéletesek együtt.
- Szia, Lisa – mosolygott rám a férfi, és megállt a nővel együtt előttem. – A nevem Carlisle, én vagyok Jasper apja.
Kezet fogtam vele. Te jó ég, ő is hideg, de ugyanakkor gyönyörű. Az illata pedig valami isteni.
- Az én nevem Esme – mosolygott rám a nő. – Én vagyok a gyerekek anyukája.
- A vámpírok is lehetnek terhesek? – kérdeztem, ami először a fejembe ötlött.
A kérdésemet először nagy megdöbbenés fogadta, majd elnevették magukat. Zavartan a fülem mögé tűrtem a hajam, és hátra néztem Jasperre, aki már át is ölelte a derekam.
- Már évek óta nem mondtuk el senkinek, hogy vámpírok vagyunk. Ha jól emlékszem, akkor a legutolsó Bella volt.
- Így van – mondta Bella, ahogy lelibbent a lépcsőről, szorosan a nyomában Edwarddal. – Akkoriban még Forks-ban éltünk.
- Igen – karolta át a derekát Edward. – De úgy hiszem, van most fontosabb dolgunk is, mint a sztorizgatás.
Jasper kicsit szorosabban ölelte a derekam. Igaz, azért vagyunk itt, mert a Volturi elrabolta az anyukámat.
- Menjünk fel az emeletre – mondta Jasper, és a derekamat továbbra is ölelve mentünk fel a lépcsőn.
Fent ugyanolyan szépek és tökéletesek voltak a bútorok meg a dekoráció, mint lent. A szoba jobb sarkában volt egy kanapé, amin egy szőke nő ült keresztbe tett lábakkal, és valamiről nagyon beszélgetett egy nagydarab férfival, aki előtte állt. Úgy sejtem, ők Rosalie és Emmett. Jasperrel beljebb léptünk a szobába, mire abbahagyták a beszélgetést, és felénk néztek.
Rosalie ridegen, kissé elítélően mért végig. Volt még valami a szemében, amit nem tudtam azonosítani. Mivel kirázott tőle a hideg, ezért inkább Emmett-re néztem, aki kajánul elvigyorodott.
- Szóval, te hálóztad be Jaspert! – mondta, majd odajött hozzám, és lepacsizott velem. – Szép munka! El sem tudnád képzelni, milyen itthon, mint egy szerelmes tini. Egyszer azon kaptam, hogy az 50 első randit nézi.
Olyan hevesen kezdtem el nevetni, hogy a hasam is belefájdult, és kénytelen voltam előre dőlni. Emmett velem nevetett, Jasper pedig biztos szúrós szemekkel néz rá. Nem lehet igaz, hogy ez a fickó annak az undok szőkének a párja. Totális ellentéteik egymásnak.
Mikor kissé összeszedtem magam, megtöröltem a szemeim sarkát, és vettem egy mély lélegzetet.
- Most már rátérhetünk a tárgyra? – kérdezte Jasper, főleg Emmett-től.
- Persze, tesó, csak gondoltam, hogy oldom a komor hangulatot – ült le Rosalie mellé. – De te még mindig karót nyelt vagy.
A szám elé kaptam a kezemet, nehogy megint felnevessek. Emmett rám vigyorgott, és kacsintott. Ez a srác kész őrült. Kedvelem.
- Fiúk, tényleg komoly dologról van szó – csitította a kedélyeket Carlisle.
- Jasper, biztos vagy benne? – kérdezte Edward, miután leül Bellával Rosalie mellé. – Mindent?
Jasper bólintott, majd odahúzott a kanapéhoz, és leültem Edward mellé. Ez után, mintha Edwarddal mentálisan beszélgettek volna. Úgy tűnt, egyességre jutottak, mert Edward rábólintott valamire.
- Rendben, mint tudjuk, a Volturi elrabolta Lisa anyját – kezdett bele Jasper. – De fogalmunk sincs miért. A lényeg, hogy el kell mennünk Olaszországba, hogy visszahoznunk onnan. És mivel Lisa nem ismeri a Volturit, úgy gondoltam, nem csak az ő történetüket mondom el neki, hanem azt is, mi történt Alice-szel.
Egy pillanat alatt megfagyott a levegő. Még én is éreztem, hogy megtelik gyötrelemmel és gyásszal. A feszült csendet Rosalie horkantása törte meg.
- Jasper, miért csinálod ezt? – kérdezte felháborodva. – Már az is túl sok, hogy elmondtad neki, vámpírok vagyunk. Semmi köze ahhoz, hogy mi történt Alice-szel. Egyáltalán honnan tud róla?
- Onnan, hogy látomásai vannak róla – közölte Jasper, fagyos tekintettel nézve Rosalie-ra.
Mindenki döbbenten felém fordult. Örültem volna, ha ezt nem mondja el nekik, de igazából nekik is joguk van erről tudniuk.
- Igen, tényleg így van – erősítettem meg őket halkan. – Bár nem tudom, mit jelentenek.
- Ezt majd később elmondom, a lényeg, hogy Alice így akar nekünk üzenni valamit. Még ezt sem tudjuk. De előbb elmondom azt, amit tudok – mondta, és közelebb lépett hozzám, közvetlenül elém. – Régen én és Alice egy párt alkottunk. Nem hiszem, hogy hallottál róla, de régen Seattle-ben rejtélyes eltűnések sorozatai követték egymást. Ezt az okozta, hogy egy vámpír, sereget állított fel új vámpírokból. Ez feltűnt a Volturinak, és eljöttek, hogy megállítsák a vámpírt, aki ezt csinálta, Victoriát. Ez sikerült is nekik, de elkezdték lemészárolni az új vámpírokat is.
Itt tartott egy kis szünetet, gondolom azért, hogy fel tudjam fogni a hallottakat. Egyszerre ezernyi kérdés torlódott fel a fejemben. Miért kellett neki vámpírhadsereg? Miért ölte meg az újszülötteket a Volturi? Tényleg ilyen kegyetlenek? Hogy kapcsolódik ehhez Jasper, Alice és a család többi tagja?
- Mindenre válaszolunk később – mondta halkan Edward.
Bólintottam, hogy folytathatja.
- Ezzel mi nem értettünk egyet – vette fel újra a történet fonalát. – Nem az összes újszülött volt vérszomjas, volt ott egy lány. Az egyik kimondottan kedves volt, és Carlisle-al együtt úgy gondoltam, ő is élheti a mi életmódunkat. Mi ugyanis állatok véréből táplálkozunk. – Elém húzott egy fotelt, leült, és megfogta a kezem. Biztos megérezte, hogy valami kezd elpattanni bennem. – A lányt úgy hívták, hogy Bree Tanner. Ő beleegyezett volna, de a Volturi nem hitte, hogy képes rá. El akarták őt is pusztítani. Meg akartuk őt védeni, ezért szembe szálltunk velük. Ez nagy hiba volt.
Lassan minden összeállt a fejemben. Az első látomás erről szólt, abban pedig, amit elmondtam Jasper-nek, ő könyörgött Alice-nek, hogy maradjon vele. Hogy jövök én ide? Hisz ők annyira szerették egymást, sosem érhetek Alice nyomába. És pótlék sem akarok lenni. Nincs itt semmi keresnivalóm.
- Lisa? – kérdezte lágy hangon Jasper, és a fülem mögé simított egy tincset. – Minden rendben van?
Csak lassan megráztam a fejem. Éreztem, hogy a gyomrom felkavarodik, mire gyorsan felpattantam, és az egyik ajtó felé szaladtam. Csak reméltem, hogy ez a mosdó. Szerencsére eltaláltam, behajtottam magam mögött az ajtót, a WC elé térdeltem, és kiadtam magamból a reggeli maradványait.
Ez miért zaklatott fel annyira? Hisz amikor kiderült, hogy vámpír, csöppet sem akadtam ki. Miért veszem ilyen nehezen?
- Tessék, Jasper, ezért nem kellett volna elmondanod – hallottam Rosalie vádló hangját. – Nem tartozik közénk, és csöppet sem veszi könnyen a dolgot. Jól megcsináltad!
- Rosalie, drágám, menjünk egyet sétálni – szólt közbe Emmett nyugtató hangon, majd gondolom megpróbálta kihúzni a szobából, mert hallottam Rosalie mérges morgását.
- Lisa hozzám tartozik. Ha nem kedveled, az a te dolgod, de legalább próbáld meg kicsit elfogadni.
Jasper hangja még sosem volt ilyen hideg, szinte mérgező. Miért beszél így a testvérével? Miattam? Ennyit nem érek, hogy miattam összevesszen a testvérével. Erre a gondolatra kijött a torkomon még egy adag.
Halk kopogást hallottam.
- Lisa, bemehetek?
Válaszként csak egy halk nyöszörgést tudtam adni, de értette, és bejött.
- Jobban vagy már?
Letérdelt mellém, és elkezdte simogatni a hátamat. Nagyon jólesett a hideg érintése, szinte azonnal lenyugtatta a háborgó gyomromat.
- Most már igen – mondtam a kezére utalva. Ha ő lenne az orvosom, örömmel járnék hozzá.
Felálltam, és kiöblítettem a számat, és mikor már érzelmileg is jobban éreztem magam, kimentem a többiekhez. Persze Rosalie és Emmett már nem voltak ott. Nem is számítottam rá. Bella megsimogatta a karomat, és rámosolyogtam.
- Már jól vagyok. Nem is értem, miért akadtam ki.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy Jasper és Alice milyen tökéletes együtt. Megint elfogott a feleslegesség érzése. Várjunk csak, Edward olvas a gondolatomban. Felnéztem rá, és próbáltam olyan szemekkel nézni rá. Úgy tűnik, hogy sikerült, mert alig észrevehetőem bólintott.
Visszaültem a kanapéra, Jasper mellém, majd átölelte a vállamat, én pedig az oldalához simultam. Mintha így lenne természetes.
- Szóval, eddig nem mondtuk, de van egy tervünk – kezdett bele Carlisle. – Elmegyünk Olaszországba, persze megpróbálunk minél nagyobb titokban maradni, hogy a Volturi minél később tudja meg, hogy ott vagyunk.
- Olaszország? Mikor? – vágtam közbe.
- Holnap indulunk – válaszolt Esme.
- De nem lehet, hisz nekem iskola van, azt hogy intézzük el? Te jó ég, Mark – kaptam a szám elé a kezem. – És csak úgy eltűntem a suliból, biztos ki vannak bukva.
Megint kezdett eluralkodni rajtam a pánik, de Jasper egyetlen simítással elfújt mindent. Hogy csinálja? Csak nem ő kontrollálja? Nem, azt biztos elmondta volna.
- Lisa, ne aggódj, oké? Mikor Jasper elindult érted, felhívtam az igazgatóságot, hogy anyáddal történt valami, ezért el kellett jönnöd. Most úgy tudják, hogy az egyik szomszédos városban kezelem, te pedig ott vagy vele.
Felsóhajtottam. Már mindent elintéztek. Igaz, már jó ideje itt vannak, biztos volt részük hasonlóban.
- Biztos elfáradtál, szeretnél lepihenni? – kérdezte Jasper.
Bólintottam, és felálltam. A kezemet fogva mentünk át egy másik szobába. Nagyon szép volt. A fal halvány levendula színű, és benne minden fehér és lila színben tündökölt. Ágy nem volt benne, csak egy kanapé. Leültem rá, lehúztam a cipőmet, és hanyatt dőltem rajta. Elégedetten felsóhajtottam, majd felnéztem Jasperre.
- Látom, kényelmes – mondta mosolyogva miközben leült mellém.
- Igen – feleltem, és megsimogattam a kezét.
Óvatosan mellém feküdt, a nyakam alá csúsztatta a kezét, és magához húzott. Mint hajótörött a mentőövbe, úgy kapaszkodtam belé. Utálom ezt az egészet. A Volturinak miért pont anyámat kellett elvinnie? Olyan sok másik ember él a földön.
Jasper finoman simogatni kezdte a fejemet. Olyan jó vele lenni, mintha már évek óta ismerném. Egyáltalán nem hat furcsának, hogy egymás mellett fekszünk az ágyban. Hirtelen felvillant az a kép, ahol Alice és Jasper együtt fekszenek.
Minden porcikám megfeszült. Ez az ő helye, nekem nincs itt keresnivalóm. De olyan jól érzem magam vele, miért hagynám el? Nem hasonlítok Alice-re, nincs okom azt gondolni, hogy csak őt pótlom. Bár sokszor nem kell a külsőnek egyeznie ahhoz, hogy valaki emlékeztessen másra.
- Mi a baj? – kérdezte. Hát persze, hisz megérzi.
- Csak aggódok anya miatt – mondtam, és reméltem, hogy nem firtatja tovább.
- Miért hazudsz? Miről van szó?
Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak féken tudnám tartani az érzelmeimet. Ha elmondom Jaspernek, biztos itt hagy, és többet szóba sem fog állni velem. Ha megtudja, hogy egy halottra vagyok féltékeny, még őrültnek is fog nézni.
- Gyerünk, Lisa, nekem bármit elmondhatsz – súgta a fülembe, és adott egy puszit az arcomra.
- Rendben – mondtam bizonytalanul. – De ígérd meg, hogy nem teremtesz le nagyon durván.
- Miért tennék ilyet? – kérdezte meglepetten.
- Csak ígérd meg – néztem rá könyörgően.
- Jó, megígérem – egyezett bele.
- Köszönöm – mondtam hálásan. – Nemrég volt egy látomásom. Nagyon békés volt. Egy hasonló kanapén Alice feküdt. Épp pihent. Majd te bejöttél, és azt mondtad, indulnotok kell. Tudom, hülyeség, de az aggaszt, hogy nem vagyok neked elég jó. Alice volt a párod, én pedig nem vagyok olyan, mint Alice.
Nem mondott semmit, csak átöleli az erős karjaival, és szorosan tartott, nehogy el tudjak menekülni a válasza elől. Átöleltem a derekát, a fejemet pedig a nyakához fúrtam. Lassan simogatni kezdte a hátam.
- Most jól figyelj rám – mondta határozott, mégis gyengéd hangon. – Alice és én jól megvoltunk egymással, de ő már meghalt. Elengedtem, és nem keresem őt. Nagyon meglepett, mikor az érzéseim felébredtek, és ezt te váltottad ki. Nem az, hogy Alice-ről vannak látomásaid, vagy az, hogy emlékeztetsz rá valamiben. Hanem te, egyes egyedül te, érted?
Döbbenten, ugyanakkor nagyon boldogan hallgattam a szavait. Sosem hittem, hogy kapok egy ilyen vallomást. Olyan csodálatos érzés.
Jasper elhúzódott, a kezébe vette az arcom, hogy egyenesen rá nézzek, és kisimította a kósza szálakat az arcomból.
- Szeretlek, Lisa.
Közelebb hajolt hozzám, majd ajkait a számhoz tapasztotta. Csókja hideg volt, mégis felmelegítette a testem. Szinte minden porcikán szikrázni kezdett erre az apró érintésre, majdnem az eszemet vette. Én is megfogtam az ő arcát, és viszonoztam a csókot. Szétnyitotta az ajkait, és lágyan közéjük vette a felső ajkam. Próbáltam ugyanolyan lágy, könnyed mozdulatokkal viszonozni, amit ő nyújtott nekem. Ha ilyen egy jó csók, akkor az eddigi fiúim elég tudatlanok.
Már épp még jobban elmélyítettem volna, de elhúzódott. Levegőért kapkodva néztem fel rá. Szája mosolyra görbült, a szemében pedig huncut fény csillogott. Visszamosolyogtam.
- Álmodj szépeket – mondta, majd nyomott egy csókot a homlokomra.
Abban a pillanatban, ahogy az ajkai eltávolodtak a homlokomtól, elnyomott az álom.

Alice hagyatéka - 4. fejezet

4. fejezet

Anya

Itt fekszem az ágyamban, még mindig ébren. Borzalmas. Miért nem tudok aludni? Ez szívás. Kikeltem az ágyamból, és kicsit imbolyogva elindultam a konyhába. Már az út felénél tartottam, mikor zajt hallottam. Odakaptam a fejem, de minden elhallgatott. Síri csend volt, még a kinti állatok sem motoszkáltak.
Mivel a nappaliból sejtettem a hangot, elindultam a szoba felé lassan, óvatos és minél halkabb léptekkel. Minden ugyanolyannak tűnt, a kanapé a helyén, a tv tetején az a ronda kerámia váza, amit kicsiként csináltam, és fotók a falon.
Épp kimentem volna, mikor megláttam, hogy a szőnyeg sarka felgyűrődött. Ijedten néztem körbe, de semmi sem volt sehol. A szívem a torkomban kalapált, mikor éreztem, hogy valami a nyakamba esik, és fojtogatni kezd. Sikítozva nyúltam oda, hogy lefejtsem magamról, és a lábammal próbáltam csépelni, de nem engedett. Egyre kevesebb levegőm maradt.

Kipattantak a szemeim, és mikor éreztem, hogy nincs semmi a torkomon, teleszívtam levegővel. Ezután megéreztem a hideg kezeket a vállamon, illetve, hogy finoman ráznak. Rémület hasított végig a testemen, kibújtam a kezek közül, és megindultam az ajtó felé. A nagy igyekezetben térddel a parkettán landoltam, ami nem csak nagyot csattant, viszont nagyon fájt. Nem bírtam felállni, így kétségbeesetten kapálóztam az ajtó felé, de ekkor felkapcsolódott a lámpa, én pedig hátra néztem.
Jasper halálra vált arccal nézett rám. Én pedig értetlenül néztem rá. Csak egy álom volt. Egy álom, ez pedig a való világ, itt vagyok a valódi szobámban, Jasperrel. Ő meg mit keres itt?
Elindult felém, óvatosan, hátha megint megijedek, de én csak néztem rá kissé értetlenül.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem rekedt hangon. – És miért fáj a torkom?
A kezemet a nyakamra szorítottam, mintha ezzel enyhíteni tudnám a fájdalmat.
- A sikítozástól – mondta, és finoman megfogta a karomat, ha megint pánikolni kezdek, bármikor el tudjon engedni.
Felsegített, és gyakorlatilag ő tartott, ugyanis a lábaim úgy remegtek, mintha kocsonyából lettek volna. Odavitt az ágyamhoz, és leültünk rá. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függne tőle, ő pedig simogatta a hátamat. Pár perc múlva éreztem, hogy kezd alább hagyni a remegés, ami az egész testemet rázza.
- Nem válaszoltál a kérdésemre – mondtam halkan.
A keze egy pillanatra megállt, majd folytatta a simogatást.
- Átjöttem hozzád, mert sejtettem, hogy a beszélgetésünk után rosszat fogsz álmodni.
- Szóval végig itt voltál a ház körül? – kérdeztem erőtlenül. Furcsa, kicsit sem zavart, hogy itt volt. Inkább megnyugtatott.
- Nem pontosan. Itt voltam a szobádban.
Nagy szemekkel néztem fel rá.
- Hogy a rákba nem vettelek észre? Várj! Akkor is itt voltál, amikor elkezdtem énekelni a zuhany alatt?!
Éreztem, hogy az egész fejem elvörösödik. Nem vagyok egy Lea Michele.
- Igen – felelte apró mosollyal a szája sarkában, és nyomott egy puszit a fejemre. – Nekem tetszett.
Elnevettem magam.
- Azt kétlem, de kösz, hogy nem nevettél ki.
- Ugyan, én sem tudok énekelni.
- Neked nem is kell, elég, ha megszólalsz – mondtam mélyen a szemeibe nézve.
Látszott rajta, hogy sikerült zavarba hoznom. Ha nem is pirult el, tudtam, ha képes lenne rá, az egész feje rákvörös lenne. Ez valamiért tetszett. Aranyos.
- Mondd, miről álmodtál? – kérdezte, ezzel elűzve a nagy nehezen megszerzett nyugodtságot.
- Nos… – kezdtem, de nem tudtam, hogy mondjam el. Olyan valóságos volt az egész, és annyira ijesztő.
- Hé. – Felemelte az államat, hogy a szemembe tudjon nézni, és megsimította az arcomat. – Itt vagyok, senki sem tud bántani. És az csak egy álom volt, oké? Nincs mitől félned.
Bólintottam egy aprót, és rájöttem, még egy álomtól sem akadtam így ki. Szorosan hozzábújtam, ő pedig átkarolt.
- Anya miért nem jött be a sikítozásra? – kérdeztem kissé csalódottan. Lehet, hogy nem a legjobb a viszonyunk, de legalább bekukkanthatott volna.
- Nincs itthon – mondta halkan.
Mintha csak tudta volna, mi lesz a reakcióm, szorosan magához ölelt, és nyomott egy puszit a fejemre, majd gyorsan másik témába kezdett, hogy elterelje a figyelmemet a megsajduló szívemről.
- Még csak fél kettő van, szerintem feküdj vissza aludni.
Akaratlanul is elfintorodtam az ötletre. Ezután az álom után, egyáltalán nem akarok aludni.
- Jaj, ugyan – sóhajtott fel halkan. – Nem Freddy Krueger volt az álmodban.
Halkan felnevettem.
- Attól még ijesztő volt.
- Gondolom. – Dörgölni kezdte a hátamat, majd lenézett rám. – Mondd, ha itt maradok melletted, akkor alszol?
Ez az ajánlat meglepett, de nagyon jól esett. Nem akar egyedül hagyni az üres házban. És nem is akarok egyedül maradni. Bólintottam egy aprót, mire ő elmosolyodott, de nem feküdt le az ágyamra, hanem a sarokban lévő fotel felé vette az irányt. Döbbenten pislogtam.
- Hát, te meg hova mész?
- Oh, elfelejtettem mondani, mi vámpírok nem alszunk – magyarázta nekem, miközben levette a gitáromat a kiszemelt helyéről.
- De attól még be tudsz feküdni az ágyamba – mondtam. Olyan furcsa, hogy rá kell beszélni egy fiút, hogy befeküdjön mellém. Nem fordítva kellene, hogy legyen?
Megállt a mozdulatban, és felém fordult. Na, ez az arckifejezés, amit nem lehet leírni. Egyszerre meglepett, tanácstalan, boldog, és még legalább öt fajta érzelem volt rajta. Azt viszont teljesen tisztán láttam, hogy vívódik.
- Ugyan, csak nem fogsz letámadni, amíg alszom.
Lehunyta a szemeit, és enyhén elmosolyodott. Még így is látszott, hogy aggódik valami miatt, de felülkerekedett a kételyein magával kapcsolatban, és leült az ágyam másik oldalára. Elégedetten elmosolyodtam, és hanyatt dőltem, ő pedig mellém. Több se kellett, azonnal az oldalához bújtam. Nem érdekelt, mennyire hideg és kemény, csak vele akartam lenni.
Persze őt érdekelte, így bebugyolált a takarómba, és a mellkasára tette az egyik kispárnámat. Ez annyira nem tetszett, de ennyi kompromisszumra hajlandó voltam. Lehunytam a szemem, és élveztem, ahogy hűvös ujjait szőke tincseim közé fúrja. Édes illata nyugtatólag hatott rám, majdnem olyan volt számomra, mint a drog. Így merültem álomba, rémektől mentes álomba.

Arra ébredtem, hogy nincs mellettem senki. Hiába tapogattam magam mellett az ágyat, senki sem volt ott. Csalódottan kinyitottam a szemem, és miután körbekémleltem, láttam, hogy a szobámban sincs. Letörten átsétáltam a fürdőszobába, lezuhanyoztam, és a törülközőt magam köré csavarva szaladtam le a lépcsőn. Mindig lent felejtem a táskámat, amiben a hajgumikat tartom. Mikor tanulom már meg, hogy fel kell vinnem magammal?
Megtorpantam. Olaj sercegését hallottam a konyha felől. A komód felé néztem. Nincs ott anyám táskája, szóval még mindig nem jött haza. Lehet, hogy Ő? Nem hiszem. Bátortalan léptekkel elindultam a konyha felé, és alig hittem a szememnek.
Jasper az én sárga, fodros kötényemben szaladgált a pirítós, a tűzhely és a mikró között, miközben próbálta összevágni a vágódeszkán pihenő paradicsomot. Nem bírtam ki, felnevettem. Olyan bizarr volt ez a látvány. Felvont szemöldökkel felém fordult, és úgy ingatta az ujját, ahogy a spanyol tanár szokta.
- Nem lesz jó vége, Miss Halding. – Még a hanglejtése is megvolt! Aszta!
- Annak sem, ha reggel ilyen sok ételt magamba termelek. Még a fele is sok.
- Ugyan már, még növésben vagy – mondta, és ráöntötte a tojást a piruló szalonnára.
Elindultam felé, és ekkor vettem észre, hogy törülközőben vagyok. Amint eljutott a tudatomig, megálltam, és azon gondolkodtam, hogy Jaspernek ez mennyire jutott el, ugyanis nem viselkedett másképp.
- Még van időd felöltözni a reggeli előtt.
- Oh, ha ennyire zavar, máris átkapok valami zártabbat. – Így kell felpiszkálni az alvó oroszlánt.
- Engem ugyan kicsit sem zavar, de úgy hiszem, téged azért igen. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, mert teljesen igaza van.
Fülig pirulva szaladtam fel a szobámba, és magamra kaptam a ruháimat. Mikor megnéztem magam a tükörben, valamiért nem voltam elégedett a választásommal, pedig szinte mindig ilyen ruhákat hordok. Újra feltúrtam a szekrényemet, és rátaláltam egy valószínűleg régi darabra. Még sosem hordtam.
Magamra vettem egy fehér topot, és arra egy fekete blézert, amit ezüstszínű gombok díszítenek. Belenéztem a tükörbe, és leesett az állam. Soha nem képzeltem, hogy így is kinézhetek. Viszont ehhez az öltözékhez nem jó a hajam. Kibontottan a lófarkam, gyorsan átfésültem, majd fogtam az egyik krémszínű csatot anyu kosarából, és azzal tűztem fel a hajamat.
Szembetűnő változás. De Jasper megérdemli, hogy ilyen lány díszítse az oldalát. Vagy egy még szebb. Egyszer el kéne mennem fodrászhoz is, és nem magamnak levágni a hajamat. Igaz, az utóbbi időben egészen belejöttem.
Felkaptam a táskámat, és leszaladtam a lépcsőn. Letettem a székem mellé, és leültem a kész reggeli elé.
- Ínycsiklandozó – mondtam, majd jó nagyot szimatoltam a levegőbe.
Ilyet még sosem ettem reggelire, csakis pirítóst vagy esetleg egy szimpla omlettet. Mosolyogva felém fordult kezében egy pohár frissen facsart narancslével, de megtorpant és ámulat ült ki az arcára.
Ilyet is ki tudok váltani egy férfiból? Hű, ez nem semmi. Mindenesetre kissé zavarba ejtő volt, ahogy nézett. Elpirultam.
- Bocsánat – kapott észbe, és letette elém a narancslét. – Csak meglepődtem.
Kedvesen mosolygott, mikor leült mellém. Közel, de mégis biztonságos távolságba. Érdekes. Mindenesetre a reggelinek nagyon finom illata volt, így neki is estem. Az első falat után önkénytelenül is feltört belőlem egy halk nyögés.
- Ez mennyei – mondtam, miután lenyeltem az első falatot.
- Akárcsak te – csúszott ki a száján, de nem úgy nézett ki, mint aki megbánta a kijelentését.
Már megint elpirultam. Ezt abba kéne hagynom.

A pironkodós reggeli után rám adta a kabátot, és felajánlotta, hogy elvisz a suliba, de mikor kinyitottam az ajtót, besütött a nap.
- Hű! Kisütött a nap! Azt hittem, nem fogom többé látni.
Hátrafordultam, hogy megkérdezzem Jaspert, indulhatunk-e, de ő a lépcsőnél lévő árnyékos sarokba húzódott, és onnan figyelt.
- Azt hiszem, egyedül kell menned az iskolába.
- Miért? – kérdeztem értetlenül.
- A bőrünk kissé különösen viselkedik a napfényben. Figyelj, este érted jövök, rendben? Most haza kell mennem.
Kissé csalódtam, hogy nem jön velem, de persze megértettem. Furcsa, hogy ilyen könnyen elfogadom a dolgait? Valamilyen szinten rá kell hagynom, nem kell mindenről tudnom. Úgyis el fogja mondani.
Bólintottam egy aprót. Búcsúzóul intett nekem, és már el is tűnt a szemem elől. Szóval egyedül ültem be a kocsimba, és elindultam az iskola felé.
Vajon, mi lehet anyuval? Miért nem ért még vissza? Régebben is volt, hogy sokáig kimaradt, de másnap reggelre mindig itthon volt. Nagyon figyeltem az útra, hátha meglátom hazafele jönni, de nem láttam sehol. Mindegy, elvégre ő már felnőtt, tud magára vigyázni. Ha délutánra nem lesz otthon, majd felhívom.
Beparkoltam a helyemre, és elindultam befelé. Remek, máris megláttam Markot. Csodásan indul a napom. Megpróbálok halkan elsunnyogni a háta mögött, de az egyik haverja rám köszön, ő pedig hátrafordul.
- Szia! – köszönt rám túl nagy lelkesedéssel. Főleg azok után nagy, hogy rácsaptam az ajtót.
- Szia – köszönöm vissza felöltve az álmosolyomat.
- Bocsi, hogy tegnap rosszkor mentem át. Az én hibám volt, telefonálnom kellett volna – mondta kiskutya szemekkel.
- Ugyan, ne problémázz ezen. Bárkivel megeshet. – Próbáltam kedvesnek tűnni, de utálom, ha egy srác így néz rám. Nem mintha elítélném a cukiságot, de egy bizonyos mértéktől már kiráz tőle a hideg.
- Rendben, akkor most gondoskodom róla, hogy ne forduljon többet elő. Ma délután ráérsz? – kérdezte reménykedve.
Mit feleljek? Igaz, Jasper tetszett, és Marknak láthatóan én tetszettem. Ez egy apokalipszis. De barátok azért még lehetnénk.
- Miért is ne? Ráérek – feleltem. Komolyan, mint egy kisgyerek, mikor meglátja a mikulásnak beöltözött apját.
- Ez remek! Akkor négyre érted megyek.
- Szuper – mondtam tettetett lelkesedéssel, és reméltem, hogy nem hiszi azt, hogy ez egy randi.
Búcsúzóul intettem, és szinte menekültem az első órára. Ami persze irodalom volt.

Természetesen az egész Cullen család nem jött iskolába, ahogy számítottam rá. Kár, Bellát nagyon kedvelem, és Edwarddal is kezdtünk jóba lenni. Majd holnap. Mint megtudtam, az irodalom tanárt Ursulának hívják. Valahogy sejtettem, hogy nem Sandy. Mindenki Mrs. Frewin-nek szólítja.
Reménykedve ültem be a padomba, hátha nem lesz velem olyan elítélő, mint tegnap, és esetleg jobban megkedveltetem magam vele. A remény hal meg utoljára.
Mikor bejött, látszott rajta, hogy az előző osztály felhúzta. De nem kicsit. Köszönöm sors, hogy minden történést ellenem hangolsz. Nem neheztelek, de tényleg nem. Próbáltam úgy tenni, mintha csak egy ablak mellett vegetáló kaktusz lennék. Szépen, csöndesen kinyitottam a füzetemet, kerültem a tekintetét, és szorgosan jegyzeteltem. De az egyik idióta hangosan kezdett el röhögni a padtársa viccén, és akkor kezdődött el a mészárlás.
- Villámteszt – visította Mrs. Frewin, mire mindenki elhallgatott.
Csak úgy záporoztam a kérdések. Mire a kiválasztott diák felfogta, hogy ő következik, már a kérdés is elhangzott. Csupa olyan kérdés, amire, szerintem, maga Voltaire sem tudta volna a választ.
A tanár rám nézett, a szemei szinte vérben úsztak az idegességtől. Úgy éreztem magam, mintha egy szakadék előtt állnék. És pont ma nincs itt Jasper.
- Miss Halding! – mondta érces hangon. – Mondja meg mi volt a francia racionalizmus legkiemelkedőbb műve! A címét franciául is kérem!
Oké, az a fej, amit most vágok, biztos bekerülne a döbbent arcok enciklopédiájába. A többiek is nehezet kaptak, de közel sem ennyire! Ez totálisan igazságtalan.
Mivel megszólalni nem tudtam, ezért csak kicsit megráztam a fejem. Esküszöm, hogy egy pillanatra elégedettséget láttam felcsillanni a tanár szemében.
- Szóval nem tudja? – kérdezte mézes-mázos hangon. – Ez alapműveltség! Ha ilyen piti kérdésekre sem tud felelni, akkor semmi keresnivalója sincs az órámon!
Oké, ez több a soknál. Velem nem kötözködhet egy ilyen alja tanár. Felkaptam a táskámat beleszórtam a padról a cuccaimat, és felkaptam a hátamra.
- Én is úgy érzem, hogy nincs itt semmi keresnivalóm! A sok kiabálástól már félig megsüketültem, nem akarok nagyot halló lenni!
És ezzel ki is sétáltam a teremből. Nem vagyok kíváncsi arra, mit fog ezután csinálni. Határozottan másik irodalom tanárhoz kell mennem. Vagy felmentetem magam ez alól a tárgy alól. Esetleg egy másik iskola? Ugyan, hisz ez egy kis város, nem engedhetnek meg maguknak még egy iskolát.
Kétségbeesetten kerestem egy eldugott helyet, ahova leülhetek, és kizárhatom az egész iskolát. Elég antiszocnak tűnhet, de nem akarok emberek közelében lenni ezek után, úgy érezném, hogy agyon nyomnak. Ötpercnyi keresés után találtam egy helyet. Az udvaron volt az iskola mögött. Volt ott egy kopott faasztal, amihez padok voltak erősítve, egy összetört kőpad és egy konténer, amibe gondolom, a konyhások dobálták a kajamaradékot.
A padot odahúztam a fal mellé, úgy, hogy a konténer pont takarjon. Beültem, a hátamat nekidöntöttem a falnak, és lehunytam a szemem. Jó volt végre egymagamban lenni. A szél finoman a hajamba kapott, és csiklandozta a nyakam, ahogy kavargott körülöttem. Aztán jött megint az az érzés. Szédülni kezdtem, és meg kellett kapaszkodnom, hogy le ne essek a padról. A szemeimet nem mertem kinyitni. Jött a látomás.

Valami puhán pihentem. Talán egy ágy, vagy széles kanapé. Nem tudom, itt is csukva van a szemem. Egy kéz csusszan az arcomra, majd a kezet ajkak követik. Gondolkodás nélkül tudom, hogy ki az. Jasper. Az ajkai most nem hidegek, hanem normálisak. Én is olyan hideg vagyok, mint ő.
- Alice, indulnunk kell – súgta lágy hangon.
- Csak még egy percet, olyan kényelmes ez a kanapé – mondtam, és nyomatékként még mélyebben belevackoltam magam.
- Rendben, de csak ha én is itt maradhatok.
Boldogan csúsztam arrébb, hogy mellém tudjon feküdni. Kinyitottam a szemem, és Jasperre néztem. Az ő arcán ugyan az látszódott, amit én éreztem. Végtelen boldogság és nyugodtság. A karját a fejem alá csúsztatta, hogy közelebb tudjak hozzá bújni, amit meg is tettem. Tökéletes pár vagyunk, ő és én.

Mint egy fuldokló, úgy ocsúdtam fel a látomásból. Kezemet kalapáló szívemre tettem, ami egyszerre küzdött az életemért, és akart összetörni. Megerősítés nélkül is tudom, hogy Alice valódi volt. Nem tudom, mikor halt meg, de Jasper számára ő volt az igazi. Én kicsit sem vagyok olyan, mint ő.
Merengésemből és önsajnálkozásomból az iPhone-om zökkentett ki. Megnéztem, ki keres. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ismeretlen a szám, nem anya az. Felvettem.
- Itt Lisa.
- Szia, Jasper vagyok – hallottam lágy hangját a vonal másik végéről. Akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, vér fog kifolyni a fülemen.
- Szia! – köszöntem hebehurgyán. Honnan van meg neki a számom? Nem mintha ez baj lenne, de nem adtam meg neki.
- A tudakozó megmondta a számodat. Sajnálom, de vészhelyzet van – mondta, mintha olvasott volna a fejemben.
- Baj? Miféle baj? – talán az egyik testvérével van valami? Vagy vele?
- Az anyádat elrabolta a Volturi klán.