Az álarc mögött - 15. fejezet

15. fejezet

Piton először szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől, amikor a lány odalépett hozzá, és átkarolta a nyakát. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyen közvetlen legyen vele, kivéve persze Hermionét.

Karjai olyan szilárdan tekeredtek a nyaka köré, mintha acélból lennének, és soha többé nem akarnák elereszteni.

Dühösen beszívta a levegőt, és villámló szemeket meresztett a lányra. Hihetetlen. Még ez sem tudta elijeszteni, pedig ettől még egy felnőtt is sírva fakadna. Ugyanolyan bárgyú vigyorral nézett rá, mint előtte. Ez a lány nem százas, az már biztos. Undorodó fintorra húzta a száját, és megmarkolta keményen a derekát, hogy a sértő szavakat nyomatékosabbá téve ellökje magától a lányt, ám ekkor kinyílt az ajtó. Odakapta a fejét, és döbbenetében hirtelen azt sem tudta, fiú-e vagy lány.

Hermione állt ott halálra vált arccal. Édes istenem, mit gondolhat most róla? Biztos azt, hogy egy aljas, szemét, mocskos, bunkó, rohadék alak. Gyorsan tennie kellett valamit, de sajnos csak a legrosszabb alternatíva jutott eszébe, mert így egyértelművé vált a lány számára, hogy történt valami.

- Hermione, meg tudom magyarázni... – kezdte volna, de a lány elcsukló hangon félbeszakította.

- Ne… kérlek…

Mielőtt sírva fakadt volna, elrohant. Miért volt ekkora idióta? Nem lenne szabad egy lányhoz sem szólnia, úgyis mindig elrontja. Nem erre programozták.

- Akkor most mi lesz, professzor? – kérdezte pajkosan a belé csimpaszkodó lány, amitől Pitonnak felfordult a gyomra.

- Nem lesz semmi, Miss Davison – lökte el durván a lányt. – És a következőket megbeszéljük az igazgatónál, feltéve, hogy a borsónyi méretű agyában elfér még ez az információ.

Több sértésre nem adott magának időt, pedig még ott volt pár ezer a nyelve hegyén, annak ellenére, hogy magát is jól leszidta. Kisietett a teremből, és a lány után indult. Ment pár métert, és meg is találta, de nem úgy, ahogy arra számított. Draco ölelő karjaiban. Erre a látványra elszorult a torka.

Mégis mi a fenét csinált? Egyszerűen csak oda kell mennie, félre hívnia a lányt, és megmagyarázni ezt az egész helyzetet.

Elindult, de Draco felnézett rá, a tekintetük összekapcsolódott, és tisztán hallotta a fejében a hangját:

Ezt elszúrtad, Persi. Mondj le róla, mert most már az enyém, és nem eresztem egykönnyen.

Elfordította a tekintetét, és halkan hallotta, hogy a fiú elmegy a lánnyal, miközben nyugtatgatja.

Percekig állt ott a falat nézve, miközben belül emlékeztette magát, hogy indulnia kellene, hisz órája lesz. De nem tudott elmozdulni semerre. Nem akart. Minden idegszála azt mondta, hogy menjen a lány után, és, ha kell erőszakkal, de rávenni, hogy meghallgassa a magyarázatát. Ökölbe szorult a keze, és eldöntötte, nem hagyja magát.

Határozott léptekkel indult a kijárat felé, de egy cseverésző, griffendéles lány útját állta. Riadtan néztek fel rá, és még rémültebben rebbentek arrébb. Nem csoda, Piton arcától még egy sárkány is megijedt volna.

De ez az aprócska jelenet rántotta őt vissza a valóságba. Nem mehet utána. Mit szólnának a diákok és a tanárok, ha egy zokogó griffendéles lányt zaklatna, és szinte ordítva magyarázná, mennyire szereti? Nem, ennek nem most van itt az ideje. Jobb lesz, ha vár a nap végéig, és csak akkor keresi fel.

Az óráin, szinte végig leordította mindenki fejét, mikor egy aprócska hibát is vétett. Amikor pedig az idióta harmadéves hugrabuggosok már harmadjára sem úgy csinálták, mint ahogy a receptben le van írva, büntetődolgozatot íratott velük csupa hatodéves kérdésekből.

Az óra végén mindenki olyan gyorsan szaladt ki a teremből, ahogy csak tudott; az egyik fiú még majdnem el is esett az igyekvés közben.

Még volt egy átkozott órája. Mennyire utált most tanítani. Dühében odalépett az egyik üsthöz, megfogta a fülét, és teljes erőből a falhoz vágta. A kongó hang, amit ütközéskor kiadott, mintha sértő szavak lettek volna. Remek. Még egy üsttől is csak azt hallja, hogy mekkora barom.

Idegesen túrta hátra haját, és igyekezett lenyugodni. Senkinek sem jó, ha ilyen idegbeteg állapotban fog majd órát tartani. Ahelyett, hogy a lány után menne, akit szeret, és aki viszont szereti. Aki odaadta neki magát testestül, lelkestül. Aki végre egy kis színt lehelt szürke életébe, és kirángatta ebből a mocskos önsajnálatból, ahol évekig rohadt. Akit teljes szívéből szeret.

A francba a következő osztállyal!

Szinte kirohant a teremből, és gondosan bezárta maga után, ennyire azért még eszén volt. Senkivel sem törődve sétált a nagyterembe, bár tudta, hogy nem lesz ott a lány. Nem is tévedett, csak az idióta barátai voltak ott. Ők talán tudják, hogy merre van, gondolta, és kissé bizonytalanul elindult feléjük.

Sosem volt jó a kapcsolatépítésben, és határozottan pocsék volt kapcsolathelyrehozásban. Nem tudta, hogy fogja megkérdezni, de legalább abban biztos volt, hogy nem fognak neki hazudni. Hisz ő Piton, a pince réme, aki csak vért szívni jön fel. De talán kedvesebben is hozzájuk szólhatna, hisz Hermione barátai. De ők már nincsenek együtt.

Gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, és odaállt Harryékhez.

- Merre van Miss Granger? – próbálkozott, de hangja nem hangzott olyan barátságosnak, mint amilyennek szánta.

Meglepődve kapták fel a fejüket. Ron megdöbbenésében még a száját is elfelejtette becsukni, épp egy csirkecombból akart harapni. Ron. Furcsa így hívnia, de mindent a kapcsolata helyrehozásáért.

Ginny szemei érdekesen csillogtak, olyan volt, mint Dumbledore, amikor bosszantóan sokat tud. Hirtelen ráébredt, miért. Ez a lány tud róla és Hermionéról!

- Nem láttuk – felelte a fekete hajú fiú, és figyelmét visszairányította az előtte lévő tányérra.

- Én láttam – szólalt meg a lány, és szemeivel jelentőségteljesen nézett fel a férfira. – Malfoy és Mio a negyedik emeletre igyekeztek.

- Köszönöm – préselte ki magából nagy nehezen a tanár, mire három megdöbbenten csillogó szempár nézett rá.

Mielőtt elment, vetett egy jeges pillantást rájuk, hisz nem akarta teljesen elveszteni a tekintélyét, és elindult a lépcsőkhöz. Negyedik emelet. Hisz ott van Draco magánlakosztálya. Megtorpant, és hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába. Nagyon rossz.

Futva tette meg odáig az utat, és mikor odaért, ököllel kezdte verni az ajtót. Három percnyi dörömbölés után ki is nyílt az ajtó, és Draco vigyorgó arca jelent meg.

- Mi az, professzor, csak nem elvesztett valamit? – kérdezte még mindig hatalmas vigyorral a képén.

Piton megragadta a pólója nyakát, és kissé elemelve a földről magához rántotta.

- Ide figyelj, szöszi – sziszegte a képébe. – Ha bármi közöd is van ehhez, én esküszöm, kinyírlak, érted?

Draco továbbra is csak vigyorogva nézte felbőszült keresztapját.

- Ezt elszúrtad – vont vállat. – Legközelebb majd jobban vigyázz arra, ami neked fontos. Oh, vagy neked nem is volt fontos? – tette a szája elé a kezét tettetett megdöbbenéssel.

- Nem ajánlom, hogy ujjat húzz velem – morogta, és egyik kezével elengedte Dracót, de csak azért, hogy pálcát szegezzen rá.

- Ohohó! – tette maga elé védekezőn a kezét. – Nem fogod megtenni.

- Kipróbálod? – A pálca vége izzani kezdett.

- Nem fogod – vigyorodott el ismét a szőke mardekáros. – Nem, mert tudod, csak én nyújthatok vigaszt Hermione számára, és te azt akarod, hogy valahogy feldolgozza a hűtlenséged.

A férfi már remegett a dühtől, és azért is, mert tudta, igaza van a fiúnak. Szinte fájdalmas arcot vágott, mikor elengedte Draco pólóját, és pálcáját visszacsúsztatta talárjába. Igyekezett visszavenni rideg maszkját.

- Beszélni akarok vele. – Hangja kissé remegett, de eléggé határozottnak hangzott.

- Nem! – támaszkodott neki az ajtófélfának a fiú, és felvonta szemöldökét.

- Ez nem kérés volt.

Menet közben vállával félre lökte a mardekárost, és határozottan belépett a szobába. Körbenézett, de senkit sem látott. Indulatosan fordult a keresztfia felé.

- Hol van?! – vicsorogta.

- Nyugalom, tigris – csitítgatta, miközben felvakarta magát a padlóról. – A mosdóban zokog.

Piton megdermedt. Zokog? Hát persze, mit várt? Kézen fogva ugrálnak majd a rózsaszín cukorhegyeken?

- Ha bemész hozzá, még akkor sem tudná, hogy te vagy az. Próbáltam már mindent, de nem reagál semmire. Nem válaszol, nem küld el a francba, egy szót sem szól. Hogy tudtad ezt tenni vele? Miért nem volt neked elég jó?

- Te nem tudsz semmit, és különben is, nem tar... – Megállt a mondandójában, mert egy dolgot nem tudott megérteni. – Honnan tudod, hogy mi történt, mikor nem is mondta el neked?

Draco nagy szemekkel bámult a férfira, és zavartan kapkodni kezdte a fejét.

- Én… izé… nem nehéz kikövetkeztetni… Amilyen rossz állapotban van – habogta.

- Te – indult eltorzult arccal a fiú felé, aki szinte nyüszítve kezdett hátrálni. – Te tetted! Megfojtalak, te semmirekellő!

Kezével a torka után kapott, de egy kígyó fürgeségével siklott ki karjai közül.

- Várj, Perselus, megmagyarázom. – Beszéd közben a pálcáját kereste.

- Ezt keresed? – kérdezte a férfi halálos nyugalommal felmutatva Draco pálcáját, amit még akkor vett ki a zsebéből, amikor a földre lökte.

A fiú olyan sápadt lett, akár a mögötte lévő márványszobor, és csak tátogni tudott.

- Ugye tudod, hogy ha nem lennél ilyen mázlista, már rég leátkoztam volna a fejedet? – dobta oda, szinte undorodva a fiú pálcáját, de a sajátját nem tette el.

A fürdőből fuldoklásra emlékeztető hang szűrődött ki, mire mind ketten félre tették agresszív énüket, és az ajtóhoz mentek.

- Te minek akarsz bejönni? – kérdezte Draco ellenségesen.

- Nem magyarázkodok egy ilyen számító alaknak.

Benyitott a fürdőbe, és megdermedt a földön kuporgó, síró lány látványára. Ezt ő tette vele. Ő miatta sír. Ő miatta ilyen letört. Megérdemelte volna, hogy Frics rajta próbálja ki fenyítőeszközeit. Kétszer is.

A fiú félrelökte a professzort, és a lány mellé térdelt.

- Semmi baj, Mio – karolta át a lányt, aki mellkasába temette az arcát, és úgy zokogott tovább. – Nem lesz semmi baj – simogatta meg a lány fejét, de semmit sem használt. Ugyanolyan szívet tépően sírt, mint eddig.

Még percekig dermedten nézte, mit művelt, végül nem bírta tovább, és kiment Draco lakosztályából. Lassan visszament a néptelen folyosón a tanterméhez, és beengedte az ott várakozó ötödéves hollóhátasokat. De mostmár nem forrongott benne a düh. Nem vetett csúnyábbnál csúnyább pillantásokat a diákokra. Csak nézett ki a fejéből, de nem látott mást, csak a lány zokogó arcát. Érezte, mekkora fájdalmat okozott neki, és ez kiölt belőle minden érzelmet. Nem érzett semmit.

Az óra unalmasan telt, szinte gépiesen sorolta el az aznapi teendőket, és mikor kiadta, hogy melyik bájitalt kell megfőzniük, leült az asztal mögé, és csöndben figyelte a diákokat. Mikor valami balul ütött ki, csak intett egyet a pálcájával, de nem kommentálta az eseményeket. Mindegyik tanuló értetlenül állt a fejlemények előtt, mert barátaiktól hallották, Piton milyen idegbeteg volt délelőtt. Most pedig semmi. El sem tudták képzelni, mi üthetett belé.

Óra után nem ment fel a nagyterembe enni, hanem inkább bezárkózott a szobájába, és egy halom dolgozatba temette magát. Ez a terv nem jött be igazán, mert a dolgozatokra csak a kérdések voltak leírva. Ráírt mindegyikre egy nagy T-t, és szinte kétségbeesetten keresett valami elfoglaltságot.

Szerencsére talált egy listát, amit Poppy hagyott ott, a szükséges bájitalokról. Bezárkózott a szobájába, és, egyetlen perc szünetet sem engedélyezve magának, főzte a bájitalokat. Pár óra múlva úgy érezte, eléggé elfáradt, és egy álomtalan álom főzet megivása után, le is feküdt aludni.

De ez sem hozott enyhülést. Erős elméje, a főzet hatását figyelmen kívül hagyva, órákig kínozta a lány megtört képével. Miután lihegve felébredt a rémálomból, megállapította, hogy az alvás egy ideig nem a kedvenc elfoglaltsága lesz.

Az este hátralevő részét a bájitalok elkészítésével töltötte, és reggelre el is készítette mindet. Sőt, még többet is, mint kellett volna.

A kandallón keresztül felhoppanált a gyengélkedőbe, leadta az italokat, és hosszasan magyarázkodott megviselt külsejéről, hogy a javasasszony ne tukmáljon rá valami löttyöt. Lesétált a nagyterembe, és körbe nézve nem érte túl nagy meglepetés, mikor nem látta a reggelizők közt a lányt.

Délelőtt mindig akadt elfoglaltsága. Gépies ütemben órát tartott, és igyekezett mindig dolgozatot íratni, bár egy idő után kifogyott a kérdésekből, így hamarosan annyi elfoglaltsága sem akadt délutánra, mint eddig.

Először csak esténként ivott egy pohárral a lángnyelv whiskyből, de miután ezt már meg sem érezte, átállt az esti kettőre, majd lassan fél üveg lett belőle. Kezdett hozzászokni, hogy másnaposan tartja az órákat, néha pedig annyira maga alatt volt, hogy be sem ment az órákra. Súlyos depresszióba zuhant, amiben csak egyre lejjebb és lejjebb csúszott. Evett, de nem eleget, ivott, de csak alkoholt.

A diákok kezdtek hozzászokni, hogy a hét végére már jócskán kiütközött borostával, és erős whisky szaggal rendelkező Piton tartja az órát.

Dumbledore próbált rá hatni, de nem sikerült neki. Azzal is fenyegette, ha így folytatja tovább, kirúgja, de erre a kijelentésre még füle botját sem mozdította a férfi, nem hogy felháborodva veszekedni kezdett volna vele.

Piton bánata előtt tanácstalanul állt mindenki.

Szokásos poharával odament a dohányzóasztalhoz, amin egy üveg whisky állt, és löttyintett magának egy nagy adagot belőle. Nem finomkodott, még csak most kezdte. Visszasétált a fotelhez, leült és kortyolt az italából egy jó nagyot. Az alkohol már most kezdte jólesően elzsibbasztani az agyát.

Ekkor megint bevillant a zokogó lány arca. Mielőtt nyakig merült volna fájdalmában, kiitta a pohár tartalmát, és egy kisebb köhögő roham után, megint töltött magának egy nagy adagot. Szinte eszméletre fogja magát inni, ezt már tudta előre.

Mielőtt leült volna a fotelbe, egy éles kopogást hatolt be a tudatába. Ki lehet ilyenkor? A tanárok már rég nem zargatják a „jó tanácsaikkal”, még Dumbledore is felhagyott velük. A diákok pedig már, ha lehet, még jobban féltek tőle. Lehet, hogy nem nézett rájuk villogó szemekkel, és nem ordította le a hajukat, amikor hibáztak, de annyira azért megmaradt a tekintélye, hogy nem meri senki sem zavarni.

Egy újabb kopogás szakította félbe gondolatmenetét. Bosszúsan letette a poharat az asztalra, és odaviharzott az ajtóhoz. Rátette kezét a kilincsre, vett egy mély lélegzetet, és feltépte az ajtót.

A torkára forrtak a szavak, amiket az érkező fejére szeretett volna zúdítani. Ledermedt az ajtóban álló lány miatt.

Hermione ugyanolyan kisírt szemekkel állt előtte, de most az arcán fekete csíkok húzódtak, az elkenődött szemceruza és szempillafesték miatt.

Piton kinyújtotta a karját, gyengéden átölelte a vállát és a derekát, úgy szorította magához. A lány is átölelte, és zokogott, miközben egyik kezével Piton ingét markolta, másik kezében pedig egy darab papírt szorongatott. Nem volt szükség szavakra, mind ketten értették a másik néma bocsánatkérését.