Alice hagyatéka - 10. fejezet

10. fejezet

Utolsó lélegzet

A következő egy hét egyszerre volt borzalmas és kellemes. Kellemesnek azért volt mondható, mert az utolsó emberi hetemen mindenhova elmentem, mindenbe benne voltam, és sokat szórakoztam. Szomorú pedig azért, mert jó ideig nem fogom látni ezeket az embereket újra. Még anya is hiányozni fog. Akár szeleburdi, akár nem, ő mégis csak az anyukám. Jasper kapcsolatba lépett a Volturival, és bejelentette náluk a vámpírrá válásom időpontját. Az érettségim ugyan nem lesz meg, de később lesz rá lehetőségem, hogy megszerezzem. Nem sietek sehova. Szombatra már készen volt a terv, hogy miért leszek távol olyan sokáig. Nem tetszett az ötlet, de szükséges volt.

Szombat reggel Jasper átjött, és miközben én reggeliztem, ő hallgatózott, hogy anyám mikor kel fel. Alig bírtam lenyelni a müzlit, mert gombóc gyűlt a torkomba. Jasper ezt megérezve a térdemre tette a kezét.

- Lisa, ezt az Ő érdekében tesszük – mondta halkan.

- Tudom, de mégis rossz érzés, hogy így becsapjuk.

Igaz, nem csapjuk be, csak félreállítjuk az útból. Még három éves koromban diagnosztizálták a mogyoróallergiámat, ami eléggé súlyos. Ha egy maroknál több diófélét eszek bármilyen formában, az légzésbénulást okoz, amitől károsodhat az agyam. Anyám ezt pontosan tudta, és úgy óvott engem a mogyorótól, mint hímes tojást a padlótól. A mai nap pontosan arra készültem, amitől ő tizenöt éve féltve óvott, hogy megegyek egy jó nagy adag mogyorót.

- Felkelt – mondta, és a müzlimbe szórt egy jó nagy adag porított mogyorót. – Carlisle a közelben van.

Hozzám hajolt, és nyomott egy csókot a számra. Mikor felemeltem a kanalat, remegett a kezem. Kicsit elkevertem a mogyorót a tejjel, merítettem egy jó nagy adagot, és a számba vettem. Finom volt, de ugyanannyira káros is a számomra. Három kanál után éreztem, hogy az eddig is szűk nyelőcsövem még szűkebb lesz. A bőröm viszketni kezdett, és a színek egyre tompábbak lettek. A negyedik kanalat már nem tudtam lenyelni, visszaköptem a tálba, és elkezdtem eszeveszetten köhögni. Mintha valami vasmarokkal szorította volna a torkomat, olyan érzés volt. Halkan hallottam, hogy anyám leszalad a lépcsőn, és kiabálva szidja a müzli gyártót. Ekkor vesztettem el az eszméletem.

Mikor legközelebb magamhoz tértem, felszínesen tudtam levegőt venni, de a látásom nem volt teljesen ép. Carlisle erre is felkészített, valószínűleg agyi károsodást fogok szenvedni, de nem kell, hogy féljek, mert miután vámpírrá váltam, ez helyre fog jönni. Ekkor anyu hajolt fölém, a kezemet szorongatva, könnyekkel a szemében, és azt ígérgette, hogy nem lesz semmi bajom. Ez így igaz. Fizikálisan nem lesz, és pár hónap múlva a fejem is kitisztul. Megint elájultam.

A szívmonitor halk pityegésére keltem. A szememet nem nyitottam ki, Carlisle erre is figyelmeztetett. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy kómában vagyok, egészen addig, amíg a magánklinikájára nem szállít, Norvégiába. Egy hűvös érintést éreztem a karomon, ami nem lehetett más, csak egy vámpír. Kinyitottam a szemem, de nem tudtam teljesen, mert fel volt dagadva, és csak résnyire láttam ki a duzzadt szemhéjak mögül. Elmosódott foltokat láttam, de a hajak színéből meg tudtam állapítani, hogy ki kicsoda. Carlisle volt előttem, mögötte Bella állt, mellette Rosalie, és az ágyamon Jasper ült. Istenem, miért volt itt? Nem láthat ilyen rondán. Láttam már mogyoróallergiától felduzzadt fejeket, és nem a legszebb látvány. Most biztos undorodik tőlem.

Persze, ő ezeket a gondolatokat megérezte, és szinte azonnal megfogta a kezemet, és mondott valamit. Nem hallottam, mit mond, csak hangokat hallottam, de biztos azt, hogy ne gondoljak ilyen butaságokat. Ahogy eltelt pár perc, a torkomban levő duzzanat még jobban lelohadt, és könnyedebben vettem a levegőt, a hallásom és a látásom is elkezdett javulni. De ahogy lohadt le a szememről a duzzanat, a szememben lévő fekete folt is növekedett. Kezdek megvakulni. A vérnyomásom a plafonra ugrott, és rángani kezdett az ágy. Nem, ez nem az ágy, hanem én. Pánikrohamom lett.

Erős kezek szorítottak az ágyhoz. A hallásom annyira nem lett jobb, hogy értsem a szavakat, de annyira azért igen, hogy meg tudjam különböztetni. Carlisle kiabált Jasperrel, aki visszakozott vele, aztán elhallgatott, és felém hajolt. Úgy tűnik, hogy időközben elmúlt a rohamom, mert nem rángott semmi. Először a hűvös ajkakat éreztem meg a nyakamon, majd éles fogak szakították át a bőrömet.

Már ez is kissé fájdalmas volt, de amint elkezdte kiszívni a véremet, elöntött a forróság. Nem is tudtam, mennyi idő telt el, pillanatok, percek vagy órák? Nem is számított, mert ez a mámor felért egy egész élettel. Olyan hamar lett vége, ahogy elkezdődött. A fogak elhúzódtak a nyakamtól, és a korábbi forróság helyét kínzó ridegség vette át. Oldalra nézve láttam, hogy Jasper morogva vetődne felém, de Carlisle és Bella húzzák hátra. Nem értettem miért, hisz olyan jó érzés volt.

Még mielőtt panaszkodhattam volna a jeges érzésre, forróság cikázott végig a testemen, de nem a korábbi jól eső meleg, hanem fájdalmas, égető érzés. Eleinte nem volt rosszabb, mint amikor valaki megégeti magát. De ez az égető érzés az egész testembe szétterjedt, és csak fokozódott és fokozódott. Percek vagy pillanatok múlva már szinte elviselhetetlen volt. Ráadásul valami a fülemet is bántotta. Ki üvölt? Aztán megéreztem, hogy majd szétszakad az állkapcsom, és rájöttem, hogy én vagyok az.

Nagy nehezen összecsuktam a számat, de az ordítást nem tudtam abbahagyni. Olyan, mintha valaki kicserélte volna a véremet lávára, ami belülről égetett volna porrá. Sosem enyhült a fájdalom, csak növekedett. Pont, mikor azt hittem, hogy nem bírom tovább, ez a pokol, jött egy erősebb fájdalomhullám, és rájöttem, ez még korántsem a vége.

A hűvös levegő úgy hatott a bőrömre, mint egy jeges vízesés. Az alattam szétszaggatva heverő lepedő olyan durva volt, mint egy smirgli, és a torkomat égető éhség elviselhetetlen volt. Kinyitottam a számat, és beszívtam a levegőt. Semmilyen megkönnyebbülést nem hozott, ami szokatlan volt. Minden reggelem egy nagy sóhajjal kezdődött, ami után felkeltem, és csináltam a napi teendőimet. Most beszívtam a levegőt, de teljesen szokatlan művelet volt. Mintha nem lenne rá szükségem.

Óvatosan kinyitottam a szememet, és úgy tűnik az óvatosságom nem volt alaptalan. A fény éles tőrként hasított a látóterembe. A kezemet napellenzőként használva felültem. Semmi remegés, nem görcsöl a gyomrom, és a fejem sem fáj, mint általában egy komoly betegség utóhatásaként szokott. Csak a torkom égett. De az nagyon. Valaki felállt a székből, ami a hirtelen megkönnyebbülésre megreccsent. Összerezzentem, mert olyan volt ezt hallani, mintha egy komplett szimfonikus zenekar kezdett volna a fülemben játszani teljes tüdőkapacitással.

Az arcomra simuló kéz viszont nagyon kellemes érzés volt. Az éles fény megszűnt, így elvettem a kezem a szemem elől. Mondhatnám, hogy a lélegzetem is elakadt a látványtól, de már így sem lélegeztem. Jasper állt előttem, de úgy láttam őt, mint még soha. Minden egyes porcikáját teljes bizonyossággal láttam, egyetlen részlet sem maradt rejtve. Mint mikor a képcsöves tv-t kicseréljük életünk első LED tv-jére. Minden olyan tiszta, annyira tündöklő és elmondhatatlanul csodaszép. Halvány mosoly jelent meg az arcán, amitől - ha lehetséges - még szebb lett. Megsimítottam az arcán levő kis gödröcskét, és a bőre olyan volt a kezem számára, mint a legdrágább kasmír. Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy mennyire is szomjas vagyok. De amint erre gondoltam, megint belém hasított az éhség.

Próbáltam elmondani neki, mennyire is éhes vagyok, de a torkomból csak egy morgás jött elő. Azonnal komolyra fordult az arca, olyanná, mint egy katonáé, aki bevetésen van.

- Carlisle, kezdődik.

Hangja szinte simogatta a fülemet. De ez nem enyhített a fájdalmon, ami csak fokozódott a torkomban. Az ínyem feszülni kezdett, amin azzal próbáltam segíteni, hogy felhúztam a számat a fogaimról. Megint morogni kezdtem. Istenem, segítsen már rajtam valaki! Felpattantam, és az ajtó felé kezdtem szaladni, vagyis azt hittem, arra futok, de falnak ütköztem. Nem mintha akadályozott volna, átszakítottam, és kint találtam magam egy erdőben. Körülöttem minden hangos volt, nem volt egy csendes pont sem az egész világon. A fülemre szorítottam a kezemet, és behunytam a szememet, miközben még mindig morogtam a torkomat mardosó kíntól. Fülem egy pillanat alatt kiszűrte a milliónyi zaj közül a felém tartó lépteket.

Felpattantak a szemim, és minden vérvörösben úszott. Az ég nem volt kék, az avar nem volt megnyugtató barna színű, minden vérvörös volt. Kétségbeesetten elkezdtem szaladni, hátha miután kijutok az erdőből, ez megváltozik, de miközben egyre nagyobb távot tettem meg, ennek az esélye minden egyes lépéssel csökkent. Tehetetlenségemtől egyszerre lettem szomorú és mérges. Ezek közül persze a düh kerekedett felül. Megragadtam egy fát, kicsavartam a földből és elhajítottam.

Fél tucat kar fonódott körém. Mint egy ketrecbe zárt vad, úgy próbáltam kitörni, teljesen hiába. Felordítottam, és fogaimmal a fogva tartóim felé kaptam. De helyettük egy műanyag zacskó akadt a fogaim közé, amiből fémes ízű nedű csorgott. Az egész testem elernyedt, a torkomban lángoló kín megszűnt, a fogaim végre nem sajogtak. Vér. Ez az, ami nekem kell. Bíborszín, sűrű, csábítóan édes vér. Megragadtam a zacskót, és nagy kortyokban nyelni kezdtem. Pár pillanat alatt kiürült. Csalódottan dobtam félre, és elégedetlenül morogni kezdtem.

Egy szőke hajú férfi állt előttem, még egy ugyanolyan csomaggal a kezében. Sietve kitéptem a kezei közül, és megint rátapadtam a zacskóra. A látásom kezdett kitisztulni. Ezért tudtam, hogy az előttem álló férfi szőke. Mintha ismerném. De mi lehet a neve? Charls? Nem, biztos nem. Valamiféle doktor lehet. De honnan ismerem? Villámként csapott belém a felismerés. Carlisle és a Cullen család többi tagja szorosan állt körülöttem, vigyázva arra, nehogy megint elszökjek. Egy utolsó szívással kiürítettem a műanyag zacskót, és óvatosan nyújtva Carlisle felé visszaadtam.

- Köszönöm – mondtam reszelős hangon, és megtöröltem a szám szélét.

Ő csak bólintott. Óvatosan körbenéztem, és mindenki ott volt. Tekintetemmel megkerestem Jaspert, aki aggodalommal és vegyes szerelemmel a szemében nézett rám. Felé nyúltam, és ő azonnal hozzám lépett, és átölelt. Arcomat a nyakába fúrva öleltem. Ő pedig simogatta a hátamat. Olyan jó érzés volt.

- Sajnálom, amit tettem – mondtam, és mindenki tudta, mire gondolok.

Megéreztem egy harmadik kezet is a hátamon, de nem kellett hátra néznem ahhoz, hogy tudjam, Esme az.

- Ez természetes, Lisa. Nekünk ilyen a természetünk. A vér hajt minket.

Aggódva felé fordultam.

- Lesz még ilyen?

A tekintetéből kiolvasott együttérzés már meg is adta a kérdésemre a választ.

- Számtalanszor.

Felsóhajtottam, és tudtam, ez nem lesz egy könnyű menet. Alig pár perce ittam meg az utolsó zacskó vért, és megint égni kezdett a torkom, a látóterem pedig egyre rózsaszínűbb lett. Kemény évnek nézünk elébe.

Nyolc hónappal később

Hangtalanul lépkedtem előre a zsákmány felé, már csak fél méterre voltam tőle. Innen gyerekjáték lesz becserkészni. A szél felém fújta a jószág illatát, és mikor megéreztem az illatát, a torkom bizseregni kezdett. Lejjebb lapultam, a lábaimban megfeszítetem az izmokat, és előre vetődtem. Szélsebesen futottam az állat után, semmi esélye sem volt ellenem. Pont olyan gyorsan kaptam el, mint amilyen hamar kiürült belőle az összes vér. A tetemet a földre tettem, és letöröltem a szám sarkából lecsorduló vércseppet.

Megtanultam kezelni a vérszomjamat. Nem volt könnyű, sőt, nagyon nehéz volt, de megérte. A fejemben nincs akkora kuszaság, mint az elején, de még mindig csábít az emberi vér. Azt mondták, ez teljesen normális, sosem fog teljesen elmúlni. Ekkor meghallottam, hogy nem messze tőlem egy szarvas felbőg, majd a szívverése egyre lassult, míg meg nem állt. Pár pillanattal később Jasper kilépett a fák közül, és éppen megtörölte a száját.

- Már nagyon jól megy – mondta, miközben átölelte a derekamat.

Hozzábújtam a széles mellkasához, és átkaroltam a derekát, vigyázva, nehogy túlságosan is megszorítsam. Jó volt, hogy végre az egész valómmal őt érezhetem, és a tudatom mélyén nem furakodik oda a vér utáni vágy.

- Gyakorlat teszi a mestert.

Elmosolyodott, és lágyan megcsókolt. Egymást átkarolva sétáltunk vissza Carlisle házába. Még mindig Norvégiában voltunk, anyám pedig úgy tudta, én még mindig kómában fekszem. Fájt, hogy ő így tudja, de neki ez volt a legbiztonságosabb. Még nem volt időszerű, hogy emberek közelébe menjek, de amint Carlisle úgy véli, készen állok rá, felhívom és meglátogatom. De addig is itt voltam ezen a csodálatos helyen a második családommal. A ház nagyon el volt rejtve az erdő mélyén. Eleinte féltem, hogy megtámadok pár arra kószáló turistát, de szerencsére senki sem járt a ház közelében.

Maga a ház fából készült, amelynek nagy, széles ablakai vannak. Gyönyörű tölgyszínre pácolt külseje még szebb belsőt takart. Jasper mesélte, hogy nem olyan rég vették ezt a házat, de még akkor, mikor Alice élt. Ő rendezte be. Meglepődve vettem észre, hogyha engem bíztak volna meg a berendezésével, valami hasonlót alkottam volna.

Amióta átváltoztam nem volt látomásom. Arra számítottam, hogy miután átváltozom, felerősödik ez a képességem, de mint kiderült ez nem egy képesség. Hogy micsoda, azt még mindig nem tudtuk megmondani. Besétáltunk a kellemes hangulatú előszobába, és Esme éppen egy katalógust nézegetett tele hajmodellekkel. Leültem mellé, és együtt elkezdtük átnyálazni az újságokat.

Ez az egész pillanat, olyan hétköznapi volt, mintha nem is vámpírok tárgyalnák meg, milyen frizurát vágjanak egymásnak. Teljesen szokásos, szinte megszokott kép, amint az anyós és a menye hosszan taglalják a rövid haj előnyeit. A fiúk a konyhában halkan beszélgettek, és Rosalie éppen készült rávenni Emmettet, hogy megnézzék együtt az Egy boltkóros naplóját,, mikor zajt hallottam fentről. Furcsán ismerősnek tűnt, ezért mielőtt Jasper felment volna, elé álltam.

- Majd én.

- De Lisa, bármi lehet fent, még a…

Egy csókkal elhallgattattam, és ezzel megosztottam vele, milyen ismerős érzésekkel töltött el ez a nesz. Bólintva beleegyezett, és én lassan sétáltam fel a lépcsőkön. Még egyszer hallottam a neszt, a jobb oldali szobából. Vettem egy nagy levegőt. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a látványra. Ott állt előttem Alice teljes életnagyságban. Ő éppen a bútorokat rendezgette, mintha valami nem úgy lenne, ahogy eredetileg hagyta. Végre észrevett engem is, és mosolyogva felegyenesedett.

- Lisa, csakhogy feljöttél! – szaladt oda hozzám, és meg akart ölelni, de mikor hozzám ért volna, kezei átmentek a testemen. Hideg borzongás futott rajtam végig. – Upsz, ezt nem tudtam.

Vállat vont, és kicsit hátrébb állt. Én még mindig nem tudtam felfogni, hogy ez igaz. Visszajött Jasperhez?

- Te meg… – csak ennyit tudtam mondani, de persze ő értette.

- Tudom, nekem nem kéne itt lennem – mondta széles mosollyal az arcán. – De nem tudtam megállni, hogy ne látogassalak meg. Istenkém, olyan elbűvölő vagy.

Ha tudtam volna, a bók hallatán elpirulok, de jobb híján zavartan megköszörültem a tokomat.

- Ha akarod, felhívom Jaspert…

- Dehogy is! – szakított félbe, aztán attól félve, hogy lent felismerik a hangját, halkabban folytatta. – Csak te láthatsz engem, ez a szabály.

- Milyen szabály? – kérdeztem.

- Túl hosszú történet, túl kevés idő – zárta le a témát. – Azért vagyok itt többek között, hogy elmagyarázzam azokat a dolgokat, amiket láttál.

Izgatottságomban majdnem levertem a mellettem álló vázát a dohányzóasztalról, de még idejében elkaptam. Végre kiderül az igazság olyan sok bonyodalom után.

- A válasz egyszerű – kezdett bele mosolyogva. – Azt akartam, hogy egymásra találjatok.

- Rendben, de ehhez miért kellettek a látomások?

Leültem a karosszékbe, és lábamat keresztbe téve helyezkedtem el.

- Szerinted Jasper valaha is szóba állt volna veled, ha nincs ez az egész?

Megütközve néztem rá, mire ő gyorsan elkezdett mentegetőzni.

- Nem úgy gondoltam, félre ne értsd. – Felsóhajtott, és hátra simította a haját. Túlságosan is ismerős mozdulat. – Ő túlságosan kedves és jólelkű. Annyi neki nem elég, hogy alig bír ellenállni a véred illatának. Velem könnyű dolga volt, mert már vámpír voltam, de nálad megijedt. Nagyon megijedt.

Csöndben hallgattam, és jelen pillanatban teljesen képtelenségnek tartottam, hogy beijedt. De hitem Alice-nek, és bólintottam egyet, jelezve, hogy folytathatja.

- Szóval, küldözgettem az emlékeimet, így felkeltve Jasper érdeklődését.

- Miért én? – Vágtam közbe. – Szeretted Jaspert, miért akartad, hogy mellette legyek?

Durva kérdésnek hangzott, de mindenképpen meg kellett kérdeznem. Ő nem vette támadásnak, csak elmosolyodott, és lehajtotta a fejét.

- Valóban szeretem őt, ezért akartam, hogy legyen mellette valaki, aki szintén szereti őt. Nem élhet örökké az emlékem árnyékában. De persze valaki olyat kellett találnom, aki szintén szeretni fogja. – Felnézett rám. – Hogy miért pont téged kezdtelek el figyelni? Fogalmam sincs. Megérzés. Még az előtt kezdtem, hogy apukád meghalt, és már akkor tudtam, hogy te vagy az, aki Jaspernek kell.

A szemeim égtek, a torkomban fojtó érzést éreztem, de a szívemben hálát. Rámosolyogtam Alice-re, aki odalépett hozzám, és lehajolt, hogy megöleljen, de mikor nem sikerült, bosszankodva arrébb lépett. Elnevettem magam. Jó volt végre tudni mindennek az okát, és rájönni, hogy mégsem vagyok akkora csodabogár.

- Ideje lenne visszamenned. Még a végén azt hiszik, hogy megbolondultál, és magadban beszélsz.

Már indult volna, de megállítottam.

- Várj, Jaspernek mit mondjak?

A hangját már csak a fejemben hallottam, miközben a teste kezdett elhalványulni.

Azt, amit a szívedben érzel.

Egy pillanatra elgondolkodtam ezen a kijelentésen, és lementem a földszintre. Mindenki el volt foglalva valamivel, Emmett és Rose végre filmet néztek, Esme és Carlisle a napi teendőket beszélték meg, miközben Edward és Bella a vázába rendezték össze a virágokat. Jaspert nem láttam sehol, de mikor két erős kar a derekam köré fonódott, megnyugodva simultam a hozzájuk tartozó testhez. Kaptam egy lány puszit a homlokomra, és belesuttogott a fülembe.

- Mi történt odafent?

Mosolyogva megsimogattam a karját, és szembe fordultam vele.

- Egy igazi csoda.

Értetlenkedve nézett rám, mire elnevettem magam, és megcsókoltam.

- Azt hiszem, készen állok – mondtam.

- De mire?

- Hát arra, hogy hazamenjünk.

Erre mindenki felkapta a fejét, még a tévét is lenémították.

- Lisa, biztos vagy benne? – kérdezte Carlisle kissé kételkedve.

Rávillantottam ugyan azt a magabiztos mosolyomat, mint Jasperre pár pillanattal ezelőtt, és határozottan bólintottam.

- Mindenre készen állok.

- Állunk – javított ki Jasper, és puha csókot nyomott a kezemre.

- Igen. Mindannyian.

Vége