Alice hagyatéka - 9. fejezet

Bocsánat, hogy csak szerdán teszem fel, de tegnap eléggé elvitt az élet :). Remélem ez is tetszeni fog!

9. fejezet

Hazatérés

5 hónappal később

A konyhában ültem, és a mustáros szendvicsemet majszolgattam, miközben mélyen elmerültem a gondolataimban. Öt hónapja itt vagyok. Legalább öt évnek tűnik. Minden egyes nap kínszenvedés, bár igyekszem, hogy ezt a többiek ne tudják meg. A tervem egészen jól működik, bár van valaki, akit nem tudok megtéveszteni.

Caius átlát minden álcámon, de annyira nem is bánom. A napom nyolcvan százalékát vele töltöm, és mikor nem, akkor a többi Volturi taggal tanácskoznak, vagy épp táplálkoznak. Ez felett nehezen hunytam szemet, de muszáj volt. Különben is, mit tehettem volna ellene? A jó nagy semmit.

Próbáltam mindegyik vámpírral közelebbi kapcsolatot kialakítani. Volt, akivel könnyű dolgom volt, de voltak, akik a köszönésen kívül nem hajlandók velem beszélni. Mint Jane. Ki nem állhatott, viszont a testvérével, Alec-el jól kijöttem. A többiekkel felszínes volt a kapcsolatom, talán még Aro az, aki próbált jobban megismerni.

Caius nem kérdezget, bár lehet, hogy azért, mert neki szoktam kiönteni a lelkem. Mindent elmeséltem neki, és ő hallgatott, vígasztalt, bólogatott és megnyugtatott, mikor mit kellett. Hozzá kerültem a legközelebb. Anélkül nyíltam meg neki, hogy ő bátorított volna erre, és az ilyen nagyon ritka. Általában bizalmatlan és elutasító vagyok mindenkivel, ha erre kerül a sor. Valamiért megbízom benne.

Igazából így is nagyon elveszettnek éreztem magam, még Caiussal is. Próbáltam elszakadni a régi életemtől, de nem ment túl könnyen. Mindig, mikor belenéztem a tükörbe, emlékek tódultak a fejembe, így szépen lassan elkezdtem változtatni a külsőmön. A hajamat megnövesztettem, és folyton felcsatoltam. Régen mindig leengedtem. Elkezdtem magam sminkelni. Csodálatos érzés volt. Reggel, mikor felkeltem, még az a lány voltam, aki az anyjával élt, gyenge volt kémiából, és átnéztek rajta a fiúk. Aztán elkezdtem sminkelni magam. A bőröm olyan volt, mintha kimeszelték volna, a szemeim körül sötét lett, mintha füst gőzölgött volna belőle. Az ajkaimat pedig bordószínűre festettem. Ez nem én vagyok. Közel sem. De éppen ezért jó. Mint egy álarc.

Lenyeltem a szendvicsem utolsó falatját, és felálltam, hogy visszamenjek a szobámba, de egy hideg kéz simult a hátamra. Mosollyal a szám sarkában fordultam meg.

- Szia – köszöntem.

- Szia – köszönt Caius is, és felült az egykori helyemre. – Ma mit tervezel?

- Nem tudom – csavartam az ujjam köré a pólómból kilógó zsinórt. – Talán elmegyek a könyvesboltba.

- Helyes, úgyis kifogytam az olvasnivalóból – bólintott helyeslően.

Bárhova is mentem, ő mindig velem jött. Úgy bántak velem, mint egy hímes tojással, de csak akkor, mikor kimentem. Itt szinte rám se hederítettek. Lehet, hogy rosszul döntöttem?

Végigjártam a G nevű írók sorát, és kerestem valami újabb kiadású könyvet, de nem találtam olyan, aki érdekelt volna, így átmentem egy másik sorra. Kihúztam a könyvet, és elolvastam a tartalmát. Tetszett, így fellapoztam az első oldalt, és elkezdtem olvasni. Mindig így csinálom, mert a tartalom nem mindig megbízható. Elmerülten olvastam, és csak akkor vettem észre, hogy ott van Caius mögöttem, mikor a kezeit a vállamra tette, a mellkasa pedig hozzáért a hátamhoz.

- Miről szól a könyv? – kérdezte a fülembe suttogva.

Nem tehetek róla, megborzongtam. Egyáltalán nem tudott hidegen hagyni, mikor ilyeneket csinált. Pedig megfogadtam, hogy felhagyok a fiúkkal, főleg a vámpírokkal. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és megköszörültem a torkomat.

- Egy alkoholista férfiról, aki… aki megpróbál leszokni.

A hangom kicsit fojtott volt, de nem zavarta. Csak elgondolkozva összeráncolta a szemöldökét, majd kivette a kezemből a könyvet, és a kosárba tette.

- Tetszik – mondta, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy a könyvre mondta.

Összeszedtünk még pár könyvet, és miután fizettünk, lassan sétáltunk egy kicsit a téren, és könnyed témákról beszéltünk. Ilyenkor tényleg el tudom felejteni, hogy mi mindent hagytam hátra. Az egyik téren leültünk a szökőkút előtti padra, és ott beszélgettünk tovább. Mikor kifogytunk a témákból, csak ültünk egymás mellett, és néztük, hogy mit csinál a többi ember. Olyan békések, olyan tudatlanok. Olyan erősen tört rám a tudatlanság vágya, mint még soha. Ha nem tudnék semmiről, anyuval veszekedhetnék azon, miért ne otthon festesse a haját.

- Már megint sóhajtozol.

Meglepetten néztem Caius-ra.

- Vagy már észre sem veszed? – kérdezte egy apró mosollyal a szája sarkában.

Lenéztem az ölembe, és az ujjaim között kezdtem morzsolgatni a szatyor fülét. Valóban nem vettem észre. Bár mostanában a legtöbb dolgot öntudatlanul csinálom. Mindig, mikor elkezdek gondolkodni a mostani éltemen, eszembe jut, mi volt Shetter Bay-ben. És mikor eszembe jut az a kis város, Jasper arca jelenik meg előttem. Nem tudtam kiverni a fejemből, a fájdalommal teli ordítását. Néha, mikor este vele álmodom, felriadok, és szó szerint hallom a fülemben. Ez nem jó, nem így kéne lennie. El kell felejtenem, ha új életet akarok itt kezdeni. Mert az biztos, hogy kezdenem kell. De mindenképpen itt?

Caius-ra néztem, aki csak türelmesen nézett rám. Egy csöppet sem emlékeztetett korábbi önmagára. Egészen megkedveltem, de vajon elég nekem ő? Helyette? Tudtam a választ, mégsem akartam beismerni a megoldást. Őt senki sem helyettesítheti, és nem is pótolhatja. Ő nekem volt teremtve. Bűntudatom támadt, amiért ilyen önző gondolataim támadtak, de ez volt az igazság.

- Sajnálom. – Csak ezt bírtam mondani, mert már meghoztam azt a döntést, amit az elején kellett volna. Bár lehet, hogy így kellett lennie.

Ő csak bólintott, és magához ölelt. Kétség kívül nagyon egymás szívéhez nőttünk. Igaz, nála nem tudhatom, hisz nem mutatja ki annyira, de Caius nagyon fontossá vált a számomra.

- Ígérd meg, hogy még találkozunk – mondta, miközben végigsimított a hajamon.

- Megígérem – suttogtam, és a nyakához fúrtam a fejem. Hazamegyek.

Három bőröndöt magam után húzva szaladgáltam fel-alá a reptéren. Még sosem repültem egyedül, így természetesen nem tudtam, hogy mikor merre kell menni. Eddig fel sem tűnt, hogy ilyen sok cuccot vettem Olaszországban, de így is csak három bőröndbe fért bele, pedig egy csomót a kastélyban hagytam.

Miután sikeresen megvettem a jegyemet, gyorsan megkerestem, hányas kapuhoz kell menni. A tizenhármas kapu. Ugye most csak szórakoznak velem? Megfogtam a három bőröndöm fogantyúját, és elindultam a tizenhármas kapu felé. Már majdnem félúton voltam, mikor az egyik fogantyú egy nagy reccsenéssel letört a bőröndről. Megdermedtem, és csak néztem a kezemben maradt műanyag-darabot. A körülöttem álló emberek viszont csak mentek tovább. Felnéztem az ég felé, és hangosan is kimondtam, amit gondoltam.

- Nem érdekel, mit csinálsz, én akkor is visszamegyek Shetter Bay-be!

Nem foglalkozva a furcsálló pillantásokkal, az egyik bőröndöt a lábammal magam előtt tologatva indultam meg a kapu felé.

Macerás volt beadni a csomagokat, de végül ott ültem a váróteremben egy kistáskával a vállamon. A jegyemet úgy szorongattam, hogy majd’ eltéptem. A búcsúm a Volturitól gyors volt és személytelen. Ilyennek kellett lennie, ők mindig távolságtartóak voltak velem, és ez most sem változott meg. Viszont előző este Caius-tól hosszú órákon keresztül búcsúzkodtam. Nem is hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz őt elhagyni. De Jasper távollétét még nehezebb elviselni.

Egy kedves hang bemondta a hangszóróba, hogy elkezdődött a beszállás. Beálltam a sorba, de még mindig nem tudtam felfogni, hogy hazamegyek. Lassan kezdtek elfogyni előttem az emberek, és mikor odaadtam a jegyemet, hirtelen tudatosult bennem: Újra találkozni fogok Jasperrel.

Erre a tudatra széles mosoly terült szét az arcomon. Letörölhetetlen, igazán vidám, arcfeszítő mosoly. Már öt hónapja nem volt ilyenben részem. A nő visszaadta a jegyemet, és kicsit zavartan pislogott.

- Kisasszony, minden rendben? – kérdezte. Biztos nem mindennapi ijesztő mosolyom van.

- Persze, Susanne – neveztem el, mert ez jutott eszembe először világosbarna hajáról. – Hazamegyek.

Ezzel besétáltam a repülőgépbe, és nem érdekelt, hogy mit gondol rólam, hiszen hazamegyek.

Leszállás után leszedtem a csomagjaimat, amit egy kocsira pakoltam. Arra a gondolatra, hogy alig pár perc múlva találkozni fogok Jasperrel, elkezdett dübörögni bennem az adrenalin, és olyan gyorsan toltam a kocsit, hogy szinte már az húzott engem. Egyenesen a kijárat felé mentem, mikor legnagyobb meglepetésemre megláttam az anyukámat.

Lassítottam, és csak néztem rá, ő viszont nem zavartatta magát, integetve szaladt felém, és megölelt.

- Végre itthon vagy, kicsi lányom – mondta miközben szorongatott.

Nem is vettem észre, hogy anyu is ennyire hiányzik. Megöleltem, és meglapogattam a hátát.

- Igen, anya, itt vagyok, de ha továbbra is így szorítasz, nem sokáig.

Nevetve elengedett, és hátra simította a hajamat.

- Kívülről megváltoztál, de belül mindig ugyanaz maradsz.

Elmosolyodtam, és inkább nem említettem meg neki, hogy ebben mennyire téved. A háta mögé néztem, és körbe kémleltem a repülőtéren. Nem fogalmaztam meg magamban, hogy mire számítok a repülőtéren, de mikor nem láttam egyetlen Cullent sem, csalódott lettem. Igaz, miért is akarnának kijönni? Csúnyán helyben hagytam őket.

- Kicsim, figyelsz te rám? – integetett anyu a szemem előtt.

- Mi? – pislogtam. – Persze, mondjad csak.

Felsóhajtott, és rosszallóan ingatta a fejét. Vagyis valami fontosról beszélt.

- Ma este el kell jönnöd velem egy partira.

- Muszáj, anya? Ma este mást akartam csinálni.

Nem fog elengedni, ennyire már ismertem. Pedig ma este el akartam menni Jasperhez, hogy elmondjam neki, még mindig… kedvelem.

- Igen, kicsim, muszáj. Kérlek, tedd meg értem, ez egy nagyon fontos parti lesz. Ha ez jól sikerül, egy nagy cégnél nagyon jó pozícióba kerülök.

Jaj, ne. Tudta, hogy ezzel megvehet magának. Az egyetlen dolog, amikor nem akadékoskodok a szívességeken, az az állása. Miután apu meghalt, annyira le volt törve, hogy ott kellett hagynia az álomállását. Azóta mindenben segítem. Basszus, most megfogott. Felsóhajtottam, és mielőtt kimondtam, hálásan elmosolyodott.

- Rendben, elmegyek, de kissé szűkszavú leszek, és kilenckor lelépek, rendben?

- Te vagy a legjobb.

Megint szorosan átölelt, és mikor sikerült megakadályoznom, hogy megfojtson, elindultunk a kijárat felé. Továbbra sem adtam fel, kémleltem a környezetünket, hátha megpillantok valakit, de senkit sem láttam. Azonban akadt valaki, akin átsiklott a tekintetem. Alig értünk ki a reptérről, valaki hátulról átölelte a nyakamat. Tudtam, hogy nem Jasper az, mert nem szökött az égbe a pulzusom, és persze meleg volt az illető bőre.

- Lisa, jesszusom, de rég láttalak! – Mark úgy ölelt, mintha a halott felesége lennék, aki visszatért az életbe. Bizarr.

- Mmmghrrr!

Csak ezt tudtam mondani, mert az arcom az ölelés erejétől belefúródott a mellkasába.

- Jaj, bocsi, kicsit talán heves vagyok – mondta védekezően.

- Á, dehogy, csak az orrom átkerült a tarkómra.

Megsimogattam az említett testrészt, mire felnevetett. Az eszem eldobom, örülök neki, hogy láthatom. Annyira bele voltam feledkezve ebbe az egész vámpír világba, hogy el is felejtettem, milyen emberek között lenni. Heves ölelések, csapongó érzelmek, hangos nevetés és isteni Mexikói kaja. Hm, a sarki Taco bárból nagyon jó illatok jönnek.

Javasoltam, hogy üljünk be, és ott beszéljük meg, mi minden történt a városban, míg én el voltam utazva. Hihetetlen, mi mindenről maradtam le. Mark szerzett magának egy barátnőt, akivel már a közös főiskolai életüket tervezték. A lányt Robertának hívják, és mily meglepő, kiköpött másom. De nem bántam, inkább legyen ez, mint utánam epekedjen. Anyám sürgetésére gyorsan befejeztük a Tacot, és elindultunk haza. Milyen kevésnek tűnt ez az egy óra; nagyon sok mindent hallottam, de még többet szerettem volna. Jasper nem is került szóba.

Otthon egyből felfutottam az emeletre, és bevetettem magam az ágyamba.

- Oh, végre, a saját ágyam!

Örömmámorban nevetgélve fúrtam bele az arcomat a párnámba, de egy pillanattal később a kacagás a torkomon akadt. Édes illata volt az ágyamnak. Minden egyes darabjának. És túl rendesen volt bevetve ahhoz, hogy anyám csinálja. Nagyon precíz kezek simították el az ágyamat. Felugrottam az ágyból, és az ablakhoz futottam, hátha ott van Ő. De nem, csak a sötétség nézett vissza rám. Ez így nem mehet tovább, el kell mennem hozzá. Igen, ma este elmegyek a házukhoz, és beszélek vele.

Francba! Megígértem anyunak, hogy elkísérem valahova. Ez nem lehet igaz. Felsóhajtottam, és elfeküdtem az ágyamon. Hülye céges parti. Egyáltalán miért kellek én oda? Úgy nézek ki, mint egy félresikerült Lilly Allen, nem hiszem, hogy túl jó fényt vetnék rá. Hacsak nincs a főnöknek egy fia. Úgy pattantam fel az ágyamról, mint egy órarugó, és leszaladtam a földszintre.

- Anya! Kik is lesznek pontosan ott ezen a partin?

- Öhm – motyogott, miközben a divatmagazinokat rendezgette. – A főnök, persze, pár magasabb beosztású alkalmazott, és az, akiket meghívnak.

- Oh, értem – mondtam, mintha bevettem volna ezt a szöveget. De én nem vagyok ilyen naiv. – És kit fog meghívni, a főnök?

- Lisa, miért fontos ez? – próbált kitérni a válaszadás elől.

- Anya, tudod, hogy tudom, szóval ne kerülgessük a forró kását.

Mindig utáltam azokat, akik félrebeszélnek.

- Rendben, talán ott lesz a fia.

Felvontam a szemöldökömet.

- Talán?

Csak a szemét forgatta, és folytatta a magazinok pakolását.

- Csak nevetned kéne néhány viccén, és mikor elmegyünk, adnod kell egy puszit az arcára. Semmi komoly.

Ez tényleg nem sok, de nem azt jelenti, hogy készségesen meg fogom tenni.

- Máskor is lesz ilyen parti?

Egy pillanatig gondolkozott.

- Igen, minden félévben van.

Felsóhajtottam, és magamra húztam az ajtó mellé dobott csizmámat.

- Hova mész? – kérdezte, és felállt az asztal mellől.

- Ne haragudj, várnod kell még fél évet az előléptetésre.

Csak halkan hallottam, hogy mit kiáltott utánam, miközben az autómhoz rohantam. Beugrottam az ülésbe, ráadtam a gyújtást, és már ki is tolattam. Szerencsém volt, hogy nem voltak kint még a rendőrök, mert tuti megbüntettek volna, olyan gyorsan hajtottam. Bár csak egyszer voltam a Cullen házban, és akkor is félig agy halott voltam, elsőre eltaláltam a helyes utat. Halványan égtek a lámpák, amik megvilágították a kertet. Lefékeztem a rózsabokrok mellett, kipattantam az autóból, és felfutottam a verandára.

Eddig tartott a lendületem. Felemeltem a kezem, hogy bekopogtassak, de nem tudtam megtenni. Mi van, ha már teljesen kitörölt az életéből, és nem akar látni? Egy világ törne össze bennem. Ezeken járt az agyam, míg ott álltam a verandán. Nem tudom mennyi ideig álltam ott, arra tértem magamhoz, hogy kinyílik az ajtó.

Jasper állt előttem teljesen ledöbbent arccal. Úgy látszik, a Volturi neki nem szólt. Az arcán ugyanazt a tanácstalanságot láttam, amit én éreztem. Szerettem volna megölelni, megcsókolni, de ugyanakkor szerettem volna elfutni és hagyni, hogy tovább élje az életét nélkülem. Eddig is olyan sok fájdalmat okoztam neki.

És ekkor olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Harag ült ki az arcára, megmarkolta a karomat, és berántott a házba.

- Mégis mit keresel te itt? – kérdezte kiabálva.

Pár pillanatig döbbenten néztem rá, egyáltalán nem ilyen viszontlátásra számítottam. És mégis mit képzel, hogy csak így letorkol?

- Hogy mit? – kérdeztem vissza hasonló hangsúllyal. – Oh, csak gondoltam, hogy hazajövök Olaszországból, hátha valaki szívesen lát még itt!

- Menj vissza, amíg teheted! Nem tudod, mit akarsz! Ha már most vámpírrá változol, lehetőséged sem lesz rá, hogy meggyógyítsanak!

- Hogy mit csináljanak? – kérdeztem immár lenyugodva.

Láthatóan bánta, hogy kiejtette ezeket a szavakat a száján, de már nem tudta visszaszívni.

- Jasper, miről beszélsz?

Felsóhajtott, és hátrasimította a haját.

- Tudom, hogy nem lehet gyereked.

Kínos csend lett kettőnk között. Mégis honnan tudja? Senkinek sem mondtam el itt, Shetter Bay-ben. Ha csak… Edward. Kiolvasta a fejemből. Furcsa mód nem éreztem csalódottságot vagy haragot, csak megkönnyebbülést. Örültem, hogy tudja, és nem nekem kellett elmondanom.

- Jasper, nem fognak segíteni rajtam. Ezt te is jól tudod.

Közelebb léptem hozzá, és ki tudtam olvasni a szeméből a fájdalmat.

- És ha mégis? Lehet, hogy most vámpírrá változol, és pár hónapra rá feltalálják a módot, hogyan lehet gyereked. Lisa, nem akarom, hogy egyáltalán ne legyen lehetőséged gyereket vállalni.

- Shh.

Finoman az arcára simítottam a kezem, mire ő csak lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Bensőmben a szerelem lángja újra ezer fokkal lobbant fel, ami meglepett, mert azt hittem, sosem fogok újra ilyet érezni. De hallván, mennyire aggódik értem, mennyire törődő, újra beleszerettem.

Körém fonta a karjait, és szorosan magához húzott. Átöleltem a nyakát, és finoman simogattam a fejét. Halkan hallottam, hogy néha-néha szipog egyet, ebből tudtam, hogy könnyek nélkül sír. Ekkor láttam meg a konyhában a többieket. Edward finoman mosolygott a bajsza alatt, Bella viszont leplezetlenül szélesen vigyorgott. A legmeglepőbb Rosalie volt, aki egy bátortalan mosolyt küldött felém, és még egy intést is megkockáztatott.

Jasper elhúzódott, a kezébe fogta az arcomat, és lágyan megcsókolt. Egy csapásra elfelejtettem, hogy kik és hol vannak, minden érzékem Jasperrel telt meg. Visszacsókoltam, és ujjaim puha tincsei közé fúrtam. Percek múlva sem akartuk elengedni egymást, sőt, még intenzívebben belekezdtünk. Nyelvünk heves csatába kezdett, de közben ő nagyon ügyelt arra, hogy a fogához ne érjek. Nem is tudatosult bennem, mikor indultunk el, csak arra eszméltem fel, hogy Jasper szobájában állunk. Tudtam, hogy ez az övé, mert láttam Alice emlékeiben. Egy pillanatra elváltunk, de csak addig, amíg lehúzta rólam a felsőt, majd újra heves csókcsatába kezdtünk. Szinte letéptem a gombokat az ingéről, mikor levettem, és a tenyeremet a hideg bőrre simítottam. Felsóhajtottam, akkora örömet okozott, hogy megint érinthetem ezt a rideg testet.

Lefektetett az ágyra, és egy ügyes mozdulattal levette rólam a melltartót. A szájával azonnal a mellbimbómra tapadt, és nyalogatni, szívni kezdte. Az érzéstől benedvesedett a lábam köre, és lüktetni kezdett. Mintha megérezte volna a reakciómat, felmordult, de nem hagyta abba a mellem kényeztetését. Halkan nyögdécselve adtam tudomására, hogy ne is hagyja abba. Beletúrtam a hajába, és csípőmet szorosan az ö csípőjéhez szorítottam. Éreztem, hogy már ő is kezd egyre türelmetlenebb lenni. Lenyúltam, és kigomboltam a nadrágját. Értve a célzást, először rólam vette le a zavaró anyagdarabot, majd ő is levetkőzött.

Rám feküdt, átkarolt és csípőjét hozzám nyomta alul. Felnyögtem attól az érzéstől, amit a kemény rúd nyújtott a lábam között. A sóhaja olyan volt, mint egy vággyal teli morgás. Tele volt vággyal, állatiassággal, amitől még jobban beindultam, ha ez egyáltalán lehetséges. Hátrahúzta a csípőjét, és egy határozott mozdulattal belém hatolt. Egyszerre nyögtünk fel, és csípője ritmusos pumpálásba kezdett. Átkaroltam a vállát, és abba kapaszkodva tartottam magam alatta. Minden egyes lökésével valami olyat talált el bennem, amitől összerándult a testem az élvezettől. Egyre nagyobbakat nyögve adtam tudomására, mennyire tetszik ez, és mindenről megfeledkezve vonaglottam a karjaiban. Megragadta a fejem mellett levő kartámaszt, és ahogy egyre közelebb ért a csúcshoz, egyre keményebben fogta. Panaszosan recsegni kezdett a fadarab, de ez Jaspert nem érdekelte. Egy nagyobb lökésnél, kéjesen felnyögtem, de ezt elnyomta a karfa reccsenése. Kettétört, de ez most kicsit sem érdekelt.

Feljebb emelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen, és minden rá volt írva az arcára. Hogy mennyire szeret, mennyire hiányoztam, és az is, hogy ez után valami olyan fog következni, amit nagyon fog sajnálni. Mielőtt még jobban megfejthettem volna, megcsókolt, és gyorsított a csípője ritmusán. Szorosabban fontam a dereka köré a lábaimat, a körmeimet pedig belevájtam a vállába. Csak nyögni tudtam, gondolkodni egy percig sem. Már éreztem, hogy nagyon közel vagyok, pár pillanaton múlik…

Az orgazmus elemi erővel tört rám. Szinte felkiáltottam, és a testem heves hullámzásba kezdett. Halkan hallottam, hogy Jasper is felnyög, magját pedig belém lövelli. Ajkamat harapva próbáltam határt szabni a belőlem feltörő nyögéseknek, de csak pár perc – vagy pillanatok? – múlva tudtam abbahagyni. Pihegve feküdtem csukott szemmel. Annyi erőm sem volt, hogy kinyissam a szemeimet.

Hűvös kezek fonódtak körém, és feljebb húztak a kanapén... Mosolyogva szívtam be az édeskés illatát. Ajkak hűvös érintését éreztem az arcomon, majd egy tétova simogatást. Erőt vettem magamon, kinyitottam a szemem, és felnéztem rá. Ő viszont nem engem nézett, hanem a nyakamat. Vérszomj nem volt az arcára írva, hanem gondolkozott. Nem volt túl nagy rejtély, hogy min. A nyakához fúrtam a fejem, és átöleltem.

- Tudod, hogy meg kell tenni. Tudok rólatok, és nálatok ez a törvény.

Bólintott, és megsimogatta a vállamat.

- El kéne búcsúznod anyukádtól. Miután átváltozol, jó ideig nem leszel képes vele találkozni.

Felsóhajtottam.

- Tudom, a Volturi mindenről felvilágosított.

Mázsás csönd telepedett közénk. Hirtelen minden kézzelfoghatóvá vált. Korántsem gondoltam volna, hogy ez fog történni, mikor idejöttem. Azt hittem, hogy át fogom vészelni a gimis éveket, átbukdácsolok az iskolai életen, amit a hebehurgya anyám nehezít, leérettségizek, és nagy szerencsével kapok egy jól fizető állást Manhattanben. De hogy vámpírrá fogok válni? Még a legmerészebb álmaimban sem.