Az álarc mögött - 14. fejezet

14. fejezet

Úgy döntöttek, kihagyják a bájitaltan órát. Draco átvezette a lányt a pincén egyenesen a mardekárosok klubhelységéig. Nem mentek be, mert Lucius kikövetelte Dumbledoretól, hogy fiának lehessen egy saját szobája. Átvezette Hermiónét a az asztal és a könyves polc mellett, és leültette a kanapéra. Leült mellé, hátra simította a haját, és maga felé fordította a fejét.

- Mio, édes. Mondd el, mi történt. – Persze ezt ő maga is jól tudta.

A lányhoz nem jutottak el a szavak. Érzékelte, hogy beszélnek hozzá, azt is, hogy Draco az, de nem értette a szavakat. Mintha víz alatt lenne, és úgy beszélnének. Érzéketlenné vált a teste, azt sem tudta, hogy hol van. Csak ment amerre a fiú vezette. Nem tudta, hogy ül-e vagy áll, és azt sem, hogy most mit kéne mondania. Pedig kéne valamit. De képtelen volt megszólalni.

Ekkor valamilyen érzelem tört a felszínre. Fájdalom. A mellkasában szorító fájdalmat érzett, mintha egy húsz tonnás követ tettek volna rá. Ettől a hirtelen rá törő fájdalomtól összegörnyedt, és nem kapott levegőt. Hallott egy ijedt hangot a füle mellől, ami egyre hangosabban hajtogatott valamit, de nem értette. Ő csak arra tudott gondolni, hogy nincs többé. Szerette. Szerette a férfit. De úgy látszik, ez mégsem kölcsönös.

Érezte, hogy felfordul a gyomra, és öklendezni kezdett. Valaki karon ragadta, kivonszolta valószínűleg a fürdőszobába, és lenyomta a fejét, hogy ne a földre hányjon.

Miután kiadta magából a reggelijét, leült a hideg padlóra, felhúzta lábait, és átölelte őket. Úgy érezte, másik pozíció túl fájdalmas lenne számára. Valaki megint beszélt hozzá. Nem tudta, mennyi ideig, feltételezte, hogy sokáig, mert elkezdte ráncigálni. De Hermione nem akart felállni. Nem akart semmit sem csinálni, csak meghalni.

Őrület. Ez jellemezte az elkövetkező napjait. Először nem bírt aludni egy szemhunyásnyit sem, egyfolytában azt várta, hogy történni fog valami, ami magyarázatot ad ezekre az eseményekre. De nem történt semmi. Utána már kissé jobban magához tért, de szólni egy szót sem szólt.

Nem tudta, mi van a barátaival, nem is érdekelte. Végig az járt a fejében, hogy nincs többé. Semmi sincs többé. A magány volt a legjobb barátja. De ezt is megzavarta néha egy hang. Egy fiú hangja, aki mindig oda ment hozzá, kitartóan kérdezgette annak ellenére, hogy egy szót sem szólt, és ételt tukmált belé. Csak neki köszönheti, hogy még nem halt éhen. A srác… de hogy is hívták? Mikor ezen, vagy egyáltalán elkezdett gondolkozni, az agya tüntetőleg kikapcsolt. Csak az életben maradáshoz szükséges funkciókat volt hajlandó végre hajtani. A fiú…

Egy újabb sötét álomból ébredt. Nem volt benne semmi, csak sötétség… sötétség és elhagyatottság. Felült a kanapén, és körbe nézett. Kissé döbbenten vette tudomásul, hogy egy számára ismeretlen szobában van. Felállt, és körbejárta a helységet, érdeklődve figyelte a berendezési tárgyakat, hátha elárulnak valamit a gazdájukról. Hatalmas könyvespolcok, giccses, ezüst dísztárgyak, és zöld. Mindenhol zöld. A fa részek feketék. Oda ment az ablakhoz, és széthúzta a kasmír függönyöket. A verőfényből ítélve délután két óra körül járhatott.

Halk nyikordulással kinyílt az ajtó, és Hermione kissé ijedten hátra fordult. Draco. Ő mit keres itt?

- Hermione! – szaladt oda a lányhoz.

Hisz ez az ő hangja! Ő volt az, aki az elmúlt időben… ápolta? Igen, ez a legmegfelelőbb kifejezés rá. Egy lelki rokkantat ápolt. Mennyi ideig? Hányadika van? Hány nap telt el azóta, hogy… nem, ezt képtelen volt kimondani. Még nem. Biztos már a fiú idegeire megy, sőt már biztos előbb elege lett belőle, de nem hagyta egyedül. Végig vele volt. Támogatta. Segítette. Csak most ébredt rá, milyen jó barát ő.

- Hé, kislány, minden rendben? – rázogatta meg szelíden az elbambult lányt.

Hermione felnézett a fiú szemébe, akinek ettől a lélegzete is elállt.

Az elmúlt napokban szinte meg se moccant, és most itt áll az ablak előtt, miközben egymás szemébe néznek. Az elmúlt napok borzalma után ez volt maga a mennyország a fiú számára. Már azt hitte, nem fog rendbe jönni, és ez az ő hibája lesz. Azt pedig csak remélni tudta, hogy Piton nem jön rá a turpisságra.

- Persze, jól vagyok – motyogta Hermione kissé zavartan, majd körbe nézett még egyszer. – Ez a te szobád? – kérdezte álmélkodva.

- Igen, az enyém. – Megfogta a kezét, a kanapéhoz vezette és leültek egymás mellé. – Még apám harcolta ki Dumbledore-tól a tanév elején.

A lány kurtán bólintott és szemei ide-oda pattogtak a szebbnél szebb berendezési tárgyak között.

- Mondd… – fordult hirtelen a fiú felé. – Tulajdonképpen hány napig voltam…

- Tudat nélkül létező test? – segítette ki könnyed hangsúllyal.

- Igen, szóval az, amit mondtál – fintorgott a lány, hisz el sem tudta képzelni, hogy valaha is ilyen szörnyű állapotban legyen, szerinte túlzás volt.

- Két hétig.

- Hogy MI?! – fakadt ki a lány, és még fel is ugrott ültéből, annyira váratlanul érte ez a válasz.

- Jesszus, Mio, azért ennyire nem rossz… Na jó, nagyon rossz volt, de figyelj, ülj le és szépen, nyugodtan beszéljük meg, oké? Ne izgasd fel magad – húzta vissza finoman a kanapéra, ahova a lány, grimaszokat vágva, de visszaült.

- Nos, rendben. Ebben a két hétben… mit csináltam?

- Leginkább ültél és néztél ki a fejedből – válaszolt a fiú elmerengve.

- De most komolyan… biztos nem mert nem emlékszem semmi ilyesmire.

- Tulajdonképpen, mire emlékszem? – kérdezte összehúzott szemöldökkel, és közelebb húzódott a lányhoz.

- Nem sok mindenre. Leginkább egy idegesítő hangra, és valaki mindig kaját nyomott a kezembe, olykor a számba… várjunk… az te voltál?

- Hát persze, hogy én voltam. Senkinek sincs olyan tökéletes hangja, mint nekem. Nem értem, hogy nem ismertél rögtön rám – mondta tettetett sértődöttséggel.

Ezen a lány kissé elmosolyodott, de ez még nem volt igazi, szívből jövő mosoly. Minden mozdulatában, lélegzetvételében, pillantásában ott volt valami keserűség, ami örökre beleégett. Többé senki és semmi sem hozhatja vissza a régi Hermiónét. Ő már nincs többé. A régi énje hamvaiból kell valami újat építenie, ami hasonlít az előzőre.

- Ha nem haragszol, lezuhanyoznék – motyogta halkan.

Választ sem várva felállt, és elindult az ajtó felé, amit a fürdőnek sejtett.

Eltalálta. Oda ment a tükörhöz, hogy megnézze magát benne, de a látvány olyan borzalmas volt, hogy fájdalmasan felnyögött. Beesett az arca, szeme alatt óriási sötét karikák éktelenkedtek, és a szeme szinte vér vörös volt. Gyorsan megmosta az arcát, de semmit se javított a látványon. Beletúrt a hajába, és majdnem felsikkantott, mikor beleakadt az ujja egy csomóba, és erősen megrántotta.

Levette a ruháit, és látta, hogy azok legalább jobb állapotban vannak. Draco biztos hozott neki ruhákat, és ha nem is emlékszik rá, hogy felvette őket, hálás volt neki.

Beállította a vízmelegséget, majd belépett alá, arra számítva, hogy a teste és a lelke kissé még jobban megélénkül tőle, de nem így lett. Olyan volt, mintha olyannak akartak volna fájdalmat okozni, aki nem rendelkezik fájdalomközponttal.

Bevizezte a haját, és kissé meglepődött, mikor látta, hogy női pipere cuccok is vannak ott, de ez az érzés sem tartott sokáig. Jó alaposan bedörzsölte a haját samponnal, és érezte, hogy megint süllyedni kezd, az öntudatlanság felé.

A következő öt percben nem tudta hogyan, de lezuhanyozott, megtörölközött, kifésülte a haját, és felvett egy melegítő együttest. De most hirtelen miért tért magához?

Ekkor tudatosult benne, hogy valami furcsa hangot hall kintről.

Kinyitotta az ajtót, és szinte azonnal beszűrődött egy gitárszóló dobhártyaszaggatóan gyönyörű dallama. Kilépett, de a zene abba maradt. Kérdően nézett fel.

- Bocs, tudom, nem szereted a rockot – nézett bocsánatkérően a fiú.

- Nem, nem – ment oda a hangfalhoz a lány, és visszacsavarta a hangerőt. – Nekem nagyon megfelel ez a zene.

- Nocsak… úgy látom, jó irányba változik az ízlésed – bólogatott elégedetten Draco.

- Esetleg – mondta elgondolkozva, és még feljebb tekerte a hangerőt.

- Jesszus, Mio, mindjárt beszakad a dobhártyám! – kiabálta a fiú, de ezt a lány már nem hallotta.

Valahol egy másik világban járt, ahol pár húrral és egy pengetővel ki lehet fejezni, hogy mit érez az ember egyetlen szó nélkül. Egyetlen szó nélkül…

- Szereznem kell egy gitárt – motyogta halkan.

- Tessék?

A lány felemelte a fejét, és Draco döbbent arcával találta szembe magát. Már lejjebb vette a hangerőt, így hallotta minden szavát.

Más őrültségnek tartotta volna, de ő nem nevette ki, és nem látott semmi olyanra jelet az arcán, hogy hülyének nézte volna. Úgy érezte, neki elmondhatja, meg fogja érteni. Vagy ha nem, akkor sem kérdez feleslegesen.

- Szeretnék megtanulni gitározni – közölte ellenmondást nem tűrő hangon.

- Jó, nyugi, azért nem kell megperzselned a szemeddel. – A lány szeme elé tette a kezét. – Fogadok, hogy már le is égtem.

Hermione megforgatta a szemeit, és elhúzta a kezét.

- Mondd… tudsz nekem szerezni egy gitárt?

- És most fogd le ezt a húrt itt… nagyon jó.

Két napjába telt, de szerzett a lánynak egy gitárt. Persze nem engedte kifizetni, azt mondta, hogy ez az ő későszülinapi ajándéka. Még szerencse, hogy kicsiként annyira ragaszkodott az álmához, hogy egy rock banda gitárosa lesz, így most tudta tanítani a lányt.

Miközben mögötte ült, és törékeny ujjait rászorította a megfelelő húrra, mélyen beszívta a lány illatát. Most nem olyan volt, mint szokott. Füge. Ez illett rá a legjobban.

- Most fogd a pengetőt, és egy határozott mozdulattal húzd végig rajta. – A lány meg is tette. – Remek. Született tehetség vagy.

- Na ne, hogy ennyiből meg tudod mondani – fordult a fiú felé felvont szemöldökkel.

- Érzem, hogy úgy van. – Elvette kezét a gitár nyakáról, és Hermione nyakára simította.

- Tudod mit? Igazad van! – felelte könnyedén. – Született tehetség vagyok… folytassuk.

Visszafordult, hogy Dracónak háttal legyen, így folytatták tovább a tanulgatást. Észre vette, hogy a fiú még mindig ugyan úgy érez iránta. Ez vicces, mert ő nem csak iránta, de semmi iránt nem érzett semmit, kivéve a gitárját. Órákon át tudta a kezében tartani, simogatni, csodálni, és lágyan pengetni a húrokat az ujjai között, habár még nem is tudott rajta játszani. Olyan volt, mintha az üresség megszűnne létezni.

Elég gyorsan tanult. Nem csak a gitárt, hanem a lemaradt anyagrészeket is. Draco volt olyan kedves és figyelmes, hogy oda adta a kivételes gondossággal készített jegyzeteit, a nem közös tananyagot, pedig elkérte más diákoktól. Így anélkül tudott tanulni, hogy bejárt volna órákra. Nem bírta volna elviselni más ember közelségét, főleg olyan sok diákét egyszerre. Még étkezni sem járt ki. Mindent felhozatott a szobába.

Nem tudta, és nem is akarta tudni, hogy mi van a barátaival, jelen pillanatban még őket sem tűrte volna meg, sőt még beszélni sem tudott volna velük. Valamiért a régi időkre emlékeztetné őt, amikor még minden jól ment… vele. Az ő nevét ki tudta volna ejteni, de olyan megvetéssel, fájdalommal és haraggal, hogy szétmarná a torkát. Soha többet nem akart rá gondolni. Soha többet.

Már egy hónap telt el az incidens óta. Nemsokára itt volt az év vége, de Hermiónét ez sem tudta rávenni, hogy kimozduljon a biztonságos vackából. Inkább elment a tanárokhoz késő este, és megbeszélte velük, hogy soron kívül megírja a dolgozatokat. Mikor kérdezték, mi baja, csak azt felelte, hogy ezt Dumbledore professzorral akarja megbeszélni.

Persze nem beszélt vele, de a tanárok nem zargatták. Még az új külsőjével sem.

Legújabban előnyben részesítette a fekete ruhákat, mivel nem kellett kötelezően hordania az iskolai egyenruhát, csak nagyritkán. Haját egyenesen hordta, és különösen sok időt kezdett fordítani a külsejére. Fekete szemceruza, vérvörös ajkak, ezüst ékszerek. Ezek kötelezően mindig rajta voltak.

Könnyed nyári ruhákat fekete csőgatyára cserélte, virágos blúzait pedig fekete, szatén, női ingekre, olykor, ha nagyon melege volt, felvett egy fekete, kivágott toppot.

Draco teljesen meg volt döbbenve a lányon, de harmadik nap már kezdte megszokni. Sőt. Nagyon is tetszett neki az új Hermione egyénisége. Bár az nem, hogy, a látszat ellenére, egyáltalán nem kerültek közelebb, mint férfi és nő. Nagyon jó barátok lettek, és sokat beszélgettek, viccelődtek, de nem lobbant fel az a nagy szerelem, amire a fiú számított. Pedig nem így tervezte.

Már el tudott játszani egy gitárszólót is. Igaz, nem volt túl bonyolult, de újonnan beszerzett elektromos gitárján ez is nagyon jól hangzott.

Már harmadjára játszotta le ugyan azt a dallamot, mégsem tudta megunni. Ha így folytatja, beléphet egy bandába gitárosnak.

Jobb kezével sebesen pengette a húrokat, miközben bal keze néha-néha, görcsösen szorítva a gitár nyakát, pozíciót váltott. Ekkor hirtelen nem mozdult egyetlen végtagja sem. De miért? Megpróbálta felemelni a fejét, ez ment, de azonnal elfogta a rosszullét. Beletelt pár másodpercbe, míg újra mozogni tudott.

Letette a kanapéra a gitárt, és leült mellé. Arcát a jéghideg kezébe temette, ami jót tett iszonyatos émelygésének. Még sosem érezte magát ennyire rosszul. Hirtelen összezsugorodott a gyomra, és érezte, hogy ezt nem ússza meg róka nélkül. Kiszaladt a fürdőbe, és kiadta magából a reggelijét.

Lihegve mosta meg a száját, és, miután remegve leült a padlóra, homlokát a hideg kád széléhez nyomta. Még sosem érezte magát ilyen rosszul. Még akkor sem, amikor gyerekként elkapta a gyomorinfluenzát.

Újra a wc fölé hajolt, és kipakolt magából egy adagot. Oldalra nézett, és megpillantotta, hogy Draco megint szerzett be neki pár új cuccot. Komolyan, ez a fiú mindenre gondolt.

Elvett egy hajkefét, és ezzel a mozdulattal lelökött a földre egy darab papírt. Letette a hajkefét, mert a másik kezét nem merte elvenni a földről, nehogy elboruljon. Felvette, és széthajtotta.

Egy zsebnaptár. Amiben be vannak keretezve a napok. A menzesznaptára. Kissé homályosan látott, de megpróbált fókuszálni. Az utolsó nap, ami be van keretezve… 15… 20… 35 nappal ezelőtt volt. Már majdnem egy hete késett.

Hirtelen kifutott az összes vér az arcából, és közel került hozzá, hogy elájuljon. Most ő tényleg… terhes?

Három marék rizspor elkeverve négy evőkanál gránátalma ecettel, és megszórva nyolc hóvirágszirommal. Állni kell hagyni még tíz percig, és kész a terhességi teszt főzet formája.

Miután megfőzte az italt, az ablakhoz rakta hűlni. Már korábban is olvasott erről a bájitalról, de akkor hülyeségnek tartotta, hogy valaha is szüksége lehet rá. Hát most itt volt az a nap. Nevetnie kellett saját magán. Hogy lehet ilyen szánalmas? Az addig még nagyjából oké, hogy lefekszik egy férfival, akivel csak pár hónapja van együtt. De az, hogy nem védekeztek? Na EZ szánalmas!

Tíz perc múlva elolvasta, hogy mi a következő lépés.

Tépjen ki egy hajszálat, és dobja bele a már kihűlt főzetbe. Ismét várjon tíz percet, és ha az ital kékre változik, az eredmény pozitív, ha nem változik, akkor negatív.

Kitépte az egyik hajszálát, és lélegzetvisszafojtva dobta bele a kis lombikba.

Tíz perc. Egy örökkévalóság. Várakozás közben végiggondolta a lehetőségeket.

Első:

Eltévesztette a napot, amikor karikázott, és nem is késik, csak ő a béna.

Második:

Ez az egész egy nagyon rossz álom. Nagyon, nagyon rossz álom.

Harmadik:

Tényleg terhes…

És akkor mi lesz? Erre is csak két lehetőség volt: visszamegy… hozzá, vagy nem. Nem akarta ezt az egészet. Nem akarta a hatalmas követ a gyomrába, a kést a szívébe, és a szúró fájdalmat a fejébe. És mi lesz, ha nem mondja el neki? Egyedül is felnevelhetné a gyereket. Egyedül, vagy… Dracóval.

Nem, ez őrültség. Ő sosem menne bele, főleg így, hogy tudja, nem szerelmes belé. Pedig ő próbálkozott, de a szerelem nem parancsszóra alakul ki. Sajnos.

Az órára nézett, és csekkolta, hogy már csak fél percet kell várnia.

Lehunyta a szemét, de ezt rögtön meg is bánta, mert a férfi arca villant be előtte. Mielőtt még a fájdalom még jobban belehasít a szívébe ki akarta nyitni a szemét, de valamiért nem tette. Úgy érezte, most jött el az a pont, mikor tisztáznia kell a dolgokat. Továbbra is csukva tartotta a szemét, és képzeletében gunyoros vigyorra húzta a professzor a száját. A szája azt sugallta, jól szórakozik a lány fájdalmán, de a szemei másképp csillogtak. Azt sugározták, hogy azt, akit néz, nagyon szereti. Csak ez volt a bökkenő. Hermione nem tudta, hogy a képzeletbeli professzor kit lát.

De ő tudta, hogy mit akar. Most, hogy nem futott el a problémái elől biztossá vált a számára. Még mindig szerette a férfit. Még mindig szerette… Perselust.

A név, mintha egy láthatatlan falat tört volna át, mert a lány zokogni kezdett. Megállíthatatlanul zokogott. Egy részt a felismeréstől, más részről pedig, mert tudta, többé már nem fogja vissza kapni a régi, ehhez képest gondtalan életét.

Kinyitotta a szemeit, és sűrűn potyogó könnyei mögül megpillantotta, a kékké változott bájitalt.