Az álarc mögött - 6. fejezet

6. fejezet

Apró lépések

Április volt. Szakadt az eső, már negyedik napja. Nem csoda, hogy senki sem akart kimozdulni, de néha-néha muszáj volt, mivel a gyógynövénytan órákat kint tartották az üvegházakban. A zord időjárás ellenére fülledt, párás volt a levegő.

Hermione az ablakban ült, a párkányon és merengve nézett ki az esőbe. A fejében csak egy dal keringett. Egy buta, szerelmes dal. A szokásos sablon. Egy lány szerelmes egy srácba, aki nem veszi észre. De mi van akkor, ha a csaj nem biztos a szerelmében, de a pasi észreveszi? Olyan sok fontos kérdés, de egyikre sem találta a választ.

Nem szerette az esőt. Nyálkás és párás lesz az idő miatta. Jobban szerette, ha száraz hőség volt, vagy esetleg hideg. A havat szerette. Olyan fehér és csillogó.

Beletúrt a táskájába és elő vette a mágiatörténet jegyzeteit. Nem sokára itt az év vége, készülnie kell, különben semmire sem fog jutni. Persze, Harry és Ron még semmit sem tanultak, sőt még a beosztásukat sem csinálták meg. Tipikus. Mindig mindent az utolsó pillanatra hagynak. Sajnos ez a diákok nagyjára igaz. Gyorsan átfutotta a boszorkányokra vonatkozó részeket, de nem jutott tovább, mert valaki leült elé és kivette a kezéből a papírokat.

- Mi az Hermione, tanulsz? Nem unalmas egy kicsit? – kérdezte hitetlenkedve Draco. – Miért nem lógsz inkább együtt valakivel? Például velem – vigyorgott önelégülten a srác.

- Jaj Draco, hogy tudsz ilyenkor a lógásra gondolni, amikor ilyen közel van az év vége? – vette vissza a jegyzeteit a lány. – Inkább neked is tanulnod kéne, a zaklatásom helyett – viccelődött és megkereste, hol tartott.

Tovább olvasta a jegyzeteit és Draco csöndben figyelte. Elég idegesítő volt Hermione számára, de nem hagyta abba. Erre a jegyzetre a mai napot szánta és még hátra van 15 oldal. Elolvasni könnyen el tudta, de megtanulni nehezebb volt, mivel ez egy bonyolultabb anyagrész. Még Harry sem jegyezte le, pedig legalább ő néha szokott írni. Illetve a megbűvölt pennája. Hihetetlen volt számára, hogy a többiek még arra sem veszik a fáradtságot, hogy egy pennát megbűvöljenek.

Április tizenhatodika volt. Kevesebbet esőzött, mint a hónap elején, így nem volt annyira párás a levegő. Hermione a kissé zsúfolt harmadik emeleten ment és meglátta, hogy ki van akasztva a falra két pergamen, ami reggel még nem volt ott. Közelebb ment és megnézte őket. Az egyik pergamenre azok írták a nevüket, akik a tavaszi szünetet a Roxfortban akarták tölteni, a második pergamen a lány számára is új volt. Ez a lista a tanároknak szólt, hogy ki szándékozik az iskolában maradni. Az első helyen Dumbledore neve állt, a második pedig Flitwick professzor volt. Gyorsan végig futtatta a listát és valahol középen megtalálta azt a bizonyos nevet, amire tudat alatt vágyott. Perselus Piton. Nagyot dobbant a szíve és végig futott a fején egy gondolat. Vajon mit szólnának hozzá ha az idén itt töltené a szünetet? Valószínű senki sem halna bele, mert nem az a bulizós fajta lány. Sosem tudta annyira értékelni Fred és George vicceit, mint Ron és Harry. Előkotorta a táskájából a pennáját és oda firkantotta a nevét Luna macskakaparása alá. Elégedetten biccentett egyet és elsietett órára.

Április tizenhetedike. Hermione felült az ágyában, nyújtózott és körbe nézett. Senki sem volt a hálószobában, csak ő. Már mindenki elment, csak ő maradt. Jobb is így, legalább lesz egy kis nyugalma. Megfogta a kis pipere táskáját és bement a fürdőszobába. Örült, hogy nem kell sietnie, nem kell senkivel osztozkodnia a kicsi helyiségen. Lezuhanyzott, megfésülködött, fogat mosott és felöltözött. Hosszú, fekete farmer egy sötétkék enyhén magas sarkú cipővel és egy, vele megegyező színű fényes blúz. Nem sokszor hordta ezt az együttest, mert akkor mindenki őt bámulta és nem szeretett a figyelem középpontjában lenni. Ő inkább az a csendben meghúzódós típus volt, akire sosem figyelnek fel a többiek, maximum amikor okoskodik. De mit lehet tenni? Ő ilyen volt és kész. Nem nagyon érdekelte, mit gondolnak róla. A lényeg, hogy volt aki önmaga miatt barátkozik vele. Persze így is akadt, aki nőként figyelt fel rá, de hamar lekoptatta a srácot.

Összepakolta a holmiját, kiment a fürdőből és az ágyra dobta őket. A kijárati ajtó mellett volt egy egész alakos tükör. Mielőtt kiment belenézett. Nagyon jól állt neki ez a ruha, de a haja olyan volt, mint minden nap. Talán másként kellene összefognia. Ha csak kipróbál pár új frizurát senkinek sem árt. Úgysem látja senki, ha rosszul sikerül, hisz egyedül van. Oda ment a ládájához, felnyitotta a tetejét és félre rakta a sok könyvet. Elkotort az útból pár ruhát és megakadt a pillantása egy fekete színű, nagy hajcsaton. A kezébe vette, rándított egyet a vállán és visszasétált a tükör elé. Letette a tükör melletti komódra a csatot, kezeivel összefogta a haját, könnyedén csavart egyet rajta, hozzáfogta a fejéhez, elvette a csatot majd összefogta vele a haját. Hermione oldalra fordult, hogy onnan is megnézhette haját. Elégedetten elmosolyodott. Így jobban illet öltözetéhez a haja. Sőt. Jól állt neki ez is. A kisasztaláról elvette a karóráját, felcsatolta és rápillantott. Nyolc óra múlt tíz perccel. Ideje lenne reggelizni. Vetett még egy utolsó pillantást a tükörbe és elindult a nagyterem felé.

A folyosók nagyon kiürültek. Volt, amelyik néptelen volt, de a legtöbb helyen akadt egy-egy császkáló diák, vagy esetleg egy szellem. Szerencsére nem futott össze Hóborccal, különben lőttek volna a ruhájának. Leért a nagyterembe, és meglepetésére nem öt asztal volt ott, hanem csak egy, a terem közepén. Végig nézett az asztalon és nem hitt a szemének. Egy asztalnál ültek a tanárok és a diákok. Ilyen még sosem volt. Igaz a Grimmauld téren már ettek közös asztalnál, de azért a Roxfortban mégis egy kissé szokatlan volt. Végig nézte a tanárok arcát, hogy ki maradt itt. Természetesen Dumbledore professzor itt volt, mint mindig. Mellette McGalagony professzor ült. Hát persze, hisz igazgató helyettes. Flitwick professzor is ott volt, bár alig látszott ki az asztal mögül, még könyveken ülve is. Azonnal felismerte Bimba professzor furcsa kalapját. Tovább siklott a szeme a diákokon át, egészen egy éjfekete hajjal szegélyezett arcig. Nem nézett rá, hanem a tányérját nézte, amiből éppen a palacsinta egy darabját emelte a szájához, lehúzta a fogaival a villáról és megrágta. Hermione úgy érezte soha többé nem tudja leszakítani a tekintetét a professzorról. Szinte megigézte, ahogy a kezével a töklé fejé nyúl, a kehelyt vékony szájához emeli és iszik egy kortyot. Amikor Piton lenyelte az italt Hermione is önkényesen nyelt egyet. Úgy tűnik túl sokáig figyelte a tanárt, mert Dumbledore megszólította.

- Hermione, kedves nem akar leülni közénk reggelizni? – kérdezte kedvesen az igazgató.

Piton felnézett, először Dumbledore felé fordította a tekintetét, azután Hermionére függesztette a fekete szemeit. A lány elpirult, motyogott egy halk perszét és leült a professzorral szembe.

Észre vette, hogy nézem. Istenem, milyen ciki. De miért néztem? Ez már a teljes elmebaj egyik jele? Vagy csak… Áh nem, az képtelenség! De igen, mondd ki. Meg tudod csinálni. Mondd ki magadban. Szerelmes vagyok Pe… Pit… a pro… Oké, ez még nem megy. Holnap majd újra megpróbálom.

Elvett a kenyértartóból egy szelet pirítóst és elkezdte majszolni. Próbált nem a professzorra nézni, de ez igen nehéz feladat volt, mivel kíváncsi volt, mit szólt ahhoz, hogy őt nézte. Talán le tudna olvasni valamit az arcáról, bár erre kicsi az esély, mert sosem engedi másoknak, hogy lássák az érzelmeit. Mindig egy álarc mögé rejtőzik, ahova senkit sem enged be. Nincs mit tenni, ilyen volt a természete. Öntött a csészéjébe egy kis teát, tett bele tejet és cukrot és elkezdte szürcsölgetni. Eszébe jutott az az este, amikor Piton kínálta teával. Megitta azután nem tudta miért, elvesztette az eszméletét. A tanár azt mondta elbóbiskolt, de ezt már elsőre sem hitte el. Úgy gondolta, tett valamit a teájába. Azt ugyan nem tudta miért. Megrázta fejét, ezzel elhessegetve ezt a gondolatmenetet és újra a pirítósára koncentrált.

- Miss Granger – szólította meg egy selymes hang.

Hermione felnézett és a szeme ismét azzal a csodás fekete pillantással találkozott.

- Igen… professzor? – mondta kicsit még mindig elvarázsolódva a szemektől.

- Ma este, mikor lejön hozzám hozzon egy kis kardigánt, mivel ott kissé hűvös van – duruzsolta lágy, szinte kedves hangon.

- Öhm este? – rázta meg egy kicsit a fejét a lány, mert nem a szavakra, hanem az azokat kiejtő vékony ajkakra koncentrált. – Önnél este? Ja, persze! A különóra. Elnézést kissé kihagy az agyam mostanában – nézett bocsánatkérően a tanárra.

- Az meghiszem – rázta meg kissé a fejét rosszallóan.

- Jaj, Perselus, megesik ez néha napján még magával is – kelt a lány védelmére McGalagony. – Hermione a Roxfort legokosabb kis boszorkánya, ennyit igazán megengedhet magának.

- Minerva – szólt kissé vészjósló hangok a tanár.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét az igazgatóhelyettes.

- Ne üsd bele az orrodat mások magánbeszélgetésébe – sziszegte összeszorított fogai között.

- Mondd, mióta magánbeszélgetés az, ami egy tanár és egy diák között folyik a büntetőmunkáról? – Felszúrt a villájára egy szem koktélparadicsomot és a szájához emelte.

- Mostantól, ami Granger és köztem folyik magánbeszélgetés, szóval ha lennél olyan kedves tartsd csukva a minden pletykára éhes füledet, és a reggelidre koncentrálj – vágott vissza gúnytól csöpögő, rideg hangon és visszafordult Hermione felé.

A lány szája tátva maradt a megdöbbenéstől, akárcsak McGalagonyé. Még sosem hallotta Pitont így beszélni, csak diákokkal. És az a kijelentése a magánügyekről. Nem értette, miért ilyen fontos a professzornak, hogy kettőjük közt maradjanak a dolgok. Hacsak… á nem az teljesen lehetetlen! Még mindig képtelenség volt számára az, hogy egy ilyen tökéletes, karizmatikus, és mindenek felett 40-es éveiben járó férfi, egy ilyen kislányba szeressen bele.

Pedig nem tudta, hogy Piton szíve kezdett felolvadni a társaságában. Amikor a különórákon voltak, meggyőződése volt, bármilyen vicces dolgot is fog mondani, a lány nem fog nevetni rajta, mivel ő a pincében lakó denevér. Amikor meghallotta gyönyörű kacaját egyből egy arc ugrott be neki, ami az elmúlt években fájdalmat okozott neki, de akkor boldogsággal, melegséggel töltötte el. Lily képe jelent meg szemei előtt. Az ő gyönyörű, szikrázó mosolya, csilingelő hangja visszhangzott a fülében, miközben nevetett. Nem értette, mikor meghallja a nevetését, miért nem érzi azt az űrt, fájdalmas ürességet, amit Lily vájt belé. Igaz, az ötlet csak úgy kimondva furcsán hangzik, de így, hogy átélte sokkal hihetőbbnek tűnt. Perselus Piton beleszeretett Hermione Grangerbe. Efelől nem volt kétsége a tanárnak, de afelől, hogy a lány is viszont szereti-e, mérhetetlenül sok. Próbált szépen, lassan változtatni a hozzáállásán, modorán, hanghordozásán, hogy a lánynak ne tűnjön fel. Hermione szépsége sem könnyítette meg a helyzetét. Bár nem volt egy kiemelkedő, feltűnő szépség, ha az ember jobban megnézte kitűnik a maga ragyogásával a többi lány közül. Göndör haja megszelídült, hosszú loknikban hullik kecses vállaira, vonásai finomabbak, nőiesebbek lettek, csípője gömbölyded, lábai vékonyak és hosszúak. Ez minden férfi álma, bár a kamaszok inkább egy piszkafa lábú, hisztik kis csontkollekció után futnak. Ki érti őket? Piton nem, az biztos. Neki Hermione volt az álomnő minden szempontból. Kellett neki. Akarta őt. És amit Perselus Piton akar, azt meg is szerzi magának.

Délután kissé lehűlt a levegő, és a felhők eltakarták a napot, így hozva enyhülést a kastélyban lakókra. Hermione széles mosollyal a száján sétált a folyosón és közben átrepült egy kósza gondolat az agyán. Fontolgatta egy-két pillanatig, megéri-e kissé dilinyósnak tűnni az éppen erre járók szemében, de nem bírt ellen állni a kísértésnek. Oda sétált az egyik ablakhoz szélesre tárta, beengedve a kellemesen hűs levegőt, majd intett egyet pálcájával és megszólalt egy fülbemászó dallam. Emlékezett rá, az unokahúga erre a számra táncolt a szalagavatóján. Behunyta szemeit, ringott egy kicsit a dallamra, míg bele nem jött a ritmusába, majd elkezdett lassan körbe-körbe forogni. Szélesre tárta karjait és a teste körül mozgatta. Magában dúdolta a dallamot és a szöveget mondta magában. Még mindig nem hitte el, mi történt vele. Csak egy dologban volt biztos. Szerelmes volt Perselus Pitonba.

Reggeli után Hermione felállt és kiment az előcsarnokba. A megbűvölt felmosó éppen egy piszkos sarkot mosott fel. A lány el volt merülve gondolataiban, azon gondolkodott, miért ilyen kuszák az érzései. Nem hitte, hogy egyszer bizonytalan lesz abban, mit érez. Mintha ott lenne előtte a megfejtés, de egy vékony fátyollal letakarták volna, és csak az utolsó megerősítésre vár, hogy le tudja emelni a leplet. Miközben ezen gondolkodott, oda ért a lépcsőhöz, ami előtt a felmosó nemrég mosott fel, egy kis pocsolyát hagyva maga után. Hermione nem vette észre és megcsúszott a lába a síkos padlón. Elvesztette egyensúlyát, és miközben zuhant a padló felé próbált valami kapaszkodót keresni, de csak a levegőt markolászta kezével. Félúton hátulról elkapta két erős kar, felhúzta és szorosan összezárultak dereka körül. Hermione lihegve, gondolkodás nélkül a kar tulajdonosának mellkasához simult és kezét a vállára tette. Ránézett a mellkasra, ami biztonságot támaszt nyújtott neki. Fekete. Ránézett a vállakra, ahol szintén fekete anyag borította a meglepően izmos és erős karokat. Nem volt elég bátorsága felnézni megmentője arcába, mivel jól tudta ki az. Talán ha azt hiszi, még mindig meg van rémülve, akkor nem engedi el legalább egy-két percig. De miért akarta ezt?

- Jól van, Miss Granger? – kérdezte mély, lágy hangon Piton.

Halkan felsóhajtott a lány. Imádta hallani ezt a hangot. Mindig, amikor a tanár beszélt, mintha selyem ruhával ölelné körül a testét. Lágy. Mégis határozott. Egyszerre tud vele dicsérni és szidni, kedveskedni és dorgálni. Eszméletlen.

- I… igen, tanár úr – dadogta Hermione. – Köszönöm.

- Ennek örülök – köszörülte meg a torkát és elhúzódott a lánytól. – Máskor figyeljen a lába elé, ha kérhetem – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Természetesen, professzor úr – biccentett a lány.

- Még szerencse, hogy kérni akartam valamit magától és kijöttem. Még a fejét is betörhette volna, ahogy magát ismerem – csillant meg egy kis huncutság a tanár szemében.

- Oh, igen? Hát köszönöm, hogy legalább ebben kiszámítható vagyok – söpört egy kósza tincset a füle mögé és kissé elpirult. – Mondja csak, miről akart velem beszélni?

- Csak arra gondoltam, lejöhetne hozzám kivételesen napközben, igaz nem minden hátsó szándék nélkül – húzta a száját Piton.

- Mondja csak, miről lenne szó? – tette karba a kezét Hermione és oldalra biccentette a fejét.

- Madame Pomfrey szólt, hogy kifogyott az érzéstelenítő főzetekből. Ez egy sima ötödikes anyag, szóval gondolom nem fog magának sok gondot okozni – mondta kimértem és szemeivel végig a lány arcát fürkészte.

- Hm – bólogatott a lány. – Miért is ne? Kell a változatosság, nem igaz? – eresztett meg egy mosolyt a tanárra és megrántotta a vállát.

- Rendben – vette le a szemét Hermionéról és a pinceajtó felé bökött a fejével. – Ismeri a járást.

A lány szinte letáncolt a pincébe, annyira fel volt dobva. Hogy miért? Maga sem tudta. Benyitott a jól ismert szobába, megszokásból leült a karosszékbe és keresztbe tette a lábait. Jól tudta, tíz percbe telik mire a tanár minden hozzávalót összeválogat és előkészíti azt, amit másra sosem bízna és nem állt szándékában egész végig állni. Nagy meglepetésére Piton felállította a székből és beküldte a szertárába.

- Mit ücsörög ott? Nem azért hívtam le hogy itt lopja nekem a napot. Menjen szépen és keresse ki a hozzávalókat. Egy kettő! – mutatott egy kisebb ajtó felé és ő pedig a már asztalon lévő szalamandra farkakat kezdte felaprítani.

Hermione felállt és bement a szertárba. Kicsi helyiség volt, de a fal minden négyzetcentiméterét polcok fedték és azokon ott csücsültek a felcímkézett, kissé poros tárolóedények. Nem hitte volna, hogy ilyen rendetlen is lehet egy ilyen kis szoba. Végig nézett egy polcot és semmilyen logikát nem talált az elrendezésben, mintha csak úgy oda lettek volna hajigálva minden odafigyelés nélkül.

- Nagy szükség van itt egy női kézre – állapította meg és megcsóválta a fejét.

Nem csoda, hogy annyi ideig tartott bármit is megtalálnia ebben a kupiban. Elkezdte olvasgatni a címkéket és alig talált meg bármit is ilyen nagy felfordulásban. Először a békalábakat találta meg, utána a hegyi vízbe áztatott mohát. Nagyon ritka, hogy ilyen jó minőségű mohát kap az ember. Jól ismert a hatása, még az elsősök körében is. Egyetlen cseppje átégeti a bőrt, a húst, de még a csontot is. Valamiért az üstöt nem lyukasztotta ki, senki sem tudja megmondani miért. Csak talán Percy. Megpillantott egy másik összetevőt egy üvegcsében, a nefelejcs virágszirmokat. Közvetlenül a sárkányvíz mellett volt. Felnyúlt, hogy levegye, de kissé magasan volt. Lábujjhegyre állt és sikerült elérnie az üvegcsét. Megmarkolta, de sajnos a kezével megbillentette a sárkányvizes üvegcsét, és leesett a polcról, egyenesen Hermione felé. A lány felsikkantott, mivel tudta, ha a szemébe megy a folyadék, megvakítja. Elfordította a fejét. A palack egyre közelebb került hozzá, de mielőtt a lányra hullhatott volna a permet kicsapódott az ajtó Piton rontott be, elkapta a derekánál és a földre rántotta olyan gyorsan, ahogy csak bírta. Az összes sárkányvíz a tanár hátára loccsant, de mivel a szövetben nem tud kárt tenni, nem lett semmi baja. Hermione a földön feküdt, kissé kicsavarodott pózban, felette a professzor. Megrémült szemeit Piton hasonlóan ijedt szemeibe fúrta. Mindketten lihegtek. A lány az ijedtségtől, Piton meg az adrenalin lökettől, amit a lány sikolya váltott ki belőle. Lassan lenyugodott légzésük, de szemeik nem váltak el egymástól. Piton még mindig Hermione derekát ölelő karját szorosabbra fogta és közelebb hajolt a lányhoz. Hermione kutatva nézte a férfi szemeit. Nem tudta mit lát benne, csak azt tudta, nem olyan mint máskor szokott lenni. Sokkal emberibb, sokkal kedvesebb. Egyszerűen nem talált rá szavakat, milyen gyönyörűnek találta. Ő is kicsit közelebb húzódott megmentőjéhez. Már másodszor mentette meg egy nap alatt. Orruk már szinte összeért és a másik leheletét is érezték egymás bőrén. Érezhetően forrósodott körülöttük a helyzet. Már csak egy centi távolság volt kettőjük között és minden másodperccel csak egyre csökkent és csökkent…