Alice hagyatéka - 7. fejezet

7. fejezet

Döntés

Nagyokat pislogtam, és minden érzelem helyét átvette a teljes döbbenet.

- Miért költöznék Olaszországba? – A végén kicsit fel is nevettem, hisz teljesen lehetetlen ez az ötlet.

- Így van, Lisa visszajön velünk – nyomatékosította Jasper a válaszomat, de ez a parancsoló hang kicsit rosszul esett, tudva, miket tud csinálni az elméjével.

Szinte úgy kezel, mintha a kis kedvence lennék, sőt, rosszabb. Mintha egy bábu lennék, akit csak ide-oda rángathat, játszhat az ő általa keltett érzéseivel. Lehet, hogy ésszerű volt, amit mondott, de én jelen pillanatban nem voltam ésszerű, elvakított az iránta érzett csalódottság.

- Biztos, hogy vissza akarsz menni vele? – kérdezte Aro, mintha tudta volna, mire gondolok.

Elbizonytalanodva néztem hátra, majd eszembe jutott anyám.

- Anyut nem hagyhatom magára. Ki vigyázna rá?

- Ugyan, hisz ez csak egy gyenge kifogás – közölte lágy, könnyed hangon Aro, mintha csak az időjárásról csevegne. – Anyád már felnőtt nő, tud magára vigyázni. Nem kell pátyolgatni. El tudjuk ültetni a fejében a gondolatot, hogy ideutaztál, mert ösztöndíjat kaptál. Hát nem lenne boldog, hogy a kicsi lánya ilyen okos?

Hánynom kellett ettől a szirupos mosolytól, de nem kötöttem az orrára. Egy pillanatra sem felejtettem el, hogy ő egy idős, veszélyes vámpír, aki megölte Alice-t. Te jó ég! Ők megölték Alice-t! Hisz ő csak egy ártatlan lányt védett, nem volt semmi bűne. De én a rokona vagyok, csak nem bánna velem is ilyen durván. És egyáltalán miért akar átváltoztatni? Nem akarja, hogy tovább vigyem a vérvonalat? Ha csak… hisz tudja minden gondolatomat, biztos azt is megtudta.

- Gyorsan, drágám, nem érünk rá örökké – sürgetett egy kicsit.

Nem hiszem el, hogy elbizonytalanodtam. Hisz az a dolgom, hogy hazamenjek, otthon anyuval éljek, néha összekapjunk, és az érettségi miatt aggódjak. Ebbe az unalmas, szürke életbe, még be tudtam fogadni a Cullen családot, de egy Olaszországi vámpír klánt, akik azt akarják, hogy ott maradjak velük, és vámpírrá változzak én is? Ez már meghaladta a képességeimet.

- Tudom, hogy mi jár a fejedben, de hidd el, ez már nem válaszút. Mindenképpen vámpírrá változol, csak az a kérdés, ki által.

Vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugtassam háborgó gyomromat, de nem sikerült. Hisz még csak tizennyolc éves vagyok, előttem áll az egész élet. Akaratlanul is a szőke csuklyásra néztem. Ő is ennyi idősen változhatott át, és nem úgy tűnt, mint aki megbánta a döntését.

- Mikor… – Megköszörültem a torkom. – Mikor kell átváltoznom?

- Ha itt maradsz, te döntöd el, hogy mikor. Persze egy időkereten belül. De ha úgy döntesz, hogy visszamész, akkor itt és most.

Ökölbe szorult a kezem a tehetetlenség gondolatától. Magam mögött hallottam, hogy Jasper halkan morog. Biztos voltam benne, hogy nem ezt a sorsot szánta nekem. Ezek szerint elkerülhetetlen, hisz ők a leghatalmasabb vámpírok. És ha már bekövetkezik, inkább én jelöljem ki az idejét. Felsóhajtottam, és megadóan előreesett a vállam. Utáltam, hogy valaki más szabja meg, mi legyen az életemmel.

- Legyen – suttogtam. – Maradok.

Jasper felordított, és még keményebben próbált kiszabadulni az őrök karjaiból. Hallottam, hogy Carlisle halkan próbálja meggyőzni az ésszerű viselkedésről, de Jasper oda sem hederített rá. Anélkül, hogy ránéztem volna, tudtam, hogy hatalmas fájdalom tombol benne. Sajnáltam őt, de ez az én életem, legalább ennyi befolyásom kell, hogy legyen rá.

- Csodás! – kiáltotta Aro csilingelően nevetve. – Akkor ti már mehettek is, nincs itt semmi dolgotok. Jó volt látni, Carlisle.

Jasper fájdalmának hangjai beleégtek az emlékezetembe. Ahogy a nevemet kiáltja, ahogy könyörög, hogy változtassam meg a döntésemet, de nem engedhetek ennek a hangnak, ezt választottam, már nem változtathatom meg. Mikor becsukódott mögöttük a liftajtó, és eltompultak a hangok, jeges érzés hasított a mellkasomba. Mintha egy acélpengét szúrtak volna bele, és megforgatták volna.

- Ejnye, ennyire azért nem lehetett fontos. Emlékezz, mit csinált veled – duruzsolta Aro a fülembe.

Szívesen megfordultam volna, hogy behúzzak neki egyet, de most is elnyomtam ezt az érzést. Végül is igaza volt, manipulálta az érzéseimet, és ha ez így volt, akkor Edward is tudta, hisz tud olvasni a gondolatában. Tehát ő falazott neki. Kezdtem megint rosszul lenni.

- Szeretnél ledőlni? – kérdezte, majd mintha előre tudná a választ, a fejével intett Caius felé.

Bólintottam, mire óvatosan elengedte a vállam, és mikor látta, hogy meg tudok állni a lábamon, elmosolyodott.

- Caius megmutatja a szobádat, és azt, hogyan jelezz, ha szükséged van valamire. Holnap majd megismerkedsz a többiekkel.

Szóval többen is vannak? Ez egyre jobb. Félénken felnéztem Caius-ra, aki csak ridegen méregetett, és elindult a terem másik végében álló ajtó felé. Követtem. Némán vezetett végig a hűvös folyosókon. Libabőrös lettem, ahogy haladtunk egyre mélyebbre a labirintusban, mert egyre hidegebb lett. Lehet, hogy mégsem a megfelelő döntést hoztam? Caius megállt, és oldalra lépett.

- Itt van a szobád – mondta, és az ajtóra mutatott.

Bólintottam, és halkan elrebegtem egy köszönömöt. A tekintete a karomra siklott, amit éppen dörzsölgettem, hogy felmelegedjen egy kicsit, és mintha az arcán átsuhant volna egy kis sajnálat. Miért lehet ilyen nehezen olvasni a vámpírok arcáról? Miért igyekeznek ennyire elrejteni az érzelmeiket?

Legnagyobb döbbenetemre levette a kabátját, és a vállamra terítette a súlyos anyagot. Alatta egy vastag, fekete inget viselt, ami fölé egy selyem mellényt vett. És persze a nyakában ott volt az az elegáns sál, és alatta mintha egy medalion csillant volna meg. Kinyúltam, hogy megnézzem közelebbről, de Caius elütötte a kezemet.

- Óvatosan, ember, ha így folytatod, hamar eltörik a karod – csattant fel, és a szavaiból sütött a gyűlölet.

Ha ennyire gyűlöl, miért adta nekem a kabátját? Kész rejtély. Összébb húztam magamon a kabátot, és felnéztem a szemébe. Engem nem fog megfélemlíteni egy nyavalyás vámpír, a francba is!

- Köszönöm a kabátot – vetettem oda neki, és egy rövid tekintetpárbaj után bementem a szobámba.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy tüsszentettem. Nem is csodálom, hiszem az öltözékem egy rövidnadrágból és egy ujjatlan, pánt nélküli toppból állt. Olaszországban napsütésre és melegre számít az ember, nem olyan hidegre, ami itt van. Igaz, Caius kabátja kicsit javított a helyzeten, de még így is kirázott a hideg. A takaró sem volt valami vastag. Csak abban tudtam reménykedni, hogy majd kapok, vagy vehetek pár melegebb ruhát.

Felültem, és körbe néztem. Az összes bútor sötét árnyalatban játszott. A padló kővel volt fedve, és az ablak előtt is egy súlyos drapéria volt elhúzva. Felálltam, odaléptem, majd félrehúztam. A mozdulatra felkavarodott az anyagon pár száz éve gyűlő por, és az arcomba szállt. Miközben felváltva köhögtem és prüszköltem, kinyílt az ajtó.

Belépett egy barna hajú, fiatal fiú egy tálcával a kezében. Csak ennyit tudtam megállapítani, mert könnyezni kezdett a szemem, és megint rám tört egy tüsszentés roham. Elléptem a függönytől, és az arcom elé tettem Caius kabátját, hogy kicsit segítsek az orromon. Odalépett hozzám a srác, és nyomott egy zsepit a kezembe. Gyorsan elfordultam, megtöröltem a szemem, és kifújtam az orrom. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, majd visszafordultam felé.

- Köszönöm.

- Ugyan, nincs mit – mosolygott rám.

Mosolya lélegzetelállító volt, a szemei kedvesen ragyogtak, és az egész jelenség olyan volt, mintha az angol királyi család egyik jól nevelt tagja jött volna be hozzám. Eltekintve attól, hogy hófehér volt a bőre, a szemei pedig vörösek, bármelyik lány örömmel omlott volna a karjaiba, mondván, megszédült a fülledt levegő miatt, de ő nem az én esetem. Jasper közelébe sem érhet.

- Hoztam neked reggelit – törte meg a kínos csendet, majd a tálcára mutatott.

Követelőzően megkordult a gyomrom, mire kicsit felnevettem.

- Kedves vagy – mondtam, miközben leültem a tálca mellé, és az ölembe vettem. – A nevem Lisa.

- Szia, én Alec vagyok.

Alec, micsoda különleges név. De itt mindenkinek régies, vagy furcsa neve van. Haraptam egyet a szendvicsből, amit hozott, és nagy meglepetésemre a három kedvencem volt benne. Sonka, sajt és paradicsom. Úgy tűnik, az arcomra is kiült a meglepettség.

- Ízlik? – kérdezte.

- Igen, nagyon finom. De honnan tudtátok, hogy ezt szeretem?

- Aro-tól.

Hát persze, hisz ő mindent tud rólam. Gyorsan behabzsoltam a szendvicset, és leöblítettem egy nagy pohár almalével.

- Köszi, hogy összedobtad, nagyon éhes voltam – adtam át a tálcát.

- Oh, nem én csináltam, hanem Caius.

Amikor kimondta a nevét, akaratlanul is összébb húztam magamon a kabátját. Alec erre csak diszkréten mosolygott. Örültem, hogy nem kérdezett rá.

- Akkor… öhm…

- Megmondom neki, hogy ízlett – találta ki, mit akarok mondani.

- Kösz.

- És Aro üzeni, hogy ha ki akarsz menni vásárolni, akkor szólj Caius-nak, ő kimegy veled.

- Egy kérdés – vágtam félbe a mondandóját. – Miért mindig Caius?

- Nos, talán azért, mert neki van a második legnagyobb tekintélye. – Látva az értetlen arcomat, magyarázni kezdett. – Aronak mindig a kastélyban kell lennie, mert bármikor befuthat egy ítélkezésre váró eset. Caius neve pedig sok rémtörténethez fűződik, ha egy vámpír meglátja veled, többször is átgondolja, hogy egyáltalán köszönjön-e neked.

Elmosolyodtam. Ha tényleg ennyire félnek tőle a vámpírok, ő a tökéletes ember mellém. De mégis nehéz elképzelni, hogy a próbafülke előtt ül a táskámmal az ölében. Még egyszer megköszöntem neki, hogy behozta nekem az ételt, majd magamra hagyott. Felálltam, és körbejártam a szobát. Látszott, hogy régóta nem volt használva. Megpillantottam egy komódot. Hátha maradt benne valami ruha. Kinyitottam, de csak egy adag port találtam megint.

Oké, itt lenne az ideje egy kis változatosságnak. Az ujjaimmal gyorsan átfésültem a hajam, kisimítottam a toppomat, és megigazítottam a kabátot. Fedezzük fel ezt a várat! Nagy lendülettel kiléptem, de beleütköztem valami kőkeménybe. Hátratántorodtam, de az, aminek nekiütköztem, a derekam köré fonta a karját, így nem estem hátra. Felnéztem, és egyenesen Caius szemeibe pillantottam.

- Óvatosan, még a végén betöröd az orrod – dorgált meg, és mikor látta, hogy biztosan állok a lábamon, elengedett.

- Bocsánat, én csak… – Hova is indultam? Oh, tőle kell új ruhákat kérnem. – Elkelne majd pár új ruha, lehetőleg melegebb fajta.

Egy leheletnyit megrándult a szája. Szóval nem tetszik neki az ötlet. De melyik pasinak tetszene? Azért meg nem fogok megfázni, mert neki nem tetszik.

- Majd este hétkor. Akkorra már besötétedik.

Bólintottam. Pár pillanatig csak meredtünk egymásra. Most igazán meg tudtam figyeli. Szőke haja lágyan esett az arca mellett, orra kicsi, szépen ívelt, kissé pisze. Ajka kicsi, de telt, ha a szemivel nem nézne olyan szigorúan, úgy tűnne, mindig mosolyog. Ha nem találkoztam volna Jasperrel, lehet, hogy elhívnám valahova. Nem szoktam ilyesmit csinálni, de vele kivételt tennék.

Úgy tűnik, ő is végigmért engem. Úgy láttam, tetszett neki az, amit lát, mivel a szemei csillogtak. Kicsit megköszörültem a torkom, és mielőtt megláthatta volna, hogy elpirultam, elfordultam.

- Ha gondolod, körbevezetlek. Hét óráig még van egy kis időnk – ajánlotta fel.

- Az remek lenne.

Elindult, én pedig csendben mentem mellette, amíg körbevezetett a kastélyban. Hatalmas ez a hely! Ha egyedül vágtam volna neki, valószínűleg eltévedtem volna, és soha nem találtam volna ki. Elérkeztünk a konyhába, ami elég kihaltnak tűnt. Nem csoda, tekintve, hogy nem esznek.

- Ha nem esztek, miért van itt konyha? – kérdeztem, miközben kivettem a hűtőből egy kis narancslevet.

- Vannak ideiglenes ember alkalmazottaink, akik semmit sem tudnak. Általában egy rövid munkára kérjük fel őket, így az időre beköltöznek a vendégszobába. Ők szoktak itt étkezni.

Kissé régiesen beszélt, de valahol ez nem meglepő egy több ezer éves vámpírnál. Te jó ég, több ezer év. Még belegondolni is sok. Felültem az egyik székre, és halkan iszogattam a narancslevet. Szóval, Aro az egyik szuper távoli ősöm. Nem értem, miért kellett elrabolnia ezért anyámat. Nem lett volna elég egy csekket küldenie a szülinapomra egy üdvözlőkártyával? Annyira nem akarom ezt az egész vámpírosdit.

- Te hány éves vagy? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.

- Én már egy ideje nem számolom, de megközelítőleg kettőezer-ötszáz – felelte könnyedén.

Még az állam is leesett. Ez az életkor azért kissé túlzás! Ennyi ideje a Földön van, és úgy néz ki a bőre, mintha tegnap polírozták volna. Bezzeg az én arcom nyáron mindig egyenetlenül ég le, aztán kenegethetem mindenféle vacakkal.

- Meg szoktak döbbenni az emberek, de eddig még egyik sem hallgatott el – állapította meg, miközben az arcomat vizsgálta.

Megköszörültem a torkom, és megigazítottam a hajam. Ez is egy rossz beidegződés.

- Lement már a nap?

- Tényleg, a ruha. – Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, mintha vizsgálna valamit. – Igen, lement.

Az ágyra tettem a szatyrot, amiben az új szerzeményeim voltak, és fáradtam leültem mellé. Bár a derekam viszonylag vékony volt, a csípőm maga a katasztrófa. Csak az ötödik boltban találtam megfelelő nadrágot, amit a kísérőm sem fogadott kitörő örömmel. Ekkor Caius lépett be, kissé mogorván, és letette a másik szatyrot mellém.

- Legközelebb Félix-et hívd el vásárolni – morogta. – Viszlát, legközelebb csak holnap találkozunk.

Nem tudom, miért, de ez a kijelentés mélyen érintett. És ez kellett ahhoz, hogy átszakadjon a gát. Egész nap azzal voltan elfoglalva, hogy olyan jelentéktelen dolgokkal, mint a vásárlás és a próbálás elfeledtessem magammal, mi is történt tegnap. De most minden felszínre tört. Az, hogy Jasper hazudott nekem, manipulált, de azok a hamis érzések olyan érzelmeket is szültek, amik valódiak. Igazából, akármennyire is szemétláda, nagyon hiányzik. Aztán Aro, aki anélkül tart itt, hogy elköszönhettem volna az anyámtól. A Cullen család, akik szó nélkül hagyták, hogy Jasper manipuláljon.

Rosalie nem lep meg, de mindenki más igen. És most itt ülök egy rideg ágyon, egy rideg szobában, egy csapat vámpír között, akiknek vörös a szemük, vagyis nem Cullen féle étrenden vannak. Bármelyik pillanatban átharaphatják a torkom, de közben azt is akarják, hogy én is vámpírrá váljak, és éljem ugyan azt az életmódot, mint ők. Ennyi, eddig tudtam magam tartani, elérkeztem a végéhez.

Hirtelen kitört belőlem a sírás. Lelket rázóan elkezdtem zokogni, az egyik kezemmel a pólómat markoltam elöl, mert úgy éreztem, hogy a szívem darabjai nem maradnának a helyükön. A hajam az arcomba hullott, és megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Nem is tudom, hogy percek vagy órák teltek el, és azt sem tudom, mikor és ki ölelt át, de egyszer csak ott éreztem két erős kart körülöttem, ahogy lágyan a mellkasához húzott. Lassan elkezdte simogatni a hátam és előre-hátra ringatott. Nem szólt semmit, csak erősen tartott, nem engedte, hogy teljesen szétessek.

Mikor csillapodni kezdett a sírórohamom, kisimította az arcomból a hajamat, és megtörölte az arcom. Nem néztem fel rá, ő nem kérte, hogy nézzek rá. De tudtam, hogy Caius az. Nem tudom, miért tette, csak azt, hogy megtette, és nagyon jólesett. Mikor fel akart állni, hogy elmenjen, a karom magától emelkedett fel, és kapaszkodott az ingébe. Csak még egy kicsi békét szeretnék.

Visszaült mellém, és megint magához ölelt. Halkan szipogtam, és az arcomat kasmírmellényéhez simítottam. Még vele sem éreztem olyan békésnek magam, mint Jasperrel, de lehet, hogy ez a normális. Ennyire kell megnyugtatni valakit, anélkül, hogy manipulálnánk őt. De mégis hiányzott az a befolyásolt érzés. Hiányzott Jasper hűvös simogatása a hajamon. Függő lettem.