Az álarc mögött - 8. fejezet

8. fejezet

Foltozott üst

Egy hangos csattanás törte meg egy pillanatra a Foltozott üst utcájában honoló csöndet. Két alak jelent meg a rozoga ajtó előtt, egy vékony, göndör hajú, fiatal lány, mellette pedig egy magas, jó kiállású, feketébe öltözött férfi, aki akár a lány apja is lehetett volna.

Hermione, aki eddig a férfi alkarját markolta vonakodva, de lecsúsztatta az ujjait az izmos karról, majd Piton kinyitotta előtte az ajtót, aki udvariasan megeresztett felé egy mosolyt és bement a kocsmába. Utána a professzor is bement, az ajtót halkan becsukva maguk mögött.

Szokásos hangulat uralkodott a fogadóban. Pislákoló gyertyafény mellett csak néhány vendég ült az asztaloknál, legtöbbem a meleg ellenére köpenyt húztak magukra. Hermione hangtalanul követte a professzort egy félreeső asztalhoz, majd leültek egymással szembe. Szinte azonnal ott termett egy unszimpatikus pincérlány, akit nemrég vettek fel. Szájában hanyagul csócsálta rágóját, és mikor oda ért hozzájuk csípőjét oldalra billentette.

- Mit hozhatok? – kérdezte flegmán két csámcsogás között.

- Nekem egy lángnyelv whiskyt, a hölgynek pedig… – Hermionéra nézett, aki ellenségesen méregette, a túlságosan kihívó külsejű lányt.

- Vajsört kérek – mondta, majd elszakította tekintetét a pincérlányról, aki pont ekkor pillantotta meg Piton ingbe bújtatott felsőtestét.

- Hé! – eresztett meg egy csábítónak szánt vigyort, de ezt a hatást kissé elrontotta agyon rágott rágója. – Nem maga lett tavaly az év méregkeverője?

Piton le sem vette róla a szemét úgy válaszolt.

- De igen – szinte sziszegte fogai között, miközben Hermione arcát vizsgálgatta, aki kissé elpirulva nézett egy pontot a faasztalon. – Sikerült meglepnie.

- Tényleg? – kérdezte szinte sziporkázó arccal a pincérlány.

- Tényleg – féloldalas vigyorra húzódott a szája, amit csak akkor használ, amikor megfélemlíti a diákokat. Most először a lány felé fordult, és elkezdte a mondókáját. – Meglepett, hogy ilyen IQ szinttel a kezébe vett egy szaklapot és nem kapott kiütést tőle, na meg a másik, hogy el tudta azt a pár szót olvasni, amit a képem alá írtak. Okosabb, mint gondoltam, de mégsem annyira, mint egy valamire való boszorkány, így gondolom kvibli, ugye eltaláltam? Nehogy válaszoljon, ez költői kérdés volt. Most fogja a túl rövid nadrágba bújtatott, formásnak vélt lábait, menjen oda a pulthoz, rendelje meg az italainkat és ha lehet, ne próbáljon többet cseverészni velünk. Köszönöm.

A pincérlány csak állt ott ledöbbenve, majd mikor felismerte a szavak jelentését, és azt mennyire sértőek voltak rá nézve, mérges arccal és ökölbe szorított kezekkel oda ment a csaposhoz és elpanaszolta neki, milyen udvariatlan volt vele Piton.

Hermione szintén ledöbbent. Órákon hozzá volt szokva cinikus, kissé durva megfogalmazásaihoz, válaszaihoz, de a sulin kívül még sosem hallotta így beszélni. Mit is gondolt, ha kijönnek egy másik, kedves Pitonnal fog császkálni a fogadóban? Nem Ő mindig ugyan az a Perselus Piton lesz, akit kezd egyre jobban megismerni.

- Rossz szokása kezd lenni, hogy tátott szájjal bámul rám, Granger – vonta fel a szemöldökét, mire Hermione gyorsan becsukta a száját.

- Elnézést, én csak… elgondolkodtam – Megköszörülte a torkát és megdörgölte kissé libabőrös karjait. – Szokatlanul hideg van itt.

- Igen, a tulaj nem szereti a meleget. Miért nem hozott magával kardigánt?

A pincérlány szó nélkül oda jött, letette az italokat az asztalra, majd egy szempillantás múlva el is viharzott. Szemlátomást vérig volt sértve. Hermione a meleg vajsörre szorította kezeit, szájához emelte és egy jó nagyot kortyolt belőle, mielőtt válaszolt volna.

- Mert nem hittem, hogy itt ilyen hideg lesz. A franc sem gondolta volna – Kissé jobban érezte magát a meleg italtól, de közel sem melegedett fel eléggé.

Piton forgatta a szemeit, és intett egy férfinak az egyik sarokban.

- Joe, legyél olyan szíves és hozz egy vékony kabátot a hölgynek – Igaz, halkan mondta, de mélyen csengő hangját még a kocsma másik felében is biztos jól hallottak. Hermione megborzongott a kellemes hangra, amit a férfi valószínűleg félre értett.

- Ennyire fázik? Ugye nem beteg?

- Nem, dehogy – vágta rá halkan és kissé gyorsan is, mert Piton halványan elmosolyodott.

Megérkezett a férfi a kabáttal, oda adta Pitonnak, aki egy biccentéssel meg is köszönte. Visszafordult Hermione felé, és oda nyújtotta neki.

- Remélem, megfelel a kinézete és a mérete.

A lány elvette tőle, és megnézte. Nincs is olyan rossz ízlése annak a fickónak, Joenak vagy kinek. Egyszerű, fekete kardigán, a mellrészén egyszerű patentokkal kirakva belőle egy mintázat. Határozottan tetszett neki. Felvette és összehúzta magán. Méretben kissé elnézte, mert lógott rajta egy hangyányit, de oda se neki, legalább nem volt szűk. Hátra simította a szemébe hulló hajtincseket, majd az órára nézett.

- Még csak tíz perce vagyunk itt, Granger. Vagy talán ennyire unja a társaságomat? – A tanár tudta, hogy nem erről van szó, csak szeretne minél előbb lelépni erről a barátságtalan helyről. Ő is ezt érezte, mégsem bírt a benne lakozó kisördöggel.

Hermione hirtelen felé kapta elkerekedett szemeit, majd hevesen tiltakozni kezdett.

- Nem, nem, dehogy! Nem erről van szó! Én határozottan élvezem a társaságát csak olyan hideg és… – Nem fejezte be a mondatot, mert ráébredett, mi csúszott ki a száján. Enyhén elpirult majd az asztal mocskos lapja felé fordította tekintetét.

- És? – kérdezte érdeklődően a tanár, mint aki semmit se vett észre, de a látszat csal. Még szép, hogy észrevette, hisz ez volt a célja. Valahol mélyen érezte, hogy éreznek egymás iránt valamit, de hogy mit, azt ő sem tudta. Talán csak egyfajta kötődés, ki tudja?

- Barátságtalan – fejezte be mondatát motyogva, inkább az asztalnak mondva, mint Pitonnak.

A professzor elmosolyodott a lány zavarán, aki elszalasztotta ezt. Pedig milyen mosoly volt. Még a szomszéd asztalnál ülő fagyos boszorka is felfigyelt a férfira, de hallotta, hogy hajtotta el a csinos pincérlányt. Nem volt buta, tudta mi folyik két szomszédja között, csak ők maguk nem tudták. Ő egy jóscsaládból származott, ősei egész életükben vándoroltak keresztül-kasul az országban, tarot kártyákat vetve, fillérekért piszkos tenyerekből olvasva. Neki is volt bőven ezekből a képességekből, de nem élt a lehetőséggel. Sosem jósolt senkinek sem pénzért, sem kérésre. Mindig meglátta, milyen lesz valaki jövője, milyen lesz az életminősége, akivel éppen együtt van megfelelő-e a számára, de persze az élethosszát nem tudta megmondani senkinek. Azt senki sem tudja.

Akarata ellenére feltűnt, mennyi energia, mágia sugárzik ebből a különös kettősből. Művelt asszony volt, ezért tudta, hogy a férfi a Roxfortban tanít, mint bájitalmester. Ő is olvasta a cikket. A lány fiatal, talán tizenhat-tizenhét éves lehet. Ennek ellenére körül lengte őket az a titokzatos aura. Ó, igen ezt nem lehet összetéveszteni semmivel. A szerelem aurája. De ebbe a tiszta, őszinte érzésbe keveredett valami sötét, tisztátlan erő. A szerelmük nagy, de vajon meg tudnak-e birkózni az előttük álló sok szenvedéssel? Ezt még ő sem látta előre.

Egész este ott ültek a kocsmában, de a férfi nem jött el. Az elején még mindig az ajtóra pillantottak, ha az kinyílt, de egy kis idő után elkezdtek beszélgetni. Beszéltek az iskoláról, állatokról, bájitalokról és a legtöbbet a varázslásról. Mind ketten meglepődtek, milyen jól kijönnek a másikkal, és milyen könnyű beszélgetésbe elegyedni. Teltek az órák, de sehol senki. Amikor éjfélt ütött az óra, mindketten felkapták a fejüket.

- Még mindig nincs itt – sóhajtott fel Hermione. – Szerintem már nem is fog jönni.

Belekortyolt az almalevébe, és várakozón nézett a professzorra, mi tévők legyenek most.

- Nem tudom, mi történhetett. Talán rosszul jegyeztem meg a dátumot – volta fel a szemöldökét, de magában vigyorgott. Szándékosan jött rossz napon. – Biztos holnapra fog jönni.

- Nos, akkor úgy hiszem ideje haza indulnunk.

Hermione éppen levette volna a kardigánt, de Piton megfogta a karját, és megállította.

- Szerintem van egy másik megoldás is – duruzsolta azon a megnyerő, mély, bariton hangján, amitől Hermione mindig majd elolvadt.

- Igen? Mi? – Csak ennyit tudott értelmesen kinyögni, ezt is kissé furcsa hangnemben.

- Aludhatnánk itt is, a Foltozott Üstben. – A bejelentést egy apró mosollyal koronázta meg.

Hermione kissé elkerekedett szemekkel nézett rá.

- Itt? Aludni? Minek? – kérdezgette értetlenül.

- Nos, gondoljon csak bele – kezdte lágy hangon. – Már éjfél is elmúlt. Bizonyára furcsán néznének ránk a tanárok, ha meglátnának, plusz, eléggé fáradtnak tűnik, nem hiszem, hogy szeretne gyalogolni.

- Eddig logikus – bólogatott elismerően.

- A másik ok, ha hazamegyünk, másnap megint el kell ide jönnünk elég korán, mert már emlékszem az időpontra. Reggel nyolc óra, vagyis a reggeli közben kéne elosonnunk, az pedig megint nagyon feltűnő lenne. Az lenne a leglogikusabb, ha itt maradnánk. – A lány hezitálása láttán elvigyorodott. Győzelem!

Kikérték a szoba kulcsát, és felballagtak. Kissé poros, de lakható. Az egész „lakosztály” egyetlen szobából állt, a fürdőn kívül, aminek a legnagyobb részét egy baldachinos ágy foglalta el.

Hermione leült az ágyra, mire a takaróról porfelhő szállt fel. A professzor kuncogott egy kicsit, majd ő is leült Hermione mellé.

- Hölgyeké az elsőbbség.

- Tessék? – nézett értetlenül a férfira.

- A fürdő…

- ja! Fürdő! Öhm… – pirult el egy kicsit a lány. – Tudja nem hoztam magammal semmit. Se törülköző… se tusfürdő…

Még ki sem mondta az utolsó szót, de Piton máris oda varázsolta az említett tárgyakat az éjjeli szekrényre.

- Hogy is mondta? – mosolygott kedvesen Hermionéra, akinek ettől a torkában dobogott a szíve.

- K… köszönöm.

Felkapta a türcsit és a tusfürdőt, és elvonult, hogy jó alaposan lezuhanyozzon.

Legalább egy óráig állt a zuhany alatt, majd kilépett, és gyümölcsösen illatozó teste köré csavarta a törülközőt. A fáradtságtól kissé lassú léptekkel kilépett a fürdőből, és az ágyon megpillantotta a hanyatt fekvő, lehunyt szemű professzort. A látványtól a lélegzete is elállt. A párnára omló hajzuhatag, az enyhén szétnyíló ajkak és az ütemesen mozgó mellkas szinte elbűvölték. Szerette volna megérinteni a férfit, megsimogatni, megízlelni, milyen íze van azoknak a puha, vékony ajkaknak.

Tett pár bátortalan lépést az ágy felé, de megtorpant, mert Piton megszólalt.

- Pizsamának nyugodtan használhatja a kardigánt. Nem kell visszaadnunk. – Mély hangja álmosan zengett.

Hermione mintha álomból ébredt volna megrázta a fejét, és magára is öltötte „pizsamáját”. Leült az ágy szélére, felemelte a takarót és becsúsztatta a lábait alá. Hideg volt az ágy, érezni lehetett, hogy jó hosszú ideje nem aludt itt senki.

A lány az álláig felhúzta a takarót, és az oldalára fordult. Tekintete összetalálkozott Piton kutató szemeivel. Pislogott párat, majd lesütötte a szemét, mert nagyon zavarba hozta a helyzet. Nem volt hozzá szokva, hogy egy férfival együtt aludjon egy ágyban. Eddig csak Ginnyvel osztotta meg az ágyát, amikor Ronéknál töltötte a szünetet. Hogy ne érezze magát még kényelmetlenebbül lehunyta a szemeit, és próbált a fejében ugráló nyuszikákra koncentrálni, hátha elalszik. De nem ment. A nyusziknak arcszesz illatuk volt. Őrjítően férfias arcszesz illatuk.

Piton csak nézte a lány nyugodt arcár, és közben azon merengett mi fogta őt meg benne. Talán a haja? A szeme? Vagy esetleg a tudásszomja? Nem. Egyik sem a helyes válasz. Hermione. A személyisége, a kisugárzása, a külseje és mindene egyszerűen elragadó volt. és Pitont el is ragadta.

Nem bírta ki. Ott feküdt a lány mellette, egy szál kardigánban, fehérneműben, nadrág nélkül. Látnia kellett azokat a hosszú lábakat, és a tökéletesen gömbölyded csípőt. Egy gyors bűbájjal ellenőrizte a lány tudatállapotát, majd elégedetten vette tudomásul, hogy alszik. Óvatosan le emelete róla a takarót, és rögtön epres illat csapta meg az orrát. Imádta az epret.

Végig nézett Hermione testén. Ahogy képzelte. Szép, kecses hosszú lábak, gömbölyű csípő. Amilyennek minden lánynak lennie kéne. Tökéletes. A kardigánt nem húzta össze magán, így a férfi a lapos, feszes hasát is jól szemügyre tudta venni. A mellét nem látta, mert karjait összefonta a mellkasa előtt, és így aludt. Biztos fázott. Az egyik válláról lecsúszott a kardigán, és kivillant a fehér bőr. Vajon milyen lehet a tapintása? Csak ez az egy kérdés járt Piton fejében. Meg kell érintenie, kerül, amibe kerül. Kinyújtotta felé a kezét, hogy megsimogassa a hamvas bőrt, de ekkor Hermione felébredt.

Az álarc mögött - 7. fejezet

7. fejezet

Szertár és udvar

Piton megállt Hermione ajkai előtt egy-két milliméterrel és vigyorra húzta a száját.

- Ejnye, Miss Granger. Ha nem vigyáz magára, még baja esik – lehelte lágyan és elhúzódott a lánytól.

Hermione ledermedve ült, mint akire egy vödör vizet zúdítottak. Csak most ébredt rá, mit akart tenni, de a második pillanatban az villant fel neki, hogy meg is tette volna, ha a tanár nem húzódik el. A professzor felállt a földről, leporolta magát majd a lány felé nyújtotta nagy kezét.

- Még megfázna – dörmögte a lánynak, aki elfogadta a segítséget és feltápászkodott.

Leporolták magukat, összeszedték az idő közben padlóra hullott összetevőket, de közben egyikük sem nézett a másik szemébe. A légkör határozottan kínos lett mindkettejük számára, de Hermione jobban szégyellte magát tette miatt. Még csak két hónapja tartott ez a bizalmasabb kapcsolat, de máris meg akarja csókolni az oktatóját. A szülei nem ilyen könnyűvérűnek nevelték. Ahogy a szülei fogalmaztak, addig nem csókol meg egy úriember, amíg legalább négyszer el nem vitt randizni. Köztük szó sem volt randiról, hisz ők tanár-diák kapcsolatban vannak. Emellett Hermione nem hitte, hogy a tanár egy percig is komolyan gondolta ezt az egészet. Nem olyan típus. De egy dologra jó volt ez a kis incidens. Lehullt a lepel. Hermione száz százalékig biztos volt benne, hogy szerelmes Perselus Pitonba. A nap hátra levő része főleg kínos csöndből állt, de szíve mélyén ott égett a szeretet kicsi lángja, ami csak arra várt, hogy mindenkit elárasszon melegséggel.

A lány megállt a pörgésben, és megeresztett egy szerelemes sóhajt. Jó ideje nem érezte ezt az érzést. Leült az ablakpárkányra, ahonnan felnézett az égre, amit a nap bíborra festett. Ha belegondolt, még sosem volt igazán, mélyen szerelmes. Persze, volt egy kis afférja Viktorral, de az csak gyermeteg játszadozás volt. Biztos csak a hirtelen fellángolástól, de úgy érezte ettől a sok szeretettől mindjárt kiég a mellkasa. Nem volt biztos benne, hogy a tanár is így érez, de a remény hal meg utoljára, ez tény.

Mindent visszarendezett a helyére, majd lassan felballagott a néptelen folyosókon a klubhelyiségbe. Nagy meglepetésére Harry ott ült a kandalló előtti kanapén és éppen egy házi dolgozatot írt a mimózáról. Első megdöbbenése után oda ment a kanapéhoz és lecsüccsent rá.

- Harry! Te meg mit keresel itt? Nem mentél vissza a Grimmauld térre? – hadarta el gyorsan kérdéseit a lány.

Nagyon kíváncsi volt, miért nem ment el, hisz Ron, Sirius és Ginny is ott vannak.

- Nem, inkább itt maradtam. Sirius is maradt és Mrs. Weasley kerek perec kijelentette, hogy szerinte túl sok időt töltünk együtt Ginnyvel – forgatta szemeit a fiú. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a lányt és mindent megtette érte. Bármit. – Szerintem is kissé sokat lógunk egymáson, de nagyon szeretek vele lenni, ezért nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy nap közben a szünetekben megkeressem – vakargatta zavartan a tarkóját.

- Megértem. Ti nagyon összeilletek. Azonos érdeklődés, célok és a legfontosabb, nagyon jó barátok vagytok – mondta elmerengve Hermione. A szemei előtt megjelent egy kép arról, milyen lenne, ha Pitonnal barátok lennének. Minden reggel a friss kávé és a palacsinta illatára kelne, kijönne a háló szobából a selyem hálóingében, és mielőtt leülne az asztalhoz kedvese lágy csókkal köszöntené.

Hermione megrázta a fejét. Kedvese? Lágy csók? Merre jár ő? Hisz csak arról ábrándozott, hogy Pitonnal baráti lenne a kapcsolatuk. Vagy ő mégis többet szeretne? Igen. Szeretné ha minden lefekvés előtt jó éjt puszit nyomna a homlokára, ha karjai szoros ölelésében aludhatna, és mindenek előtt élvezni akarta a szerelme nyújtotta mérhetetlen szeretetet.

Miközben mindezt végig gondolta, elég furcsa képet vágott. Félig lehunyta szemét és száját bárgyú mosolyra húzta, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vajon az ábrándból valóság válhat-e, de az biztos, hogy tetszett neki az álmodozás nyújtotta látvány. Harry felhúzta szemöldökét, és éppen elkönyvelte volna magában, hogy Hermionénak bizony megártott a sok tanulás, mikor pislantott egyet-kettőt a lány és vissza tért a való világba.

- Hermione, jól vagy? – kérdezte óvatosan Harry, mintha attól félne, hogy egy óvatlan pillanatban valami őrültséget csinálhatna a lány.

- Hát persze, Harry. Sőt! Több, mint jól – húzta ki magát a lány és mosolyt varázsolt eddig bágyadt arcára. – Hisz nincs is jobb a palacsintánál – sóhajtotta ábrándozva, majd felállt és fellibegett a hálókörletébe egy ostoba szerelmes könyvért.

Harry hitetlenkedve bámult a távozó lány után. Vajon mi ütött belé? El nem tudta képzelni, miért ilyen… ilyen… nem is találta rá a legmegfelelőbb szót. Talán boldog? Hisz eddig is az volt. Vagy mégsem? Csak akkor látta hasonlónak, amikor Viktor Krummal ment a bálba. Lehet, hogy ez volt a megfejtés. Hermione szerelmes. De vajon kibe? Csak egy ésszerű magyarázatot talált a lány viselkedésére. Hermione szerelmes volt Ronba, efelől semmi kétsége nem volt a fiúnak.

Becsukta a gyógynövényekről szóló könyvet, összetekerte félig megírt dolgozatát, és miután összegumizta, hogy ne tekeredjen szét felállt és járkálni kezdett, hisz így jobban ment neki az elmélkedés. Egyik idegesítő szokásai közé tartozott, amire néha fel is hívták barátai a figyelmét. Nem tehetett róla, amikor így felpörgött, nem tudott egy helyben ülni és nézi a malmozó kezeit. Sebesen rótta a köröket a klubhelyiségben, miközben azon gondolkodott, milyen módon hozhatná össze két barátját.

Először arra gondolt, hogy össze zárja őket egy terembe, de előtte mindkettejük pálcáját elveszi, hogy ne tudják kivarázsolni magukat. Még egyszer végig gondolta, majd el is vetette, mert mi lesz ha nem jön össze? Biztosra tudni fogják, hogy ő volt és esetleg megharagszanak rá. Másodszor egy kép villant a fejében Roxmortsról. A tavaszi szünet után egy héttel kirándulást szerveznek oda. Tökéletes alkalom, hogy véletlenül kettesben maradjanak a három seprűben. Persze előtte beavatja Ront, hogy mi a szitu, hisz tudta a srác sem közömbös Hermione iránt.

Mikor a terv utolsó darabkája is a helyére került elégedett vigyor ült ki Harry szájára, és eltökélte, hogy bármi áron véghez viszi a tervét.

Aznap este Hermione ágya melletti kis asztalkán halmokban álltak a könyvek. Legalul a Rómeó és Júlia, felette az Üvöltő szelek, és azon feküdt A fekete lovag legendája. Piton volt az ő fekete lovagja. Az elmúlt pár órában az összes könyvet elolvasta. Imádott olvasni, és nem csak tankönyveket, ahogy a többiek azt hitték. Imádta a romantikus regényeket. A szülei mindig küldték neki az újabb példányokat, ezért amikor hazament a kastélyból nehezebben fértek a ládába a cuccai, mint amikor érkezett. Éppen egy Nora Roberts könyvet olvasott. Imádta, ahogyan ír. Végig futott a szeme az utolsó soron is és egy könnyed sóhajjal a kupac tetejére rakta a könyvet.

Felült, nyújtózott egyet, majd tekintete kivándorolt az ablakon. Alkonyodott. Kezdett lehűlni a levegő, szokatlanul hidegre, hisz ezt a kastélyban is megérezni. Egész nap nem volt annyira meleg, mint általában. Felállt, oda sétált az ablakhoz, és szélesre tárta. A friss levegő beáramlott a szobába, keresztül fújt a kusza, gesztenyebarna hajzuhatagon, így finoman megcsiklandozták a szálló tincsek Hermione arcát, aki kuncogott. Lehunyta a szemeit és élvezte a hűvös levegőt, ami betöltötte a szobát.

Egy kis idő után fázni kezdett, ezt bizonyította, hogy libabőrös lett. Kezeivel karját dörzsölgette, majd kinyitotta szemeit, és lenézett a földre. Nem hitte volna el, bárki is mondja neki, de ő saját szemével látta, így kénytelen volt elhinni. Piton az udvaron sétálgatott, talár nélkül, egy fekete nadrágban, és egy fehér ingben.

A lány pislogott párat, hogy biztos legyen benne jól látja-e. A tanár oda sétált az egyik kőpadhoz, leült rá és nézte az eget. Fogalma sem volt róla, mit keres odakint, de körvonalazódott egy őrült ötlet a fejében. Nem lehet annyira beleesve egy nála jóval idősebb férfiba, hogy ilyet tegyen. Nem mehetett csak úgy oda hozzá csak azért, mert kereste a társaságát. Ugyan miről beszélgethettek volna? Az időjárásról? A szép estéről? A bájitalokról, a hasznos plusz információkról, amivel esetleg egy-két ponttal többet érhet el a RAVASZ vizsgáin, és persze a könyvekről. Vágott egy grimaszt, és bólintott. Igen. Annyira bele van esve ebbe a férfiba, hogy próbál minél többet lenni vele.

Csak egy lenge, nyári, spagetti pántos ruha volt Hermionén, a lábán egy kis sarkú szandál volt, haját kibontva hagyta, így mikor lesietett a professzorhoz köpenyként lobogott utána. Megpillantotta a férfit, aki éppen nyújtóztatta elgémberedett testét. Az ing testére feszült, így könnyen látni lehetett, milyen izmos a háta. Pár méterre lefékezett a lány és bebújt egy tölgyfa törzse mögé. Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa vadul kalapáló szívét, majd kilesett a törzs mögül. Piton nyugodtan ült, a naplemente miatt bíbor fényben csillogott fekete, hosszú haja. Hermione ellágyult arcot vágott, és finoman ráharapott alsó ajkára. Hogy nem vette észre eddig valaki más, milyen helyes ez a férfi? Érthetetlen.

Piton az eget kémlelte. Gondolatai főszereplője egy mogyoróbarna szemekkel, és gesztenyebarna hajjal rendelkező lány volt. Lány? Hisz már kész nő. Az elmúlt hat év alatt lassan felcseperedett. A házában is felfigyeltek kivételes, természetesen szép külsejére, de csak eddig jutott a tinédzser, fejletlen agyuk. A testiségig. Egyikük sem tett szót Hermione különlegesen szép, makulátlan és gyermeteg lelkéről, hihetetlen mértékű tudásáról és a könyvek iránti megszállottságáról. Piton szemében ez mind pozitívum volt. Mondjuk a lány gömbölyded formái sem voltak ellenére, de nem ez volt elsősorban a fontos számára. Az csak plusz egy lapát, a már úgyis magas halmon. Egy dologban bizonytalan volt. Hogy a lány is viszont szereti-e. Bár, eléggé meggyőzőnek tűnt az a kis jelenet a szertárban, még mindig szüksége volt megerősítésre. Ha csak a pillanatnyi adrenalin löket – amiben biztos volt, hogy mindkettőjükben megvolt – miatt közeledett hozzá könnyen lehet, hogy ez csak egy hiú ábránd.

Ezen elmélkedett a professzor, miközben hangtalanul mögé lopózott egy női alak, és megszólította.

- Mit csinál idekint, professzor? – trillázta kíváncsi hangon Hermione.

Ha Piton nem lett volna rémisztően hidegvérű, akkor ugrott volna egyet ijedtében, de szerencsére uralkodni tudott magán, így nem tette.

- Csak felfrissülök egy kicsit – válaszolta nyugalmat erőltetve a hangjára.

- Értem – bólogatott szórakozottan a lány. – Esetleg csatlakozhatok?

- Ha szeretne – intett kurtán a maga mellett lévő helyre, ahova Granger azonnal le is huppant.

Csak most nézett a lányra, és a lélegzete is elállt. Szemei automatikusan végig mérték testét, és elégedetten nyugtázta, hogy szabadon vannak hosszú, formás lábai. De mi a fenét csinál? Hisz ő még mindig a diákja! Hogy elterelje gondolatait, beszélgetést kezdeményezett.

- Maga miért jött ki? – kérdezte és tekintetét visszafordította, a már sötét égre.

- Nekem is szükségem volt egy kis frissességre – Szemeivel a lábát nézte, miközben beszélt. – Éppen most olvastam ki három könyvet.

- Érdekesnek hangzik – szúrta közbe Piton.

- Igazából ezek olyan szokásos, szerelmi regények, amik csak a nőket érdekli – motyogta egykedvűen.

- Szerelmes regény. Kitalálom – egy-két másodpercig gondolkodott, majd elkezdte a felsorolást. – A lányok között mostanában nagyon népszerű lett újra a Rómeó és Júlia. Gondolom ez volt az első, amit kiolvasott. A másodiknak az Üvöltő szelekre tippelnék , hisz az is elég csöpögős történet. A harmadikban nem vagyok biztos, de hátha bejön. A fekete lovag legendája.

Hermione hosszú ideig csak bámult előre, majd csak három szót tudott kinyögni.

- Ezt honnan tudta? – lehelte alig hallhatóan.

- Megérzés – vette fel szokásos, önelégült mosolyát a professzor. – De a legtöbbjét én is olvastam. Pontosabban az első kettőt. Néha még ma is előveszem. Add azt a csákányt, s faltörő vasat. Fogd e levélt: reggel korán vigyed, és atyám kezébe. Add id’ a fáklyát. Ha kedves az életed bármit is látsz, hallasz, meg ne moccanj, távol állj, s engem ne gátolj, bármit is teszek. Leszállok sírboltba egy’ azért, hogy hölgyem arcát még meglássam egyszer…

Hermione szája tátva maradt a döbbenettől. Még emlékszik rá, hogy Piton szobájában ott volt a könyv. De azt álmában se gondolta volna, hogy rendszeresen olvassa is. Sőt! Hogy tud belőle idézni.

- Csukja be a száját, különben ki fog hűlni a gyomra – mormolta, bujkáló mosollyal a szája szélén.

Hermione megzárta a fejét, mintha csak egy álomból ébredt volna, becsukta a száját, majd rövid mérlegelés után úgy döntött, nem kérdezősködik, nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni Pitont.

- Mondja, tanár úr, honnan szerzi be a különleges bájital hozzávalókat? – vágott bele egy másik, számára rég óta rejtélyes témába. – Afrikai harcsavirág, indiai pókliliom, lila sáfránylevél. Megnéztem, ezek mint nagyon drágák az Abszol úton. Darabjáért tíz galleont is kérhetnek. Érdekel, honnan szerzi be, mert úgy vélem, nem ott veszi.

- Félig igaza van, Miss Granger. Nem az Abszol úton veszem ezeket az összetevőket – Miközben beszélt kinyújtóztatta kissé merev karjait és körbe forgatta a fejét, mivel nyaka is elgémberedett. – A Foltozott üstben teszek szert ezekre, méghozzá jutányos áron.

- Ezt nem is gondoltam volna – bólintott elismerően a lány.

- Ami azt illeti, pont ma kell mellem a következő szállítmányért. Ha ennyire kíváncsi, akár velem is jöhetne – duruzsolta mély, lágy hangján a professzor, és Hermione felé fordult.

- Komolyan? – A lány is Piton felé fordult, és felhúzta szemöldökét, úgy nézett bele a fekete íriszbe.

- Komolyan – eresztett meg egy megnyerő mosolyt, mire Hermione el is pirult. Magában feljegyezte, hogy milyen reakciót vált ki ez a fajta mosolya, majd megint érdeklődő pillantást vetett a lányra. – Nos? Él a lehetőséggel?

A lány egy percig elgondolkodott. Piton éppen most ajánlotta fel, hogy este nyolc körül elviszi a Foltozott üstbe, hogy találkozzanak egy rejtélyes alakkal üzletkötés céljából. Ezt sem hitte volna pár hónappal ezelőtt. Végül is ez nem mindennapi ajánlat volt, és természetesen csak egy-két óráról van szó. Nem látta akadályát, miért ne menne el a professzorral, hisz nem szeg szabályt, mert egy tanárral fogja elhagyni a birtokot. Piton felé fordult és határozottan bólintott.

- Menjünk! – mosolyodott el.

- Rendben – válaszolt fapofával, illetve csak próbált fapofát vágni, mert nem tudta elrejteni azt a kis mosolyt a szája sarkában. – Mondja, most ráér?

- Igen. Szerencsére nincs pillanatnyilag semmi elfoglaltságom – válaszolt diplomatikusan.

- Akkor nem bánja, ha most azonnal indulunk? – vonta fel egyik szemöldökét a tanár.

- Oh… - döbbent meg a lány. – Nos, semmi akadálya, persze csak akkor, ha nem zavarja, milyen ruhában vagyok.

- Engem nem zavar, ha magát sem, hogy kissé hűvös van ehhez a viselethez.

- Nem fázok – vágta rá kissé gyorsan a lány, mire Piton halkan morgott egy megjegyzést, amit szerencsére nem hallott. – Tőlem indulhatunk akár ebben a pillanatban is.

- Akkor induljunk – mosolyodott el egy pillanatra a professzor.

Piton felállt, a lány követte a példáját, majd csendben elindultak a birtok határa felé. Egyikük sem szólt egy szót sem, ugyan miről beszélgethetnének? Igaz, mindkettejüknek volt egy halom kérdése a másikhoz, de nem merték feltenni, féltek, hogy ez a még számukra is kissé láthatatlan kapocs azonnal megszűnne. A kapocs, ami nem volt sem baráti, sem szerelemtől csöpögő. Ez, ami körül ölelte őket, egy lelki összhang volt.

Elérték a birtok szélét, Piton kinyújtotta a karját, és egy szót sem kellett szólnia, a lány rákulcsolta ujjait az alkarjára, majd egy hangos csattanást követve eltűntek, egyenesen Londonba.

Az álarc mögött - 6. fejezet

6. fejezet

Apró lépések

Április volt. Szakadt az eső, már negyedik napja. Nem csoda, hogy senki sem akart kimozdulni, de néha-néha muszáj volt, mivel a gyógynövénytan órákat kint tartották az üvegházakban. A zord időjárás ellenére fülledt, párás volt a levegő.

Hermione az ablakban ült, a párkányon és merengve nézett ki az esőbe. A fejében csak egy dal keringett. Egy buta, szerelmes dal. A szokásos sablon. Egy lány szerelmes egy srácba, aki nem veszi észre. De mi van akkor, ha a csaj nem biztos a szerelmében, de a pasi észreveszi? Olyan sok fontos kérdés, de egyikre sem találta a választ.

Nem szerette az esőt. Nyálkás és párás lesz az idő miatta. Jobban szerette, ha száraz hőség volt, vagy esetleg hideg. A havat szerette. Olyan fehér és csillogó.

Beletúrt a táskájába és elő vette a mágiatörténet jegyzeteit. Nem sokára itt az év vége, készülnie kell, különben semmire sem fog jutni. Persze, Harry és Ron még semmit sem tanultak, sőt még a beosztásukat sem csinálták meg. Tipikus. Mindig mindent az utolsó pillanatra hagynak. Sajnos ez a diákok nagyjára igaz. Gyorsan átfutotta a boszorkányokra vonatkozó részeket, de nem jutott tovább, mert valaki leült elé és kivette a kezéből a papírokat.

- Mi az Hermione, tanulsz? Nem unalmas egy kicsit? – kérdezte hitetlenkedve Draco. – Miért nem lógsz inkább együtt valakivel? Például velem – vigyorgott önelégülten a srác.

- Jaj Draco, hogy tudsz ilyenkor a lógásra gondolni, amikor ilyen közel van az év vége? – vette vissza a jegyzeteit a lány. – Inkább neked is tanulnod kéne, a zaklatásom helyett – viccelődött és megkereste, hol tartott.

Tovább olvasta a jegyzeteit és Draco csöndben figyelte. Elég idegesítő volt Hermione számára, de nem hagyta abba. Erre a jegyzetre a mai napot szánta és még hátra van 15 oldal. Elolvasni könnyen el tudta, de megtanulni nehezebb volt, mivel ez egy bonyolultabb anyagrész. Még Harry sem jegyezte le, pedig legalább ő néha szokott írni. Illetve a megbűvölt pennája. Hihetetlen volt számára, hogy a többiek még arra sem veszik a fáradtságot, hogy egy pennát megbűvöljenek.

Április tizenhatodika volt. Kevesebbet esőzött, mint a hónap elején, így nem volt annyira párás a levegő. Hermione a kissé zsúfolt harmadik emeleten ment és meglátta, hogy ki van akasztva a falra két pergamen, ami reggel még nem volt ott. Közelebb ment és megnézte őket. Az egyik pergamenre azok írták a nevüket, akik a tavaszi szünetet a Roxfortban akarták tölteni, a második pergamen a lány számára is új volt. Ez a lista a tanároknak szólt, hogy ki szándékozik az iskolában maradni. Az első helyen Dumbledore neve állt, a második pedig Flitwick professzor volt. Gyorsan végig futtatta a listát és valahol középen megtalálta azt a bizonyos nevet, amire tudat alatt vágyott. Perselus Piton. Nagyot dobbant a szíve és végig futott a fején egy gondolat. Vajon mit szólnának hozzá ha az idén itt töltené a szünetet? Valószínű senki sem halna bele, mert nem az a bulizós fajta lány. Sosem tudta annyira értékelni Fred és George vicceit, mint Ron és Harry. Előkotorta a táskájából a pennáját és oda firkantotta a nevét Luna macskakaparása alá. Elégedetten biccentett egyet és elsietett órára.

Április tizenhetedike. Hermione felült az ágyában, nyújtózott és körbe nézett. Senki sem volt a hálószobában, csak ő. Már mindenki elment, csak ő maradt. Jobb is így, legalább lesz egy kis nyugalma. Megfogta a kis pipere táskáját és bement a fürdőszobába. Örült, hogy nem kell sietnie, nem kell senkivel osztozkodnia a kicsi helyiségen. Lezuhanyzott, megfésülködött, fogat mosott és felöltözött. Hosszú, fekete farmer egy sötétkék enyhén magas sarkú cipővel és egy, vele megegyező színű fényes blúz. Nem sokszor hordta ezt az együttest, mert akkor mindenki őt bámulta és nem szeretett a figyelem középpontjában lenni. Ő inkább az a csendben meghúzódós típus volt, akire sosem figyelnek fel a többiek, maximum amikor okoskodik. De mit lehet tenni? Ő ilyen volt és kész. Nem nagyon érdekelte, mit gondolnak róla. A lényeg, hogy volt aki önmaga miatt barátkozik vele. Persze így is akadt, aki nőként figyelt fel rá, de hamar lekoptatta a srácot.

Összepakolta a holmiját, kiment a fürdőből és az ágyra dobta őket. A kijárati ajtó mellett volt egy egész alakos tükör. Mielőtt kiment belenézett. Nagyon jól állt neki ez a ruha, de a haja olyan volt, mint minden nap. Talán másként kellene összefognia. Ha csak kipróbál pár új frizurát senkinek sem árt. Úgysem látja senki, ha rosszul sikerül, hisz egyedül van. Oda ment a ládájához, felnyitotta a tetejét és félre rakta a sok könyvet. Elkotort az útból pár ruhát és megakadt a pillantása egy fekete színű, nagy hajcsaton. A kezébe vette, rándított egyet a vállán és visszasétált a tükör elé. Letette a tükör melletti komódra a csatot, kezeivel összefogta a haját, könnyedén csavart egyet rajta, hozzáfogta a fejéhez, elvette a csatot majd összefogta vele a haját. Hermione oldalra fordult, hogy onnan is megnézhette haját. Elégedetten elmosolyodott. Így jobban illet öltözetéhez a haja. Sőt. Jól állt neki ez is. A kisasztaláról elvette a karóráját, felcsatolta és rápillantott. Nyolc óra múlt tíz perccel. Ideje lenne reggelizni. Vetett még egy utolsó pillantást a tükörbe és elindult a nagyterem felé.

A folyosók nagyon kiürültek. Volt, amelyik néptelen volt, de a legtöbb helyen akadt egy-egy császkáló diák, vagy esetleg egy szellem. Szerencsére nem futott össze Hóborccal, különben lőttek volna a ruhájának. Leért a nagyterembe, és meglepetésére nem öt asztal volt ott, hanem csak egy, a terem közepén. Végig nézett az asztalon és nem hitt a szemének. Egy asztalnál ültek a tanárok és a diákok. Ilyen még sosem volt. Igaz a Grimmauld téren már ettek közös asztalnál, de azért a Roxfortban mégis egy kissé szokatlan volt. Végig nézte a tanárok arcát, hogy ki maradt itt. Természetesen Dumbledore professzor itt volt, mint mindig. Mellette McGalagony professzor ült. Hát persze, hisz igazgató helyettes. Flitwick professzor is ott volt, bár alig látszott ki az asztal mögül, még könyveken ülve is. Azonnal felismerte Bimba professzor furcsa kalapját. Tovább siklott a szeme a diákokon át, egészen egy éjfekete hajjal szegélyezett arcig. Nem nézett rá, hanem a tányérját nézte, amiből éppen a palacsinta egy darabját emelte a szájához, lehúzta a fogaival a villáról és megrágta. Hermione úgy érezte soha többé nem tudja leszakítani a tekintetét a professzorról. Szinte megigézte, ahogy a kezével a töklé fejé nyúl, a kehelyt vékony szájához emeli és iszik egy kortyot. Amikor Piton lenyelte az italt Hermione is önkényesen nyelt egyet. Úgy tűnik túl sokáig figyelte a tanárt, mert Dumbledore megszólította.

- Hermione, kedves nem akar leülni közénk reggelizni? – kérdezte kedvesen az igazgató.

Piton felnézett, először Dumbledore felé fordította a tekintetét, azután Hermionére függesztette a fekete szemeit. A lány elpirult, motyogott egy halk perszét és leült a professzorral szembe.

Észre vette, hogy nézem. Istenem, milyen ciki. De miért néztem? Ez már a teljes elmebaj egyik jele? Vagy csak… Áh nem, az képtelenség! De igen, mondd ki. Meg tudod csinálni. Mondd ki magadban. Szerelmes vagyok Pe… Pit… a pro… Oké, ez még nem megy. Holnap majd újra megpróbálom.

Elvett a kenyértartóból egy szelet pirítóst és elkezdte majszolni. Próbált nem a professzorra nézni, de ez igen nehéz feladat volt, mivel kíváncsi volt, mit szólt ahhoz, hogy őt nézte. Talán le tudna olvasni valamit az arcáról, bár erre kicsi az esély, mert sosem engedi másoknak, hogy lássák az érzelmeit. Mindig egy álarc mögé rejtőzik, ahova senkit sem enged be. Nincs mit tenni, ilyen volt a természete. Öntött a csészéjébe egy kis teát, tett bele tejet és cukrot és elkezdte szürcsölgetni. Eszébe jutott az az este, amikor Piton kínálta teával. Megitta azután nem tudta miért, elvesztette az eszméletét. A tanár azt mondta elbóbiskolt, de ezt már elsőre sem hitte el. Úgy gondolta, tett valamit a teájába. Azt ugyan nem tudta miért. Megrázta fejét, ezzel elhessegetve ezt a gondolatmenetet és újra a pirítósára koncentrált.

- Miss Granger – szólította meg egy selymes hang.

Hermione felnézett és a szeme ismét azzal a csodás fekete pillantással találkozott.

- Igen… professzor? – mondta kicsit még mindig elvarázsolódva a szemektől.

- Ma este, mikor lejön hozzám hozzon egy kis kardigánt, mivel ott kissé hűvös van – duruzsolta lágy, szinte kedves hangon.

- Öhm este? – rázta meg egy kicsit a fejét a lány, mert nem a szavakra, hanem az azokat kiejtő vékony ajkakra koncentrált. – Önnél este? Ja, persze! A különóra. Elnézést kissé kihagy az agyam mostanában – nézett bocsánatkérően a tanárra.

- Az meghiszem – rázta meg kissé a fejét rosszallóan.

- Jaj, Perselus, megesik ez néha napján még magával is – kelt a lány védelmére McGalagony. – Hermione a Roxfort legokosabb kis boszorkánya, ennyit igazán megengedhet magának.

- Minerva – szólt kissé vészjósló hangok a tanár.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét az igazgatóhelyettes.

- Ne üsd bele az orrodat mások magánbeszélgetésébe – sziszegte összeszorított fogai között.

- Mondd, mióta magánbeszélgetés az, ami egy tanár és egy diák között folyik a büntetőmunkáról? – Felszúrt a villájára egy szem koktélparadicsomot és a szájához emelte.

- Mostantól, ami Granger és köztem folyik magánbeszélgetés, szóval ha lennél olyan kedves tartsd csukva a minden pletykára éhes füledet, és a reggelidre koncentrálj – vágott vissza gúnytól csöpögő, rideg hangon és visszafordult Hermione felé.

A lány szája tátva maradt a megdöbbenéstől, akárcsak McGalagonyé. Még sosem hallotta Pitont így beszélni, csak diákokkal. És az a kijelentése a magánügyekről. Nem értette, miért ilyen fontos a professzornak, hogy kettőjük közt maradjanak a dolgok. Hacsak… á nem az teljesen lehetetlen! Még mindig képtelenség volt számára az, hogy egy ilyen tökéletes, karizmatikus, és mindenek felett 40-es éveiben járó férfi, egy ilyen kislányba szeressen bele.

Pedig nem tudta, hogy Piton szíve kezdett felolvadni a társaságában. Amikor a különórákon voltak, meggyőződése volt, bármilyen vicces dolgot is fog mondani, a lány nem fog nevetni rajta, mivel ő a pincében lakó denevér. Amikor meghallotta gyönyörű kacaját egyből egy arc ugrott be neki, ami az elmúlt években fájdalmat okozott neki, de akkor boldogsággal, melegséggel töltötte el. Lily képe jelent meg szemei előtt. Az ő gyönyörű, szikrázó mosolya, csilingelő hangja visszhangzott a fülében, miközben nevetett. Nem értette, mikor meghallja a nevetését, miért nem érzi azt az űrt, fájdalmas ürességet, amit Lily vájt belé. Igaz, az ötlet csak úgy kimondva furcsán hangzik, de így, hogy átélte sokkal hihetőbbnek tűnt. Perselus Piton beleszeretett Hermione Grangerbe. Efelől nem volt kétsége a tanárnak, de afelől, hogy a lány is viszont szereti-e, mérhetetlenül sok. Próbált szépen, lassan változtatni a hozzáállásán, modorán, hanghordozásán, hogy a lánynak ne tűnjön fel. Hermione szépsége sem könnyítette meg a helyzetét. Bár nem volt egy kiemelkedő, feltűnő szépség, ha az ember jobban megnézte kitűnik a maga ragyogásával a többi lány közül. Göndör haja megszelídült, hosszú loknikban hullik kecses vállaira, vonásai finomabbak, nőiesebbek lettek, csípője gömbölyded, lábai vékonyak és hosszúak. Ez minden férfi álma, bár a kamaszok inkább egy piszkafa lábú, hisztik kis csontkollekció után futnak. Ki érti őket? Piton nem, az biztos. Neki Hermione volt az álomnő minden szempontból. Kellett neki. Akarta őt. És amit Perselus Piton akar, azt meg is szerzi magának.

Délután kissé lehűlt a levegő, és a felhők eltakarták a napot, így hozva enyhülést a kastélyban lakókra. Hermione széles mosollyal a száján sétált a folyosón és közben átrepült egy kósza gondolat az agyán. Fontolgatta egy-két pillanatig, megéri-e kissé dilinyósnak tűnni az éppen erre járók szemében, de nem bírt ellen állni a kísértésnek. Oda sétált az egyik ablakhoz szélesre tárta, beengedve a kellemesen hűs levegőt, majd intett egyet pálcájával és megszólalt egy fülbemászó dallam. Emlékezett rá, az unokahúga erre a számra táncolt a szalagavatóján. Behunyta szemeit, ringott egy kicsit a dallamra, míg bele nem jött a ritmusába, majd elkezdett lassan körbe-körbe forogni. Szélesre tárta karjait és a teste körül mozgatta. Magában dúdolta a dallamot és a szöveget mondta magában. Még mindig nem hitte el, mi történt vele. Csak egy dologban volt biztos. Szerelmes volt Perselus Pitonba.

Reggeli után Hermione felállt és kiment az előcsarnokba. A megbűvölt felmosó éppen egy piszkos sarkot mosott fel. A lány el volt merülve gondolataiban, azon gondolkodott, miért ilyen kuszák az érzései. Nem hitte, hogy egyszer bizonytalan lesz abban, mit érez. Mintha ott lenne előtte a megfejtés, de egy vékony fátyollal letakarták volna, és csak az utolsó megerősítésre vár, hogy le tudja emelni a leplet. Miközben ezen gondolkodott, oda ért a lépcsőhöz, ami előtt a felmosó nemrég mosott fel, egy kis pocsolyát hagyva maga után. Hermione nem vette észre és megcsúszott a lába a síkos padlón. Elvesztette egyensúlyát, és miközben zuhant a padló felé próbált valami kapaszkodót keresni, de csak a levegőt markolászta kezével. Félúton hátulról elkapta két erős kar, felhúzta és szorosan összezárultak dereka körül. Hermione lihegve, gondolkodás nélkül a kar tulajdonosának mellkasához simult és kezét a vállára tette. Ránézett a mellkasra, ami biztonságot támaszt nyújtott neki. Fekete. Ránézett a vállakra, ahol szintén fekete anyag borította a meglepően izmos és erős karokat. Nem volt elég bátorsága felnézni megmentője arcába, mivel jól tudta ki az. Talán ha azt hiszi, még mindig meg van rémülve, akkor nem engedi el legalább egy-két percig. De miért akarta ezt?

- Jól van, Miss Granger? – kérdezte mély, lágy hangon Piton.

Halkan felsóhajtott a lány. Imádta hallani ezt a hangot. Mindig, amikor a tanár beszélt, mintha selyem ruhával ölelné körül a testét. Lágy. Mégis határozott. Egyszerre tud vele dicsérni és szidni, kedveskedni és dorgálni. Eszméletlen.

- I… igen, tanár úr – dadogta Hermione. – Köszönöm.

- Ennek örülök – köszörülte meg a torkát és elhúzódott a lánytól. – Máskor figyeljen a lába elé, ha kérhetem – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Természetesen, professzor úr – biccentett a lány.

- Még szerencse, hogy kérni akartam valamit magától és kijöttem. Még a fejét is betörhette volna, ahogy magát ismerem – csillant meg egy kis huncutság a tanár szemében.

- Oh, igen? Hát köszönöm, hogy legalább ebben kiszámítható vagyok – söpört egy kósza tincset a füle mögé és kissé elpirult. – Mondja csak, miről akart velem beszélni?

- Csak arra gondoltam, lejöhetne hozzám kivételesen napközben, igaz nem minden hátsó szándék nélkül – húzta a száját Piton.

- Mondja csak, miről lenne szó? – tette karba a kezét Hermione és oldalra biccentette a fejét.

- Madame Pomfrey szólt, hogy kifogyott az érzéstelenítő főzetekből. Ez egy sima ötödikes anyag, szóval gondolom nem fog magának sok gondot okozni – mondta kimértem és szemeivel végig a lány arcát fürkészte.

- Hm – bólogatott a lány. – Miért is ne? Kell a változatosság, nem igaz? – eresztett meg egy mosolyt a tanárra és megrántotta a vállát.

- Rendben – vette le a szemét Hermionéról és a pinceajtó felé bökött a fejével. – Ismeri a járást.

A lány szinte letáncolt a pincébe, annyira fel volt dobva. Hogy miért? Maga sem tudta. Benyitott a jól ismert szobába, megszokásból leült a karosszékbe és keresztbe tette a lábait. Jól tudta, tíz percbe telik mire a tanár minden hozzávalót összeválogat és előkészíti azt, amit másra sosem bízna és nem állt szándékában egész végig állni. Nagy meglepetésére Piton felállította a székből és beküldte a szertárába.

- Mit ücsörög ott? Nem azért hívtam le hogy itt lopja nekem a napot. Menjen szépen és keresse ki a hozzávalókat. Egy kettő! – mutatott egy kisebb ajtó felé és ő pedig a már asztalon lévő szalamandra farkakat kezdte felaprítani.

Hermione felállt és bement a szertárba. Kicsi helyiség volt, de a fal minden négyzetcentiméterét polcok fedték és azokon ott csücsültek a felcímkézett, kissé poros tárolóedények. Nem hitte volna, hogy ilyen rendetlen is lehet egy ilyen kis szoba. Végig nézett egy polcot és semmilyen logikát nem talált az elrendezésben, mintha csak úgy oda lettek volna hajigálva minden odafigyelés nélkül.

- Nagy szükség van itt egy női kézre – állapította meg és megcsóválta a fejét.

Nem csoda, hogy annyi ideig tartott bármit is megtalálnia ebben a kupiban. Elkezdte olvasgatni a címkéket és alig talált meg bármit is ilyen nagy felfordulásban. Először a békalábakat találta meg, utána a hegyi vízbe áztatott mohát. Nagyon ritka, hogy ilyen jó minőségű mohát kap az ember. Jól ismert a hatása, még az elsősök körében is. Egyetlen cseppje átégeti a bőrt, a húst, de még a csontot is. Valamiért az üstöt nem lyukasztotta ki, senki sem tudja megmondani miért. Csak talán Percy. Megpillantott egy másik összetevőt egy üvegcsében, a nefelejcs virágszirmokat. Közvetlenül a sárkányvíz mellett volt. Felnyúlt, hogy levegye, de kissé magasan volt. Lábujjhegyre állt és sikerült elérnie az üvegcsét. Megmarkolta, de sajnos a kezével megbillentette a sárkányvizes üvegcsét, és leesett a polcról, egyenesen Hermione felé. A lány felsikkantott, mivel tudta, ha a szemébe megy a folyadék, megvakítja. Elfordította a fejét. A palack egyre közelebb került hozzá, de mielőtt a lányra hullhatott volna a permet kicsapódott az ajtó Piton rontott be, elkapta a derekánál és a földre rántotta olyan gyorsan, ahogy csak bírta. Az összes sárkányvíz a tanár hátára loccsant, de mivel a szövetben nem tud kárt tenni, nem lett semmi baja. Hermione a földön feküdt, kissé kicsavarodott pózban, felette a professzor. Megrémült szemeit Piton hasonlóan ijedt szemeibe fúrta. Mindketten lihegtek. A lány az ijedtségtől, Piton meg az adrenalin lökettől, amit a lány sikolya váltott ki belőle. Lassan lenyugodott légzésük, de szemeik nem váltak el egymástól. Piton még mindig Hermione derekát ölelő karját szorosabbra fogta és közelebb hajolt a lányhoz. Hermione kutatva nézte a férfi szemeit. Nem tudta mit lát benne, csak azt tudta, nem olyan mint máskor szokott lenni. Sokkal emberibb, sokkal kedvesebb. Egyszerűen nem talált rá szavakat, milyen gyönyörűnek találta. Ő is kicsit közelebb húzódott megmentőjéhez. Már másodszor mentette meg egy nap alatt. Orruk már szinte összeért és a másik leheletét is érezték egymás bőrén. Érezhetően forrósodott körülöttük a helyzet. Már csak egy centi távolság volt kettőjük között és minden másodperccel csak egyre csökkent és csökkent…

Az álarc mögött - 5. fejezet

5. fejezet

A lila bájital

Hermione boldogan vette el a csészét az asztalról és egy nagyot kortyolt belőle. Piton leült mellé és feszülten figyelte, mikor kezd el hatni a tea.

- Köszönöm professzor, ez nagyon finom – mosolygott a lány szokásos mosolyával.

- Nincs mit, Granger – válaszolt a tanár kicsit feszülten.

Vajon miért nem ütötte még ki a tea? Talán lejárt a szavatossága? Úgy látszik, nem fogja megtudni az igazságot.

Pár pillanat múlva Hermione szemei üvegessé váltak és meredten nézte a csészében gőzölgő teát. Még akkor sem reagált, amikor Piton kivette a kezéből a csészét és az asztalra tette.

Finoman hátra döntötte a lányt, hogy kényelmesen üljön, elő vette a pálcáját és Hermionéra szegezte.

- Legre mens mentis

Piton fejét ellepték Hermione gondolatai. Próbálta lecsillapítani őket és próbálta meghallani azt, ami rá is vonatkozik. Hallotta, mennyire utálja Lavandert, szerinte Ron egy tuskó, és, hogy utálja a kelbimbót. Összefüggéstelen gondolatfoszlányok.

Tíz percig hallgatta ezeket az értelmetlen gondolatokat, amikor meghallotta a saját nevét, de csak a nevét, semmi mást. Halkulni kezdtek a gondolatok a fejében. Ezek szerint a tea hatása nemsokára elszáll. Kétségbe esetten próbált odafigyelni a lány gondolataira, de azok elnémultak, és Hermione is kezdett magához térni. Piton kicsit hátrébb ült és felvette a szokásos, nemtörődöm álarcát.

Hermione bágyadtan pislogott és a homlokára tette a kezét. Ez az egyik mellékhatása a teának, a fejfájás.

- Mi történt? – kérdezte fáradt hangon.

- Úgy látszik nem aludt eleget az este – mondta teljes nyugalommal Piton.

- Oh. Sajnálom – mondta és elnyomott egy ásítást.

- Semmi baj, Miss Granger. Nos, a legutóbb elméletet tanultunk, akkor most gyakorlattal folytatjuk. Melyik főzetet szeretné elkészíteni? – Felállt a kanapéról és az üsthöz sétált.

- Nem is tudom. Valami nehezet, ami kihívást jelent – gondolkozott hangosan.

- A híres Granger tudásvágy. Nos, ha ezt szeretné, akkor tudom ajánlani az Amorteinta főzetet – vigyorodott el a tanár. – Mit is kell tudni róla?

- Az Amorteinta a világ legerősebb szerelmi bájitala – darálta a lány, mintha könyvből olvasná. – Felismerni, a jellegzetes spirál alakban felszálló gőzéről lehet. Mindenki más illatúnak érzi, olyannak, ami számára kedves.

- Hibátlan. Tíz pont a Griffendélnek – halkan beszélt, de Hermione mégis tisztán értette.

Piton pontot adott a Griffendélnek? És nem levonta őket? Itt valami nagyon nincs rendben. Vagy csak kedves akart lenni? Hisz ő Piton. Sosem kedveskedne senkinek. De talán mégis, annak, akit kedvel? Ugyan ez tiszta hülyeség! Nem kedvelhet egy tizenhat éves fruskát. Ahhoz ő túlságosan… érett.

- Valami baj van, Miss Granger? – kérdezte, tetetett érdeklődéssel, mert pontosan tudta, mi a lány baja. Azért adott a Griffendélnek pontot, hogy lássa, mit reagál a lány, és ez a döbbent arc megért minden pontot. Szerette nézni, ahogy elkerekednek, azok a gyönyörű gesztenyebarna szemek, ahogy leesik az álla, kivillantva tökéletesen fehér fogait. Szerette nézni a lány heves reakcióit, valahogy szórakoztatta.

- N… nem uram, nincs semmi baj – tért gyorsan észhez Hermione. – Szerintem kezdjük el a bájitalt. Ha nem látunk neki, nem fogunk végezni egyhamar.

- Hova siet Granger? – vonta fel a szemöldökét. – Sok időnk van estéig.

- Tessék? – kérdezte teljesen elképedve. – Az egész délutánomat itt fogom tölteni?

- Talán ellenére van, Miss Granger? – sziszegte összeszorított fogai között Piton.

Nem volt ellenére. Sőt. Örült, hogy a professzor ennyi időt szán rá és a tanulmányaira, de sajnálta, hogy nem azért marasztalja ilyen sokáig, mert kedveli.

- Nem professzor, nincs ellenemre – küldött egy mosolyt a tanár felé, de nem jött olyan szívből, mint eddig. – Akkor előkészítem az alapanyagokat és utána?

- Utána egy kicsit olvasgatunk a főzetről. – mondta a professzor, miközben lassan odasétált a könyvespolchoz. – Azt hiszem… igen itt van – felnyúlt egy magasabban lévő polcra és levett egy rendkívül jó állapotú bár öregnek tűnő könyvet. Sárkánybőr borítása volt.

Hermione elindult a tanár felé, nyújtotta a kezét a könyv felé, de Piton megfogta a csuklóját. Hihetetlen érzés volt, ahogy a hűvös ujjak finoman, vigyázva, nehogy fájjon neki a vékony csuklója köré fonódtak. Áramütés szerű érzés futott végig a gerince mentén, és a kezeiken nyugvó pillantását átirányította a professzor arca felé.

- Ezt csak az előkészítés után, Miss Granger – nézett mélyen a lány szemébe.

- Persze, uram. Elnézést – mondta kicsit rekedten Hermione és finoman kihúzta a kezét Piton ujjai közül. – Olyan szép ez a könyv. Mikori? – kérdezte érdeklődve, amikor már biztosnak érezte a hangját.

- Ezt a könyvet Dumbledor professzortól kaptam két éve, a születésnapomra. Ez az egyetlen használható ajándéka – grimaszolt és letette a könyvet az asztalra. – Nos, kezdje el felaprítani a szalamandra nyelvet, de ügyeljen, hogy négy centiméter hosszúak és fél centiméter szélesek legyenek. Ha ezt elrontja, oda a bájitalnak.

Hermione bólintott, oda ment az üsthöz, a kezébe vette az ezüsttőrt és elkezdte gondosan felaprítani az asztalon fekvő szalamandra nyelveket. Lassan és precízen végzett minden mozdulatot; egyszer sem remegett meg a keze. Piton oda állt mögé és figyelte a mozdulatait. Figyelte, hogyan vágták az apró kis kezek tökéletes alakúra az alapanyagot.

Hermione kicsit ideges lett és túl messzire rakta a tőr pengéjét a nyelv szélétől. Piton szerencsére ezt észrevette és gyengéden a lány vállára tette a kezét, ezzel elérte azt a hatást, amire számított, Hermione félbe hagyta a mozdulatát.

- Ez nem lesz így jó – suttogta lágyan a fülébe.

Megremegett a mély, zengő hangjára és távolabb húzta a tőrt a nyelvtől. Piton kivette a kezéből a kést és elvégezte az utolsó mozdulatokat. Letette és elhúzódott.

- Folytassa a sárkányszívvel. De most jobban figyeljen oda – dörmögte halkan távolabb a lánytól.

Hermione adott magának pár pillanatot, hogy kicsit csillapodjon a keze remegése. Elvette a sárkányszívet, felvagdosta ezúttal teljesen tökéletesen. Fél óra múlva minden hozzávaló fel volt vagdosva és a griffendéles éppen elmosta az eszközöket, miközben Piton azon törte a fejét, hogyan bizonyosodhat meg róla, a lány belészeretett, de ami még fontosabb, hogyan bírja rá, hogy kimondja az érzelmeit.

- Miss Granger – mondta halkan, de a kristálynál is tisztábban csengett a hangja.

- Igen, uram? – fordult Piton felé Hermione.

- Nem lett éhes? – állt fel a kanapéról és elővette a pálcáját.

- Csak egy leheletnyit – mosolygott kínosan a professzorra.

Egy pillanat múlva a gyomra úgy döntött, megkordult, ezzel még kínosabb helyzetbe hozva Hermionét, aki el is pirult.

- Csak egy kicsit? – vonta fel a szemöldökét és sóhajtott. – Mit kér?

- Nem kell ennyit fáradoznia – vágta rá gyorsan a lány. – Majd felmegyek a nagyterembe és ott eszek.

- Szó sem lehet róla – mondta ellenvetést nem tűrő hangnemben, lendítette a pálcáját és máris ott gőzölgött az asztalon a sült hús, a rizs és a két kacsó sütőtöklevet sem felejtette ki.

Piton oda sétált a kanapéhoz, leült és szedett két tányérra. Felnézett Hermionéra és elvigyorodott.

- Nyugodjon meg nem harapok – veregette meg maga mellett a kanapét.

A lány vonakodva bár, de engedelmesen odament és leült a tanár mellé. A professzor a kezébe nyomta a tányérját az evőeszközökkel és elkezdtek enni. Kínos csönd telepedett közéjük, ezért Hermione megpróbálta oldani egy kis beszélgetéssel.

- A könyvön kívül mit kapott az igazgatótól a szülinapjára? – motyogta el félszegen a kérdést.

Piton magában elmosolyodott a lány bátortalanságán, lenyelte a falatot és válaszolt.

- Általában édességet kaptam, ami mindig a szemetesben kötött ki. Pár éve kaptam tőle egy bolyhos sapkát, de nem élte túl a szabdaló átkomat – mondta elmerengve, amiből Hermione nevetése térítette magához. Meglepődötten nézte a lány nevető arcát. Még sosem nevettette meg egyik diákját sem.

- Elnézést tanár úr – mondta még mindig mosolyogva, könnyeit törölgetve a szeme sarkából.

- Én nem nevettem így, amikor megláttam rajta a lelógó bojtokat – morogta és beleivott a töklevébe, amit majdnem ki is köpött, mert a lány megint nevetni kezdett.

Ez egyszerűen eszméletlen. Még sosem érezte ilyen oldottan magát senki társaságában és ennek a griffendéles diáknak sikerült elérnie valamit, amit még Dumbledor sem ért el. Halványan elmosolyodott, de mielőtt a lány megláthatta volna, elrejtette. Még nem jött el az ideje, hogy ezt lássa. Bekapott egy falat rizst, és Hermionére nézett.

- Befejezte? – nézett kedvesnek is mondhatóan.

- Oh. Persze – mosolygott a lány. El is felejtette, hol van, annyira jól szórakozott.

Teljesen megváltozott a véleménye Pitonról. Bárki mondhatta volna, egy kibírhatatlan tuskó, nem hitte volna el. Kezdte megismerni a falak mögött megbúvó Pitont és örült, hogy esetleg még közel is kerülhet a professzorhoz. Bár, ezt aligha nevezhetjük közelnek. Piton még csak el sem mosolyodott, mondjuk az elég furcsa lett volna. Az is szöget ütött Hermione fejében, milyen készséges lett a tanár. Vajon akar valamit? Vagy kíváncsi valamire? Ki kellett derítenie. De hogyan? Nem kérdezhet rá mert az túl feltűnő lenne. Ha kihívó lenne, az szintén feltűnne a professzornak.

Nem volt más lehetőség, maradt a megfigyelésnél. Figyelte, hogyan vette elő a pálcáját, milyen kecsesen rajzolt le pár kört a csuklója segítségével és, minden egyes edény nyomtalanul, hibátlanul eltűnt. Úgy tűnik túl sokáig figyelte, mert Piton szóvá tette.

- Azt ne mondja, hogy bűbájtanból is korrepetáljam – húzta a száját a tanár.

Hermione elkapta a fejét és halkan, enyhén elpirulva motyogott egy nemet. Felállt, oda sétált az üsthöz és elvette a mellette fekvő könyvet. Fellapozta és olvasgatni kezdte a receptet. Már elolvasta és félig-meddig memorizálta is, de furcsállott valamit. Túl nagy volt a csönd. Hátra nézett és senkit sem látott. Ellépett az asztaltól és hevesebben körbenézett. Piton nem volt ott. Akkor merre lehet? Nem hallotta, hogy kiment volna. Egyedül hagyta? De miért? Talán Dumbledor kérte meg valamire és halaszthatatlan az ügy. De legalább köszönhetett volna. Ez nagyon furcsa. Jobbra fordult és nyitva volt egy ajtó. Nem a bejárati ajtó volt. Az sokkal nagyobb. Ez egy kicsi, fekete ajtó volt és hívogatóan, félig nyitva volt. Tudta a lány, hogy ezt nem lenne szabad, de megindult az ajtó felé. Úgy érezte, mintha Kékszakáll várában lenne és előtte, a tiltott ajtó.

Pár lépés múlva elérte az ajtót. Itt volt az utolsó lehetősége. Csak sarkon kell fordulnia és ugyan ezt az utat a másik irányba megtennie. De nem volt rá képes. A kíváncsisága győzött a józan ész felett és szélesre tárta az ajtót.

Mit várt? Egy nagy szobát tele fényképekkel vagy emlékekkel? Egy üres szobát, aminek a közepén ott áll Piton és leleplezi, milyen kotnyeles? Vagy talán egy szobát tömve halálfalókkal? Már ő sem tudta, mert minden gondolatot kisöpört a fejéből, amint meglátta, valójában mi rejtőzik az ajtó mögött.

A szoba falai méregzöldre voltak festve, amit itt-ott festmények takartak el. Az egyik fal nem látszott ki a könyvespolcok mögül, tele voltak bájitalokról, varázslatokról szóló könyvekkel. Az ajtóval szembe volt egy nagy íróasztal, rajta pergamenek kusza halmaza, üres tintásüvegek, egy zöld búrájú asztali lámpa és egy üres borospohár. Elnézett jobbra és megpillantott egy kandallót, amiben égett a tűz. Nem értette, miért, hisz senki sem volt a szobában. Vagy mégis? Visszairányította a pillantását az íróasztalhoz és észre vette, hogy áll mögötte egy szék, és ül benne valaki, de a sötét miatt nem látta jól az arcát. Magában tudta, hogy ki az, hisz senki sem jön ide csak ő, mégis közelebb lépett.

- Csak nem kíváncsi, Miss Granger? – hallatszott a gúnyos hang.

Hermione megdermedt és nem mert mozdulni. Érezte, hogy most valami nagyon nagy hibát követett el. Ez a professzor magánlakosztálya volt, a magánszféráját sértette meg. Pedig olyan jól haladtak egy szorosabb kapcsolat felé és most mindent elrontott. Csak azt remélte, hogy nem fogja felfüggeszteni a magánórákat, hisz olyan sokmindent megtanult tőle. Szerette ahogy magyaráz, sokkal türelmesebben és világosabban mint az óráin. A gyakorlati oktatásnál mindig lesben állt, hátha elront valamit, de most csak őrá figyelt. Amikor kikapta a kezéből a kést, amikor oda adta neki a könyvet, amikor megfogta a kezét. Lehet, hogy mindent egy buta mozdulattal elrontott. Remélte, hogy nem így lesz, de nem fűzött hozzá túl sok reményt.

- Elnézést professzor. Én csak…

- Kíváncsi volt? – vonta fel az egyik szemöldökét Piton.

- Igen – ismerte be szégyenlősen a lány.

- Ez természetes dolog – állt fel a székből teljes nyugalommal a tanár.

Hermione nem hitt a fülének. Piton nem szidta le, amiért betört a szobájába? Egy olyan helyre, ahol a magánéletét éli és a személyes dolgai vannak? Ez már túl furcsa volt. Nemrég még egy elrontott mozdulatért is kiabált. Talán azért ilyen elnéző, mert akart tőle valamit? Vagy csak nem zavarta? Ez az egész olyan zavaros volt. Amióta felébredt, olyan furcsán viselkedett vele. Biztos történt valami, amiről nem tudott.

- Nos ott óhajt állni még néhány órát vagy inkább kimegyünk és folytatjuk, amit elkezdtünk? – vonta fel a fekete, ívelt szemöldökét a most már nem olyan szigorúnak látszó tanár.

Hermionénak egy csapásra megváltozott a véleménye róla. Az eddigi szigorú, zsémbes, szinte elviselhetetlen tanár, hihetetlen, de sokkal elviselhetőbb, szinte kedves lett. Nem tudta hova tenni ezt a változást. Vajon minek a hatására történt ez? Egy biztos, nem haragudott Hermionéra. A tanár ellépett az asztaltól és a lány felé sétált. Nem siette el a lépteit, kiélvezte, hogy a lány attól tart, mikor fog kitörni belőle a kiabálás. De hiába várt, mert nem volt mérges. Sőt. Elégedett volt, mivel ez is a terv része volt. Egyre többet megmutatni a magánéletéből, míg ő is részesévé válik. Hogy miért akarta ezt? A fene tudja. Csak azt tudta, ezt a lányt nem érdemli meg egy hormonokkal teli, agyalágyult, tizenéves fiúcska. Nem. Ennek a lánynak egy érett férfire van szüksége, akit az agya és nem egyéb testrésze irányít. Azt nem hitte, hogy ő erre a legalkalmasabb, de jelen pillanatban nem csak a lány érdekeit tartotta szem előtt. Ő is vágyott már egy kis társaságra. Hermionéval jobban el tudott beszélgetni értelmes témákról, mint a legtöbb tanárral ebben az iskolában. Eszes lány volt, de nem annyira, hogy tudja mikor akarja egy férfi az ágyába csábítani és utána becsukni az orra előtt az ajtót. Ő sosem tenne ilyet. Ő megbecsülné. Ő mindig tisztelné, hisz mindig is tisztelte a gyengébbik nemet. Vagyis ebben a pillanatban ő a legalkalmasabb rá, hogy birtokolja ennek a törékeny lánynak a szívét. Csak ő és senki más.

A terve eddig tökéletesen ment. Hermione az üst fölé görnyedt és egyenként a bájitalhoz adta a csápfűleveleket. Kevert rajta ötöt, majd hozzá adott még egy levelet. Tökéletes. Ahogy a könyv is leírta halvány lilára színeződött a főzet.

- Szép – mondta a lány elmerengve.

- Hogyan mondta, Miss Granger? – kérdezte a tanár felnézve a könyvből, amit éppen olvasott.

- A színe. Nagyon szép. A lila a kedvenc színem – válaszolt kissé elpirulva Hermione.

- Oh, igen? Hát a lila tényleg szép szín. – Piton megeresztett egy mosolynak is mondható szájgörbítést a diákja felé, aki elkerekedett szemekkel figyelte.

Nem csak kedves, de még mosolyog is? Ez már egy kicsit sok volt neki. Igyekezett túltenni magát rajta, de nem ment egykönnyen. A mosoly, a kedvesség, a megértés… minden olyan furcsa volt. Nem tudta miért, de úgy érezte, nem csak szimplán kedves volt. Úgy gondolta, van más is a háttérben, de azt nem hitte, hogy gonosz szándék. Sokmindent el tudott képzelni róla, de azt nem, hogy ártani tudna egy diáknak, főleg egy lánynak.

Elkészült a bájital. Ötven percig főtt kis lángon és addig egyikük sem szólt egy szót sem. Piton azért, mert nem akarta elsietni a dolgokat, Hermione meg gondolkodott, miért csinálja ezt a sok furcsaságot a tanár. A lány oda lépett a főzethez, egy lombikba töltötte és oda adta a tanárnak.

- Szép munka, Miss Granger – mondta enyhén elismerően a tanár.

- Köszönöm, professzor. – Már megint elpirult. Utálta, hogy ilyen pirulós fajta.

Hermione felszedte a táskáját a földről, a vállára akasztotta és elindult az ajtó felé, de még visszafordult a tanárhoz.

- Uram – kezdte félszegen.

- Mondja csak – próbálkozott a tanár bátorító hangnemben, de úgy látta nem nagyon jött össze, mert a lány kicsit megszeppent.

- Csak… én… nagyon jól éreztem magam ma délután! – gyorsan elhadarta a szavakat és már ki is futott az ajtón.

Piton egy pillanatig ledöbbenve állt majd mosolyogva megrázta a fejét.

Az álarc mögött - 4. fejezet

4. fejezet

Titkok

Az ajtó szinte azonnal kinyílt és ott áll a másik oldalán egy kipihentebb, nem olyan morcos kedvű Piton. Félreállt az útból és betessékelte a lányt. Bement, szinte megszokásból odaballagott a kanapéhoz és belesüppedt a kényelmes habszivacsba.

- Szóval – ült le a lány mellé a professzor – mivel szeretné folytatni a tanulmányait? Elméleti vagy gyakorlati oktatással?

- Tessék? – kérdezte döbbenten Hermione.

Az, hogy nem emlékszik a délelőtti beszélgetésünkre várható volt. De megkérdezi, hogy mit akarok? Ez kicsit furcsa.

- Vagy ha nem akar választani, én is megmondhatom – dőlt hátra unottan.

- Legyen elméleti oktatás – mosolygott a griffendéles.

- Istenem, Granger. Maga mazochista – forgatta a szemeit. – Komolyan, maga engem is ki akar nyírni.

- Rendben, akkor beszéljünk valami másról – fordult testtel a tanár felé.

- Mire gondol Miss Granger? – vonta fel a szemöldökét.

- Arra, amiről a folyosón beszélgettünk – nézett mélyen a férfi szemébe.

- Sajnálom Granger, megint szitál az agyam – felelte könnyedén Piton, hogy kibújjon a válasz alól, de Hermione nem adta fel ilyen könnyen.

- De professzor! Miért nem mondja el? Azt mondta, hogy most megbeszéljük! – győzködte Pitont.

- Ó istenem – sóhajtott a tanár. – Ha magának ez olyan fontos, hogy nem hagy miatta élni, rendben, elmondom. Kapaszkodjon a szoknyájába, mert meglepő egy történet lesz. Mielőtt belekezdek, ne hozzak valamit magának enni vagy valami? – kérdezte reménykedve, hátha ezzel megúszhatja a válaszadást.

- Professzor! – csattant fel Hermione.

- Jól van, jól van – forgatta meg a szemeit Piton. – A lényeg az, hogy régen volt egy cicám, de sajnálatos módom meghalt, pont, mint minden élőlény ezen a bolygón. Na, erre volt annyira kíváncsi?

- Ezt nem is tudtam – mondta döbbenten a lány.

- Honnan tudta volna? Szóval, amit mondani akarok ezzel az, hogy megértem, mit érez – nézett a lány mogyoróbarna szemeibe.

Hermione szinte elmerült az ében színű szemekben. Megnyugtató volt, és melegség öntötte el a mellkasát miközben nézte. Nem tudta mi ez az érzés, de azt tudta, hogy csak akkor érzi ezt, amikor Piton szemeibe néz. Se Draco, se Ron szemeiben nem találta meg ezt a melegséget.

- Szóval elmélet igaz Miss Granger? – törte meg a csendet Piton.

- Tessék? – kérdezte a lány, mintha álomból ocsúdott volna fel.

- Tudja, Granger, ez egy különóra, nem lelki segélyszolgálat. De, ha meg szeretne még beszélni valamit, akkor ki vele, mert nem venném jó néven, ha csak pazarolnám az időmet.

Hermione el akarta mondani, hogy milyen jól esik a professzor szemeibe néznie, hogy milyen megnyugtató a közelsége, hogy jól érzi magát vele, de ez nagy meggondolatlanság lett volna a részéről, ezért inkább hallgatott.

- Nem professzor. Nincs több gondom – mosolygott Pitonra, akinek ettől a kedves, sugárzó mosolytól, megint megemelkedett a vérnyomása.

Belekezdtek a tanulásba. Piton a mérgező összetevőknél jelentkezhető mellékhatások felismerését magyarázta, ami ugyan fontos anyagrész, de Hermione figyelmét elvonta a professzor szép keze. Olyan szép és sima. Biztos a sok gyógynövény miatt. Milyen puha és gyengéd lehet. Hirtelen azt szerette volna, hogy megérinthesse legalább egy másodpercre.

- Miss Granger! Maga egyáltalán hallja, amit mondok?! – kérdezte Piton ingerülten.

- Hm? Tessék? Ja, persze, igen – mondta zavartan Hermione.

- Akkor ismételje el, amit mondtam – csukta be a tankönyvet, hogy a lány véletlenül se tudja kilesni a helyes választ.

- Nos… ha a csápfű levelét hosszúkás alakúra vágjuk, akkor a rostok nem engednek annyi…

- Granger, az istenit! Ezt negyed órával előbb magyaráztam! – kelt ki magából Piton.

- Bocsánat, de nem tudok oda figyelni.

- Ez esetben jobb lenne, ha inkább felmenne a hálókörletébe. Nincs igazam? – kérdezte pókerarccal a tanár.

- De igen – állt fel a kanapéról és felvette a vállára a táskáját. – Akkor majd holnap találkozunk.

- Menjen már a toronyba, mert én is álmos vagyok – morogta barátságtalanul.

- Magának is jó éjt – mosolygott a tanárra, majd kiment a szobából, magára hagyva a megdöbbent Pitont.

Másnap reggel sokáig volt ágyban, és olvasgatott egy bájitalos könyvet. Nem akarta, hogy a tanár csalódjon benne, szóval megpróbált minél többet olvasni a tegnapi tananyagról. Csak akkor tette le a könyvet, amikor gyomra panaszosan felmordult. Felvett egy farmert, egy vastag, hosszú ujjú piros pulcsit, és lement a klubhelységbe. Alig tett meg pár lépést a kövér dáma portréjáig, máris Ginny állta az útját.

- Mio, jól vagy? – kérdezte aggódva a vöröshajú lány.

- Persze, hogy jól vagyok. Miért lennék rosszul? – kérdezte értetlenül.

- Hát Csámpás miatt. Tudod tegnap meghalt – magyarázta Ginny.

Tényleg Csámpás! Ez ki is ment a fejemből. De miért? Hisz annyira szörnyű ez az egész. Nem értem magamat. Talán Piton miatt? Tegnap annyira lekötött, hogy el is felejtettem minden gondomat. Eddig sosem történt ilyen. Vajon miért pont vele.

- Mio hallasz?! – kérdezte már sokadára Ginny, elbambult barátnőjétől.

- Hm? Persze. Figyelek.

- Az értelmes arckifejezésed is erről árulkodik – forgatta a szemeit.

- Bocsi, csak elgondolkodtam.

- Min gondolkodtál? – kérdezte izgatottan Ginny.

- Hát azon, hogy… inkább hagyjuk – gondolta meg magát Hermione.

- Jaj, mondd már! – győzködte. – Nagy dolog lehet, ha Csámpást ki tudta űzni a fejedből.

Hermione gondolkodott egy kicsit azon, hogy mit mondjon Ginnynek, végül arra jutott, hogy az igazat mondja, hiszen ő a legjobb barátnője. Biztos meg fogja érteni.

- Emlékszel, pár napja beszélgettünk a pasikról a bagolyházban.

- Igen – bólintott Ginny.

- És nem találtunk senkit a diákok közül.

- Igen – bólint.

- És a tanárokról kezdtünk viccelődni.

- Igen – még egy bólintás.

- Hát képzeld el, bejön az egyik tanár – mosolygott Hermione.

- Igen… TESSÉK?! – majd kiugrottak a szemei döbbenetében.

- Pszt! Nem akarom, hogy mindenki megtudja – nézett közül aggódva.

- Oké megpróbálok halkabb lenni – mondta kicsit lenyugodva. – Kiről beszélsz? Ugye nem Hagridról?

- Nem – mondta kuncogva Hermione. – Nem Hagrid, hanem Piton.

- TESSÉK?! – ma már másodszorra kerekedtek el a szemei.

- Jaj, Ginny halkabban.

- Mio ugye nem gondolod komolyan? – kérdezte reménykedve.

- Miért ne gondolnám komolyan? – fonta össze maga előtt a karjait.

- Mert ez őrültség! – mutatott rá a valóságra kicsit nyersen.

- Kösz, ez jól esik – mondta kicsit felháborodva. – Elmondom neked, hisz megbízok benned, erre te meg azt mondod, hogy őrültség.

- Bocsi, de ez tényleg nem szokványos dolog – nézett bocsánatkérően Hermionéra.

- Rendben, nincs semmi gond. Őszintén szólva magamnak is nehezen vallottam be, hogy így van. Pedig ez egyértelmű, hiszen tegnap le sem vettem róla a szemem egész este. Még a magyarázatára sem figyeltem. Jaj, Ginny ez olyan rossz, hisz ő biztos nem lesz szerelmes egy kis fruskába, aki ráadásul a diákja is – sóhajtott lemondóan.

- Hermione ne bánkódj – simogatta meg a lány karját. – Lehet, hogy ez csak rajongás és csak összekevered a szerelemmel. Lehet, hogy pár hét múlva el is tűnik.

- Lehet.

Hermione ott ült a legelső padban az üstje fölött és hozzáadott 6 csepp szőlőlevet a főzetéhez. Már annyiszor olvasta ezt a receptet, hogy kívülről fújta, ezért nem igényelt különösebb odafigyelést. A főzet helyett Pitont figyelte, aki éppen Harry munkájában keresett kifogásolni valót, és mint mindig talált is.

- Potter. Miért méregzöld színű a főzete? – kérdezte közönyös hangon.

- Azt magam sem tudom professzor – vágott vissza hidegvérrel Harry.

- Valaki tudja? – fordult a többiek felé.

Senki sem emelte fel a kezét Hermionén kívül.

- Igen, Miss Granger? – nézett a lányra.

- Azért, professzor úr, mert a babérlevelet nem hosszúkásra, hanem kockára vágta, ezért sok levet eresztett.

- Hm. Igen Miss Granger. Helyes a válasz. – Visszafordult az asztala felé és elsétált a diákok mellett.

Mindenki elhűlve nézett Pitonra. Még egyszer sem hallottak olyanról, hogy beszólás nélkül hagyta volna egy griffendéles diák válaszát.

Hermione nézte, ahogy Piton oda megy az asztalához, neki dől és végig néz a diákokon, akik egyből a bájitallal kezdtek el foglalkozni. A professzor szeme megakadt Hermionén. Egy kis ideig farkas szemet néztek, majd a lány inkább félrenézett és a padlót vizslatta. Piton nem tudta mire vélni ezt a gesztust, hisz eddig mindig sokáig néztek farkas szemet az óráin. Rendszerint ő nyert és a lány majdnem sírva fakadt, de most nem. Most csak bámulja a padlót. Vajon mit tett, amivel ezt váltotta ki belőle? Ugye nem rossz jelnek számít? Nem akarta megbántani vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Ahhoz túlságosan… szerette? Á ugyan. Perselus Piton senkit sem szeret. Legfeljebb csak kevésbé utál. Eddig csak egy valaki tudta megdobogtatni a szívét és ő is eldobta magától. Nem akarta, hogy ez még egyszer megtörténjen vele. Megkerülte az asztalát és leült a kényelmes, bőr székébe. Felkönyökölt az asztalra, összefonta ujjait és az állát a kezeire tette. Mindvégig Hermionét tartotta szemmel. A szemei végig futottak a csillogó, mogyoróbarna, göndör haján majd a kezeit kezdte el figyelni. Kecses ujjai finoman fogták a kanalat, amivel a bájitalt kevergette. Négyszer jobbra aztán háromszor balra. Tökéletesen mint mindig. El sem tudta képzelni, hogy fog még ilyen tehetséges boszorkányt látni. Hermione felpillantott és találkoztak a meleg, barna szemei, Piton fekete, érzelmet nem türköző szemeivel. Most nem nézett vissza, hanem megpróbált átlátni a semmit mondó szemeken. Érezte, hogy van a szemek mögött egy olyan gondolat, érzelem, ami fontos a számára. Érdeklődve csillogtak nagy szemei. Piton nem tudta, mit reagáljon erre a pillantásra. Még sosem nézett senki így rá, kivéve őt. Ennek a furcsa gesztusnak a csengő vetett véget. Hermione nem értette miért pakoltak el a többiek, amikor körül nézett világossá vált számára, hogy kicsöngettek. Ő is összepakolta a cuccait, vetett még egy utolsó pillantást Pitonra, és elindult az ajtó felé.

- Álljon meg Miss Granger – mondta Piton halkan, de parancsolóan.

Hermione megdermedt egy pillanatra majd lassan a tanár felé fordult. A szíve majd kiesett a helyéről. Vajon mit akarhat? Csak ez az egy kérdés járt a fejében. Azt remélte, hogy valami olyat fog mondani, amitől kicsit közelebb kerülnek egymáshoz, mert nagyon szeretett volna a tanár ha nem is a barátja, de úgymond a haverja lenni. Sőt ha már ábrándokat kerget, akkor miért is ne? Egyből lehetnének barátok is ugye? Nem, sajnos a való életben sose lehetnek azok. Tovább forgatta a kerekeket Hermione a fejében. Nem értette, de valamiért ő többet akart Pitontól, mint egyszerű barátság. Az a tény, hogy akárhányszor ránéz öröm tölti el a szívét, pillangók szálldosnak a gyomrában, ha valaki felidegesítette megnyugszik a pillantásától. Hát igen ez szerelem volt semmi kétség, és afelől sem volt kétsége, hogy egyoldalú szerelem.

Hermione zavartan igazgatta a szoknyája szélét és félénken, ugyanakkor várakozóan nézett Pitonra.

- Igen professzor úr?

- Mégis mit gondol, egyedül fogom eltakarítani ezt a sok kotyvalékot, amit egyesek bájitalnak hívnak? – vonta fel a szemöldökét, de közben magában jót mulatott Hermione furcsa arckifejezésén.

A lány olyan képet vágott, mint akit képen öntöttek egy vödör hideg vízzel. Egyáltalán nem erre számított. Azt szerette volna… nem is, akarta, hogy Piton elmondja, mennyire szereti, nem tud nélküle élni, és ami a legfontosabb, azt hogy még Lilinél is jobban. Ez a kijelentés nagyon szíven ütötte. Ha egyedül lett volna, akkor a kezeit maga köré fonta volna és leülne az egyik sarokba sírni. De nem egyedül volt, ezért tűrnie kellett a mellkasában levő fájdalmat, ami majd szétszakította a szívét, a tüdejét és az egész mellkasát.

Mikor sokáig állt szótlanul, Piton kezdte sejteni, hogy itt valami nincs rendben. Hermione szaporábban vette a levegőt és kicsit verejtékezni kezdett az arca, arról nem is beszélve, hogy elsápadt. Nem értette, vajon mi lehet a baj.

Nyugi kislány ez nem olyan nagy dolog. Nem tudhatja, mit érzel ezért nem mondott semmi olyat. Ez csak egy kérés volt tőle. Igaz, nem az amire számítottál, de nyugodj meg. Ez nem a világ vége. Egy ilyentől kiakadni. Tiszta szánalom. Na gyerünk! Nyugodj meg!

Hermione szépen lassan megnyugodott.

- Máris eltakarítom a főzeteket.

Ledobta a válláról a táskát és hozzá látott eltüntetni a bájitalokat. Igaz, csinálhatta volna azt is, hogy egy pálcamozdulattal eltünteti az összes üstből a bájitalokat, de akkor kevesebb időt tölthetett volna szeretett professzorával, ezért mindegyik üsthöz külön odament és fél percig szöszölt minden egyes záptojásszagú keveréknél.

Piton ezt észrevette, és vigyorgott magában. Vajon miért törekedett arra ez a kislány, hogy ennyi ideig itt maradhasson nála? Várjunk. Kislány? Jobban szemügyre vette Hermione minden részét. Szemei végig futottak szép, hosszú, karcsú lábain egészen a szoknya széléig. Még sosem látott ilyen kecses lábakat. Aztán tovább haladt, és a szemei megállapodtam a derekán. Olyan vékony. Szinte darázsderék. Hirtelen késztetést érzett rá, hogy mögé álljon, a derekára tegye a kezét és megcsókolja, de olyan gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, mint ahogy jött. Nem akarta a Szent Mungóba juttatni a lányt, mert tuti megőrülne, ha ezt tenné vele. Megint útra keltek fekete szemei egyre feljebb és feljebb, amíg el nem érték a nyakát. Itt tűnt fel neki, milyen sápadt a bőre. Majdnem, mint egy vámpírnak. Hermione megigazította a haját, akaratlanul eltakarva a nyakát. Piton morgolódott egy pillanatig, majd a haját kezdte tanulmányozni. Már nem az a szénaboglya, mint a korábbi években. Szépen, gondosan elrendezve minden egyes lokni a helyére. Ez tetszett neki. Egy nő aki nem feltűnően, de ad magára. Semmi arcváltoztató bűbáj, semmi körömhosszabbító varázslat, semmi hajszínváltó igézet. Nem mint a többi felsőbb osztályos diák. Egyszerűen felfordult a gyomra, ha meglátta Parvati Patilt vagy a kis barátnőjét, Lavander Brownt, de Hermione olyan érzéseket keltett benne, amit nagyon rég nem érzett. Érezte, hogy többé már nem tud szőrösszívű lenni ezzel a lánnyal. Már késő. Úgy látszik kezdte megkedvelni.

Idő közben Hermione végzett a bájitalok eltüntetésével és kétségbe esetten keresett valamit, amivel még elpiszmoghat egy ideig, de semmit sem talált, ezért szomorúan visszaballagott a táskájához.

- Miss Granger.

Hermione szinte már boldogan kapta felé a fejét.

- Igen professzor? – mosolygott Pitonra.

- Milyen órája lesz? – kérdezte közömbös arccal.

- Mágiatörténet – válaszolt kicsit meglepettem.

- És utána? – kérdezte és elkezdett a lány felé sétálni.

- Utána nincs órám, professzor – mondta kicsit nehézkésen, mert a pulzusa az egekbe szökött.

Vajon miért sétál felé? Miért kérdezte ezeket? Csak nem?

- A mágiatörténet nem olyan fontos. Igaz, Miss Granger? – vonta fel a szemöldökét mikor odaért a lány elé.

- I-igen, uram – válaszolt kicsit remegő hanggal.

- Remek, hogy ön is így gondolja – vigyorodott el Piton. – Akkor, ha ön is szeretné, kihagyhatná azt a dögunalom órát, és itt maradhatna velem.

Hermione köpni-nyelni nem tudott az örömtől. Nem értette ezt a gesztust, de nagyon örült neki.

- Hát persze, hogy itt maradok – mondta talán kicsit több örömmel és lelkesedéssel a hangjában, mint ami normális lenne.

- Akkor fáradjunk át az irodámba – indult el az ajtó felé és magában vigyorgott, mint a tejbetök.

Végig mentek az alagsor folyosóin és elérték Piton irodáját. A professzor udvariasan kinyitotta Hermionénak az ajtót, aki meglepődött, de utána boldogan libbent be a szobába. Még sosem látta ezt a gesztust Pitontól. Örült, hogy így viselkedik vele. Leült a szokásos helyére és Piton is leült mellé.

- Esetleg nem kér egy csésze teát vagy valami rágcsálni valót? – kérdezte Piton mézes-mázosan.

- Egy tea jól esne, köszönöm – mosolygott szívmelengetően a tanárra.

Piton bement egy ajtón, ami a lakosztályához vezetett, bement a konyhába és készítette a teát. Elő vett egy keveréket, amit csak nagyritkán használt. Ha jól emlékszik 10 éve nem is használta. Remélte, hogy jó még. Beletette egy kannába, ráöntötte a forró vizet és várt. Ettől a teától még egy elefánt is elkábult volna, annyira hatásos. Az volt a terve, hogy eltompítja Hermione érzékeit, így könnyen olvashat a fejében. Tudni akarta, hogyan érez a lány. Ha egy kicsit is undorodott attól, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, azonnal vissza fog venni. De ha nem, akkor sokszor fog Dumbledor irodájába járni.

Elő vett egy szűrőt, a csésze fölé tartotta, kitöltötte a teát és az ázott teafüvek engedelmesen a szűrőben maradtak. Tett bele egy kis cukrot és citromlevet. Felvette a csészét, semleges arccal besétált az irodájába és letette Hermione elé a teát.