Az álarc mögött - 5. fejezet

5. fejezet

A lila bájital

Hermione boldogan vette el a csészét az asztalról és egy nagyot kortyolt belőle. Piton leült mellé és feszülten figyelte, mikor kezd el hatni a tea.

- Köszönöm professzor, ez nagyon finom – mosolygott a lány szokásos mosolyával.

- Nincs mit, Granger – válaszolt a tanár kicsit feszülten.

Vajon miért nem ütötte még ki a tea? Talán lejárt a szavatossága? Úgy látszik, nem fogja megtudni az igazságot.

Pár pillanat múlva Hermione szemei üvegessé váltak és meredten nézte a csészében gőzölgő teát. Még akkor sem reagált, amikor Piton kivette a kezéből a csészét és az asztalra tette.

Finoman hátra döntötte a lányt, hogy kényelmesen üljön, elő vette a pálcáját és Hermionéra szegezte.

- Legre mens mentis

Piton fejét ellepték Hermione gondolatai. Próbálta lecsillapítani őket és próbálta meghallani azt, ami rá is vonatkozik. Hallotta, mennyire utálja Lavandert, szerinte Ron egy tuskó, és, hogy utálja a kelbimbót. Összefüggéstelen gondolatfoszlányok.

Tíz percig hallgatta ezeket az értelmetlen gondolatokat, amikor meghallotta a saját nevét, de csak a nevét, semmi mást. Halkulni kezdtek a gondolatok a fejében. Ezek szerint a tea hatása nemsokára elszáll. Kétségbe esetten próbált odafigyelni a lány gondolataira, de azok elnémultak, és Hermione is kezdett magához térni. Piton kicsit hátrébb ült és felvette a szokásos, nemtörődöm álarcát.

Hermione bágyadtan pislogott és a homlokára tette a kezét. Ez az egyik mellékhatása a teának, a fejfájás.

- Mi történt? – kérdezte fáradt hangon.

- Úgy látszik nem aludt eleget az este – mondta teljes nyugalommal Piton.

- Oh. Sajnálom – mondta és elnyomott egy ásítást.

- Semmi baj, Miss Granger. Nos, a legutóbb elméletet tanultunk, akkor most gyakorlattal folytatjuk. Melyik főzetet szeretné elkészíteni? – Felállt a kanapéról és az üsthöz sétált.

- Nem is tudom. Valami nehezet, ami kihívást jelent – gondolkozott hangosan.

- A híres Granger tudásvágy. Nos, ha ezt szeretné, akkor tudom ajánlani az Amorteinta főzetet – vigyorodott el a tanár. – Mit is kell tudni róla?

- Az Amorteinta a világ legerősebb szerelmi bájitala – darálta a lány, mintha könyvből olvasná. – Felismerni, a jellegzetes spirál alakban felszálló gőzéről lehet. Mindenki más illatúnak érzi, olyannak, ami számára kedves.

- Hibátlan. Tíz pont a Griffendélnek – halkan beszélt, de Hermione mégis tisztán értette.

Piton pontot adott a Griffendélnek? És nem levonta őket? Itt valami nagyon nincs rendben. Vagy csak kedves akart lenni? Hisz ő Piton. Sosem kedveskedne senkinek. De talán mégis, annak, akit kedvel? Ugyan ez tiszta hülyeség! Nem kedvelhet egy tizenhat éves fruskát. Ahhoz ő túlságosan… érett.

- Valami baj van, Miss Granger? – kérdezte, tetetett érdeklődéssel, mert pontosan tudta, mi a lány baja. Azért adott a Griffendélnek pontot, hogy lássa, mit reagál a lány, és ez a döbbent arc megért minden pontot. Szerette nézni, ahogy elkerekednek, azok a gyönyörű gesztenyebarna szemek, ahogy leesik az álla, kivillantva tökéletesen fehér fogait. Szerette nézni a lány heves reakcióit, valahogy szórakoztatta.

- N… nem uram, nincs semmi baj – tért gyorsan észhez Hermione. – Szerintem kezdjük el a bájitalt. Ha nem látunk neki, nem fogunk végezni egyhamar.

- Hova siet Granger? – vonta fel a szemöldökét. – Sok időnk van estéig.

- Tessék? – kérdezte teljesen elképedve. – Az egész délutánomat itt fogom tölteni?

- Talán ellenére van, Miss Granger? – sziszegte összeszorított fogai között Piton.

Nem volt ellenére. Sőt. Örült, hogy a professzor ennyi időt szán rá és a tanulmányaira, de sajnálta, hogy nem azért marasztalja ilyen sokáig, mert kedveli.

- Nem professzor, nincs ellenemre – küldött egy mosolyt a tanár felé, de nem jött olyan szívből, mint eddig. – Akkor előkészítem az alapanyagokat és utána?

- Utána egy kicsit olvasgatunk a főzetről. – mondta a professzor, miközben lassan odasétált a könyvespolchoz. – Azt hiszem… igen itt van – felnyúlt egy magasabban lévő polcra és levett egy rendkívül jó állapotú bár öregnek tűnő könyvet. Sárkánybőr borítása volt.

Hermione elindult a tanár felé, nyújtotta a kezét a könyv felé, de Piton megfogta a csuklóját. Hihetetlen érzés volt, ahogy a hűvös ujjak finoman, vigyázva, nehogy fájjon neki a vékony csuklója köré fonódtak. Áramütés szerű érzés futott végig a gerince mentén, és a kezeiken nyugvó pillantását átirányította a professzor arca felé.

- Ezt csak az előkészítés után, Miss Granger – nézett mélyen a lány szemébe.

- Persze, uram. Elnézést – mondta kicsit rekedten Hermione és finoman kihúzta a kezét Piton ujjai közül. – Olyan szép ez a könyv. Mikori? – kérdezte érdeklődve, amikor már biztosnak érezte a hangját.

- Ezt a könyvet Dumbledor professzortól kaptam két éve, a születésnapomra. Ez az egyetlen használható ajándéka – grimaszolt és letette a könyvet az asztalra. – Nos, kezdje el felaprítani a szalamandra nyelvet, de ügyeljen, hogy négy centiméter hosszúak és fél centiméter szélesek legyenek. Ha ezt elrontja, oda a bájitalnak.

Hermione bólintott, oda ment az üsthöz, a kezébe vette az ezüsttőrt és elkezdte gondosan felaprítani az asztalon fekvő szalamandra nyelveket. Lassan és precízen végzett minden mozdulatot; egyszer sem remegett meg a keze. Piton oda állt mögé és figyelte a mozdulatait. Figyelte, hogyan vágták az apró kis kezek tökéletes alakúra az alapanyagot.

Hermione kicsit ideges lett és túl messzire rakta a tőr pengéjét a nyelv szélétől. Piton szerencsére ezt észrevette és gyengéden a lány vállára tette a kezét, ezzel elérte azt a hatást, amire számított, Hermione félbe hagyta a mozdulatát.

- Ez nem lesz így jó – suttogta lágyan a fülébe.

Megremegett a mély, zengő hangjára és távolabb húzta a tőrt a nyelvtől. Piton kivette a kezéből a kést és elvégezte az utolsó mozdulatokat. Letette és elhúzódott.

- Folytassa a sárkányszívvel. De most jobban figyeljen oda – dörmögte halkan távolabb a lánytól.

Hermione adott magának pár pillanatot, hogy kicsit csillapodjon a keze remegése. Elvette a sárkányszívet, felvagdosta ezúttal teljesen tökéletesen. Fél óra múlva minden hozzávaló fel volt vagdosva és a griffendéles éppen elmosta az eszközöket, miközben Piton azon törte a fejét, hogyan bizonyosodhat meg róla, a lány belészeretett, de ami még fontosabb, hogyan bírja rá, hogy kimondja az érzelmeit.

- Miss Granger – mondta halkan, de a kristálynál is tisztábban csengett a hangja.

- Igen, uram? – fordult Piton felé Hermione.

- Nem lett éhes? – állt fel a kanapéról és elővette a pálcáját.

- Csak egy leheletnyit – mosolygott kínosan a professzorra.

Egy pillanat múlva a gyomra úgy döntött, megkordult, ezzel még kínosabb helyzetbe hozva Hermionét, aki el is pirult.

- Csak egy kicsit? – vonta fel a szemöldökét és sóhajtott. – Mit kér?

- Nem kell ennyit fáradoznia – vágta rá gyorsan a lány. – Majd felmegyek a nagyterembe és ott eszek.

- Szó sem lehet róla – mondta ellenvetést nem tűrő hangnemben, lendítette a pálcáját és máris ott gőzölgött az asztalon a sült hús, a rizs és a két kacsó sütőtöklevet sem felejtette ki.

Piton oda sétált a kanapéhoz, leült és szedett két tányérra. Felnézett Hermionéra és elvigyorodott.

- Nyugodjon meg nem harapok – veregette meg maga mellett a kanapét.

A lány vonakodva bár, de engedelmesen odament és leült a tanár mellé. A professzor a kezébe nyomta a tányérját az evőeszközökkel és elkezdtek enni. Kínos csönd telepedett közéjük, ezért Hermione megpróbálta oldani egy kis beszélgetéssel.

- A könyvön kívül mit kapott az igazgatótól a szülinapjára? – motyogta el félszegen a kérdést.

Piton magában elmosolyodott a lány bátortalanságán, lenyelte a falatot és válaszolt.

- Általában édességet kaptam, ami mindig a szemetesben kötött ki. Pár éve kaptam tőle egy bolyhos sapkát, de nem élte túl a szabdaló átkomat – mondta elmerengve, amiből Hermione nevetése térítette magához. Meglepődötten nézte a lány nevető arcát. Még sosem nevettette meg egyik diákját sem.

- Elnézést tanár úr – mondta még mindig mosolyogva, könnyeit törölgetve a szeme sarkából.

- Én nem nevettem így, amikor megláttam rajta a lelógó bojtokat – morogta és beleivott a töklevébe, amit majdnem ki is köpött, mert a lány megint nevetni kezdett.

Ez egyszerűen eszméletlen. Még sosem érezte ilyen oldottan magát senki társaságában és ennek a griffendéles diáknak sikerült elérnie valamit, amit még Dumbledor sem ért el. Halványan elmosolyodott, de mielőtt a lány megláthatta volna, elrejtette. Még nem jött el az ideje, hogy ezt lássa. Bekapott egy falat rizst, és Hermionére nézett.

- Befejezte? – nézett kedvesnek is mondhatóan.

- Oh. Persze – mosolygott a lány. El is felejtette, hol van, annyira jól szórakozott.

Teljesen megváltozott a véleménye Pitonról. Bárki mondhatta volna, egy kibírhatatlan tuskó, nem hitte volna el. Kezdte megismerni a falak mögött megbúvó Pitont és örült, hogy esetleg még közel is kerülhet a professzorhoz. Bár, ezt aligha nevezhetjük közelnek. Piton még csak el sem mosolyodott, mondjuk az elég furcsa lett volna. Az is szöget ütött Hermione fejében, milyen készséges lett a tanár. Vajon akar valamit? Vagy kíváncsi valamire? Ki kellett derítenie. De hogyan? Nem kérdezhet rá mert az túl feltűnő lenne. Ha kihívó lenne, az szintén feltűnne a professzornak.

Nem volt más lehetőség, maradt a megfigyelésnél. Figyelte, hogyan vette elő a pálcáját, milyen kecsesen rajzolt le pár kört a csuklója segítségével és, minden egyes edény nyomtalanul, hibátlanul eltűnt. Úgy tűnik túl sokáig figyelte, mert Piton szóvá tette.

- Azt ne mondja, hogy bűbájtanból is korrepetáljam – húzta a száját a tanár.

Hermione elkapta a fejét és halkan, enyhén elpirulva motyogott egy nemet. Felállt, oda sétált az üsthöz és elvette a mellette fekvő könyvet. Fellapozta és olvasgatni kezdte a receptet. Már elolvasta és félig-meddig memorizálta is, de furcsállott valamit. Túl nagy volt a csönd. Hátra nézett és senkit sem látott. Ellépett az asztaltól és hevesebben körbenézett. Piton nem volt ott. Akkor merre lehet? Nem hallotta, hogy kiment volna. Egyedül hagyta? De miért? Talán Dumbledor kérte meg valamire és halaszthatatlan az ügy. De legalább köszönhetett volna. Ez nagyon furcsa. Jobbra fordult és nyitva volt egy ajtó. Nem a bejárati ajtó volt. Az sokkal nagyobb. Ez egy kicsi, fekete ajtó volt és hívogatóan, félig nyitva volt. Tudta a lány, hogy ezt nem lenne szabad, de megindult az ajtó felé. Úgy érezte, mintha Kékszakáll várában lenne és előtte, a tiltott ajtó.

Pár lépés múlva elérte az ajtót. Itt volt az utolsó lehetősége. Csak sarkon kell fordulnia és ugyan ezt az utat a másik irányba megtennie. De nem volt rá képes. A kíváncsisága győzött a józan ész felett és szélesre tárta az ajtót.

Mit várt? Egy nagy szobát tele fényképekkel vagy emlékekkel? Egy üres szobát, aminek a közepén ott áll Piton és leleplezi, milyen kotnyeles? Vagy talán egy szobát tömve halálfalókkal? Már ő sem tudta, mert minden gondolatot kisöpört a fejéből, amint meglátta, valójában mi rejtőzik az ajtó mögött.

A szoba falai méregzöldre voltak festve, amit itt-ott festmények takartak el. Az egyik fal nem látszott ki a könyvespolcok mögül, tele voltak bájitalokról, varázslatokról szóló könyvekkel. Az ajtóval szembe volt egy nagy íróasztal, rajta pergamenek kusza halmaza, üres tintásüvegek, egy zöld búrájú asztali lámpa és egy üres borospohár. Elnézett jobbra és megpillantott egy kandallót, amiben égett a tűz. Nem értette, miért, hisz senki sem volt a szobában. Vagy mégis? Visszairányította a pillantását az íróasztalhoz és észre vette, hogy áll mögötte egy szék, és ül benne valaki, de a sötét miatt nem látta jól az arcát. Magában tudta, hogy ki az, hisz senki sem jön ide csak ő, mégis közelebb lépett.

- Csak nem kíváncsi, Miss Granger? – hallatszott a gúnyos hang.

Hermione megdermedt és nem mert mozdulni. Érezte, hogy most valami nagyon nagy hibát követett el. Ez a professzor magánlakosztálya volt, a magánszféráját sértette meg. Pedig olyan jól haladtak egy szorosabb kapcsolat felé és most mindent elrontott. Csak azt remélte, hogy nem fogja felfüggeszteni a magánórákat, hisz olyan sokmindent megtanult tőle. Szerette ahogy magyaráz, sokkal türelmesebben és világosabban mint az óráin. A gyakorlati oktatásnál mindig lesben állt, hátha elront valamit, de most csak őrá figyelt. Amikor kikapta a kezéből a kést, amikor oda adta neki a könyvet, amikor megfogta a kezét. Lehet, hogy mindent egy buta mozdulattal elrontott. Remélte, hogy nem így lesz, de nem fűzött hozzá túl sok reményt.

- Elnézést professzor. Én csak…

- Kíváncsi volt? – vonta fel az egyik szemöldökét Piton.

- Igen – ismerte be szégyenlősen a lány.

- Ez természetes dolog – állt fel a székből teljes nyugalommal a tanár.

Hermione nem hitt a fülének. Piton nem szidta le, amiért betört a szobájába? Egy olyan helyre, ahol a magánéletét éli és a személyes dolgai vannak? Ez már túl furcsa volt. Nemrég még egy elrontott mozdulatért is kiabált. Talán azért ilyen elnéző, mert akart tőle valamit? Vagy csak nem zavarta? Ez az egész olyan zavaros volt. Amióta felébredt, olyan furcsán viselkedett vele. Biztos történt valami, amiről nem tudott.

- Nos ott óhajt állni még néhány órát vagy inkább kimegyünk és folytatjuk, amit elkezdtünk? – vonta fel a fekete, ívelt szemöldökét a most már nem olyan szigorúnak látszó tanár.

Hermionénak egy csapásra megváltozott a véleménye róla. Az eddigi szigorú, zsémbes, szinte elviselhetetlen tanár, hihetetlen, de sokkal elviselhetőbb, szinte kedves lett. Nem tudta hova tenni ezt a változást. Vajon minek a hatására történt ez? Egy biztos, nem haragudott Hermionéra. A tanár ellépett az asztaltól és a lány felé sétált. Nem siette el a lépteit, kiélvezte, hogy a lány attól tart, mikor fog kitörni belőle a kiabálás. De hiába várt, mert nem volt mérges. Sőt. Elégedett volt, mivel ez is a terv része volt. Egyre többet megmutatni a magánéletéből, míg ő is részesévé válik. Hogy miért akarta ezt? A fene tudja. Csak azt tudta, ezt a lányt nem érdemli meg egy hormonokkal teli, agyalágyult, tizenéves fiúcska. Nem. Ennek a lánynak egy érett férfire van szüksége, akit az agya és nem egyéb testrésze irányít. Azt nem hitte, hogy ő erre a legalkalmasabb, de jelen pillanatban nem csak a lány érdekeit tartotta szem előtt. Ő is vágyott már egy kis társaságra. Hermionéval jobban el tudott beszélgetni értelmes témákról, mint a legtöbb tanárral ebben az iskolában. Eszes lány volt, de nem annyira, hogy tudja mikor akarja egy férfi az ágyába csábítani és utána becsukni az orra előtt az ajtót. Ő sosem tenne ilyet. Ő megbecsülné. Ő mindig tisztelné, hisz mindig is tisztelte a gyengébbik nemet. Vagyis ebben a pillanatban ő a legalkalmasabb rá, hogy birtokolja ennek a törékeny lánynak a szívét. Csak ő és senki más.

A terve eddig tökéletesen ment. Hermione az üst fölé görnyedt és egyenként a bájitalhoz adta a csápfűleveleket. Kevert rajta ötöt, majd hozzá adott még egy levelet. Tökéletes. Ahogy a könyv is leírta halvány lilára színeződött a főzet.

- Szép – mondta a lány elmerengve.

- Hogyan mondta, Miss Granger? – kérdezte a tanár felnézve a könyvből, amit éppen olvasott.

- A színe. Nagyon szép. A lila a kedvenc színem – válaszolt kissé elpirulva Hermione.

- Oh, igen? Hát a lila tényleg szép szín. – Piton megeresztett egy mosolynak is mondható szájgörbítést a diákja felé, aki elkerekedett szemekkel figyelte.

Nem csak kedves, de még mosolyog is? Ez már egy kicsit sok volt neki. Igyekezett túltenni magát rajta, de nem ment egykönnyen. A mosoly, a kedvesség, a megértés… minden olyan furcsa volt. Nem tudta miért, de úgy érezte, nem csak szimplán kedves volt. Úgy gondolta, van más is a háttérben, de azt nem hitte, hogy gonosz szándék. Sokmindent el tudott képzelni róla, de azt nem, hogy ártani tudna egy diáknak, főleg egy lánynak.

Elkészült a bájital. Ötven percig főtt kis lángon és addig egyikük sem szólt egy szót sem. Piton azért, mert nem akarta elsietni a dolgokat, Hermione meg gondolkodott, miért csinálja ezt a sok furcsaságot a tanár. A lány oda lépett a főzethez, egy lombikba töltötte és oda adta a tanárnak.

- Szép munka, Miss Granger – mondta enyhén elismerően a tanár.

- Köszönöm, professzor. – Már megint elpirult. Utálta, hogy ilyen pirulós fajta.

Hermione felszedte a táskáját a földről, a vállára akasztotta és elindult az ajtó felé, de még visszafordult a tanárhoz.

- Uram – kezdte félszegen.

- Mondja csak – próbálkozott a tanár bátorító hangnemben, de úgy látta nem nagyon jött össze, mert a lány kicsit megszeppent.

- Csak… én… nagyon jól éreztem magam ma délután! – gyorsan elhadarta a szavakat és már ki is futott az ajtón.

Piton egy pillanatig ledöbbenve állt majd mosolyogva megrázta a fejét.