Az álarc mögött - 7. fejezet

7. fejezet

Szertár és udvar

Piton megállt Hermione ajkai előtt egy-két milliméterrel és vigyorra húzta a száját.

- Ejnye, Miss Granger. Ha nem vigyáz magára, még baja esik – lehelte lágyan és elhúzódott a lánytól.

Hermione ledermedve ült, mint akire egy vödör vizet zúdítottak. Csak most ébredt rá, mit akart tenni, de a második pillanatban az villant fel neki, hogy meg is tette volna, ha a tanár nem húzódik el. A professzor felállt a földről, leporolta magát majd a lány felé nyújtotta nagy kezét.

- Még megfázna – dörmögte a lánynak, aki elfogadta a segítséget és feltápászkodott.

Leporolták magukat, összeszedték az idő közben padlóra hullott összetevőket, de közben egyikük sem nézett a másik szemébe. A légkör határozottan kínos lett mindkettejük számára, de Hermione jobban szégyellte magát tette miatt. Még csak két hónapja tartott ez a bizalmasabb kapcsolat, de máris meg akarja csókolni az oktatóját. A szülei nem ilyen könnyűvérűnek nevelték. Ahogy a szülei fogalmaztak, addig nem csókol meg egy úriember, amíg legalább négyszer el nem vitt randizni. Köztük szó sem volt randiról, hisz ők tanár-diák kapcsolatban vannak. Emellett Hermione nem hitte, hogy a tanár egy percig is komolyan gondolta ezt az egészet. Nem olyan típus. De egy dologra jó volt ez a kis incidens. Lehullt a lepel. Hermione száz százalékig biztos volt benne, hogy szerelmes Perselus Pitonba. A nap hátra levő része főleg kínos csöndből állt, de szíve mélyén ott égett a szeretet kicsi lángja, ami csak arra várt, hogy mindenkit elárasszon melegséggel.

A lány megállt a pörgésben, és megeresztett egy szerelemes sóhajt. Jó ideje nem érezte ezt az érzést. Leült az ablakpárkányra, ahonnan felnézett az égre, amit a nap bíborra festett. Ha belegondolt, még sosem volt igazán, mélyen szerelmes. Persze, volt egy kis afférja Viktorral, de az csak gyermeteg játszadozás volt. Biztos csak a hirtelen fellángolástól, de úgy érezte ettől a sok szeretettől mindjárt kiég a mellkasa. Nem volt biztos benne, hogy a tanár is így érez, de a remény hal meg utoljára, ez tény.

Mindent visszarendezett a helyére, majd lassan felballagott a néptelen folyosókon a klubhelyiségbe. Nagy meglepetésére Harry ott ült a kandalló előtti kanapén és éppen egy házi dolgozatot írt a mimózáról. Első megdöbbenése után oda ment a kanapéhoz és lecsüccsent rá.

- Harry! Te meg mit keresel itt? Nem mentél vissza a Grimmauld térre? – hadarta el gyorsan kérdéseit a lány.

Nagyon kíváncsi volt, miért nem ment el, hisz Ron, Sirius és Ginny is ott vannak.

- Nem, inkább itt maradtam. Sirius is maradt és Mrs. Weasley kerek perec kijelentette, hogy szerinte túl sok időt töltünk együtt Ginnyvel – forgatta szemeit a fiú. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a lányt és mindent megtette érte. Bármit. – Szerintem is kissé sokat lógunk egymáson, de nagyon szeretek vele lenni, ezért nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy nap közben a szünetekben megkeressem – vakargatta zavartan a tarkóját.

- Megértem. Ti nagyon összeilletek. Azonos érdeklődés, célok és a legfontosabb, nagyon jó barátok vagytok – mondta elmerengve Hermione. A szemei előtt megjelent egy kép arról, milyen lenne, ha Pitonnal barátok lennének. Minden reggel a friss kávé és a palacsinta illatára kelne, kijönne a háló szobából a selyem hálóingében, és mielőtt leülne az asztalhoz kedvese lágy csókkal köszöntené.

Hermione megrázta a fejét. Kedvese? Lágy csók? Merre jár ő? Hisz csak arról ábrándozott, hogy Pitonnal baráti lenne a kapcsolatuk. Vagy ő mégis többet szeretne? Igen. Szeretné ha minden lefekvés előtt jó éjt puszit nyomna a homlokára, ha karjai szoros ölelésében aludhatna, és mindenek előtt élvezni akarta a szerelme nyújtotta mérhetetlen szeretetet.

Miközben mindezt végig gondolta, elég furcsa képet vágott. Félig lehunyta szemét és száját bárgyú mosolyra húzta, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vajon az ábrándból valóság válhat-e, de az biztos, hogy tetszett neki az álmodozás nyújtotta látvány. Harry felhúzta szemöldökét, és éppen elkönyvelte volna magában, hogy Hermionénak bizony megártott a sok tanulás, mikor pislantott egyet-kettőt a lány és vissza tért a való világba.

- Hermione, jól vagy? – kérdezte óvatosan Harry, mintha attól félne, hogy egy óvatlan pillanatban valami őrültséget csinálhatna a lány.

- Hát persze, Harry. Sőt! Több, mint jól – húzta ki magát a lány és mosolyt varázsolt eddig bágyadt arcára. – Hisz nincs is jobb a palacsintánál – sóhajtotta ábrándozva, majd felállt és fellibegett a hálókörletébe egy ostoba szerelmes könyvért.

Harry hitetlenkedve bámult a távozó lány után. Vajon mi ütött belé? El nem tudta képzelni, miért ilyen… ilyen… nem is találta rá a legmegfelelőbb szót. Talán boldog? Hisz eddig is az volt. Vagy mégsem? Csak akkor látta hasonlónak, amikor Viktor Krummal ment a bálba. Lehet, hogy ez volt a megfejtés. Hermione szerelmes. De vajon kibe? Csak egy ésszerű magyarázatot talált a lány viselkedésére. Hermione szerelmes volt Ronba, efelől semmi kétsége nem volt a fiúnak.

Becsukta a gyógynövényekről szóló könyvet, összetekerte félig megírt dolgozatát, és miután összegumizta, hogy ne tekeredjen szét felállt és járkálni kezdett, hisz így jobban ment neki az elmélkedés. Egyik idegesítő szokásai közé tartozott, amire néha fel is hívták barátai a figyelmét. Nem tehetett róla, amikor így felpörgött, nem tudott egy helyben ülni és nézi a malmozó kezeit. Sebesen rótta a köröket a klubhelyiségben, miközben azon gondolkodott, milyen módon hozhatná össze két barátját.

Először arra gondolt, hogy össze zárja őket egy terembe, de előtte mindkettejük pálcáját elveszi, hogy ne tudják kivarázsolni magukat. Még egyszer végig gondolta, majd el is vetette, mert mi lesz ha nem jön össze? Biztosra tudni fogják, hogy ő volt és esetleg megharagszanak rá. Másodszor egy kép villant a fejében Roxmortsról. A tavaszi szünet után egy héttel kirándulást szerveznek oda. Tökéletes alkalom, hogy véletlenül kettesben maradjanak a három seprűben. Persze előtte beavatja Ront, hogy mi a szitu, hisz tudta a srác sem közömbös Hermione iránt.

Mikor a terv utolsó darabkája is a helyére került elégedett vigyor ült ki Harry szájára, és eltökélte, hogy bármi áron véghez viszi a tervét.

Aznap este Hermione ágya melletti kis asztalkán halmokban álltak a könyvek. Legalul a Rómeó és Júlia, felette az Üvöltő szelek, és azon feküdt A fekete lovag legendája. Piton volt az ő fekete lovagja. Az elmúlt pár órában az összes könyvet elolvasta. Imádott olvasni, és nem csak tankönyveket, ahogy a többiek azt hitték. Imádta a romantikus regényeket. A szülei mindig küldték neki az újabb példányokat, ezért amikor hazament a kastélyból nehezebben fértek a ládába a cuccai, mint amikor érkezett. Éppen egy Nora Roberts könyvet olvasott. Imádta, ahogyan ír. Végig futott a szeme az utolsó soron is és egy könnyed sóhajjal a kupac tetejére rakta a könyvet.

Felült, nyújtózott egyet, majd tekintete kivándorolt az ablakon. Alkonyodott. Kezdett lehűlni a levegő, szokatlanul hidegre, hisz ezt a kastélyban is megérezni. Egész nap nem volt annyira meleg, mint általában. Felállt, oda sétált az ablakhoz, és szélesre tárta. A friss levegő beáramlott a szobába, keresztül fújt a kusza, gesztenyebarna hajzuhatagon, így finoman megcsiklandozták a szálló tincsek Hermione arcát, aki kuncogott. Lehunyta a szemeit és élvezte a hűvös levegőt, ami betöltötte a szobát.

Egy kis idő után fázni kezdett, ezt bizonyította, hogy libabőrös lett. Kezeivel karját dörzsölgette, majd kinyitotta szemeit, és lenézett a földre. Nem hitte volna el, bárki is mondja neki, de ő saját szemével látta, így kénytelen volt elhinni. Piton az udvaron sétálgatott, talár nélkül, egy fekete nadrágban, és egy fehér ingben.

A lány pislogott párat, hogy biztos legyen benne jól látja-e. A tanár oda sétált az egyik kőpadhoz, leült rá és nézte az eget. Fogalma sem volt róla, mit keres odakint, de körvonalazódott egy őrült ötlet a fejében. Nem lehet annyira beleesve egy nála jóval idősebb férfiba, hogy ilyet tegyen. Nem mehetett csak úgy oda hozzá csak azért, mert kereste a társaságát. Ugyan miről beszélgethettek volna? Az időjárásról? A szép estéről? A bájitalokról, a hasznos plusz információkról, amivel esetleg egy-két ponttal többet érhet el a RAVASZ vizsgáin, és persze a könyvekről. Vágott egy grimaszt, és bólintott. Igen. Annyira bele van esve ebbe a férfiba, hogy próbál minél többet lenni vele.

Csak egy lenge, nyári, spagetti pántos ruha volt Hermionén, a lábán egy kis sarkú szandál volt, haját kibontva hagyta, így mikor lesietett a professzorhoz köpenyként lobogott utána. Megpillantotta a férfit, aki éppen nyújtóztatta elgémberedett testét. Az ing testére feszült, így könnyen látni lehetett, milyen izmos a háta. Pár méterre lefékezett a lány és bebújt egy tölgyfa törzse mögé. Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa vadul kalapáló szívét, majd kilesett a törzs mögül. Piton nyugodtan ült, a naplemente miatt bíbor fényben csillogott fekete, hosszú haja. Hermione ellágyult arcot vágott, és finoman ráharapott alsó ajkára. Hogy nem vette észre eddig valaki más, milyen helyes ez a férfi? Érthetetlen.

Piton az eget kémlelte. Gondolatai főszereplője egy mogyoróbarna szemekkel, és gesztenyebarna hajjal rendelkező lány volt. Lány? Hisz már kész nő. Az elmúlt hat év alatt lassan felcseperedett. A házában is felfigyeltek kivételes, természetesen szép külsejére, de csak eddig jutott a tinédzser, fejletlen agyuk. A testiségig. Egyikük sem tett szót Hermione különlegesen szép, makulátlan és gyermeteg lelkéről, hihetetlen mértékű tudásáról és a könyvek iránti megszállottságáról. Piton szemében ez mind pozitívum volt. Mondjuk a lány gömbölyded formái sem voltak ellenére, de nem ez volt elsősorban a fontos számára. Az csak plusz egy lapát, a már úgyis magas halmon. Egy dologban bizonytalan volt. Hogy a lány is viszont szereti-e. Bár, eléggé meggyőzőnek tűnt az a kis jelenet a szertárban, még mindig szüksége volt megerősítésre. Ha csak a pillanatnyi adrenalin löket – amiben biztos volt, hogy mindkettőjükben megvolt – miatt közeledett hozzá könnyen lehet, hogy ez csak egy hiú ábránd.

Ezen elmélkedett a professzor, miközben hangtalanul mögé lopózott egy női alak, és megszólította.

- Mit csinál idekint, professzor? – trillázta kíváncsi hangon Hermione.

Ha Piton nem lett volna rémisztően hidegvérű, akkor ugrott volna egyet ijedtében, de szerencsére uralkodni tudott magán, így nem tette.

- Csak felfrissülök egy kicsit – válaszolta nyugalmat erőltetve a hangjára.

- Értem – bólogatott szórakozottan a lány. – Esetleg csatlakozhatok?

- Ha szeretne – intett kurtán a maga mellett lévő helyre, ahova Granger azonnal le is huppant.

Csak most nézett a lányra, és a lélegzete is elállt. Szemei automatikusan végig mérték testét, és elégedetten nyugtázta, hogy szabadon vannak hosszú, formás lábai. De mi a fenét csinál? Hisz ő még mindig a diákja! Hogy elterelje gondolatait, beszélgetést kezdeményezett.

- Maga miért jött ki? – kérdezte és tekintetét visszafordította, a már sötét égre.

- Nekem is szükségem volt egy kis frissességre – Szemeivel a lábát nézte, miközben beszélt. – Éppen most olvastam ki három könyvet.

- Érdekesnek hangzik – szúrta közbe Piton.

- Igazából ezek olyan szokásos, szerelmi regények, amik csak a nőket érdekli – motyogta egykedvűen.

- Szerelmes regény. Kitalálom – egy-két másodpercig gondolkodott, majd elkezdte a felsorolást. – A lányok között mostanában nagyon népszerű lett újra a Rómeó és Júlia. Gondolom ez volt az első, amit kiolvasott. A másodiknak az Üvöltő szelekre tippelnék , hisz az is elég csöpögős történet. A harmadikban nem vagyok biztos, de hátha bejön. A fekete lovag legendája.

Hermione hosszú ideig csak bámult előre, majd csak három szót tudott kinyögni.

- Ezt honnan tudta? – lehelte alig hallhatóan.

- Megérzés – vette fel szokásos, önelégült mosolyát a professzor. – De a legtöbbjét én is olvastam. Pontosabban az első kettőt. Néha még ma is előveszem. Add azt a csákányt, s faltörő vasat. Fogd e levélt: reggel korán vigyed, és atyám kezébe. Add id’ a fáklyát. Ha kedves az életed bármit is látsz, hallasz, meg ne moccanj, távol állj, s engem ne gátolj, bármit is teszek. Leszállok sírboltba egy’ azért, hogy hölgyem arcát még meglássam egyszer…

Hermione szája tátva maradt a döbbenettől. Még emlékszik rá, hogy Piton szobájában ott volt a könyv. De azt álmában se gondolta volna, hogy rendszeresen olvassa is. Sőt! Hogy tud belőle idézni.

- Csukja be a száját, különben ki fog hűlni a gyomra – mormolta, bujkáló mosollyal a szája szélén.

Hermione megzárta a fejét, mintha csak egy álomból ébredt volna, becsukta a száját, majd rövid mérlegelés után úgy döntött, nem kérdezősködik, nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni Pitont.

- Mondja, tanár úr, honnan szerzi be a különleges bájital hozzávalókat? – vágott bele egy másik, számára rég óta rejtélyes témába. – Afrikai harcsavirág, indiai pókliliom, lila sáfránylevél. Megnéztem, ezek mint nagyon drágák az Abszol úton. Darabjáért tíz galleont is kérhetnek. Érdekel, honnan szerzi be, mert úgy vélem, nem ott veszi.

- Félig igaza van, Miss Granger. Nem az Abszol úton veszem ezeket az összetevőket – Miközben beszélt kinyújtóztatta kissé merev karjait és körbe forgatta a fejét, mivel nyaka is elgémberedett. – A Foltozott üstben teszek szert ezekre, méghozzá jutányos áron.

- Ezt nem is gondoltam volna – bólintott elismerően a lány.

- Ami azt illeti, pont ma kell mellem a következő szállítmányért. Ha ennyire kíváncsi, akár velem is jöhetne – duruzsolta mély, lágy hangján a professzor, és Hermione felé fordult.

- Komolyan? – A lány is Piton felé fordult, és felhúzta szemöldökét, úgy nézett bele a fekete íriszbe.

- Komolyan – eresztett meg egy megnyerő mosolyt, mire Hermione el is pirult. Magában feljegyezte, hogy milyen reakciót vált ki ez a fajta mosolya, majd megint érdeklődő pillantást vetett a lányra. – Nos? Él a lehetőséggel?

A lány egy percig elgondolkodott. Piton éppen most ajánlotta fel, hogy este nyolc körül elviszi a Foltozott üstbe, hogy találkozzanak egy rejtélyes alakkal üzletkötés céljából. Ezt sem hitte volna pár hónappal ezelőtt. Végül is ez nem mindennapi ajánlat volt, és természetesen csak egy-két óráról van szó. Nem látta akadályát, miért ne menne el a professzorral, hisz nem szeg szabályt, mert egy tanárral fogja elhagyni a birtokot. Piton felé fordult és határozottan bólintott.

- Menjünk! – mosolyodott el.

- Rendben – válaszolt fapofával, illetve csak próbált fapofát vágni, mert nem tudta elrejteni azt a kis mosolyt a szája sarkában. – Mondja, most ráér?

- Igen. Szerencsére nincs pillanatnyilag semmi elfoglaltságom – válaszolt diplomatikusan.

- Akkor nem bánja, ha most azonnal indulunk? – vonta fel egyik szemöldökét a tanár.

- Oh… - döbbent meg a lány. – Nos, semmi akadálya, persze csak akkor, ha nem zavarja, milyen ruhában vagyok.

- Engem nem zavar, ha magát sem, hogy kissé hűvös van ehhez a viselethez.

- Nem fázok – vágta rá kissé gyorsan a lány, mire Piton halkan morgott egy megjegyzést, amit szerencsére nem hallott. – Tőlem indulhatunk akár ebben a pillanatban is.

- Akkor induljunk – mosolyodott el egy pillanatra a professzor.

Piton felállt, a lány követte a példáját, majd csendben elindultak a birtok határa felé. Egyikük sem szólt egy szót sem, ugyan miről beszélgethetnének? Igaz, mindkettejüknek volt egy halom kérdése a másikhoz, de nem merték feltenni, féltek, hogy ez a még számukra is kissé láthatatlan kapocs azonnal megszűnne. A kapocs, ami nem volt sem baráti, sem szerelemtől csöpögő. Ez, ami körül ölelte őket, egy lelki összhang volt.

Elérték a birtok szélét, Piton kinyújtotta a karját, és egy szót sem kellett szólnia, a lány rákulcsolta ujjait az alkarjára, majd egy hangos csattanást követve eltűntek, egyenesen Londonba.