17. fejezet
Halál
- Terhes vagyok.
Piton megdermedt, és megdöbbenve bámult a lányra. Először nem tudta felfogni, aztán, mikor az agyát borító ködön átrágták magukat a szavak, egyszerre több érzés is felszínre tört. Csak az volt a baj, nem tudta, hogyan kezelje őket.
- Ez biztos? – kérdezte hirtelen. Nem tudta, mit mondhatna, mik lennének ilyenkor a legjobb szavak.
Hermione elkerekedett szemekkel nézett.
- Nem, csak poénból találtam ki. Mondd, te magadnál vagy? Miért viccelnék ezzel? Nem is örülsz? Tudtam, hogy hiba volt elmondani.
Mielőtt teljesen kikelt volna magából a lány, a férfi magához húzta és szorosan átölelte. Hermione szorosan hozzá bújt, és nem értette miért, de ez megnyugtatta.
A professzor kissé eltávolodott tőle, de csak annyira, hogy a fülébe tudjon suttogni.
- Még hogy nem örülök? Ez életem legboldogabb napja. – Még szorosabban ölelte a lányt. – Csak egy kicsit váratlanul ért.
Elhúzódott, és rámosolygott. Ebben a mosolyban nyoma sem volt már mindannak a szörnyűségnek, amin keresztülment, szikrázó boldogság volt, se több, se kevesebb. Végre lehet családja.
Hermione visszamosolygott, és megsimította a férfi arcát.
- De most már ideje lenne visszamennem, nem hiszem, hogy Ginny értékelné, hogyha itt tölteném az éjszakát, már jó ideje nem látott.
Piton adott egy puszit a lány tenyerébe.
- Persze, menj csak. Ma este úgyis vendéget várok, kicsit furcsa lenne, ha itt találna.
- Ó, igen? – húzta fel a szemöldökét. – És ki az a vendég?
- Csak nem vagy féltékeny? – vigyorodott el a férfi.
- Én? Nem! – rázta meg hevesen a fejét a lány. – Csak kíváncsi természet.
- Aha, nem is tudtam, hogy ma már így hívják.
Hermione kinyújtotta rá a nyelvét, és keresztbe fonta a karjait. Piton nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el szerelme alaptalan, és fel nem vállalt féltékenységén.
- Nyugi, csak Dumbledore jön át – nyomott egy puszit az arcára.
Bár a lány azt hitte, nem látszik rajta, a férfi mégis látta a megkönnyebbülést.
- Rendben, akkor nem is zavarok – állt fel, és odasétált az ajtóhoz.
Piton utána ment és a hátára tette a kezét.
- Te sosem zavarsz. – Lehajolt, és megcsókolta.
Hermione örömmel viszonozta a csókot, de kezei sem maradtak tétlen, elkezdte simogatni a férfi széles vállait, aki erre jólesően morgott egyet. A professzor végig simított a hátán, fel a nyakáig, és ott irányt változtatva elkezdte a vállától lefele simogatni, de megállt, mert a lány felszisszent.
- Mi az? Fáj a karod? – kérdezte kissé aggódva.
- Igen – hebegte a lány, és a fájó területre mutatott. – De semmi vész, csak egy kicsit felhorzsoltam – magyarázta kissé túl hevesen hadarva.
De Piton nem érte be ennyivel, félig kigombolta a lány blúzát, és lehúzta az egyik karjáról, hogy jobban meg tudja vizsgálni. A látványtól agyát elöntötte a harag. Pontosan kitudta venni, hogy Hermione karját valaki erősen marokra fogta, így okozva neki kék foltokat. Már arról is volt egy sejtése, hogy ki volt az.
Visszahúzta a blúzt a lányra, begombolta, és sebesen megindult ki a folyosóra. Eltökélte, ha kell, végig járja az egész iskolát, de meg fogja találni azt az idióta szőkét. Hermione kérlelő szavai sem tudták megállítani. Felment a „felszínre” vezető lépcsőn, bement a nagyterembe, majd miután ott nem találta a keresett mardekárost, a nagylépcső felé igyekezett, de ekkor valami belenyilallt a bal karjába.
Behúzódott az egyik üres páncél mögé, és felhúzta talárja ujját. Határozottam a Nagyúr hívta. Magában káromkodott egy sort. Tudta, hogy ezúttal nem fog pár nap alatt visszajutni ide. Dumbledore megtudta, hol a rejtekhelyük, és rajtaütést tervez a Főnix Rendjével. Persze az ő dolga volt, hogy Voldemort elől elhallgassa ezt az információt, de mikor megérezte az első szúrásokat tudta, valaki elárulta őket.
Ezúttal nem tud a háttérbe húzódni, ahogy eddig is tette. Ott kell lennie a Nagyúr mellett, mikor harcra kerül a sor. Gyorsan értesítenie kell Dumbledore-t a helyzetről, így tud szólni mindenkinek, hogy minél előbb kezdjék meg a támadást, mielőtt elszáll az a maroknyi esélyük is, ami eddig volt.
Elindult az igazgatói iroda felé, de megtorpant. Hermione. Mi lesz vele? Nem hagyhatja itt minden szó nélkül, hisz nem is biztos, hogy fogja még látni. A karjában a szúró érzés egyre erősödött. Igyekeznie kellett, különben Voldemort túlságosan gyanakodna rá.
Gyorsan felszaladt az igazgatóhoz, vázolta a helyzetet, majd miután megegyeztek, hogy mikor, és a birtok melyik oldaláról kezdik ostromolni a búvóhelyet, vagyis a Malfoy kúriát, lélekszakadva igyekezett a lányhoz.
Mikor odaért, Hermione épp kilépett a dolgozószobájából a folyosóra. Amint meglátta a professzort, aggódó szemekkel nézett rá. Sejtette, hogy valami nincs rendben. Visszalépett a szobába, majd miután Piton becsukta az ajtót, átölelte a derekát, és a mellkasára hajtotta a fejét.
- Ő hív? – kérdezte halkan.
A férfi egy pillanatra elképedt. Sejtelme sem volt honnan tudja a lány, de erre most nincs ideje. Csak pár perce van.
- Hermione – simított végig a lány hátán. – Figyelj, van egy tervünk. Dumbledore majd mindent el fog mondani, mert nekem most nincs időm.
- És csak szeretted volna ha tudom, hogy… – kezdte el a mondatot a férfi helyett, hogy megkönnyítse a dolgát.
Piton nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
- Ennyire kiszámítható lettem? – kérdezte a lány szemébe nézve.
- Mindig is az voltál – mosolygott a lány a férfira, majd lehúzta magához, és megcsókolta.
A röpke másodpercek évekkel értek fel számukra. Ha tehették volna, ezt a pár pillanatot elhúzták volna egy örökkévalóságra.
Mikor szétváltak, mélyen egymás szemébe néztek, és egyszerre suttogták:
- Szeretlek.
Piton ott ült a halálfalók között, persze neki díszhelye volt a Nagyúr mellett. Ez a hely egyszerre járt kiváltságokkal, és mérhetetlen kínzásokkal. Sosem tudta, hogy örüljön ennek a helynek, vagy inkább átkozza.
Épp Yaxley adta elő a beszámolóját arról, hogyan vették át a hatalmat a Mágiaügyi Minisztérium fölött. Épp a második percbe lépett volna a beszámolójával, mikor Voldemort felemelte a kezét és egy intéssel elhallgattatta.
- Mondd, Yaxley – hajolt előre ültében. – Nekem miért kell ezt végighallgatnom?
Eddig semlegesnek, olykor egészen barátságos benyomásúnak mondható tekintete vörösen és haragosan felizzott. Akik eddig a Nagyúron pihentették szemüket, hogy kiélvezzék a nyugodt pillanatait, ijedten kapták el a tekintetüket, és magukban hálát adtak Merlinnek, hogy nem rájuk néz így.
Az említett először halálra váltan tátogott, majd értetlenül nézett.
- Ha nem tűnt volna fel – sziszegte Voldemort, mire hű kígyója ráemelte a tekintetét, majd ő is Yaxleyre nézett – , akkor most tájékoztatlak. Perselus a legfőbb bizalmasom – kezdte mézes-mázos hangon. – És kinek kell elsőnek a hódításokról beszámolni?
A halálfaló ijedten nézett körbe, hátha valaki a segítségére siet, de ő is tudta, hogy csak ámítja magát.
- Pitonnak – felelte remegő hangon.
- Helyes – csapta össze a tenyerét Voldemort, mire Nagini elkezdte nyújtogatni a nyelvét Yaxley felé. – És te így tettél. Ez dicséretes. De! – emelte fel hirtelen a hangját, mire mindenki összerezzent. – Nem gondolod, hogy valamit elfelejtettél? Hm? Esetleg egy iciri-piciri, kis, apró részletet?
A kínzás alatt levő nyelt egy nagyot, majd megtörölte verejtékező homlokát.
- De igen, Nagyúr – felelte reszketeg hangon, és megigazította talárját a nyakánál.
- Oh, remek! És halljuk, milyen következtetésre jutottál? – terült szét hatalmas vigyor az arcán.
- P-Piton már beszámolt róla. – Dadogása nem volt alaptalan, ugyanis Nagini már félúton járt felé.
- Oh, micsoda lángelme! Szerencséd, hogy még szükségem van rád a csatában, mert ha nem így lenne, már halál fia lennél – sziszegte.
Egy intéssel visszahívta magához a kígyóját, megsimította a fejét, majd Nagini tovább állt, hogy valami kisebb állatra vadásszon a környéken.
Csak a szokásos huza-vona. Pitonnak már nagyon elege volt ebből, de Dumbledore parancsára itt kellett ülnie, különben a terv nem működne. Voldemort felé fordult, kígyóarcától mindenkit kirázott a hideg, kivéve Pitont. Ő már hozzá volt szokva az undorító, könyörtelen archoz. Talán az is közrejátszott, hogy ő sosem kapott olyan súlyos és annyi büntetést tőle, mint a többiek.
- Mond, Perselus – fonta össze csontos ujjait az arca előtt. – Mit derítettél ki? Mi Dumbledore terve?
Már elmondta neki négyszemközt, de Voldemort nem szerette megismételni azt, amit egyszer már hallott, így mindig vele mondatta el mégegyszer.
- Dumbledore azt hiszi, hogy az Ön régi házában, a Denem birtokon van a főhadiszállás, így ott várnak ránk. A felosztás a következő: a Sötét Nagyúré Harry, én végzek Dumbledore-al, Bellatrix, ahogy kérted, tiéd lehet Tonks, és a korcs férje.
Az említett őrült vigyorra húzta a száját, és már előre az ujjai közt érezte unokatestvére nyakát. Őrült tyúk.
- És a többiek azt veszik célba, aki az útjukba kerül – vette át a szót Voldemort. – De mindenki vigyázzon! – Hogy nyomatékosítsa őrült sziszegésre hasonlító hangját, felemelte hosszú, csont fehér ujját. – Ha bárki hozzáér Harryhez, az a kínok kínjait fogja átélni.
A megbeszélés után, mindenki remegő térdekkel ment ki, hogy magára hagyja Voldemortot a saját őrült világában.
Hermione tátott szájjal nézett az idős professzorra. Nem tudta elhinni, hogy Perselus elvállalta ezt a tervet, mikor tudta, milyen nagy a lebukás esélye. Körbenézett, de úgy tűnik senkinek sem tűnt fel a terv mögött bujkáló veszély, csak neki.
Visszafordult Dumbledore felé, és kicsit ingerültebben, mint illett volna, ezt mondta:
- Ez nagyon veszélyes terv! Ha Voldemort rájön, Pitonnak annyi!
Mindenki felé fordult, és tátott szájjal bámultak rá. Ő visszanézett rájuk, amit nem kellett volna, mert csak még idegesebb lett.
- Jaj, nehogy azt mondjátok, hogy titeket nem érdelek, mi lesz Perselussal!
Harry és Ron álla, ha lehetséges, még lejjebb esett ,majd egy emberként szólaltak meg:
- Perselus?!
- Igen, Perselus – mondta Hermione, majd visszafordult az igazgató felé. Harrynek és Ronnak ráér később is megmagyarázni a dolgokat. – Uram, ez a terv teljességgel őrültség, már megbocsásson.
Dumbledore megértő szemekkel nézett rá, nem mosolygott, nem is próbálta megbékíteni. Kisétált az asztala mögül, és a háta mögött összefogta a kezét.
- Én is tudom, milyen kockázatokkal jár, de Piton professzor ragaszkodott a tervéhez. – Fejét előre hajtotta, így Hermione úgy érezte, hogy a lelkébe lát.
A lány megdermedve állt, és halkan suttogott.
- Az ő terve?
Ha nem lett volna olyan közel a harc, összeroppanva ült volna egy székben, de ezt nem engedhette meg magának. Szüksége van Perselusnak rá, hogy sikerüljön a terve, a legjobb formáját kell hoznia a harc alatt. Miután megölték Voldemortot, összeházasodnak, elköltöznek délre, és közösen nevelik a gyereküket. Minden rendben lesz, és élik tovább az életüket.
Gondolatban megrázta magát, majd a többiek felé fordult.
- Nagyon kicsi az esélye annak, hogy nyerünk – kezdte halkan, hagyja nem rejtett hamis ígéreteket, azt sem tudta, miért kezdte ezeket mondani. Talán így tudta kifejezni, bízik a férfiban, akit szeret. – De mindent meg kell próbálnunk. Bemegyünk a Malfoy kúriába, és ott elintézzük az összes halálfalót, akár Perselus segítségével… – itt nyelt egyet, nehogy sírásba fulladjon a mondat vége – akár anélkül. Harry, mind bízunk benned.
Egy emberként a fiú felé fordultak, akit kicsit meglepett ez a hirtelen kijelentés, de igaz volt, és ezt ő is tudta. Elpirult a hirtelen rátörő zavartól, majd megacélozta az arckifejezését, és mindenkinek egyenként a szemébe nézett.
- Megígérem, hogy az utolsó csepp véremig küzdeni fogok.
Nem ígérte azt, hogy győzni fog, de nem is ezt várták el tőle. Azt fogja tenni, amit bárki más is tenne ilyenkor. Megpróbál mindent.
Piton kint állt a többi halálfalóval a szemerkélő esőben. Csak testben volt ott, gondolatai messze jártak Hermione, és a szíve alatt fejlődő gyereke körül. El sem merte hinni. Egy olyan csoda után, mint Hermione, jön egy másik. Vajon fiú lesz, vagy lány? Kire fog hasonlítani? Hát persze, hogy Hermionéra. Ő a legszebb nő, akit valaha látott, csak rá hasonlíthat, akár lány, akár fiú. Az ő gesztenye barna szemeit, göndör fürtjeit, egyenes orrát és mandulavágású szemét kell örökölniük.
A gondolatmenetének a csapódó ajtók vetettek véget. Miközben Voldemort közéjük sétált, gyorsan kiürítette az agyát, és igyekezett csak a közelgő csatára koncentrálni.
Voldemort nagyot szívott a levegőből, majd jéghideg mosolyra húzta a száját.
- Érzem a győzelem szagát.
Erre a kijelentésre mindenki vigyorogni kezdett, egyedül Piton pókerarca maradt meg.
- Akkor indulás!
A halálfalók sorban előre léptek, és hoppanáltak a Denem birtokra.
Mikor lepergett az utolsó homokszem is a homokóra tetejéből, egy emberként mozogva körbeálltak, és megfogták a zsupszkulcsot.
- Miért nem hoppanálhatunk? – kérdezte Hermione.
- Nem mindegy? – kérdezett vissza szokásos nemtörődömséggel Ron. Sohasem érdekelték a dolgok miértjei, és ez olykor igen idegesítő.
- Ami azt illeti, nem igazán – felelt az igazgató. – Azért, mert a Malfoy birtokon hoppanálás gátló bűbáj van, így visszafele is zsupszkulccsal kell utaznunk. Igaz, el is felejtettem említeni, a kulcshoz mindenkinek harminc perccel az érkezés után kell hozzáérnie, különben két mérföldet kell szaladnia a halálfalók elől.
Hermione lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt, mert hirtelen erős kényszert érzett arra, hogy elengedje a rozsdás villát, amit éppen markolt. Miután legyőzte ezt az érzést, rögtön érezte, hogy a talpa eltávolodik a talajtól, a tüdője összepréselődik, és utána már csak arra emlékszik, hogy a földön fekszik.
Miközben felpattant, elővette a pálcáját, és támadóállásba helyezkedett, de nem volt egy halálfaló sem a közelben. Körbenézett, és látta, hogy nem csak ő érzett erre késztetést.
Leporolta magát, de a pálcáját nem tette el. Megindultak a házba, felmentek a nyikorgó lépcsőfokokon, majd Dumbledore előre lépett és belökte az ajtót, ami nyikorogva nyílt ki. Egy pisszenést sem lehetett hallani, aztán megütötte a fülüket valami surrogó hang. Mintha valami csúszna a földön. Igen, ez kellett nekik.
Egy emberként indultak meg. Harry átvette a vezető szerepét Dumbledore-tól, és előreszegezett pálcával pásztázta a környezetét. A fény megcsillant egy mozgó, pikkelyekkel borított farkon, de gyorsan el is tűnt egy ajtó mögött. Halkan utána indultak, aztán Hermionének eszébe jutott valami. Még Draco mesélt a házáról, mikor jóban voltak. Volt egy emeletre vezető lépcső, az itt állt előtte. Jobbra volt a vendégeknek fenntartott szállás, balra az étkező, és arra amerre Nagini ment… az alagsor! És az alagsorban tartották a családi ereklyéket. Valószínűleg beriasztózták.
- Harry, vigyázz, csapda! – kiáltotta el magát, de már túl késő volt. Harry belelépett a piros vonalba, ami villogni kezdett.
- A francba! Már nem számít, elkapom azt a büdös kígyót!
Leszaladt a lépcsőn, majd Ron is utánament, és még páran, nem volt ideje végignézni, mert hallotta kint a pukkanásokat, majd Voldemort dühödt ordítását.
Azonnal alakzatba rendeződtek, ő Sirius mögé került, mellette Tonks, a másik oldalán pedig Ginny állt. Szorosan markolta a pálcáját és minden figyelmét a bejárati ajtóra irányította.
A dühös ordítást gyors léptek zaja követte, majd egy hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó, és elszabadult a pokol.
Mindenfelé piros és zöld fények cikáztak, szinte már azt sem tudta, ki barát és ki ellenség. Az alakzat felbomlott, ő pedig miközben egy pajzsbűbáj és egy stupor között a tekintetével Pitont kereste. Nem telt bele sok idő, megtalálta, és megnyugodott, hogy nem jött rá Voldemort, ki áll a cselszövés mögött.
Valaki megmarkolta a nyakát hátulról és durván a falnak dobta. Az ütés erejétől kiszorult minden levegő a tüdejéből, pár pillanatig nem kapott levegőt, de ennyi épp elég volt a támadónak ahhoz, hogy gyomorszájon vágja. Hermione előregörnyedt, de volt annyi lélekjelenléte, hogy nonverbálisan egy robbanóátkot küldjön a támadója arcába, ami fel is robbant.
Még mindig levegőért küzdve furakodott át a harcolókon, és igyekezett minél több halálfalót ártalmatlanná tenni. Mikor már nem égett a tüdeje a levegőhiánytól kicsit alaposabban is körbenézett, és tekintete találkozott egy pirosan izzó szempárral. A félelem jeges levegőként futott végig a gerincén, mikor látta, hogy pálcát tartó keze felé lendül. Hangja nem volt több halk sziszegésnél, ő mégis tisztán értette a szavait:
- Avada Kedavra.
A zöld fénycsóva elvakította, a félelemtől nem tudott mozdulni, bár tudta, ha nem ugrik arrébb, vége van. De nem volt képes rá. Azt mondják, mikor valaki farkasszemet néz a halállal, lepereg előtte az élete. Ez nem igaz. Hermione szemei előtt csak egy tisztán kirajzolódó kép jelent meg, Perselus arca. Szorosan lehunyta a szemét, hogy ez legyen az utolsó kép, amit életében lát, ne a zöld fény, de a várt csapás elmaradt, helyette csak egy test csattanása volt hallható a némaságban.
Kinyitotta szemeit, és mindenki felé nézett. Nem őt nézték, hanem a lába előtt valamit. Lenézett, és egy feketébe öltözött test feküdt előtte. Piton holtteste…
