Alice hagyatéka - 1. fejezet

Alice hagyatéka – Lisa és Jasper története

1. fejezet
Találkozás

Shetter Bay. Elcseszett egy hely. De ez van. Ezt kell szeretni. Apám meghalt, és anyám el akart menekülni az emlékek elől. Új munka, új ház, új város. Még jó, hogy engem nem cserélt le. De miért is tenné? Mindig az ő tündi-bündi kis lányával dicsekszik mindenkinek. Idegesítő. Bosszantó.
Vége van a nyárnak, és nemsokára kezdődik a suli. Legalább nem a szemeszter közepén toppanok be. Elég cinkes lenne.
Az órarendemet tanulmányoztam a szobámban. Első óra: matek. Remek, azt legalább értem. De igazából nem is a tanórák miatt voltam annyira nyugtalan. A diákok sokszor kegyetlenek tudnak lenni. Tapasztalatból beszélek. Az általános iskola után az ember azt hiszi, a gimi majd más lesz, ehelyett ugyan azt kapjuk, csak durvább adagokban. Ráadásnak még a tanárok is szívóznak veled.
Hátra simítottam szőke hajam a szememből, és felálltam az íróasztalomtól. Minden rendben lesz. Ez egy új hely, senki sem ismeri, milyen fogyatékossággal születtem. Egyelőre.

Másnap a dörgő ég ébresztett. Remek kezdete egy sorsdöntő napnak. Mivel a suli „hierarchiájában” minden az első benyomáson múlik, ma csúcsformában kell legyek. Felültem, és miután kidörzsöltem szememből az álmosságot, láttam, hogy még van egy órám a suli kezdetéig. Lerúgtam a takaróm az ágyam végébe, majd felálltam, de megbántam hirtelen mozdulatom, mert elfelejtettem az ágy mellett tornyosuló ruhahalmot, és sikeresen átestem rajta. Éljen a hétfő!
Feltápászkodtam, és a fürdő felé vettem az irányt, de be volt zárva. Idegesen csapkodtam tenyeremmel az ajtót, mire anyám kapkodó hangon felelt:
- Mindjárt, kicsim.
Már megint bement előttem. Bármennyit mondogatta, hogy „mindjárt”, „csak egy perc”, a végén mindig elhúzódott.
Inkább visszamentem a szobámba, és széthúztam a kék sötétítőfüggönyt. Felhők. Hát persze. Igaz, nyáron jöttünk, de egyik nap sem láttam, hogy sütne a nap. Az év háromszázhatvanöt napjából, háromszázhatvannégyen esik.
Összeszedtem a cuccomat, és bevágtam őket a fekete válltáskámba. Kicsit megálltam, és végignéztem a kitűző gyűjteményemen. Szívek, cuki figurák és feliratok. Semmi konkrét. Megkordult a gyomrom. Felkaptam az asztalomról egy hajgumit, és összefogtam loboncomat, hogy ne lógjon a szemembe, majd gyorsan átvágtattam a konyhába, ahol az asztalon várt a finom reggeli.
Két szelet pirítós, és egy bögre kakaó. Nyami. Leültem, és lassan elmajszolgattam, miközben arra vártam, hogy anyám kijöjjön a fürdőből. Pár perc múlva be is jött a konyhába.
- Jó reggeli, kicsim – tűrte füle mögé rövid, szőke fürtjeit, majd töltött a kedvenc, pöttyös bögréjébe egy kis kávét… – Bocs, hogy elfoglaltam a fürdőt.
- Semmi gond – mondtam két falat közt, majd megtöröltem a szám, és felálltam. – Kösz a reggelit.
Nyomtam egy puszit az arcára, és beviharzottam a fürdőbe. Zuhanyzás, fogmosás, frizurakészítés. Ment, mint az egyszer egy. Felhúztam a szokásos viseletemet: egy hosszú szárú farmer, egy sima póló, és rá egy kötött pulcsi. Semmi márkás cucc, semmi divatozás, csak ami épp a kezem ügyébe akad.
Felkaptam a földről a táskám, és a vállamra akasztottam.
- Máris mész?
- Igen. – Felhúztam az edzőcipőm. – Nem akarok rögtön első nap elkésni, ki tudja, mi történhet a suli felé.
- Mindig ez az optimizmusod.
- Mentem!
Kimentem az ajtón, és leharcolt csotrogányomhoz léptem. Egy piros színű Volkswagen Polo, bár a színét már nem nagyon lehetett megállapítani, olyan koszos volt.
Kinyitottam az ajtót, bevágtam az anyós ülésre a táskám, magam pedig a vezető ülésre. Hajrá, találjuk meg a sulit! Ráadtam a gyújtást, és legurultam a felhajtóról.
Ezt a kocsit még aputól kaptam tizenhatodik születésnapomra. Azt mondta, hogy ezek után tutira le kell tennem a jogsim. Egy hónapja le is tettem.
Befordultam, és megpillantottam a sulit. Sokkal kisebb, mint a régi iskolám. De ez nem azt jelenti, hogy más is lesz. Leparkoltam, majd elindultam a bejárat felé. Miközben mentem, mindenki engem figyelt. Remek. Én vagyok a friss hús.
Kelletlenül hajtottam le a fejem, és igyekeztem beolvadni a betonba, amin lépkedtem, vajmi kevés sikerrel. A vállam neki ütközött valami keménynek, valószínűleg a falnak, de azért felnéztem, és egy lánnyal néztem farkasszemet.
- Öhm, bocsánat – habogtam.
Érdekes volt, mintha ragyogott volna hófehér bőre. Barna haja lágyan omlott a vállára, és karamell szeme először vizslatóan nézett.
- Semmi baj.
Hangja olyan volt, mintha ezernyi énekesmadár csiripelt volna gyönyörűen. Csodálatos. Ráadásul az illata is csodás volt. Édeskés. Ekkor mellé lépett egy bronz hajú férfi, és átkarolta a derekát.
Haja kócosan meredezett az ég felé, és a szeme ugyan olyan karamellaszínben pompázott. Mikor megszólalt, hangja nem volt több, mint egy kellemes fuvallat.
- Bella, menjünk a terembe.
Ezek szerint Bella, nem vette le rólam a szemét, úgy válaszolt.
- Ő új lány itt, illene segítenünk neki megtalálni, mi merre van.
Meglepetten pislogtam, majd enyhén elpirultam nagylelkűségétől. Viszont Mr. Kócmók meglepetten pislogott. Nem értettem, mi kivetni valója van abban, hogy segítsen nekem. Bunkó.
A tündérlány Kócika felé fordult, és mélyen a szemébe nézett.
- Mindjárt megyek veled.
Láthatóan Kóckirálynak ez nem tetszett. Egyre jobb beceneveket találok neki. Enyhén elhúzta a száját, de gyorsan rendezte vonásait, szájon csókolta a tündérlányt, és elment.
- Elnézést kérek Edward viselkedése miatt – fordult újra felém. – Mint már tudod, a nevem Bella.
Kinyújtotta felém a kesztyűbe bújtatott kezét. Biztos fázós volt.
- Elisabeth – fogadtam el a felém nyújtott kezet, és fogalmam sem volt, miért mondom az egész nevem, mikor utálom, ha valaki így hív. – Illetve Lisa! Csak Lisa.
- Rendben, csak Lisa – mosolyodott el. Jesszusom, lehet valaki ennél is szebb? – Mondd mi az első órád, és a teremszámot, én pedig megmutatom, merre találod.
Hálás mosolyt villantottam rá.
- Nagyon köszönöm. Még a sulit is alig találtam meg, pedig már itt élek két hete. Még a fejemet is hajlandó vagyok elveszteni, akár hozzám van nőve, akár nem – fecsegtem, és zavartan birizgáltam a kontyomból kilógó tincset.
Megmutattam neki az órarendemet, és mindent részletesen elmagyarázott, majd visszaismételtette velem, hogy megbizonyosodjon róla, mindent megjegyeztem. Ezután elkísért első órára, és az úton kellemesen elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy még általánosban jött össze Edwarddal, és azóta is egy pár minden megszakítás nélkül. Azta! Jól bírják, az biztos. Nekem eddig a rekord három hónap, az is csak azért, mert mindig nyilvános helyen találkoztunk, és féltem, hogy jelenetet fog rendezni.
Elértünk a matekteremhez, és még dumcsiztunk egy kicsit, amikor megjelent egy magas, göndör, szőke hajú fiú. Neki is pont olyan hófehér, márványsima bőre volt, mint Bellának és Edwardnak, és a szeme is pont ugyan olyan karamellaszín volt. Könyveit az egyik kezében kissé eltartotta a testétől, és lezseren lóbálta lépés közben. Nem, nem is lépett, szinte suhant. Hosszú ujjú pulcsija kissé kiemelte izmos felsőtestét. Fekete csőnadrágja szorosan simult kecses lábaihoz, cipője pedig egyszerre volt sportos és divatos, mintha maga Tim Gunn állította volna össze ezt a szettet.
Halk kuncogást hallottam jobb oldalamról. Oda fordítottam a fejem, és Bella épp akkor rendezte a vonásait.
- Most már becsukhatod a szádat – bökött fejével a tényleg leesett állam felé.
Bosszúsan becsuktam a szám, és természetesen azonnal elpirultam. Ilyen feltűnően bámulni valakit, több mint kellemetlen.
A Görög Isten oda ért hozzánk, és kedvesen üdvözölték egymást Bellával, majd Bella mögém állt, megfogta a vállam, és bátorítóan megszorította.
- Jasper, ő itt Lisa. Lisa, Jasper – mutatott be minket egymásnak.
Szégyellősen elmosolyodtam, és kezet nyújtottam felé.
- Örülök a találkozásnak.
Az arca megfeszült, és mintha szeme kissé sötétebbé változott volna. Biztos csak a fény miatt láttam így. Hideg, színtelen hangon viszonozta a köszönésemet.
- Részemről a szerencse.
Miután kipréselte magából ezt a pár szót, szorosan összepréselte a száját, mint aki elhatározta, hogy többé egy szót sem szól hozzám. Ez igen rosszul esett.
- Jaspernek és neked nagyjából ugyan az olyan az órarendetek. A továbbiakban majd ő elkísér téged – mosolygott rám kedvesen Bella. – Igaz, Jasper?
A fiú állkapcsa megfeszült, de végül válaszolt.
- Igaz.
- Remek, akkor én megyek is, mert mindjárt kezdődik az órám – fordult felém, majd megveregette a vállamat. – Sok szerencsét.
És ezzel kettesben maradtunk Jasperrel. Lepillantottam még mindig felé nyúló kezemre, majd vissza is húztam, mert most már biztos nem fog velem kezet fogni. Remek. Most már csak valahogy meg kell törni ezt a feszült csendet kettőnk között, és sikerrel is járok! De mit mondjak?
- Kiskoromban fogszabályzóm volt.
Hogy mi?! Miért mondtam ezt?! Hova szaladt el a józan eszem?! Váááááá!
Először a megdöbbenés ült ki az arcára, majd mintha egy mosoly halvány árnyéka is végig futott volna, majd visszavette magára a maszkját.
- Hát, nekem nem volt – mondta közönyösen, és előre engedett.
Beléptem, és persze, hogy mindenki egyből engem kezdett bámulni. Hurrá. Csak egy pad volt teljesen üres, oda pakoltam le. Rá néztem Jasperre, aki pár pillanatig habozott, majd sóhajtott egyet, és oda ült mellém.
- Ha nem akarsz mellettem lenni, ülhetsz máshova is.
Öcsém, mintha általánosban lennénk, nagyjából akkor volt ez gond.
- Nem ismersz senkit, nem lenne illendő egyedül hangom téged – mondta úgy, hogy felém sem pillantott, csak kipakolta az asztalra a tanszerét, és összekulcsolt kezére bámult.
Én is kiraktam cuccaimat, de sehogy sem sikerült olyan mértani pontossággal elhelyeznem, mint neki.
Rápillantottam a táskájára, és ilyet még senkinél sem láttam. Igaz, volt rajta márkajelzés, de úgy festett, mint amire pluszba tettek pár dolgot.
- Te művész vagy? – kérdeztem hirtelen.
Meglepetten fordult felém, és szemöldöke felszaladt a homlokán.
- Parancsolsz?
- Csak gondoltam, az vagy, mert olyan… nem is tudom. – Teljes testtel felé fordultam. – Észrevettem, hogy a táskádat egyedien oldottad meg. És a füzeteden az írásodnak is elég egyedi formája van. Bocs, csak fecsegek itt össze-vissza mindenféle hülyeségről.
Ez égőőőőő! De nagyon! Jobb lenne, ha inkább összevarrnám a számat, mint a csajnak a Holló 3-ban.
Ekkor halk kuncogás csapta meg a fülemet. Felnéztem, és Jasper szája elé tett kézzel próbálja visszafojtani a nevetését több-kevesebb sikerrel. Oldalra biccentettem a fejem, és kérdőn néztem rá.
- Nem, nem vagyok művész. Csak Bella szeret… ügyködni – magyarázta, és mosolyától szinte éreztem, hogy elfolyok. – Ha tetszik, megkérhetem, hogy neked is csináljon egyet.
- Oh, ez nagyon kedves! – villantottam felé egy széles mosolyt, kihasználva az alkalmat, hogy nem olyan hideg velem. – De nem akarok gondot okozni…
- Nem okozol – fordult egész testtel felém. – Nagyon örülni fog, hogy végre lefoglalhatja vele magát.
Ekkor valaki megkocogtatta a vállam, és oda fordultam. Egy magas, barna hajú és szemű srác állt ott.
- Szia – köszönt rám, és villantott egy olyan mosolyt, ami általában a fogkrémreklámokban látható.
- Szia – viszonoztam, és érdeklődve néztem, hátha eszébe jut, hogy illene bemutatkoznia.
Vette is a lapot, mert kezet nyújtott.
- Mark.
Kezet ráztam vele.
- Lisa.
- Remek, Lisa. Mellettem épp van egy szabad hely. Nem akarsz oda átülni? – Szemei Jasperre villantak, és mintha egy pillanatra ellenségesen csillogtak volna. Aztán visszanézett rám.
Nem tudtam hová tenni ezt a viselkedést. Hátra fordultam, és ránéztem Jasperre. Ő csak várakozóan nézett, semmi meglepettség vagy sértődöttség. Én mégsem bírtam itt hagyni. Visszafordultam Mark felé.
- Kösz, de úgy hiszem nincs különbség. A szék mindkét helyen ugyan olyan kényelmetlen lehet.
Megint az a kísértetiesen szép kuncogás mögülem. Nem tudok betelni vele.
- De azért köszi, hogy felajánlottad – villantottam gyorsan felé egy mosolyt, mert nem akartam elzárni a barátkozás lehetőségét. – Kedves tőled.
- Hát, akkor lehet, hogy legközelebb meggondolod magad – mosolygott ő is rám. – Az ajánlatom folyamatosan él.
Azzal visszament a helyére, és leült.
Visszafordultam a padba, és értetlenül néztem Jasperre, nem értettem, miért volt olyan ellenséges vele az a srác. De ő nem szólt semmit, csak várta, hogy a tanár bejöjjön.
Becsöngettek, és egy alacsony, kopaszodó tanár lépett be. Már mindent tudott rólam, hogy hányas voltam matekból, a felvételim eredményét, és a nevemet is. Sajnos az egészet.
Az óra kissé lassan telt, mivel ezt az anyagot gyorsan év végén átvettük a volt matektanárommal. Mindig szeretett egy kissé előrébb járni, mint amit a tanmenet előírt. Bírtam a fazont.
Úgy tűnt Jasper is unja ezt az egészet, így megpróbáltam kissé értelmesebb beszélgetést folytatni vele, mint amit eddig sikerült.
- Régóta éltek itt? – fordultam felé.
- Csak pár éve költöztünk ide. – Beszéd közben nem nézett rám, hanem firkálgatott a füzetébe.
- És előtte hol éltetek?
Pár percig nem érkezett válasz, majd halkan azt dörmögte:
- Forksban.
- Forks? Nem tudom, merre van – mondtam elgondolkodva.
- Nem messze, az Olympic félszigeten.

Ekkor valami hirtelen bevillant az agyamba. Egy számomra ismeretlen emlék.
A fák mellettem szélsebesen zúgnak el, én pedig rohanok köztük, mert tudom, nem fogok nekimenni egyiknek sem. Nyomon vagyok. Érzem az illatát. De minek? Mit üldözök? Ekkor oldalra nézek, és ott fut mellettem Jasper. Ő is épp felém néz, és szívmelengetőem rám mosolyog. Szerelemmel teli szemei ragyognak, és kinyúl felém, hogy megfogja a kezemet, amikor mind a ketten egyszerre megtorpanunk. Valaki van előttünk. Ekkor a sötét fák árnyékából elő lép öt szürke köpenyes alak, és felénk közeledik. Ijedten összenézünk, és elhatározásra jutok. Neki kell élnie. És ezért mindent hajlandó vagyok megtenni. A zsebembe nyúlok, és gyorsan megnyomom a telefonomon a vészjelző gombot, ami jelez a családomnak. Jasper felé fordulok, és elszoruló torokkal kiáltom:
- Menj innen! Mentsd az életed!
Jasper hitetlenkedve néz rám, majd azt leheli:
- De Alice, ezt nem gondolhatod komolyan.
Miért nem érti már meg?! Így kell, hogy legyen! Nekem kell itt vesznem! Így ő megmenekülhet!
- Jasper, az ég szerelmére, tűnés!
Odaugrok hozzá, és mellkasánál visszalököm. De nem csak hátra tántorodik, szabályosan repül. Ki az erdőből. El erről a mészárszékről. Szembe fordulok a sötét alakokkal, és mélyen beszívom az esős levegő illatát. Utoljára. Felkészültem. De nem adom könnyen a bőrömet. Felső ajkam felhúzódik a fogaimról, és fenyegetően morogva elindulok a halálom felé.

Megrázom a fejem, és ijedten nézek körbe. A tanterem, ahol mindenki a füzete felé görnyedve próbálja megoldani a példát. Senkinek sem tűnt fel, hogy mi történt. Oldalra néztem, és Jasper tágra nyílt szemeivel találtam szembe magam. Hirtelen egy kérdés fogalmazódott meg bennem, amit gondolkodás nélkül fel is tettem:
- Mi történt Alice-szel?