Alice hagyatéka - 3. fejezet

3. fejezet

Magyarázat

Csak egy elmosódott foltot láttam, és mire feleszméltem, már Edward hátát láttam magam előtt. Épp Jasper-t szorította a falhoz, aki vicsorogva küzdött ellene. Mi a franc folyik itt? Egész testemben elkezdtem remegni. Hogy ne essek össze, odabotorkáltam egy székhez, és leültem. Ekkor Bella is belépett.
- Hé, Jasper, figyelj rám – mondta neki halkan Edward. – Semmi baj, testvér, ez csak egy kis vér. Csak egy kis vér.
Így suttogott hozzá percekig vagy csak másodpercek voltak? Nem tudtam megállapítani, kicsit jobban lefoglalt, hogy ne hányjak a padlóra.
- Nyugodj meg – tette Bella a hátamra a kezét. – Minden rendben.
Egy szót sem bírtam kinyögni. Ez nem az a Jasper, akit ismerek. Ő nem ilyen. Ez a Jasper, szerintem, nem is ember. De az nem lehet, vámpírok nincsenek. Imádtam a vámpíros könyveket, de egyikben sem hittem. Talán kellett volna?
Egy kis idő után Jasper már teljesen nyugodt volt, de én még mindig nem értettem semmit, ugyanis nem kaptam magyarázatot.
- Mi történt? – kérdeztem reszketeg hangon. Jesszus, mintha nem is az enyém lett volna.
Egy emberként fordultak felém, és mindenki tekintetéből ugyanazt olvastam ki. Ijedtséget. De ez nem nagyon érdekelt, én csak magyarázatot akarok.
- Nos? – kérdeztem kissé erősebb hangon.
- Lisa… azt sem tudom, hol kezdjem – mondta leheletnél is halkabb hangon Jasper.
- Esetleg az elején – feleltem keserűen. Minden okom meg volt rá. – Komolyan inni akartál a véremből?
Egy örökkévalóságig tartott, mire bólintott.
- A picsába… – csak ennyit tudtam kinyögni. Nem volt jobb szó, ami leírná az érzéseimet.
- Ha gondolod, elmegyünk – ajánlotta fel Edward, és nyomatékképpen az ajtó felé fordult.
- Nem, nem, nem. – A hangom színtelen volt. – Csak fel kell, hogy fogjam. Nyugi, nem fogok karót döfni belétek.
Ezen mintha egy pillanatra elmosolyodtak volna. De csak egy pillanatra. Oké, szóval Jasper inni akart a véremből. Mindegyikük bőre hihetetlenül hamvas, furcsa színű a szemük, és ráadásul úgy néznek ki, mint egy celeb retusálás után, csak ők élőben. Azt hiszem, ez egyértelmű.
Felálltam, és lassan odasétáltam Jasperhez. Igaz, azt mondták, nem veszélyes rám, de azért jobb félni, mint megijedni. Mikor odaértem elé, lassan felemeltem az ép kezemet, és megérintettem az arcát. Jéghideg és kemény.
- Ti vámpírok vagytok.
Finoman bólintott egyet.
- És nem égtek el a napon. De nincs rajtatok gyűrű.
- Az csak kitaláció – mondta Jasper úgy, hogy a szája alig mozdult.
- Remek hasbeszélő lenne belőled.
Erre elmosolyodott. Hallottam, hogy Bella halkan felnevet. Végül is miért olyan nagy baj, ha valaki vámpír? Hát, például, szárazra szívhat.
Oh, megint itt van. A gonosz kis alteregóm, aki nem hagyja, hogy felelőtlenül és határok nélkül éljem az életem. Anyám helyett anyám. Szia, Cindy. Szia, Lisa.
Tudom, kissé őrült vagyok. Ekkor Edward felnevetett. Felé fordultam.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Cindy! – És csak nevetett tovább.
Elképedve bámultam rá. Na ne. Vámpír és X-men is egyben? Lehet, hogy őrült vagyok, de ez király!
- Köszi – szólalt meg, mikor abba hagyta a nevetést. – Amúgy, igen, szuperképességeink is vannak.
- Szuperképességeitek? Oh, szóval mind a hármatoknak. Ez remek. – Visszafordultam Jasper felé. – Neked mi a képességed? Átmész a falakon?
Finoman elmosolyodott, és kisöpört egy tincset a szememből, amit csak most vettem észre, és azt is, mennyire idegesített.
- Nem. Bár az király lenne. Én érzem mások érzéseit.
- Oh. Oh… – csak ennyit tudtam kinyögni. Igen, ez megmagyaráz pár dolgot. – Milyen vért szívtok?
Nem tudom miért, de ez tűnt a leglogikusabb kérdésnek. Ezen ők is megdöbbentek.
- Nos, állatok vérét szívjuk – felelte.
- De szigorúan csak annyit, amennyire szükségünk van, egy cseppel sem többet – tette hozzá Jasper.
- Értem. Szóval ez a vámpírdiéta.
Erre a kijelentésemre többen is megkönnyebbülten felsóhajtottak. Nem hitték volna, hogy ilyen könnyen fogadom.
- Hát nem – jegyezte meg Edward.
- Kifelé a fejemből.
- Sajnos ez lehetetlen. Hacsak…
- Hacsak? – kérdeztem érdeklődve. Oh, most fog következni Bella képessége.
- Pontosan. Az ő gondolatait nem hallom.
- Szóval rád nem hat egyikük sem? – kérdeztem a srácok felé bökve. Jasper vállához egy pillanatra hozzáért a kezem, de ettől a kicsi érintéstől is felhevült az egész testem. Olyan érzésem volt, mintha tökéletesen illettünk volna egymáshoz. Mint két puzzle darab, ami tökéletesen passzol, és ezekre építve egy egész képet kapunk majd.
- Jasper igen. De a fejemben nem lehet olvasni. Se semmilyen mentális „szuper trükköt” végrehajtani.
- Aha.
Őszintén szólva, nem nagyon figyeltem rá, lekötött az a tény, hogy Jasper ujjai finoman megérintették a tenyerem. Egymáshoz illesztettük a tenyereinket, és egymás szemébe néztünk. Tisztán kiolvastam a gondolatait csupán a tekintetéből. El sem tudja hinni, hogy nem szaladtam el sikítva a hajamat tépkedve, miközben azt kiabálom, hogy „távozz tőlem, gonosz lélek”. Boldog volt, hogy végre valaki tudja a titkát.
- Nos, nekünk mennünk kell – mondta halkan Bella, és már csak azt hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó.
És ott maradtunk mi ketten. Mindenféle kínos csend nélkül.
- El sem hiszem… semmi kiborulás – simított végig az arcomon, mintha csak egy kis szellő lett volna, olyan finoman.
- Sokat segített az a tény, hogy nincs hatalmas, hegyes szemfogad – mormoltam, miközben a száját néztem, hátha mégis kibukkannak a fogak.
Erre ő csak elmosolyodott. Egyszerűen imádtam, mikor mosolyog, nem tudok ellene tenni semmit sem.
- Ez nem így van. A fogunk méreggel van bevonva.
- Egyre romantikusabb a légkör. – Közelebb léptem hozzá.
- És jéghidegek vagyunk – mosolygott rám ravaszkásan.
- Hm, folytasd még. – Átkaroltam a másik kezemmel a nyakát, és tényleg elég hideg volt. De nem bántam.
- Nem tudjuk megemészteni az ételt – és az utolsó szó elhangzása után bedöntött. A karjai olyan biztosan tartottak, hogy tudtam, még egy földrengés sem zökkentheti ki.
- Ez nagyon dögös – simítottam végig az állán.
Mélyen egymás szemébe néztünk, és igen, ott volt az a bizonyos pillanat, mikor a romantikus filmekben elcsattan a csók. Lassan közeledett a szám felé, mintha nem teljesen lenne benne biztos. De én tudom, hogy nem fog meghátrálni. Ezt a részt, a csók előtt úgy hívom, hogy dobpergés. Fokozza az izgalmat, míg meg nem történik az, amire mindenki várt.
És ekkor csöngettek. Lehunytam a szemem, és eléggé ingerülten sóhajtottam fel. Egy kis zaj, és máris elszállt a pillanat.
Felegyenesedtünk, egy zavart másodpercig egymást néztük, majd a második csöngetés után mentem ajtót nyitni.
- Szia! – köszönt nekem lelkesen az ajtóban álló Mark. – Gondoltam, megkérdezem, nincs-e kedved eljönni velem, és a srácokkal a bárba.
Azt hittem, eldobom az agyam. Ez miatt a piti kérdés miatt szakította félbe a dobpergést? Ha nem lettem volna még mindig Jasper hatása alatt, tutira fejbe rúgom. De így, csak álltam tátott szájjal, és csak akkor mozdultam meg, mikor Mark a szemem előtt integetett.
- Igen, itt vagyok, nem kell kiverned a szemem – löktem arrébb a kezét. – Bocs, de most nem jó. Dolgom van.
- Oh. – Csak ennyit mondott, de látszott rajta, hogy csalódott. Sajnálom, de nem tudok mindenki rendelkezésére állni. – Akkor esetleg máskor.
- Esetleg – és egyben ez volt a búcsúm is.
Becsuktam az ajtót, nekidőltem, és felsóhajtottam. Jasper szinte azonnal előttem termett, mire én azonnal, teljes mértékben lenyugodtam.
- Jobb vagy, mint a Xanax.
Ő csak rám mosolygott és átölelt. Olyan jó, hogy tudja, mikor kell megszólalni, és mikor kell cselekedni. Azt hiszem, egyre jobban tetszik. Sután átöleltem. Furcsa, mintha egyáltalán nem is venne levegőt. Nem mozog a válla, sem a mellkasa. Vajon miért?
- Jasper?
- Hm?
- Mond, lehet, hülye kérdés, de lélegzel? – mondtam, miközben elhúzódtam annyira, hogy láthassam az arcát.
Először döbbenet ült ki rá, majd lecsukta a szemeit, és megrázta a fejét.
- Oh, bocs, nem lélegeztem, de ennek is megvan az oka.
Kapva kaptam az alkalmon.
- Mindent tudni akarok!
Erre ő csak sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem szeretne erről beszélni, de legyünk őszinték, nem illene mindenről tudnom? Azt tervezem, hogy hosszabb távon maradok vele, akkor ismerjem már meg rendesen.
- Oké, gyere, üljünk le.
Bementünk a nappaliba, és leültünk egymás mellé. Bőre hidegét még ruhán keresztül is éreztem.
- Nekünk, vámpíroknak nagyon kifinomult a szaglásunk, így a vér illata mindig az orrunkban van. Mindenkinek más típusú vér jön be.
- Más típus? Oké, már most megzavarodtam.
- Mindenkinek más a vére – kezdett bele a magyarázatba, miközben a kézfejét a kezemhez érintette. Biztos nem akarta megfogni, nehogy lefagyjon. – Van, akinek több vas van benne, másoknak pedig nikotinos vérük van, abból is van különböző mennyiség. De van egy fajta vér, aminek csak nagyon kevés vámpír tud ellenállni.
Itt természetesen hatásszünetet tartott, az én agyam pedig zakatolni kezdett. Milyen vér? Mi lehet nekik az ideális vér?
- A Nagy Ő vére.
Oké, most teljesen leesett az állam. A Nagy Ő? Komolyan? Szóval, ha vámpír valaki, úgy fejezi ki valakinek, hogy ő a Nagy Ő, hogy kiszívja a vérét?
- És azért nem lélegeztem ott az ajtóban, mert – mondta megint hatásszünetet tartva, míg megfogta a kezem. Tenyere hideg és kemény volt. – úgy tűnik, számomra te vagy az.
Még mindig nem tudtam semmit sem szólni. Itt ül mellettem egy vámpír, aki azt mondja, én vagyok a Nagy Ő, ergo, alig bír ellenállni a vérem illatának. Hű…
- Lehet, hogy ez most neked kissé sok volt egyszerre – mondta szinte suttogva. Szemei nem árultak el csalódottságot vagy szomorúságot, csak várakozást. – Most magadra hagylak, hogy ezeket megemészd.
Már készült felállni, mikor megfogtam a pólója szélét. Ő visszanézett rám, és a tekintetemből egyből megértette, nem akarom, hogy elmenjen. Ezért visszaült mellém, én pedig az oldalához dőltem.
- Köszönöm, hogy elmondtad nekem.
Szavak nélkül nyugtatott le, elég volt neki pár érintés. Olyan lágyan simogatta a hajam, mintha csak suttogás lett volna. Arcomat a vállához hajtottam. Olyan jó illata van, édeskés.
- Ez valami jellegzetes illat?
- Igen, ez is egy tipikus vámpír dolog. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Érdekes, ilyen még nem történt velem, olyan, mintha a végtelenségig egy hullámhosszon lennénk.
- Mond, volt mostanában furcsa álmod?
Felnéztem rá. Vajon miért ilyen fontos neki? Várjunk, még nem kaptam választ a kérdésemre. Ki az az Alice?
- Igen, szinte minden este. És érdekes, mert mindegyik olyan sötét, kivéve egyet – mondtam elmerengve, és már nem is a megválaszolatlan kérdések kavarogtak a fejemben, hanem az álom részleteit próbáltam felidézni.
Lágyan körém fonta a karjait, mintha attól félne, összetör. Éreztem, hogy hűvös ajkaival egy puszit lehet a fejem tetejére. Erre a testem úgy reagált, mint még soha. A szívem kihagyott egy ütemet, a tüdőm pedig levegőért kiáltott, így teleszívtam. Mindennek olyan hatása lehetett kívülről, mintha egy fuldokló épp most vett volna újra levegőt. Csak a mellkasát bámultam, azt könnyebb volt, mint a szemeibe nézni, amikkel annyira el tud bűvölni.
- Elmondod nekem, miről szólt az álmod? – kérdezte, miközben a fülem mögé tűrte egyik tincsemet.
- Persze. Nos, egy réten álltam, körülöttem pusztaság volt, ameddig elláttam. Rajtam egy földig érő ruha volt, a hajam pedig sokkal rövidebb. – Ekkor végig simítottam hosszú tincseimen. – Boldogan nevettem és forogtam. Semmi sem érdekelt, csak azt tudtam, hogy boldog vagyok.
És itt a vége. Oké, azt már tudom, hogy fontosak neki ezek az álmok. És ha igazam van, akkor, amikor felnézek rá… oh, igen, megdöbbent arc. Már megint.
- Jasper, kérlek, mondd el, miért olyan fontosak ezek az álmok.
- Mindent a maga idejében. Amúgy is, ma eléggé lesokkoltalak.
A lépcső felé kaptam a fejem, mert lépteket hallottam. Anyám jelent meg. Jaj, ne, rosszat sejtek. Ő is észrevett bennünket. Csak egy pillanatra toppant meg, de folytatta az útját egyenesen a konyha felé.
- Óvszer a fölső fiókban.
Tátva maradt a szám, köpni-nyelni nem tudtam.
- De anya!
Erre visszanézett felvont szemöldökkel.
- Gyógyszert használsz?
Inkább lehajtottam a fejem az ölembe, és szinte látni lehetett a sötét felhőket a fejem felett.
- Jól van, bocsi. Amúgy helló, a nevem Greta – jött oda hozzánk, majd miután Jasper is bemutatkozott, jó alaposan összekócolta a hajamat. – Tudod, hogy csak vicceltem.
Rosszat sejtően felpillantottam.
- Biztos?
- Na jó, lebuktam. De jobb, mintha sutyiban kellene csinálnotok, és hidd el, tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor a lányok dacból nem használnak semmit.
Oké, azt hiszem, az agyam most folyt ki a fülemen. Túl sok információ ez egy anyától.
- Ha ez megnyugtatja, én és Lisa még csak most ismerkedünk – szakította félbe a kellemetlen jelenetet Jasper.
- Oh, ti még nem? – kérdezett vissza anyám egyáltalán nem színlelt meglepődéssel. Hivatalosan is el akarok költözni.
- Nem, csak beszélgetünk, és ami azt illeti, most akartam elhívni moziba – mondta ki a végszót, ezzel felém irányítva minden figyelmét.
- Tényleg? – kérdeztük anyámmal egyszerre.
- Igen – felelt apró mosollyal a szája sarkában. – És ragaszkodom hozzá, hogy az én kocsimmal menjünk.
- Ha ez minden kívánsága – mondtam szempilláimat rebegtetve.
- Csak egyben hozd haza – szúrta közbe anyám, majd el is hagyta a szobát.
Megint kettesben maradtunk. És megint egymásnak dőltünk, érdekes, valamiért nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá, mikor a közelében vagyok. Vajon miért? Nem olyan régóta ismerem. Csak pár napja, mégis többet tudok róla, mint bárki másról. Ez egy olyan kapcsolat köztünk, amit senki más nem érthet meg. De miért alakult ki? Talán, mert tudom, hogy vámpír? Kétlem.
- Hányra jöjjek érted? – suttogta a fülembe.
- Nos, előbb ki kéne nézni a filmet.
- Nem rossz gondolat.
Előkapta a zsebéből a telefonját, majd felment a mozi honlapjára, és megnézte, melyik film mikor kezdődik.
- Milyen filmeket szeretsz? Romantikus, vígjáték, esetleg kaland – sorolta.
- Horror és akció minden mennyiségben.
Rám nézett kissé furcsálló szemekkel, de mellette volt más is. Talán elismerés.
- Semmi más?
- Oh, de igen, még a Jackass-t is szeretem, de azt hiszem, már nem játsszák – mondtam nagy mosollyal az arcomon, mintha azt mondtam volna, nem kérek több cukrot a kávémba, nem azt, hogy imádom a teljesen képtelen és agyament filmeket.
Hatásszünet lépett be a beszélgetésben. Igen, ez mindig így van, aztán a fiú kijelenti, hogy ez atom, állat vagy király.
- Még soha életemben nem találkoztam ilyen lánnyal – mondta teljesen őszintén.
Éreztem, hogy a fülemig elpirultam. Ilyet még senki sem váltott ki belőlem, max azért vörösödtem el, mert felhúztam magam. De ez a bók, annyira őszinte volt, ráadásul Ő mondta Nekem!
- Hát… köszönöm – habogtam, és az arcomra tettem a kezem, hogy valamennyire takarjam a pirosságot.
Erre ő csak elmosolyodott. Elhúzta kissé az egyik kezemet, hozzám hajolt, és nyomott az arcomra egy puszit.
- Ne takard el, szerintem aranyos – suttogta.
- Rendben, de akkor ígérd meg, holnap nem engeded a közelembe Markot. Lehet, hogy ő a focicsapat irányítója, de nekem egyáltalán nem jön be a stílusa.
- Megpróbálom, de nem tudok erődöt vonni köréd.
És ezután, a magyarázatokkal teli nap után, nem akartunk mást, csak nyugalmat. Pontosan ebben is volt részünk.