Alice hagyatéka - 2. fejezet

2. fejezet

Furcsaságok

Az óra további részében nem szólt hozzám, sőt, még csak rám sem nézett. Fogalmam sem volt, mi ez az egész őrület. Lehet, hogy kezdek bedilizni? Biztosan így jön ki rajtam apa halála. Igaz, pár éve volt, de egész biztos annak a következménye.

Kicsöngettek, és úgy pattant fel a helyéről, mintha egy meteor elől menekülne. Ennyire beparázott tőlem? Elég hülyének hihet most. Ez szép volt, Lisa. Szereztél egy barátot, és egyből el is ijesztetted. Ezt mind egy óra alatt. Az idióták Guinness könyvében minimum három fejezetet szentelhetnének nekem.
Fintorogva felálltam, felkaptam a vállamra a táskámat, de nem jutottam messzire, mert Mark odajött hozzám.
- Ne is foglalkozz vele, tisztára buggyant – mosolygott rám, majd értetlen arcom láttán hozzá tette. – Jasperről beszélek.
- Hát, biztos igazad van. Jasper eléggé furi alak – mosolyogtam rá, de inkább udvariasságból mondtam ezt, mint igazi véleményként.

A következő órámra Mark a szükségesnél tovább kísért, ráadásul még a karomat is fogta, franc tudja minek. Ha nem lettem volna még mindig ennyire megdöbbenve azon, amit láttam matekórán, biztos elküldöm melegebb éghajlatra, de így hagytam, hogy vezessen. Az ajtóban elköszöntem tőle, és gyorsan körbepillantottam az osztálytermen.
Csalódottan sóhajtottam, amikor nem pillantottam meg egy ismerős arcot sem. Leültem egy szabad helyre, és innentől nem tudtam semmire sem koncentrálni a nap folyamán, csak arra, milyen szép mosolya is van neki.

Felhajtottam a feljáróra, leállítottam a kocsit, majd kiugrottam, és bementem a házba. Levettem a cipőmet, és betrappoltam a konyhába, ahol magamhoz vettem a mogyorókrémes üveget és egy kanalat. Az olyan napokon, amikor valami furcsa történik velem, mindig ezt eszem addig, amíg valami értelmes következtetésre nem jutok. Még szerencse, hogy két üveggel vettem.
Leültem egy székre, és épp elnyalogattam az első kanál mogyoróvajamat, amikor anyám bejött a konyhába. Lila hajjal.
- Jaj, anya! – sóhajtottam fel.
- Ne mondj semmit, nem ismerem az itteni festékeket. Eredetileg vöröset akartam, de úgy tűnik, a helyi tréfamester kicserélte a dobozokban a hajfestéket.
A szememet forgattam, majd adtam neki is egy kanalat. Ezt a szokást tőle örököltem. Ő is kivett egy kanállal, majd elkezdte eszegetni.
- Ha gondolod, van egy kendőm, abba betekerheted.
- Köszi, neked mindig van egy jó ötleted. De ugye nem áll rosszul? – nézett rám nagy szemekkel. Néha még mindig nem hiszem el, mennyire éretlen.
- Igen, jól áll, csak hordd majd a fejkendőm, oké?
- Oké – mondta, majd megette a mogyoróvajat. – Milyen volt az első napod? Szereztél barátokat? Vannak helyes fiúk? Milyenek a tanárok? Rendesen beilleszkedtél? – hadarta el a kérdésözönt, ezzel letudva két perc alatt az egy órás beszélgetést. Innentől már csak én beszélek.
- Jó, igen, néhány, jó fejek, igen. Ha szeretnél, nyugodtan változtass a sorrenden – feleltem kissé mogorván.
- O-ó. Itt valami nagy gebasz van. Három lehetőség van. Megjött, genyóztak veled az osztályban, vagy pasi gondok.
Anya mindig szeretett olyan szavakat használni, amitől fiatalabbnak tűnhet, bár szerintem furcsa az ő szájából.
- Hát, az egyik talált. – Újramerítettem a kanalamat, majd beakasztottam a számba, és meresztettem a semmibe.
- Jaj, már! Mondj valami konkrétabbat. – Kihúzta a kanalat a számból, mire én utána kaptam. – Nem, nem, nem. Ezt akkor kapod vissza, ha elmondod mi történt.
Szúrós szemekkel néztem rá, majd amikor ez nem vált be, felsóhajtottam, és beadtam a derekam.
- Rendben, van egy srác. Úgy hívják Jasper, és elég jó fej meg minden.
- És helyes? – vágott közbe anyám. Persze, ő csak ebben méri a férfiakat.
- Igen, mármint olyan egyedien… édes.
- Édes? Ritkán hallom, hogy ezt mondod egy fiúra.
Elmosolyodtam. Ritkán beszélgettünk így. Nagyjából évente egyszer. Ilyenkor úgy érzem, nagyon jól megvagyunk, de sajnos ez csak egy napig tart, utána megint jönnek sorban a dolgok, amik hirtelen fontosabban lesznek, mint én.
- Igen, ő valahogy kiérdemelte ezt.
Visszakaptam a kanalam, és lenyalogattam róla a masszát.
- Nos, kicsim, most sajnos mennem kell. Végre meghívtak egy partira, amit két utcával lejjebb rendeznek. Bocs, hogy nem említettem, de úgysem szereted a pókert, nem jöttél volna.
Adott egy puszit, majd felvette a cipőjét, a táskáját magához vette, és elment.
Felsóhajtottam. Imádok kártyázni, azt sem tudom, honnan vette, hogy nem szeretek. Még sosem kérdezte. Bedobtam a kanalam a mosogatóba, majd felmentem a szobámba megcsinálni a házimat. Ez nem kötött le sokáig, így leültem tespedni a tévé elé. Valami régi dokumentumfilm ment benne, az 1863-as polgárháborúról szólt, valamerre Texasban. Nem nagyon érdekelt, így felnyitottam a laptopomat, és megnéztem, hogy jött-e levelem. Eközben hagytam a háttérben menni a filmet, de levélírás közben felkaptam a fejem egy névre. A narrátor azt mondta, hogy Jasper?
Felhangosítottam, és újra kimondta. Igen, azt mondta, Jasper Whitlock. Ugyan, csak véletlen egybeesés, hogy egyezik a nevük. Hisz ez az 1800-as években volt. Egyáltalán mi a vezetékneve?
Lefejeltem az asztalt, és sóhajtottam egy hatalmasat. Úgy látszik ez rossz szokásom lett. Hogy lehet, hogy még a nevét sem kérdeztem meg? És miután megemlítettem neki azt a nevet, miért nem szólt hozzám többet? És egyáltalán ki az az Alice?
A sok kérdés csak gyülemlett és gyülemlett, amitől csak feszült lettem. Úgy éreztem, fel tudnám kapni az asztalt, a falhoz vágni, aztán a darabkáiból tüzet gyújtani, és körtáncot járnék üvöltözve.
Mielőtt megfordult volna a fejemben, hogy ezt tényleg megteszem, hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Mintha elmentem volna Korfu-ra, és egy nyugágyon feküdnék a kedvenc bikinimben, egy koktéllal a kezemben. Hátra dőltem a kanapén, és úszkáltam ebben az érzésben. De várjunk, miért érzem ezt? Én lobbanékony természet vagyok, és nem nyugszom le csak pár nap alatt. Akkor mi ez ilyen hirtelen?
Felültem, és körbe néztem. Senki sem volt ott, bár úgy éreztem. Ez a nyugodtság elmúlt, de nem tért vissza a feszültség, inkább a várakozás töltötte be minden porcikámat. Egy perc várakozás után felengedtem. Senki sincs itt, biztos paranoiás lettem.
Kikapcsoltam a tévé-t, és felkaptam a laptopomat, mikor megreccsent egy ág. Mindent ledobtam a kanapéra, és az ablakhoz rohantam, hátha meglátom, ki ólálkodik a ház körül. Hogy én mekkora idióta vagyok! Jesszus, ez csak egy madár. Ne ijesszen már halálra egy madár. Ideje lenne abbahagyni a horrorfilmek tömeges nézését.
Megint magamhoz vettem a laptopot, és most tényleg felmentem a szobámba.

Másnap korán keltem. Este már tízkor el tudtam aludni, ami furcsa, mert általában miután lefekszem, sokat forgolódok. Ilyen csak akkor fordult elő, mikor magas lázam volt, de most nincs semmi bajom. Megint egy furcsaság. Mi van ezzel a kis várossal? Sok furcsaság történik. Ez nem Mystic Falls.
Kirángattam a hajamból a hajgumit, miközben kortyolgattam a kávémat, és az ujjaimmal elkezdtem bontogatni a gubancokat. Vajon milyen lesz ma találkozni Jasperrel? Biztos megijesztettem azzal a kinyilatkoztatással. Minek is mondom ki mindig azt, ami először az eszembe jut? Ezentúl mindig átgondolom a mondandómat.
Ebben a pillanatban anyám keveredett be a konyhába zilált külsővel. Ráadásul még mindig a tegnapi ruhája volt rajta.
- Látom, jól szórakoztál. – Ennyit a gondolkodásról.
Válasznak csak egy nyögést és valami hörgő hangot kaptam. Tényleg nagyon kiütötte magát az este. Fogadok, hogy nem csak pókereztek. A szekrényből kivettem neki egy gyomornyugtatót, majd felmentem a fürdőszobába, hogy összekészülődjek.
A kocsimban ülve jöttem rá, hogy nem hoztam magammal se szendvicset, se ebédpénzt. Most komolyan, miért ver engem a sors? Miközben azon gondolkodtam, lehet-e ennél rosszabb, nem vettem észre az egyik kátyút az úton, és egyenesen belehajtottam. Hallottam egy durranó hangot, aztán a kocsi erősen elkezdett bal irányba húzni. Remek. A nap elején azon gondolkodni, hogy lehet-e ennél is rosszabb: rossz ötlet! Nagyon rossz.
Leállítottam a motort, és kiszálltam. Defektet kaptam. Körbenéztem, persze nem sokan voltak az úton, de senki sem állt meg segíteni. Kiszedtem az autóemelőt, aláraktam, és fogalmam sem volt, mi a következő lépés. Volt rajta egy kar, gondoltam azt kell rángatni, amíg a kocsi fel nem emelkedik. Elkezdtem pumpálni, az emelő el is kezdett emelkedni, de egy ponton megakadt, majd visszacsuklott. Ezt még ötször eljátszottam vele.
Kézfejemmel megtöröltem a homlokomat. Tulajdonképpen oda is nyomhatnának egy bélyeget, hogy: kocsikból analfabéta. De tényleg, a Forma 1-et nézem, meg a Discovery-n is az Ötödik sebességet, de egy autón nem tudok kereket cserélni. Ez az én sorsom.
- Esetleg segíthetek? – suttogta valaki a fülembe.
A karom automatikusan lendült, és azzal együtt a csípőm is, ami nem volt túl okos guggolva, mert elvesztettem az egyensúlyomat, és a fenekemre huppantam. De teljesen nem terültem el, mert egy kéz megfogta a karomat. Felnéztem, ki akadályozta meg, hogy teljesen elterüljek az úton. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mikor egyenesen Jasper karamell színű szemeibe néztem.
- Ennyire csak nem vagyok ijesztő – mondta apró mosollyal a szája sarkában.
- Nem, csak paranoiás vagyok – mondtam, és fejben tarkón vágtam magam, mert megint előbb beszéltem, mint gondolkoztam.
Ő felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám.
- Mármint, nem paranoiás, hanem, tudod, az ember általában megijed, ha valaki a háta mögé oson hangtalanul, és a fülébe suttog, és… – Állj le! Állj le! – meg amúgy is, mit keresel te itt? – Szép terelés.
- Csak gondoltam, segítek egy látszólag bajba jutott hölgyön – mondta lágy hangján, miközben felhúzott, és a végén egyenesen belenézett a szemembe.
Még szerencse, hogy fogta a karom, mert kissé megcsuklott a lábam. Hát, igen, ritkán hall ilyen manapság az ember lánya. Éreztem, ahogy az arcomat is elönti a forróság. Remek.
- Hát… köszönöm – nyögtem ki nehezen egy kínos mosoly társaságában.
Lenézett a kocsira.
- Látom, nem boldogulsz a kerékkel. Van egy emelő a kocsimban, ha szeretnéd, kicserélem – ajánlotta fel. Talán mégis egyre jobban alakul ez a nap.
- Igen, az jó lenne – mondtam hálától csöpögő hangon. De még mennyire, hogy jó lenne, ha kérné, akkor még térdre is borulnék előtte.
Elkezdett mindent tudón mosolyogni, mintha érezné, milyen hálás vagyok neki. Vagy csak képzelődök?
Kivette a csomagtartójából az emelőt, és elkezdte vele felemelni a kocsim.
- Ne haragudj a tegnapiért.
Mivel mögötte álltam, nem láthatta, mennyire elképedtem. Ő kér bocsánatot? Én viselkedtem úgy, mint egy félnótás. Tényleg, még nem is gondolkodtam el, mi volt az a tegnapi. Mintha emlékek lettek volna, de ez hülyeség, hisz én nem éltem át ilyesmit. Na meg mit keresett benne Jasper? Hisz őt csak tegnap ismertem meg. És egyáltalán ki az az Alice?
A csend túl hosszúra nyúlt. Ideje lenne válaszolnom.
- Öhm, ugyan, semmiség. Én hibbantam meg teljesen. Csak megint egy furcsa dolog.
A válla fölött rám nézett, a szemei érdeklődéstől csillogtak.
- Történtek veled más furcsaságok is? – kérdezte, a hangjából ítélve kissé feszülten. Nem értem, miért fontos ez ennyire.
- Igen, tudod, mindig mindenki arról mesél, hogy álmában járt az Amazonasnál, vagy bázisugrott. Mindenkinek volt legalább egy tisztán kivehető álma, amire reggel emlékezett. – Odamentem, kivettem egy pokrócot az ülésemről, leterítettem, és leültem rá Jasper mellé. – De az én álmaim mindig zagyvák, sötétek, és a legtöbbször semmi értelmük.
Letette a csavarkulcsot, és teljesen felém fordult.
- Fel tudsz idézni egyet? – kérdezte olyan óvatosan, mintha egy leopárdot készülne megsimogatni.
- Hát persze. Ezt ma álmodtam. – Lehunytam a szemem, és próbáltam visszaidézni minden egyes pillanatát az álmomnak. – Azt éreztem, hogy vízben állok. Hideg volt és sűrű. Nem volt rajtam semmi, mert éreztem, hogy körül ölel egy anyag. Selymes volt, valószínűleg selyem. Aztán a sötétségben fény gyulladt, és mindenfelé árnyak kezdtek el cikázni. Halkan suttogni kezdtek, de csak egy volt tisztán hallható. Azt mondta: „Maradj velem… maradj velem…”
Kinyitottam a szemem, és már megint azok a tágra nyílt szemek figyeltek, de most a száját is tátva hagyta. Remek, megint a frászt hoztam rá.
- Tiszta zagyvaság az egész, nem igaz? – próbáltam megtörni a kínos csendet.
Ő lehunyta a szemét, felsóhajtott, majd újra rám nézett, és ismét a régi volt. Vajon ez az igazi Jasper?
- Igen, nagyon furcsa. Most pedig befejezem a cserét, mert elkésünk – mondta, majd egyetlen mozdulattal leszedte a kerekemet, mintha csak pehelykönnyű lenne. Ezt nem értem, apa mindig küszködött vele, pedig neki sok év tapasztalata volt.
Gyorsan feltette a kereket, majd visszament a saját kocsijához, és én is beültem a sajátomba. Elhajtottunk a sulihoz.
A becsöngetés előtt tíz perccel értünk oda, szerencse, hogy ilyen korán elindultam. Kiszálltam a kocsiból, és Jasper már ott állt az ajtóm mellett.
- Oh, szia, megint – mosolyogtam rá.
- Szia – köszönt vissza. – Neked mi az első órád?
- Azt hiszem, irodalom. Nem az erősségem, szóval tartok tőle egy kicsit – fintorogtam.
- Ugyan, ez a második napod, csak nem fal fel élve. – Ezt mondta, de a tekintetéből nem egészen ezt olvastam ki.
Ekkor Bella lépett oda hozzánk.
- Sziasztok. Látom, Jasper már bocsánatot kért, remek. Lisa, hallottam, megtetszett Jasper táskája.
- Oh, igen, a táska. Nagyon szuper lett.
Meg is pillantottam Jasper kezében az említett táskát. Nagyon menő, de nekem talán egy kicsit lányosabb jobb lenne.
- Csinálok neked is, ha szeretnéd – ajánlotta fel Bella, mintha már évek óta barátnők lennénk. Milyen kedves.
Melegen rámosolyogtam.
- Tényleg? Hű, az remek lenne. De, persze kifizetem az alapanyagot.
- Eszedbe ne jusson – mondta egyszerre Bella és Jasper. Kettőjük hangja olyan szépen csengett, mintha egy karmester komponálta volna.
- De tényleg, csak azt mond meg, milyen minták legyenek rajta.
- Rendben – mondtam mosolyogva. – Majd adok egy vázlatot.
- Tudsz rajzolni? – kérdezte Jasper egy kissé meglepődve.
- Azt nem mondanám, hogy tudok, de sokat szoktam próbálkozni. – Beszéd közben csavargattam a hajam, és ha jól érzem, elpirultam.
- Menjünk, mert elkésünk – lépett oda hozzánk Edward.
Jasperrel egymásra néztek, és pár pillanatnyi hallgatás után Edward rám nézett.
- Szia, Lisa. – A köszönést megtoldotta egy apró mosollyal is.
Közel sem volt olyan szép, mint Jasperé, de egy pillanatra ettől is tátva maradt a szám. Kik ők, hogy ilyen természetfeletti szépségük van? De ami a legfontosabb, Edward barátságosabb lett velem. Felnéztem Jasperre, aki nagy meglepetésemre, engem nézett. Pislogtam egyet, de hamar túlléptem rajta.
- Ők a testvéreid?
- Olyasmik. Gyere, elkésünk.
A kezét a hátamnak nyomta finom noszogatásképp. Az érintésétől végigfutott a gerincemen a borzongás. Még soha, senki sem váltott ki belőlem ilyet. Felnéztem rá, mire ő kedvesen elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, majd együtt bementünk a tanterembe.
Az irodalomtanárunk egy nő volt, talán harminc éves, és első ránézésre elég unszimpatikus. Sajnos kiderült, hogy ő az osztályfőnököm is, szóval remélem, hogy kellemesen csalódok benne.
Egyből rátért a lényegre, nyissuk ki a könyvünket. Semmi tartalmasabb bemutatkozás, mintha itt se lennék. Ránéztem Jasperre, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy ne számítsak többre tőle. Hát rendben. Elkezdett a felvilágosodás koráról beszélni. Jesszus, már itt tartanak? Mi csak a barokk közepén járunk.
Gyorsan, két perc alatt olyan mértékű információt zúdított felénk, hogy csak a kötőszavakat fogtam fel. A megdöbbenéstől még jegyzetelni is elfelejtettem. Én nem vagyok ehhez hozzászokva. Jasper, mintha megérezte volna, mennyire le vagyok döbbenve, finoman hozzáért a kardigánba burkolt karomhoz egy pillanatra. Furcsa, de ez a röpke érintés teljesen megnyugtatott. Ránéztem egy pillanatra, és biccentettem köszönetkép.
Mire észbe kaptam, már egy íróról magyarázott a tanár. Mit is mondott? Mi a neve? Swift. Hű, az nagyon ciki, ha nem ismerem? Igaz, szeretek olvasni, de nem efféléket.
Próbáltam jegyzetelni, de nem nagyon ment. Aztán jött az a rész, amitől mindig görcs van a gyomromban. Elkezdte kérdezgetni a diákokat, hogy mire emlékeznek abból, amit múlt órán, jelen esetben tavaly leadott. Előttem mindenki tudta a választ, és reméltem, hogy neki ez elég lesz, de persze nem. Én is sorra kerültem.
- Remek, egész jól megmaradtak a dolgok. Nos, Miss Elisabeth Halding. – Utáltam, ha így szólítanak. Ezért mutatkozom be mindig csak Lisának, se több, se kevesebb. – Meg tudná nekem mondani, milyen műfajok jellemzőek a klasszicizmusra?
Síri csend támadt, olyan fajta, amitől az ember füle csengeni kezd. Kinyitottam a számat, hogy feleljek, de persze nem jött ki semmi. Ki kell valahogy vágnom magam ebből. Csak nehogy nagyon mellélőjek.
- Öhm… – eddig jól ment. – Mi még nem tartottunk ott a másik suliban, de ha tippelnem kéne… akkor a regényre tippelnék.
- Remek, ha totó lesz, akkor szerencséje lesz – jegyezte meg epésen. Egyáltalán nem kedvelem ezt a nőt. – De ez a való világ, Miss Halding, itt kerek egész mondatokban kell beszélnie, és képzelje el, néha tényekkel alátámasztania a mondandóját. Ön, viszont, nem valami meggyőző.
Egy percig farkasszemet néztem a nővel. Látszott rajta, hogy olyan típus, aki az első órán bekategorizál valakit, és onnantól megvan a saját véleménye. Én pedig a „piszkálja a csőrömet” csoportba tartozok.
Kicsit mélyebbre csúsztam a székemen, majd miután láttam a szemében az elégedett csillanást, elkezdte a táblára írni a mai tananyagot. Rosszkedvűen másoltam a tábláról. Eddig szerettem az irodalmat, de úgy tűnik, ezentúl nem fogom.
Rápillantottam Jasperre, aki engem nézett. Grimaszoltam egyet, majd megvontam a vállam. A dolgok már csak ilyenek. Gyorsan firkantott valamit a füzetébe. Jesszusom, mintha kalligráfiára járt volna vagy tíz évig, olyan gyönyörű betűkkel írt.
„Ha szeretnéd, segítek felzárkózni.”
Rámosolyogtam, ami annyit jelentett, azt megköszönném. Visszanéztünk a tanárra, hogy ne adjunk rá neki okot, hogy megint leszóljon.
Miután kicsöngettek, igyekeztem legelsőnek kimenekülni. Minél kevesebbet vagyok ezzel a nővel egy légtérben, annál jobb. Valaki elkapta a karomat. Visszanéztem, és Jasper állt ott.
- Már három teremmel arrébb vagyunk. Ennyire azért nem volt borzalmas – húzott maga mellé, és most már lassan sétáltunk kettesben.
- De, igen, borzalmas volt. Még sosem találkoztam nála ellenszenvesebb tanárral – mondtam egy nagy sóhajjal kísérve.
- Igazából, van, aki szereti, és akit szeret.
- Hadd találjam ki! – Úgy tettem, mint aki gondolkozik, bár tudtam, ennél a tanártípusnál ki tud bevágódni. – Csak nem azok, akik még a lába nyomát is megcsókolják?
- Ding, ding! Talált – mosolyodott el finoman. – Figyelj, túl lehet élni. A lényeg, hogy tanulj, és csöndben húzd meg magad.
- Téged sem bír? – szűrtem le a tanácsából.
- Cseppet sem.
Érdekes, most hogy beszéltem vele, sokkal jobban éreztem magam. Minden órán felgyűlt feszültség eltűnt, és helyette jött egy jóleső bizsergés a gyomrom környékén. Amíg odaértünk a szekrényemhez, könnyed kis semmiségekről beszélgettünk, de vele még ez is különleges volt.
Becsuktam a szekrényem ajtaját, és ott állt mögötte Bella.
- Jesszusom! – kaptam a mellkasomhoz. – Komolyan, mintha Jackie Chan lennél, úgy osonsz. Illetve, a női változata.
Erre ő csak elmosolyodott.
- Mi a terv délutánra? – kérdezte könnyedén, de hangjából kicsendült, hogy tud valamit, amit mi nem mondtunk el neki.
- Miért kérded, Bella? – kérdezett vissza Jasper, akinek szintén volt valami furcsa a hangsúlyában.
- Csak kíváncsiskodom – felelte könnyed hangsúllyal.
Jesszusom, ha Jasper ilyen gyanakvó, Bella itt fog minket faggatni vagy egy napig. Köszönöm, én ebből nem kérek.
- Délután átjön hozzám, hogy segítsen az irodalomban. – Bella elégedetten elmosolyodott. Kicsit többet képzel bele a helyzetembe. – Mert a másik suliban elég lassan haladtunk, ezért le vagyok maradva.
- Igen, a magyar tanár – sóhajtott fel. – Hát ő tényleg borzalmas.
Jasperrel egyszerre bólintottunk, szinte ugyan úgy. Ekkor Edward lépett Bella mellé, és a karjára csúsztatta a kezét.
- Gyere, nemsokára kezdődik a biológia óra – mondta neki lágyan. Elköszöntek tőlünk, mi pedig elindultunk fizika órára.

Délután anyám hajával voltam elfoglalva. Megint vett egy hajfestéket, ezúttal a helyi fodrásztól. Mivel nem szeret a fodrásznál órákat ülni, és a munkában leforrázta a kezét, nekem kellett befesteni. Nem is lett olyan rossz. Megtekertem a haját, és feltűztem a feje tetejére.
- Rendben, akkor várj vele negyven percet, és akkor majd lemosom.
- Oké, Lisa. Köszi, te vagy a legjobb.
- Tudom – mondtam, miközben összehajtogattam a „hajfestős” pólómat. Elég gyakran maradt rám anya hajának festése.
Ebben a pillanatban csöngettek. Már háromszor téves riadó volt, először a szomszéd nő jött, utána egy kisfiú, hogy felrúgta a labdáját a tetőre. Jaj, de utálom az ilyet. Harmadszor pedig Mike akart elhívni valahova. Szegény, biztos nincs hozzászokva a visszautasításhoz. Tuti, hogy negyedszerre is valaki más lesz, Jasper pedig nem fog eljönni.
Az egyik kezemről leszedtem a hajfestékes kesztyűt, és kinyitottam az ajtót. És kit látnak szemeim? Jasper az. Lenéztem magamra. Klumpában, kinyúlt, fakó pólóban és egy melegítőben álltam előtte, a hajam pedig fel volt tornyozva a fejemre, pont, ahogy a legrosszabbul áll. Remek.
- Sz… szia – dadogtam a megdöbbenéstől, aztán észbe kaptam. – Gyere csak be. Gyorsan átveszek valamit. Bocsi, éppen anya haját festettem.
Gyorsan ledaráltam a mondanivalómat, majd szaladtam is a szobámba átvenni valami emberi ruhát. Jesszusom, ez ciki.
Öt perc múlva normális ruhában, frissen fésült hajjal jöttem be a konyhába az irodalom füzetemmel. Ő csak ült, és piszkálta az egyik poháralátétet.
Kihúztam a mellette levő széket, és leültem rá. Ő felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. Most valamiért sötétebb a szeme, szinte fekete. Mintha megérezte volna, mire gondolok félre nézett.
- Nos, hol is tartottatok irodalom órán? – kérdezte kissé fojtott hangon.
- A barokk kornál – mondtam, miközben odalapoztam.
- Rendben. Akkor előbb azt fejezzük be, majd jöhet a klasszicizmus – mosolygott rám kedvesen, de mintha a kedvesség mögött lett volna egy kis fáradtság. Biztos csak beleképzelem.
- Oké, lássunk hozzá – mondtam kissé izgatottan, és közelebb húzódtam hozzá.
Hihetetlenül jó tanár, ez volt az első gondolatom. Nem csak azért, mert érthetően magyaráz, hanem hallom, hogy ő ezt teljesen érti is, nem csak bemagolta. Az is hallatszott a hangján, hogy él-hal az irodalomért. Inkább neki kéne a tanárnak lennie, nem pedig annak a szipirtyónak. Sőt, olyan, mintha ő ezeket át is élte volna. Vagy nem tanártól, hanem olyantól hallott volna erről, aki átélte. Őrültség, mi? Nem élhetett olyan korán.
- Oké, kell egy kis szünet – vágtam félbe, mielőtt belekezdett volna egy újabb nagy témába.
- Persze, nekem is jól jönne egy kis pihenő – kinyújtózott, amitől tökéletesen kirajzolódtak a hasán levő kockák, ugyanis tapadós pólót vett fel. Te atya úr Isten! Simán elmenne egy kondi gépeket reklámozó férfinak. Ha őt látnám, nem pedig azt a mesterségesen kigyúrt izomagyat, meg is venném.
- Lisa? Hahó – integetett a szemeim előtt. Felnéztem rá. – Minden rendben?
- Persze, persze csak… elkalandoztam – mondtam kissé elpirulva.
Ő csak mosolygott. Van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja, mikor mit érzek. Ez egyszerre volt ijesztő és menő. Milyen jó lenne, ha lenne olyan pasi, aki szavak nélkül is tudja, mit érzek iránta. Így minden kapcsolat egyszerűbb lenne.
A gondolatvitel végén megkordult a gyomrom. Odakaptam a kezemet, és döbbenten pislogtam. Nem is vettem észre, hogy ennyire éhes vagyok.
- Tényleg nagyon belefeledkeztünk a tanulásba. Csináljak neked valamit? – Felállt, és elindult a pult felé, mintha előre tudná a válaszom. Bár elég egyértelmű volt.
- Te tudsz főzni? – Felálltam, és én is mentem vele.
- Igen, anya megtanított rá, apa pedig hagyta. Sokan azt gondolják, hogy a főzés csak a nők dolga, de ez annyira szexista kijelentés – mondta, miközben levett egy tálat, a hűtőből pedig kivett egy tojást, a szekrényből pedig lisztet és cukrot.
- Hmm, süti? Máris tetszik. – Oké, ez egy kissé kétértelmű volt. De, Istenem, szerintem egyértelmű, hogy tetszik nekem.
- Igen. Öt perces süti – mosolygott rám, és letett az asztalra egy tábla csokit. – Ezt feldarabolnád? Finomabb, ha nem csak kakaópor van benne.
- Persze.
Vettem egy kést a fiókból, és elkezdtem szeletelni. Mivel közvetlenül a hűtőből jött, elég nehezen vitte a kés. Egy ideig szenvedtem vele, mikor megtörtént a baj. Megcsúszott a penge, és egyenesen az ujjamba fúródott, elég mélyen.
Elengedtem a kést is, és már rohantam is a csaphoz, de az utamat állta Jasper. De ő nem az a Jasper volt, akire emlékszem. Éjsötét szemekkel nézte a kiserkenő vért. Aztán egyszer csak, mintha szörnyeteggé változott volna, vicsorogni kezdett, a kezem után kapott, és a szájához húzta.