Alice hagyatéka - 6. fejezet

6. fejezet

Válaszút

Mikor felébredtem, alig bírtam megmozdulni, annyira kényelmesen feküdtem. De muszáj lemennem, hisz nemsokára megyünk Olaszországba. Ránéztem az órára, ami délelőtt tizenegyet mutatott. Ezek szerint tényleg úgy aludtam, mint egy kómás. Nem semmi, hisz csak este kilenckor feküdtem le.

Zajok szűrődtek be a folyosóról. Mintha Emmett mély hangját hallanám. Csöndben odalopóztam az ajtóhoz, és a fülemet az ajtóhoz tapasztottam. Igen, ez kétség kívül Emmett, de azt nem értem, mit mond. Elhallgatott, majd megszólalt valaki más, egy nő. Ez Rosalie. Elég mérgesnek hangzik.

Próbáltam a lehető leghalkabban lenyomni a kilincset, de úgy tűnik meghallották, mert elhallgattak. Egye fene, kellett nekik itt beszélgetniük. Kimentem, és ragyogó mosolyt villantottam rájuk.

- Jó reggelt – köszöntem vidáman, majd eszembe jutott, hogy nem kéne ilyennek lennem, hisz most rabolták el az anyukámat. – Mikor indulunk? – kérdeztem ezúttal letargikusan.

Úgy néztek rám, mintha beszéd helyett bégettem volna. Emmett-ből kitört a nevetés, Rosalie pedig a szemeit forgatta, és valami olyasmit motyogott, hogy „bolond csaj”.

- Gyere, kislány, már úgyis fel akartunk ébreszteni.

Lementünk a földszintre, és már ott álltam a bőröndök.

- Egy pillanat, mi lesz az én cuccommal?

Jasper átjött a konyhából a szobába, kezében a repülőjegyekkel, amiket elkezdett kiosztani.

- Remélem, nem haragszol, de elmentem a lakásodba, és összeszedtem azt, amire esetleg szükséged lehet – mondta, majd odaadta nekem az utolsó jegyet, és rám mosolygott.

Elment a házamba, és összeszedte a cuccaimat, ergo turkált a cuccaim között, ergo látta a fehérneműmet. Olyan forrónak éreztem az arcomat, csodálkozom, hogy nem kezdett el füstölni a fülem. Erre Ő csak felnevetett, és magához ölelt.

- Ne aggódj, nem kíváncsiskodtam túl sokat – súgta a fülembe, majd megpuszilt.

Átkaroltam a derekát, és a vállának simítottam az arcom. Minden magyarázat nélkül tudta, hogy ez nálam azt jelenti, semmi gond.

Tíz perc alatt kint voltunk a reptéren. Edward vezette a Hummert. Nem voltunk sokan, így elfértünk benne. Csak Edward, Bella és Carlisle jött velünk. És persze Jasper. Miután bementünk a váróterembe, lepakoltunk, majd elmentem, hogy vegyek magamnak egy kávét. Pár korty után, mikor már nem fájt annyira a fejem, leültem az egyik székbe, és kinéztem az ablakon. Miért pont anya? Csak ez járt a fejemben.

A szemem sarkából láttam, hogy Jasper leül mellém, de nem fordultam felé. Annyira belemerültem a kérdésbe, hogy nem tudtam megmozdulni, nehogy félbeszakítsam a gondolataimat, hátha meglelem a választ.

Éreztem, ahogy lágyan körém fonja a karját, és a mellkasához húz. Hozzásimultam. Ez az ölelés olyan volt számomra, mint egy mentőöv, mintha levettek volna a vállamról egy hatalmas sziklát.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj – súgta a fülembe, miközben simogatta a fejemet.

- Nem aggódom, csak kikészít ez a várakozás – suttogtam a mellkasának.

- Megértem.

Vagy tizenöt percig ültünk így, de nem tűnt annyinak. Csak azért húzódtunk el egymástól, mert pár perc múlva indul a gépünk. Visszamentünk a többiekhez, viszonylag gyorsan becsekkoltunk, majd elfoglaltuk az üléseinket. Az egyik oldalamon Jasper ült, a másikon pedig egy idegen nő. Visszafogott kosztümében is szembetűnő látvány volt, parfümjének illata pedig olyan makacsan vert tanyát az orromban, mintha ecet lett volna. Köhögnöm kellett tőle. Gondolom, Jasper mit érezhet.

A stewardesek körbejártak, elmondták a szokásos szövegüket, majd miután megbizonyosodtak, hogy mindenki bekötötte magát, felszálltunk. Volt bennem egy kis feszültség, mert még sosem repültem, de minden aggodalom elszállt belőlem, mikor Japser összekulcsolta az ujjainkat.

Tíz perc múlva már nem volt kötelező az öv. Miss Parfüm pedig kapva kapott az alkalmon, kicsatolta az övét, és felénk fordult.

- Helló, a nevem Anita. – Kezet nyújtott.

Negédesen rámosolyogtam, és hagytam, hogy a keze a levegőbe lógjon.

- Lisa.

- Szia, Lisa. – Nem vette zokon, vagy csak nem mutatta, mikor visszahúzta a kezét. Jasperre emelte szemét, és egyből megváltozott a tekintete. – És téged hogy hívnak?

Jasper nem siette el a választ, kézipoggyászából elővett egy könyvet, és unottan odavetette neki:

- Jasper.

Anita még várt pár pillanatig, hátha sikerül elkapnia a pillantását, de Jasper úgy kerülte a tekintetét, mint macska a vizet. Hogy tovább húzzam az agyát, na meg persze nem tudtam ellenállni Jasper karjának, felé fordultam és belekaroltam. Ő mosolyogva lenézett rám, és nyomott egy csókot a számra. Hallottam, hogy Anita sietősen visszafordul az ülésében. Jó érzés, hogy végre valahol nem én vagyok a harmadik kerék.

Úgy tartotta a könyvet, hogy tudjam én is olvasni, és hagyta, hogy én lapozzak, mivel neki elég volt pár pillanat, hogy elolvassa mindkét oldalt. Nagyon érdekes könyv volt, egy alkoholfüggőről és az életéről szólt. Már régóta tervezem, hogy elolvasom, de még nem volt időm beszerezni. Úgy tűnik könyvek terén is azonos az ízlésünk.

Húsz percig bírtam, addig a könyv elterelte a figyelmem, de egy bizonyos idő után a nő parfümje elkezdett fojtogatni. Suttogtam egy halk elnézést, felálltam, majd kimentem a mosdóba. Gyomrom és az orrom örömmel fogadta a levegő semlegességét. Hihetetlen, a többiek hogyan bírják ezt? Jasper milliószor erősebben érzi, mégsem lett rosszul. Vettem pár mély levegőt, majd az ajtóra tettem a kezem, hogy visszamenjek, de a gondolattól megint felfordult a gyomrom. Úgy látszik, a parfüm volt az utolsó csepp, amit a gyomrom el tud viselni. Már így is beleállt az ideg, amióta megtudtam, hogy anyut elrabolták.

Nem tudom, mennyi ideig lehettem bent, amikor egy halk kopogást hallottam.

- Lisa? Jól vagy? – hallottam Jasper hangját.

Odaléptem az ajtóhoz, és mosolyt erőltetve az arcomra, résnyire nyitottam.

- Persze, csak eléggé zavar Anita illata, ez minden.

Megértően mosolygott, majd döbbenetemre befurakodott az ajtón, majd magunkra csukta. A derekam köré fonta a karját, és adott egy puszit a homlokomra.

- Teljes mértékben megértelek, már én is rosszul vagyok tőle.

Nos, ez csöppet sem látszott rajta. Pont ugyan olyan gyönyörűen festett, mint azon a napon a suliban.

Percekig – vagy talán csak pár pillanat volt? – néztünk egymásra, majd lassan a számra tapasztotta az ajkait. Lágyan ízlelgette az ajkaimat, közben pedig erősen tartott, mert érezte, hogy mindjárt elolvadok. Én is az ajkaim közé vettem a felső ajkát, és finoman megszívtam. Erre ő halványan elmosolyodott, és megtette ugyan ezt, majd felbátorodva nagyobb hévvel kezdett csókolni. Válaszul a hajába túrtam az ujjaimat és hozzásimultam.

A nyelve átcsusszant a számba, amit kitörő örömmel fogadtam. Játékosan összefonódott nyelvünk, miközben ő megfogta a derekamat, és mintha csak egy tollpihe lennék, felrakott a kézmosó melletti pultra. Nem elleneztem az ötletet, és hogy ezt a tudomására hozzam, átkulcsoltam a derekát a lábaimmal. Számat egy pillanatra sem engedte el, a keze úgy indult felfedező útra. Végigsimított a hátamon, majd a csípőmnél átcsúsztatta a hasamra a kezét, és onnan indult felfelé, szinte kínzóan lassan.

Elégedetten felsóhajtottam, mikor éreztem, hogy keze a dekoltázsomat kezdte simogatni. Semmit sem siet el. A kezét ott tartotta, és most a szájával kezdte el feltérképezni a testemet. Végigcsókolta az arcom vonalát, majd finoman megnyalta a fülemet, mire megremegtem. Hallottam egy halk, elégedett kuncogást. Mit ne mondjak, érti a dolgát. Tovább folytatta édes kínzásomat, a nyakamat kezdte el csókolgatni. Ajkai puhán értek bőrömhöz, néha még a nyelvét is éreztem. A nyakam után a kulcscsontomra tért át, ami eddig nem is számított a fejemben erogén zónának. Eddig. Ahogy végignyalta a nyakamtól kezdve egészen a vállamig, bizseregni kezdett a lábam között. És ő ezzel tisztában is volt.

Szája helyett most a kezét tette a vállamra, a póló alá csúsztatta és lassú simogató mozdulatokkal elkezdte levenni rólam. Ekkor az én kezeim is életre keltek, elkezdtem felfelé húzni a pólójárt, és felszisszentem, mikor megpillantottam kockás hasát. Még sosem láttam ilyen tökéletes hasfalat. Rám mosolygott, és a fülemhez hajolt.

- Tetszik?

Kérdése szinte csak lehelet volt, ami finoman cirógatta a nyakamat. Csak bólintani tudtam, annyira elgyöngültem. Vad szenvedéllyel megcsókolt, de így is éreztem, hogy visszafogja magát valamilyen szinten. Az egész lényéből sugárzott, hogyha szabadon engedné a benne dúló szenvedélyt, össze is tudna vele roppantani. Többek között ez is vonzott benne. Hűvös kezével megsimította a blúz nyakkivágását, ami elég mélyen dekoltált. Alsóajkamat beharapva néztem rá. Több se kellett neki, kezét óvatosan becsúsztatta a melltartóm alá. Hűvös tenyere úgy simult mellemre, mintha erre találták volna ki.

Halkan felnyögtem, de ő tisztán hallotta. Hüvelykujjával lágyan simogatni kezdte a mellbimbóm és ajkai az enyémre tapadtam. Mennyei érzés volt, és még csak itt tartunk. Milyen lehet vele a tényleges együttlét? Azonnal meg kell tudnom.

Ekkor valaki bekopogott.

- Srácok, már páran várakoznak a WC előtt – szólt be Bella.

Pár pillanatig csak a lihegésünk hangja töltötte be a mosdót, majd egymásra néztünk. Mindkettőnk szemében csalódottság tükröződött, majd Jasper elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat.

- Majd legközelebb. Tengernyi időnk van.

Lesegített, megigazítottuk a ruhánkat, majd kimentünk. Akaratom ellenére is fülig pirultam, mikor magamon éreztem az emberek tekintetét. Jasper halkan beszélt valamit Bellával, hogy csak ők hallják, majd megfogta a könyökömet, és vezetni kezdett. Elmentünk a helyünk mellett, hallottam Anita csalódott sóhaját, majd Edward felállt a helyéről, és odaengedett minket. Hálásan rámosolyogtam.

Az út további része csendes volt, és simán landoltunk. Tudtam, hogy a nehéz rész csak ezután jön. Bár elképzelésem sem volt, mi vár ránk.

Bella bérelt egy kocsit, amibe kényelmesen elfértünk, és anyunak is maradt hely a hazaútra. Most is Edward vezetett. Én hátul ücsörögtem Jasper és Carlisle mögött. Jasper egy pillanatra sem engedte el a kezem.

- Mesélj nekem a Volturiról, kérlek – kérdem Carlislet.

Egy pillanatra gondolkodóba esett, mintha nem lenne biztos benne, hogy mit és mennyit mondjon el.

- Ők egy családnak tartják magukat. Már sok-sok éve azt tartják a kötelességüknek, hogy rendet tartsanak a vámpírok között, amit megtehetnek, mert elég erősek hozzá. A családjukat ők válogatni szokták, főleg az alapján, hogy mennyire különleges a vámpír, aki csatlakozni akar. Hárman vannak a vezetők között, akik meghoznak minden főbb döntést, Aro, Caius és Marcus. Marcus a legidősebb közülük.

Arcán láttam, hogy egy pillanatra visszautazott a múltba.

- Honnan tudsz ilyen sokat róluk?

- Egyszer én is közéjük tartoztam – mosolygott rám halványan.

Kicsit elámulva néztem rá. Carlisle azok között, akik elrabolták az anyukámat? Ez szinte lehetetlennek tűnik. Hisz ő olyan kedves, de a Volturi nem tűnik annyira annak. Lehet, ha Carlisle bírta köztük egy ideig, nem olyan rossz emberek… vámpírok. Lehet, hogy anyu még sincs akkora veszélyben, mint gondoltam.

Húsz perc múlva leparkoltunk egy kövezett parkolóban. Sütött a nap, de az ablakok sötétítettek voltak, így egyelőre nem volt semmi gond. Eddig.

- Innen hogyan tovább? Nem hiszem, hogy ilyen verőfényben ki fogtok szállni, én pedig nem tudom, merre vannak.

- Nem mehetsz oda egyedül – mondta ellenvetést nem tűnő hangon Carlisle.

- Igen, én és Carlisle bemegyünk veled – mondta Jasper. – Bella és Edward majd kint várja az anyukádat.

Megfogta a kezemet, és minden bennem lévő ellenkezés semmivé foszlott. Zsibbadt nyugodtság szállt meg. Furcsa, akárhányszor is Jasperhez érek, vagy a közelében vagyok, teljesen megváltozok. Mintha nem is én lennék, hanem valaki más kezelné az érzelmeimet. Elhúztam a kezemet, és kicsit csökkent a zsibbadtság.

- Ez meg micsoda? – néztem rá értetlenül. – Miért érzem mindig az ellenkezőjét, mint ami logikus?

Elkomorult az arca, és senki más sem szólalt meg. Tisztán látszott az arcán, hogy nem örül a megállapításomnak. Mintha a hátam mögött szervezett volna valamit, én pedig lefüleltem volna. Nem jó értelemben.

- Te befolyásolod az érzéseimet?! – kérdeztem felháborodva, majd megint éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam a nyugodtság. – Ne merészeld! Nem lenyugodni akarok csak egy választ a kérdésemre!

- Igen, képes vagyok rá – mondta jeges nyugalommal.

- Francba – mondta szinte automatikusan a szám. – Engedj kiszállni.

- Várj, Lisa, hallgass meg. – Megfogta a karomat, és próbált egyhelyben tartani.

- Engedj el, Jasper! Hányingerem van!

Nagy nehezen kiküzdöttem magam a kocsiból, és elfutottam egy olyan helyre, ahol nem látnak a kocsiból. Mikor odaértem, nekidőltem a falnak, és remegő gyomromat próbáltam meggyőzni, hogy ne adja ki az ebédet.

Tud érzelmeket befolyásolni? Miért nem mondta el? Teljes mértékben megértettem volna. Vagy csak azért nem mondta el, mert nem akarta leleplezni magát? Igen, csak ez lehet az oka. Ezzel elárulta volna magát, és elárulta volna vele magát, hogy az érzelmeket a tudatával váltotta ki belőlem, nem pedig magamtól éreztem.

Erre a gondolatra sírva fakadtam. Életemben először voltam fülig szerelmes valakibe, erre most kiderül, hogy csak hazugság az egész. Lecsúsztam a földre, és csak folytak a könnyeim. Minden erő elszállt belőlem, ez már túl sok volt. Még az arcomat sem tudtam megtörölni.

Nem tudom, meddig ültem ott, de csak akkor ocsúdtam fel, mikor egy fehér kézúszott a látóterembe. Valaki felém nyújtotta a kezét. Felnéztem, és Carlisle volt az. Némán elfogadtam a kezét, ő pedig felhúzott. Nem szólt semmit, nem viselkedett furcsán, nem is nézett szánakozva, csak adott nekem egy zsebkendőt, hogy rendbe szedjem magam, és mellettem lépkedett, hátha megint felmondja a lábam a szolgálatot. Nagyon hálás voltam neki.

Halványan érzékeltem, hogy Jasper is ott lépked mögöttünk, de nem foglalkoztam vele. Most csak anya számít. Mikor körbenéztem, láttam, hogy már besötétedett. Ha nem azért lennének itt, hogy egy csapat halálos vámpírtól mentsem meg anyámat, akik elrabolták azzal a vámpírral, akiről azt hittem szeretett, de csak befolyásolt, akkor egészen jól éreztem volna magam, és csináltam volna pár pózolós képet.

Odaértünk egy boltíves kapuhoz, majd megálltunk és vártunk. Már majdnem megszólaltam, hogy megkérdezzem, mire várunk, mikor a távolban kinyílt egy ajtó, és kijött rajta két magas alak. Mindketten köpenyt viseltek, aminek fel volt húzva a csuklyája. Robosztus alakjuk közeledett felénk, szinte olyanok voltak, mint egy szökőár. Hatalmas, durva, megállíthatatlan.

Automatikusan hátra léptem egyet. Jasper, annak ellenére mi történt pár pillanattal ezelőtt, elém lépett. Éreztem, hogy bármire képes lenne a védelmem érdekében, de nem jött az a meleg érzés a szívemben, mint általában. Csak keserűséget éreztem.

A magasabb alak hátra tolta a fejéről a csuklyát, és megpillantottam az arcát. Sötétbarna haja kicsit belehullott a szemébe, ami vörös volt! Mintha egy pár rubint nézett volna rám. Halványan észleltem, hogy tátva marad a szám, de jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. A magas férfi halványan elmosolyodott.

- Időben – szólt meg zengő hangon. – És Carlisle is eljött hozzánk, micsoda megtiszteltetés.

- Félix – biccentett felé Carlisle.

- Aro már vár titeket – mondta, majd végig mért engem.

Volt valami a szemében, ami elég furcsa volt. Nem is tudom, talán csodálkozás? Mire megállapíthattam volna, megint magára vette a higgadt maszkot, majd a másik csuklyás alakkal elindultak visszafelé.

Halkan lépkedtünk mögöttük, illetve csak Jasper és Carlisle. Én olyan voltam, mint egy elefánt. A folyosók, amiken vezettek minket, sötétek voltak. A fala homokszínű kövekből épült. Egyből felismerni a barokk építészetet. Mikor már azt hittem, sosem érünk el a célunkhoz, átmentünk még egy ajtón, és egy hatalmas aulában találtam magam.

A falakról vörös drapéria omlott le, és szép, cseresznyeszín bútorok díszítették. Még cserepes növények is voltak. A sarokban volt egy pult, és mögötte egy latin nő állt mosolyogva.

- Üdvözlöm önöket – mondta olyan hangon, mint egy előre felvett gépi hang. Mesterségesen kedvesen.

A kísérőink odabiccentettek neki, majd tovább vezettek bennünket egy liftbe. Beszállva meghallottam egy idegesítően nyugodt dalt. Megnyomták a legalsó gombot, és bezárult előttünk az ajtó. Most a második férfi is levette a fejéről a csuklyát. Szőke haja volt, és elég kisfiús arca. Talán tizenhét vagy tizennyolc lehetett, mikor átváltozott.

Mintha megérezte volna, hogy figyelem, felém pillantott, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy rám mosolyog a pillantásával. Nagyon furcsa. Akárhogy is, itt történni fog valami. Érzem. A lift megállt, az ajtaja kinyílt előttünk, és a köpenyes alakok vezetésével kiléptünk. Szétnéztem, és egy kör alakú teremben voltunk, aminek nagyon magasan volt a teteje. Olyan, mint egy torony.

- Áh, végre megérkeztetek! – szólalt meg egy erős akcentussal rendelkező hang.

A hang irányába fordítottam a fejem, és megpillantottam három trónt, amiken ült egy-egy vámpír. Szemük ugyanolyan rubintvörösen csillogott, mint a csuklyás alakoknak. Érdeklődve mustráltam őket végig. Szóval ők a nagy Volturi klán? Nem túl nagy szám. Egy öregedő pasas, aki simán elmenne a Gyűrűk Urába, egy őrültem vigyorgó, fekete hajú pasas, aki a kelleténél több antidepresszánst vett be, és egy szőke hajú, aki szintén úgy mustrált engem, mint én őket. Gyorsan a földre néztem, és összeszidtam magam, amiért így ítélkezek magamban. Lehet, hogy nekik is olyan különleges képességeik vannak, mint Edwardnak, vagy Jaspernek.

- Ne légy zavarban, Elisabeth – szólalt meg a vigyorgó. – A nevem Aro. Örülök, hogy megismerhetlek.

Elém sétált, és kezet nyújtott felém. Én automatikusan nyújtottam felé a kezem, de Jasper elkapta a karom, és nem engedte, hogy kezet rázzak vele. Értetlenül néztem rá.

- Látom, hallottál rólunk ezt-azt – mondta neki Aro egy jeges mosoly kísértetében. – De ha nem bánod, szeretném illően üdvözölni a vendégünket.

Pár pillanatig tartották a szemkontaktust, mintha a tekintetükkel összecsapnának, de úgy tűnt Carlisle szava lesz a döntő.

- Jasper – sziszegte. – Legyen eszed.

Mint aki beletörődik, úgy sóhajtott fel egykori kedvesem, és elengedte a kezem. Aro rám villantotta a szemeit, majd megint felém nyújtotta a kezét. Pár másodpercig haboztam, majd kicsit remegő kezemet az övébe csúsztattam. Olyan érzés volt, mintha egy enyhe áramütés a kezemből kiindulva végighaladt volna a testemen, egyenesen az elmém felé, majd ott megtelepedett, felkavarta az emlékeimet, gondolataimat, és kiszívta belőlem a kezemen keresztül. Felnéztem Arora, aki behunyt szemmel szívta be a levegőt.

- Oh, micsoda érdekes élet. Úgy tűnik, hogy a napokban nagyon hiányzott neked anyuci.

Kinyitotta a szemét, és a pillantásától megfagyott az ereimben a vér. Ezt a dermedt állapotot a pánik váltotta fel, és kétségbeesetten próbáltam kihúzni a kezem a szorításából, persze reménytelenül.

- Shh, nincs semmi baj – mondta negédesen, és megsimította az arcomat a másik kezével.

- Mi volt ez az előbb? – kérdeztem kissé hisztérikus hangon. – Hol van anyu? Mikor engedi el? Engem mikor enged el?

Halk kuncogása hallatán a bennem lakozó félelmet harag váltotta fel. Abbahagytam a kezem rángatását, rábámultam, és haragosan összevontam a szemöldököm.

- Azt hiszi, viccelek? – kérdeztem indulatosan. – Tudja, kiskoromban karatéztam, ha kell, itt és most szétrúgom a hátsóját!

A fekete hajú férfi most már kacagott. Nem tudtam, miért talál ilyen mókásnak. Igaz, egy ötvenöt kilós lány nem sok kárt tehet egy vámpírban, de esetleg az egyik szemét kikaparhatnám.

- Le se tagadhatnád – mondta lágy hangon, majd megsimogatta az arcomat.

Döbbenten néztem rá, ő pedig csak simogatta az arcom, és furcsa szemekkel nézett rám. Tekintete tele volt kedvességgel, elnézéssel és örömmel. Mi a fene folyik itt? Ki vagyok én neki?

- Vedd le róla a kezed – hallottam mögöttem Jasper felismerhetetlenségig dühös hangját.

Hátra néztem, és láttam, hogy két vámpír is lefogja, nehogy nekiessen Aronak. Ijedten felé léptem, de Aro még mindig fogta a kezemet.

- Engedjétek el! – kiabáltam rá kétségbeesetten az őrökre.

Az őrök ránéztek a Volturikra, és mivel nem engedték el, gondolom nemet intettek a fejükkel. Visszafordultam, és megint megpróbáltam elhúzni a kezem. Ezúttal sikerült.

- Mi ez az egész eszement játék? – kérdeztem ingerülten. – Magyarázzátok meg, mi történik itt!

- Rendben, reméljük, a magyarázattól kicsit lenyugodnak a kedélyek – sóhajtott fel Aro. – Oh, Elisabeth, szegény kislány, csak nemrég csöppentél bele ebbe a világba. De szerencsére így nem ért olyan nagy csapásként a létezésünk.

- Higgyétek el, elég nagy csapás vagytok nekem. Elraboltátok anyámat. – Erre a kijelentésemre csak egy jóízű kacajt kaptam.

- Az olasz vér még mindig fűti a véredet, akármilyen híg is.

Értetlenül megráztam a fejem.

- Mire célozgat egész idő alatt? – csattantam fel. – Mondja már el, mi ez a nagy titok!

- Rendben, drága Elisabeth – mosolygott, majd a vállamra tette mindkét kezét. – Mi rokonok vagyunk.

Új fejezet?

Pár percig ott visszhangzott a fejemben ez a szó „rokonok”. Nem fogtam fel a jelentését, majd szépen lassan kezdett leesni, mit is mondott Aro. Mi. Rokonok. Vagyunk. A térdem megrogyott, és ha Aro nem fogta volna a vállamat, összeesek.

- Mit mondtál? – kérdeztem színtelen hangon.

- Jól hallottad, mi rokonok vagyunk.

A szemem sarkából láttam, hogy a szőke férfi feláll a trónról, és indulatosan Aronak szegezte a kérdése.

- Nekünk miért nem mondtad el? És mégis mi a terved vele? Miért csaltad ide?

- Caius ezt majd később megbeszéljük – csattant fel Aro.

Felnéztem a Caiusnak nevezett szőkére.

- Idecsaltatok? – Hirtelen beugrott, miért is jöttünk ide. – Hol van anya?!

- Ne aggódj, már kint van az elbűvölő Edwarddal és Isabellával. Nem fog emlékezni ebből az egészből semmire – mondta inkább Carlisle-nak, mint nekem.

Hátranéztem rájuk, és ugyan olyan döbbentek voltak, mint én. Te jó ég, alig egy hét alatt a világ fenekestül felfordult körülöttem. Meg kell tudnom a dolgok miértjét, minél hamarabb, de úgy éreztem, ennél is hamarabb elkelne egy szék.

- Ha jól sejtem, Shetter Bay-ben nem mennek túl rózsásan a dolgok.

Értetlenül néztem rá. Hogy jön ide most Shetter Bay? Csak ki akarok innen menekülni.

- Most mire akarsz kilyukadni? – szegeztem neki a kérdést.

- Ősi törvényünk kimondja, hogy egy ember nem tudhat a létezésünkről. Ha mégis megtudja, mik vagyunk, két lehetősége van, meghal vagy ő is vámpírrá változik – mondta el az ős öregnek tűnő vámpír.

- És mivel nem akarom, hogy meghalj, át fogsz változni, Elisabeth. Gondolom, te is ezt választanád – mondta Aro könnyed hangsúllyal. – Ezért felajánlom, hogy hagyd magad mögött Shetter Bay-t, és maradj Olaszországban.