Alice hagyatéka - 5. fejezet

5. fejezet

Alice

Vagy egy percig döbbenten hallgattam.
- A milyen klán? Volterra? – kérdeztem vissza hülyén.
- Volturi. De ezt ne telefonon beszéljük meg. El tudsz jönni a házunkhoz, ha elmondom, hogyan találsz ide? – kérdezte nyugodt, kissé sürgető hangon.
- Nem hiszem – feleltem. A hangom olyan lehetett, mint egy őrülté, mivel még mindig sokk alatt voltam.
Az anyámat elrabolták? Ki tenne ilyet? Egyáltalán miért rabolták el? Nem mintha utálnám, de anyu nem igazán egy főnyeremény.
- Ha akarod, pár pillanat múlva ott leszek. – Jasper hangja egyszerre volt sürgető és nyugtató. Nem tudom, melyik zavart jobban, mert mind a kettőt utálom ilyen helyzetben.
Ennek ellenére ezt feleltem:
- Gyere.
És ezzel ki is nyomtam a telefont. Nem volt szükségem megerősítésre, hogy tudjam, itt lesz. Megbízok benne száz százalékig.
Ahogy ígérte, szinte a semmiből ott termett mellettem, és mivel már beborult, nem keltett túl nagy feltűnést. Szó nélkül ült le mellém, és zárt a karjaiba.
Mint a szomjazó, úgy ittam a jelenlétét, és máris sokkal összeszedettebbnek éreztem magam. Egy csapásra felfogtam, hogy mi a helyzet. Szorosan hozzábújtam, mire ő csak még jobban szorított magához.
- A zsebemben vannak a kulcsok.
Nem is éreztem, hogy benyúlt a zsebembe, de ott voltak a kulcsok a kezében. Még mindig elképeszt, mikre nem képesek. Úgy kapott fel, mintha egy tollpihe lennék, majd tempósan átszelve a parkolót odavitt a kocsimhoz, és becsúsztatott az anyósülésre.

Három perccel később már egy erdős részem furikáztunk, ahova nem igen szűrődött be a napfény. Jobbra fordult, és a szemem elé tárult a legcsodálatosabb ház, amit valaha is láttam. Az egész ház borítása fa volt, amit fehérre festettek. Az ablakkeretek halvány levendula színben tündököltek, amit tökéletesen a ház előtt elhelyezkedő hatalmas juharfához hasonlítottak. Petúniák lógtak az ablakból, helyes kis fehér cserepekben.
Eszméletlen, hihetetlen és varázslatos egyszerre. Valahol pedig ijesztő is, mert kicsi koromban volt egy majdnem ugyan ilyen játszóházam. Mióta az eszemet tudom, ilyennek képzeltem a tökéletes otthonomat.
- Lisa – mondta Jasper lágyan suttogva, hogy meg ne zavarja a gondolataimat.
Felé fordultam, és hozzábújtam, amennyire tudtam.
- Mennyire rosszak ezek a Volturik? – kérdeztem reménykedve.
Éreztem, hogy megfeszülnek az izmai, ami nem volt jó jel. Határozottan nem volt.
- Rosszabbak, mint kellene – felelte megkeményedett ajkakkal.
Még Jasper is, aki ilyen erős és tapasztalt, ennyire fél a Volturiktól. Egy pillanat! Nem őket láttam az egyik látomásomban? De igen, pontosan az elsőben. Kissé elhúzódtam, és felnéztem rá.
- Ígérem, ez lesz az utolsó kérdésem Alice-ről, és abbahagyom – mondtam mélyen a szemébe nézve, hogy tudja, nem fogadok el kitérő válaszokat.
Aprót biccentett.
- A Volturi ölte meg őt?
Lehunyta a szemét, és mintha egy pillanatra fájdalom suhant volna át az arcán. Már megint rosszat kérdeztem. Mindig ezzel rontom el. Már épp mondtam volna, hogy felejtsük el az egészet, és menjünk be, mikor kinyitotta a szemét és megszólalt:
- Megérdemled, hogy tudj róla. Bent elmondom az egész történetet.
Minden egyes szóból sütött a fájdalom, de mellette helyet kapott a határozottság is. Hihetetlen, mit meg nem hajlandó tenni a kedvemért.
Kiszálltunk, és a ház felé mentünk. Felnéztem az ablakra, és láttam, hogy Edward magyaráz valamit, biztos a kanapén ülő családnak. Te jó ég, mibe keveredtem?
- Oh, jut eszembe, Edwardon és Bellán kívül még van két testvérem. Emmett és Rosalie. Emmett nagyon barátságos, de ne lepődj meg, ha Rosalie kissé undok lesz – mondta, miközben kinyitotta előttem az ajtót.
Bólintottam, majd mindenre felkészülve beléptem a házba. Olyan volt, mintha az IKEA katalógus egyik oldalába léptem volna be. Minden a helyén, milliméter pontossággal elhelyezett dísztárgyak, tökéletes színkombináció. Minden lakberendező álma.
Ekkor egy szőke hajú, porcelán bőrű férfi lépett be az oldalán egy barna hajú nővel. Milyen tökéletesek együtt.
- Szia, Lisa – mosolygott rám a férfi, és megállt a nővel együtt előttem. – A nevem Carlisle, én vagyok Jasper apja.
Kezet fogtam vele. Te jó ég, ő is hideg, de ugyanakkor gyönyörű. Az illata pedig valami isteni.
- Az én nevem Esme – mosolygott rám a nő. – Én vagyok a gyerekek anyukája.
- A vámpírok is lehetnek terhesek? – kérdeztem, ami először a fejembe ötlött.
A kérdésemet először nagy megdöbbenés fogadta, majd elnevették magukat. Zavartan a fülem mögé tűrtem a hajam, és hátra néztem Jasperre, aki már át is ölelte a derekam.
- Már évek óta nem mondtuk el senkinek, hogy vámpírok vagyunk. Ha jól emlékszem, akkor a legutolsó Bella volt.
- Így van – mondta Bella, ahogy lelibbent a lépcsőről, szorosan a nyomában Edwarddal. – Akkoriban még Forks-ban éltünk.
- Igen – karolta át a derekát Edward. – De úgy hiszem, van most fontosabb dolgunk is, mint a sztorizgatás.
Jasper kicsit szorosabban ölelte a derekam. Igaz, azért vagyunk itt, mert a Volturi elrabolta az anyukámat.
- Menjünk fel az emeletre – mondta Jasper, és a derekamat továbbra is ölelve mentünk fel a lépcsőn.
Fent ugyanolyan szépek és tökéletesek voltak a bútorok meg a dekoráció, mint lent. A szoba jobb sarkában volt egy kanapé, amin egy szőke nő ült keresztbe tett lábakkal, és valamiről nagyon beszélgetett egy nagydarab férfival, aki előtte állt. Úgy sejtem, ők Rosalie és Emmett. Jasperrel beljebb léptünk a szobába, mire abbahagyták a beszélgetést, és felénk néztek.
Rosalie ridegen, kissé elítélően mért végig. Volt még valami a szemében, amit nem tudtam azonosítani. Mivel kirázott tőle a hideg, ezért inkább Emmett-re néztem, aki kajánul elvigyorodott.
- Szóval, te hálóztad be Jaspert! – mondta, majd odajött hozzám, és lepacsizott velem. – Szép munka! El sem tudnád képzelni, milyen itthon, mint egy szerelmes tini. Egyszer azon kaptam, hogy az 50 első randit nézi.
Olyan hevesen kezdtem el nevetni, hogy a hasam is belefájdult, és kénytelen voltam előre dőlni. Emmett velem nevetett, Jasper pedig biztos szúrós szemekkel néz rá. Nem lehet igaz, hogy ez a fickó annak az undok szőkének a párja. Totális ellentéteik egymásnak.
Mikor kissé összeszedtem magam, megtöröltem a szemeim sarkát, és vettem egy mély lélegzetet.
- Most már rátérhetünk a tárgyra? – kérdezte Jasper, főleg Emmett-től.
- Persze, tesó, csak gondoltam, hogy oldom a komor hangulatot – ült le Rosalie mellé. – De te még mindig karót nyelt vagy.
A szám elé kaptam a kezemet, nehogy megint felnevessek. Emmett rám vigyorgott, és kacsintott. Ez a srác kész őrült. Kedvelem.
- Fiúk, tényleg komoly dologról van szó – csitította a kedélyeket Carlisle.
- Jasper, biztos vagy benne? – kérdezte Edward, miután leül Bellával Rosalie mellé. – Mindent?
Jasper bólintott, majd odahúzott a kanapéhoz, és leültem Edward mellé. Ez után, mintha Edwarddal mentálisan beszélgettek volna. Úgy tűnt, egyességre jutottak, mert Edward rábólintott valamire.
- Rendben, mint tudjuk, a Volturi elrabolta Lisa anyját – kezdett bele Jasper. – De fogalmunk sincs miért. A lényeg, hogy el kell mennünk Olaszországba, hogy visszahoznunk onnan. És mivel Lisa nem ismeri a Volturit, úgy gondoltam, nem csak az ő történetüket mondom el neki, hanem azt is, mi történt Alice-szel.
Egy pillanat alatt megfagyott a levegő. Még én is éreztem, hogy megtelik gyötrelemmel és gyásszal. A feszült csendet Rosalie horkantása törte meg.
- Jasper, miért csinálod ezt? – kérdezte felháborodva. – Már az is túl sok, hogy elmondtad neki, vámpírok vagyunk. Semmi köze ahhoz, hogy mi történt Alice-szel. Egyáltalán honnan tud róla?
- Onnan, hogy látomásai vannak róla – közölte Jasper, fagyos tekintettel nézve Rosalie-ra.
Mindenki döbbenten felém fordult. Örültem volna, ha ezt nem mondja el nekik, de igazából nekik is joguk van erről tudniuk.
- Igen, tényleg így van – erősítettem meg őket halkan. – Bár nem tudom, mit jelentenek.
- Ezt majd később elmondom, a lényeg, hogy Alice így akar nekünk üzenni valamit. Még ezt sem tudjuk. De előbb elmondom azt, amit tudok – mondta, és közelebb lépett hozzám, közvetlenül elém. – Régen én és Alice egy párt alkottunk. Nem hiszem, hogy hallottál róla, de régen Seattle-ben rejtélyes eltűnések sorozatai követték egymást. Ezt az okozta, hogy egy vámpír, sereget állított fel új vámpírokból. Ez feltűnt a Volturinak, és eljöttek, hogy megállítsák a vámpírt, aki ezt csinálta, Victoriát. Ez sikerült is nekik, de elkezdték lemészárolni az új vámpírokat is.
Itt tartott egy kis szünetet, gondolom azért, hogy fel tudjam fogni a hallottakat. Egyszerre ezernyi kérdés torlódott fel a fejemben. Miért kellett neki vámpírhadsereg? Miért ölte meg az újszülötteket a Volturi? Tényleg ilyen kegyetlenek? Hogy kapcsolódik ehhez Jasper, Alice és a család többi tagja?
- Mindenre válaszolunk később – mondta halkan Edward.
Bólintottam, hogy folytathatja.
- Ezzel mi nem értettünk egyet – vette fel újra a történet fonalát. – Nem az összes újszülött volt vérszomjas, volt ott egy lány. Az egyik kimondottan kedves volt, és Carlisle-al együtt úgy gondoltam, ő is élheti a mi életmódunkat. Mi ugyanis állatok véréből táplálkozunk. – Elém húzott egy fotelt, leült, és megfogta a kezem. Biztos megérezte, hogy valami kezd elpattanni bennem. – A lányt úgy hívták, hogy Bree Tanner. Ő beleegyezett volna, de a Volturi nem hitte, hogy képes rá. El akarták őt is pusztítani. Meg akartuk őt védeni, ezért szembe szálltunk velük. Ez nagy hiba volt.
Lassan minden összeállt a fejemben. Az első látomás erről szólt, abban pedig, amit elmondtam Jasper-nek, ő könyörgött Alice-nek, hogy maradjon vele. Hogy jövök én ide? Hisz ők annyira szerették egymást, sosem érhetek Alice nyomába. És pótlék sem akarok lenni. Nincs itt semmi keresnivalóm.
- Lisa? – kérdezte lágy hangon Jasper, és a fülem mögé simított egy tincset. – Minden rendben van?
Csak lassan megráztam a fejem. Éreztem, hogy a gyomrom felkavarodik, mire gyorsan felpattantam, és az egyik ajtó felé szaladtam. Csak reméltem, hogy ez a mosdó. Szerencsére eltaláltam, behajtottam magam mögött az ajtót, a WC elé térdeltem, és kiadtam magamból a reggeli maradványait.
Ez miért zaklatott fel annyira? Hisz amikor kiderült, hogy vámpír, csöppet sem akadtam ki. Miért veszem ilyen nehezen?
- Tessék, Jasper, ezért nem kellett volna elmondanod – hallottam Rosalie vádló hangját. – Nem tartozik közénk, és csöppet sem veszi könnyen a dolgot. Jól megcsináltad!
- Rosalie, drágám, menjünk egyet sétálni – szólt közbe Emmett nyugtató hangon, majd gondolom megpróbálta kihúzni a szobából, mert hallottam Rosalie mérges morgását.
- Lisa hozzám tartozik. Ha nem kedveled, az a te dolgod, de legalább próbáld meg kicsit elfogadni.
Jasper hangja még sosem volt ilyen hideg, szinte mérgező. Miért beszél így a testvérével? Miattam? Ennyit nem érek, hogy miattam összevesszen a testvérével. Erre a gondolatra kijött a torkomon még egy adag.
Halk kopogást hallottam.
- Lisa, bemehetek?
Válaszként csak egy halk nyöszörgést tudtam adni, de értette, és bejött.
- Jobban vagy már?
Letérdelt mellém, és elkezdte simogatni a hátamat. Nagyon jólesett a hideg érintése, szinte azonnal lenyugtatta a háborgó gyomromat.
- Most már igen – mondtam a kezére utalva. Ha ő lenne az orvosom, örömmel járnék hozzá.
Felálltam, és kiöblítettem a számat, és mikor már érzelmileg is jobban éreztem magam, kimentem a többiekhez. Persze Rosalie és Emmett már nem voltak ott. Nem is számítottam rá. Bella megsimogatta a karomat, és rámosolyogtam.
- Már jól vagyok. Nem is értem, miért akadtam ki.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy Jasper és Alice milyen tökéletes együtt. Megint elfogott a feleslegesség érzése. Várjunk csak, Edward olvas a gondolatomban. Felnéztem rá, és próbáltam olyan szemekkel nézni rá. Úgy tűnik, hogy sikerült, mert alig észrevehetőem bólintott.
Visszaültem a kanapéra, Jasper mellém, majd átölelte a vállamat, én pedig az oldalához simultam. Mintha így lenne természetes.
- Szóval, eddig nem mondtuk, de van egy tervünk – kezdett bele Carlisle. – Elmegyünk Olaszországba, persze megpróbálunk minél nagyobb titokban maradni, hogy a Volturi minél később tudja meg, hogy ott vagyunk.
- Olaszország? Mikor? – vágtam közbe.
- Holnap indulunk – válaszolt Esme.
- De nem lehet, hisz nekem iskola van, azt hogy intézzük el? Te jó ég, Mark – kaptam a szám elé a kezem. – És csak úgy eltűntem a suliból, biztos ki vannak bukva.
Megint kezdett eluralkodni rajtam a pánik, de Jasper egyetlen simítással elfújt mindent. Hogy csinálja? Csak nem ő kontrollálja? Nem, azt biztos elmondta volna.
- Lisa, ne aggódj, oké? Mikor Jasper elindult érted, felhívtam az igazgatóságot, hogy anyáddal történt valami, ezért el kellett jönnöd. Most úgy tudják, hogy az egyik szomszédos városban kezelem, te pedig ott vagy vele.
Felsóhajtottam. Már mindent elintéztek. Igaz, már jó ideje itt vannak, biztos volt részük hasonlóban.
- Biztos elfáradtál, szeretnél lepihenni? – kérdezte Jasper.
Bólintottam, és felálltam. A kezemet fogva mentünk át egy másik szobába. Nagyon szép volt. A fal halvány levendula színű, és benne minden fehér és lila színben tündökölt. Ágy nem volt benne, csak egy kanapé. Leültem rá, lehúztam a cipőmet, és hanyatt dőltem rajta. Elégedetten felsóhajtottam, majd felnéztem Jasperre.
- Látom, kényelmes – mondta mosolyogva miközben leült mellém.
- Igen – feleltem, és megsimogattam a kezét.
Óvatosan mellém feküdt, a nyakam alá csúsztatta a kezét, és magához húzott. Mint hajótörött a mentőövbe, úgy kapaszkodtam belé. Utálom ezt az egészet. A Volturinak miért pont anyámat kellett elvinnie? Olyan sok másik ember él a földön.
Jasper finoman simogatni kezdte a fejemet. Olyan jó vele lenni, mintha már évek óta ismerném. Egyáltalán nem hat furcsának, hogy egymás mellett fekszünk az ágyban. Hirtelen felvillant az a kép, ahol Alice és Jasper együtt fekszenek.
Minden porcikám megfeszült. Ez az ő helye, nekem nincs itt keresnivalóm. De olyan jól érzem magam vele, miért hagynám el? Nem hasonlítok Alice-re, nincs okom azt gondolni, hogy csak őt pótlom. Bár sokszor nem kell a külsőnek egyeznie ahhoz, hogy valaki emlékeztessen másra.
- Mi a baj? – kérdezte. Hát persze, hisz megérzi.
- Csak aggódok anya miatt – mondtam, és reméltem, hogy nem firtatja tovább.
- Miért hazudsz? Miről van szó?
Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak féken tudnám tartani az érzelmeimet. Ha elmondom Jaspernek, biztos itt hagy, és többet szóba sem fog állni velem. Ha megtudja, hogy egy halottra vagyok féltékeny, még őrültnek is fog nézni.
- Gyerünk, Lisa, nekem bármit elmondhatsz – súgta a fülembe, és adott egy puszit az arcomra.
- Rendben – mondtam bizonytalanul. – De ígérd meg, hogy nem teremtesz le nagyon durván.
- Miért tennék ilyet? – kérdezte meglepetten.
- Csak ígérd meg – néztem rá könyörgően.
- Jó, megígérem – egyezett bele.
- Köszönöm – mondtam hálásan. – Nemrég volt egy látomásom. Nagyon békés volt. Egy hasonló kanapén Alice feküdt. Épp pihent. Majd te bejöttél, és azt mondtad, indulnotok kell. Tudom, hülyeség, de az aggaszt, hogy nem vagyok neked elég jó. Alice volt a párod, én pedig nem vagyok olyan, mint Alice.
Nem mondott semmit, csak átöleli az erős karjaival, és szorosan tartott, nehogy el tudjak menekülni a válasza elől. Átöleltem a derekát, a fejemet pedig a nyakához fúrtam. Lassan simogatni kezdte a hátam.
- Most jól figyelj rám – mondta határozott, mégis gyengéd hangon. – Alice és én jól megvoltunk egymással, de ő már meghalt. Elengedtem, és nem keresem őt. Nagyon meglepett, mikor az érzéseim felébredtek, és ezt te váltottad ki. Nem az, hogy Alice-ről vannak látomásaid, vagy az, hogy emlékeztetsz rá valamiben. Hanem te, egyes egyedül te, érted?
Döbbenten, ugyanakkor nagyon boldogan hallgattam a szavait. Sosem hittem, hogy kapok egy ilyen vallomást. Olyan csodálatos érzés.
Jasper elhúzódott, a kezébe vette az arcom, hogy egyenesen rá nézzek, és kisimította a kósza szálakat az arcomból.
- Szeretlek, Lisa.
Közelebb hajolt hozzám, majd ajkait a számhoz tapasztotta. Csókja hideg volt, mégis felmelegítette a testem. Szinte minden porcikán szikrázni kezdett erre az apró érintésre, majdnem az eszemet vette. Én is megfogtam az ő arcát, és viszonoztam a csókot. Szétnyitotta az ajkait, és lágyan közéjük vette a felső ajkam. Próbáltam ugyanolyan lágy, könnyed mozdulatokkal viszonozni, amit ő nyújtott nekem. Ha ilyen egy jó csók, akkor az eddigi fiúim elég tudatlanok.
Már épp még jobban elmélyítettem volna, de elhúzódott. Levegőért kapkodva néztem fel rá. Szája mosolyra görbült, a szemében pedig huncut fény csillogott. Visszamosolyogtam.
- Álmodj szépeket – mondta, majd nyomott egy csókot a homlokomra.
Abban a pillanatban, ahogy az ajkai eltávolodtak a homlokomtól, elnyomott az álom.