Az álarc mögött - 15. fejezet

15. fejezet

Piton először szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől, amikor a lány odalépett hozzá, és átkarolta a nyakát. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyen közvetlen legyen vele, kivéve persze Hermionét.

Karjai olyan szilárdan tekeredtek a nyaka köré, mintha acélból lennének, és soha többé nem akarnák elereszteni.

Dühösen beszívta a levegőt, és villámló szemeket meresztett a lányra. Hihetetlen. Még ez sem tudta elijeszteni, pedig ettől még egy felnőtt is sírva fakadna. Ugyanolyan bárgyú vigyorral nézett rá, mint előtte. Ez a lány nem százas, az már biztos. Undorodó fintorra húzta a száját, és megmarkolta keményen a derekát, hogy a sértő szavakat nyomatékosabbá téve ellökje magától a lányt, ám ekkor kinyílt az ajtó. Odakapta a fejét, és döbbenetében hirtelen azt sem tudta, fiú-e vagy lány.

Hermione állt ott halálra vált arccal. Édes istenem, mit gondolhat most róla? Biztos azt, hogy egy aljas, szemét, mocskos, bunkó, rohadék alak. Gyorsan tennie kellett valamit, de sajnos csak a legrosszabb alternatíva jutott eszébe, mert így egyértelművé vált a lány számára, hogy történt valami.

- Hermione, meg tudom magyarázni... – kezdte volna, de a lány elcsukló hangon félbeszakította.

- Ne… kérlek…

Mielőtt sírva fakadt volna, elrohant. Miért volt ekkora idióta? Nem lenne szabad egy lányhoz sem szólnia, úgyis mindig elrontja. Nem erre programozták.

- Akkor most mi lesz, professzor? – kérdezte pajkosan a belé csimpaszkodó lány, amitől Pitonnak felfordult a gyomra.

- Nem lesz semmi, Miss Davison – lökte el durván a lányt. – És a következőket megbeszéljük az igazgatónál, feltéve, hogy a borsónyi méretű agyában elfér még ez az információ.

Több sértésre nem adott magának időt, pedig még ott volt pár ezer a nyelve hegyén, annak ellenére, hogy magát is jól leszidta. Kisietett a teremből, és a lány után indult. Ment pár métert, és meg is találta, de nem úgy, ahogy arra számított. Draco ölelő karjaiban. Erre a látványra elszorult a torka.

Mégis mi a fenét csinált? Egyszerűen csak oda kell mennie, félre hívnia a lányt, és megmagyarázni ezt az egész helyzetet.

Elindult, de Draco felnézett rá, a tekintetük összekapcsolódott, és tisztán hallotta a fejében a hangját:

Ezt elszúrtad, Persi. Mondj le róla, mert most már az enyém, és nem eresztem egykönnyen.

Elfordította a tekintetét, és halkan hallotta, hogy a fiú elmegy a lánnyal, miközben nyugtatgatja.

Percekig állt ott a falat nézve, miközben belül emlékeztette magát, hogy indulnia kellene, hisz órája lesz. De nem tudott elmozdulni semerre. Nem akart. Minden idegszála azt mondta, hogy menjen a lány után, és, ha kell erőszakkal, de rávenni, hogy meghallgassa a magyarázatát. Ökölbe szorult a keze, és eldöntötte, nem hagyja magát.

Határozott léptekkel indult a kijárat felé, de egy cseverésző, griffendéles lány útját állta. Riadtan néztek fel rá, és még rémültebben rebbentek arrébb. Nem csoda, Piton arcától még egy sárkány is megijedt volna.

De ez az aprócska jelenet rántotta őt vissza a valóságba. Nem mehet utána. Mit szólnának a diákok és a tanárok, ha egy zokogó griffendéles lányt zaklatna, és szinte ordítva magyarázná, mennyire szereti? Nem, ennek nem most van itt az ideje. Jobb lesz, ha vár a nap végéig, és csak akkor keresi fel.

Az óráin, szinte végig leordította mindenki fejét, mikor egy aprócska hibát is vétett. Amikor pedig az idióta harmadéves hugrabuggosok már harmadjára sem úgy csinálták, mint ahogy a receptben le van írva, büntetődolgozatot íratott velük csupa hatodéves kérdésekből.

Az óra végén mindenki olyan gyorsan szaladt ki a teremből, ahogy csak tudott; az egyik fiú még majdnem el is esett az igyekvés közben.

Még volt egy átkozott órája. Mennyire utált most tanítani. Dühében odalépett az egyik üsthöz, megfogta a fülét, és teljes erőből a falhoz vágta. A kongó hang, amit ütközéskor kiadott, mintha sértő szavak lettek volna. Remek. Még egy üsttől is csak azt hallja, hogy mekkora barom.

Idegesen túrta hátra haját, és igyekezett lenyugodni. Senkinek sem jó, ha ilyen idegbeteg állapotban fog majd órát tartani. Ahelyett, hogy a lány után menne, akit szeret, és aki viszont szereti. Aki odaadta neki magát testestül, lelkestül. Aki végre egy kis színt lehelt szürke életébe, és kirángatta ebből a mocskos önsajnálatból, ahol évekig rohadt. Akit teljes szívéből szeret.

A francba a következő osztállyal!

Szinte kirohant a teremből, és gondosan bezárta maga után, ennyire azért még eszén volt. Senkivel sem törődve sétált a nagyterembe, bár tudta, hogy nem lesz ott a lány. Nem is tévedett, csak az idióta barátai voltak ott. Ők talán tudják, hogy merre van, gondolta, és kissé bizonytalanul elindult feléjük.

Sosem volt jó a kapcsolatépítésben, és határozottan pocsék volt kapcsolathelyrehozásban. Nem tudta, hogy fogja megkérdezni, de legalább abban biztos volt, hogy nem fognak neki hazudni. Hisz ő Piton, a pince réme, aki csak vért szívni jön fel. De talán kedvesebben is hozzájuk szólhatna, hisz Hermione barátai. De ők már nincsenek együtt.

Gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, és odaállt Harryékhez.

- Merre van Miss Granger? – próbálkozott, de hangja nem hangzott olyan barátságosnak, mint amilyennek szánta.

Meglepődve kapták fel a fejüket. Ron megdöbbenésében még a száját is elfelejtette becsukni, épp egy csirkecombból akart harapni. Ron. Furcsa így hívnia, de mindent a kapcsolata helyrehozásáért.

Ginny szemei érdekesen csillogtak, olyan volt, mint Dumbledore, amikor bosszantóan sokat tud. Hirtelen ráébredt, miért. Ez a lány tud róla és Hermionéról!

- Nem láttuk – felelte a fekete hajú fiú, és figyelmét visszairányította az előtte lévő tányérra.

- Én láttam – szólalt meg a lány, és szemeivel jelentőségteljesen nézett fel a férfira. – Malfoy és Mio a negyedik emeletre igyekeztek.

- Köszönöm – préselte ki magából nagy nehezen a tanár, mire három megdöbbenten csillogó szempár nézett rá.

Mielőtt elment, vetett egy jeges pillantást rájuk, hisz nem akarta teljesen elveszteni a tekintélyét, és elindult a lépcsőkhöz. Negyedik emelet. Hisz ott van Draco magánlakosztálya. Megtorpant, és hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába. Nagyon rossz.

Futva tette meg odáig az utat, és mikor odaért, ököllel kezdte verni az ajtót. Három percnyi dörömbölés után ki is nyílt az ajtó, és Draco vigyorgó arca jelent meg.

- Mi az, professzor, csak nem elvesztett valamit? – kérdezte még mindig hatalmas vigyorral a képén.

Piton megragadta a pólója nyakát, és kissé elemelve a földről magához rántotta.

- Ide figyelj, szöszi – sziszegte a képébe. – Ha bármi közöd is van ehhez, én esküszöm, kinyírlak, érted?

Draco továbbra is csak vigyorogva nézte felbőszült keresztapját.

- Ezt elszúrtad – vont vállat. – Legközelebb majd jobban vigyázz arra, ami neked fontos. Oh, vagy neked nem is volt fontos? – tette a szája elé a kezét tettetett megdöbbenéssel.

- Nem ajánlom, hogy ujjat húzz velem – morogta, és egyik kezével elengedte Dracót, de csak azért, hogy pálcát szegezzen rá.

- Ohohó! – tette maga elé védekezőn a kezét. – Nem fogod megtenni.

- Kipróbálod? – A pálca vége izzani kezdett.

- Nem fogod – vigyorodott el ismét a szőke mardekáros. – Nem, mert tudod, csak én nyújthatok vigaszt Hermione számára, és te azt akarod, hogy valahogy feldolgozza a hűtlenséged.

A férfi már remegett a dühtől, és azért is, mert tudta, igaza van a fiúnak. Szinte fájdalmas arcot vágott, mikor elengedte Draco pólóját, és pálcáját visszacsúsztatta talárjába. Igyekezett visszavenni rideg maszkját.

- Beszélni akarok vele. – Hangja kissé remegett, de eléggé határozottnak hangzott.

- Nem! – támaszkodott neki az ajtófélfának a fiú, és felvonta szemöldökét.

- Ez nem kérés volt.

Menet közben vállával félre lökte a mardekárost, és határozottan belépett a szobába. Körbenézett, de senkit sem látott. Indulatosan fordult a keresztfia felé.

- Hol van?! – vicsorogta.

- Nyugalom, tigris – csitítgatta, miközben felvakarta magát a padlóról. – A mosdóban zokog.

Piton megdermedt. Zokog? Hát persze, mit várt? Kézen fogva ugrálnak majd a rózsaszín cukorhegyeken?

- Ha bemész hozzá, még akkor sem tudná, hogy te vagy az. Próbáltam már mindent, de nem reagál semmire. Nem válaszol, nem küld el a francba, egy szót sem szól. Hogy tudtad ezt tenni vele? Miért nem volt neked elég jó?

- Te nem tudsz semmit, és különben is, nem tar... – Megállt a mondandójában, mert egy dolgot nem tudott megérteni. – Honnan tudod, hogy mi történt, mikor nem is mondta el neked?

Draco nagy szemekkel bámult a férfira, és zavartan kapkodni kezdte a fejét.

- Én… izé… nem nehéz kikövetkeztetni… Amilyen rossz állapotban van – habogta.

- Te – indult eltorzult arccal a fiú felé, aki szinte nyüszítve kezdett hátrálni. – Te tetted! Megfojtalak, te semmirekellő!

Kezével a torka után kapott, de egy kígyó fürgeségével siklott ki karjai közül.

- Várj, Perselus, megmagyarázom. – Beszéd közben a pálcáját kereste.

- Ezt keresed? – kérdezte a férfi halálos nyugalommal felmutatva Draco pálcáját, amit még akkor vett ki a zsebéből, amikor a földre lökte.

A fiú olyan sápadt lett, akár a mögötte lévő márványszobor, és csak tátogni tudott.

- Ugye tudod, hogy ha nem lennél ilyen mázlista, már rég leátkoztam volna a fejedet? – dobta oda, szinte undorodva a fiú pálcáját, de a sajátját nem tette el.

A fürdőből fuldoklásra emlékeztető hang szűrődött ki, mire mind ketten félre tették agresszív énüket, és az ajtóhoz mentek.

- Te minek akarsz bejönni? – kérdezte Draco ellenségesen.

- Nem magyarázkodok egy ilyen számító alaknak.

Benyitott a fürdőbe, és megdermedt a földön kuporgó, síró lány látványára. Ezt ő tette vele. Ő miatta sír. Ő miatta ilyen letört. Megérdemelte volna, hogy Frics rajta próbálja ki fenyítőeszközeit. Kétszer is.

A fiú félrelökte a professzort, és a lány mellé térdelt.

- Semmi baj, Mio – karolta át a lányt, aki mellkasába temette az arcát, és úgy zokogott tovább. – Nem lesz semmi baj – simogatta meg a lány fejét, de semmit sem használt. Ugyanolyan szívet tépően sírt, mint eddig.

Még percekig dermedten nézte, mit művelt, végül nem bírta tovább, és kiment Draco lakosztályából. Lassan visszament a néptelen folyosón a tanterméhez, és beengedte az ott várakozó ötödéves hollóhátasokat. De mostmár nem forrongott benne a düh. Nem vetett csúnyábbnál csúnyább pillantásokat a diákokra. Csak nézett ki a fejéből, de nem látott mást, csak a lány zokogó arcát. Érezte, mekkora fájdalmat okozott neki, és ez kiölt belőle minden érzelmet. Nem érzett semmit.

Az óra unalmasan telt, szinte gépiesen sorolta el az aznapi teendőket, és mikor kiadta, hogy melyik bájitalt kell megfőzniük, leült az asztal mögé, és csöndben figyelte a diákokat. Mikor valami balul ütött ki, csak intett egyet a pálcájával, de nem kommentálta az eseményeket. Mindegyik tanuló értetlenül állt a fejlemények előtt, mert barátaiktól hallották, Piton milyen idegbeteg volt délelőtt. Most pedig semmi. El sem tudták képzelni, mi üthetett belé.

Óra után nem ment fel a nagyterembe enni, hanem inkább bezárkózott a szobájába, és egy halom dolgozatba temette magát. Ez a terv nem jött be igazán, mert a dolgozatokra csak a kérdések voltak leírva. Ráírt mindegyikre egy nagy T-t, és szinte kétségbeesetten keresett valami elfoglaltságot.

Szerencsére talált egy listát, amit Poppy hagyott ott, a szükséges bájitalokról. Bezárkózott a szobájába, és, egyetlen perc szünetet sem engedélyezve magának, főzte a bájitalokat. Pár óra múlva úgy érezte, eléggé elfáradt, és egy álomtalan álom főzet megivása után, le is feküdt aludni.

De ez sem hozott enyhülést. Erős elméje, a főzet hatását figyelmen kívül hagyva, órákig kínozta a lány megtört képével. Miután lihegve felébredt a rémálomból, megállapította, hogy az alvás egy ideig nem a kedvenc elfoglaltsága lesz.

Az este hátralevő részét a bájitalok elkészítésével töltötte, és reggelre el is készítette mindet. Sőt, még többet is, mint kellett volna.

A kandallón keresztül felhoppanált a gyengélkedőbe, leadta az italokat, és hosszasan magyarázkodott megviselt külsejéről, hogy a javasasszony ne tukmáljon rá valami löttyöt. Lesétált a nagyterembe, és körbe nézve nem érte túl nagy meglepetés, mikor nem látta a reggelizők közt a lányt.

Délelőtt mindig akadt elfoglaltsága. Gépies ütemben órát tartott, és igyekezett mindig dolgozatot íratni, bár egy idő után kifogyott a kérdésekből, így hamarosan annyi elfoglaltsága sem akadt délutánra, mint eddig.

Először csak esténként ivott egy pohárral a lángnyelv whiskyből, de miután ezt már meg sem érezte, átállt az esti kettőre, majd lassan fél üveg lett belőle. Kezdett hozzászokni, hogy másnaposan tartja az órákat, néha pedig annyira maga alatt volt, hogy be sem ment az órákra. Súlyos depresszióba zuhant, amiben csak egyre lejjebb és lejjebb csúszott. Evett, de nem eleget, ivott, de csak alkoholt.

A diákok kezdtek hozzászokni, hogy a hét végére már jócskán kiütközött borostával, és erős whisky szaggal rendelkező Piton tartja az órát.

Dumbledore próbált rá hatni, de nem sikerült neki. Azzal is fenyegette, ha így folytatja tovább, kirúgja, de erre a kijelentésre még füle botját sem mozdította a férfi, nem hogy felháborodva veszekedni kezdett volna vele.

Piton bánata előtt tanácstalanul állt mindenki.

Szokásos poharával odament a dohányzóasztalhoz, amin egy üveg whisky állt, és löttyintett magának egy nagy adagot belőle. Nem finomkodott, még csak most kezdte. Visszasétált a fotelhez, leült és kortyolt az italából egy jó nagyot. Az alkohol már most kezdte jólesően elzsibbasztani az agyát.

Ekkor megint bevillant a zokogó lány arca. Mielőtt nyakig merült volna fájdalmában, kiitta a pohár tartalmát, és egy kisebb köhögő roham után, megint töltött magának egy nagy adagot. Szinte eszméletre fogja magát inni, ezt már tudta előre.

Mielőtt leült volna a fotelbe, egy éles kopogást hatolt be a tudatába. Ki lehet ilyenkor? A tanárok már rég nem zargatják a „jó tanácsaikkal”, még Dumbledore is felhagyott velük. A diákok pedig már, ha lehet, még jobban féltek tőle. Lehet, hogy nem nézett rájuk villogó szemekkel, és nem ordította le a hajukat, amikor hibáztak, de annyira azért megmaradt a tekintélye, hogy nem meri senki sem zavarni.

Egy újabb kopogás szakította félbe gondolatmenetét. Bosszúsan letette a poharat az asztalra, és odaviharzott az ajtóhoz. Rátette kezét a kilincsre, vett egy mély lélegzetet, és feltépte az ajtót.

A torkára forrtak a szavak, amiket az érkező fejére szeretett volna zúdítani. Ledermedt az ajtóban álló lány miatt.

Hermione ugyanolyan kisírt szemekkel állt előtte, de most az arcán fekete csíkok húzódtak, az elkenődött szemceruza és szempillafesték miatt.

Piton kinyújtotta a karját, gyengéden átölelte a vállát és a derekát, úgy szorította magához. A lány is átölelte, és zokogott, miközben egyik kezével Piton ingét markolta, másik kezében pedig egy darab papírt szorongatott. Nem volt szükség szavakra, mind ketten értették a másik néma bocsánatkérését.

Az álarc mögött - 14. fejezet

14. fejezet

Úgy döntöttek, kihagyják a bájitaltan órát. Draco átvezette a lányt a pincén egyenesen a mardekárosok klubhelységéig. Nem mentek be, mert Lucius kikövetelte Dumbledoretól, hogy fiának lehessen egy saját szobája. Átvezette Hermiónét a az asztal és a könyves polc mellett, és leültette a kanapéra. Leült mellé, hátra simította a haját, és maga felé fordította a fejét.

- Mio, édes. Mondd el, mi történt. – Persze ezt ő maga is jól tudta.

A lányhoz nem jutottak el a szavak. Érzékelte, hogy beszélnek hozzá, azt is, hogy Draco az, de nem értette a szavakat. Mintha víz alatt lenne, és úgy beszélnének. Érzéketlenné vált a teste, azt sem tudta, hogy hol van. Csak ment amerre a fiú vezette. Nem tudta, hogy ül-e vagy áll, és azt sem, hogy most mit kéne mondania. Pedig kéne valamit. De képtelen volt megszólalni.

Ekkor valamilyen érzelem tört a felszínre. Fájdalom. A mellkasában szorító fájdalmat érzett, mintha egy húsz tonnás követ tettek volna rá. Ettől a hirtelen rá törő fájdalomtól összegörnyedt, és nem kapott levegőt. Hallott egy ijedt hangot a füle mellől, ami egyre hangosabban hajtogatott valamit, de nem értette. Ő csak arra tudott gondolni, hogy nincs többé. Szerette. Szerette a férfit. De úgy látszik, ez mégsem kölcsönös.

Érezte, hogy felfordul a gyomra, és öklendezni kezdett. Valaki karon ragadta, kivonszolta valószínűleg a fürdőszobába, és lenyomta a fejét, hogy ne a földre hányjon.

Miután kiadta magából a reggelijét, leült a hideg padlóra, felhúzta lábait, és átölelte őket. Úgy érezte, másik pozíció túl fájdalmas lenne számára. Valaki megint beszélt hozzá. Nem tudta, mennyi ideig, feltételezte, hogy sokáig, mert elkezdte ráncigálni. De Hermione nem akart felállni. Nem akart semmit sem csinálni, csak meghalni.

Őrület. Ez jellemezte az elkövetkező napjait. Először nem bírt aludni egy szemhunyásnyit sem, egyfolytában azt várta, hogy történni fog valami, ami magyarázatot ad ezekre az eseményekre. De nem történt semmi. Utána már kissé jobban magához tért, de szólni egy szót sem szólt.

Nem tudta, mi van a barátaival, nem is érdekelte. Végig az járt a fejében, hogy nincs többé. Semmi sincs többé. A magány volt a legjobb barátja. De ezt is megzavarta néha egy hang. Egy fiú hangja, aki mindig oda ment hozzá, kitartóan kérdezgette annak ellenére, hogy egy szót sem szólt, és ételt tukmált belé. Csak neki köszönheti, hogy még nem halt éhen. A srác… de hogy is hívták? Mikor ezen, vagy egyáltalán elkezdett gondolkozni, az agya tüntetőleg kikapcsolt. Csak az életben maradáshoz szükséges funkciókat volt hajlandó végre hajtani. A fiú…

Egy újabb sötét álomból ébredt. Nem volt benne semmi, csak sötétség… sötétség és elhagyatottság. Felült a kanapén, és körbe nézett. Kissé döbbenten vette tudomásul, hogy egy számára ismeretlen szobában van. Felállt, és körbejárta a helységet, érdeklődve figyelte a berendezési tárgyakat, hátha elárulnak valamit a gazdájukról. Hatalmas könyvespolcok, giccses, ezüst dísztárgyak, és zöld. Mindenhol zöld. A fa részek feketék. Oda ment az ablakhoz, és széthúzta a kasmír függönyöket. A verőfényből ítélve délután két óra körül járhatott.

Halk nyikordulással kinyílt az ajtó, és Hermione kissé ijedten hátra fordult. Draco. Ő mit keres itt?

- Hermione! – szaladt oda a lányhoz.

Hisz ez az ő hangja! Ő volt az, aki az elmúlt időben… ápolta? Igen, ez a legmegfelelőbb kifejezés rá. Egy lelki rokkantat ápolt. Mennyi ideig? Hányadika van? Hány nap telt el azóta, hogy… nem, ezt képtelen volt kimondani. Még nem. Biztos már a fiú idegeire megy, sőt már biztos előbb elege lett belőle, de nem hagyta egyedül. Végig vele volt. Támogatta. Segítette. Csak most ébredt rá, milyen jó barát ő.

- Hé, kislány, minden rendben? – rázogatta meg szelíden az elbambult lányt.

Hermione felnézett a fiú szemébe, akinek ettől a lélegzete is elállt.

Az elmúlt napokban szinte meg se moccant, és most itt áll az ablak előtt, miközben egymás szemébe néznek. Az elmúlt napok borzalma után ez volt maga a mennyország a fiú számára. Már azt hitte, nem fog rendbe jönni, és ez az ő hibája lesz. Azt pedig csak remélni tudta, hogy Piton nem jön rá a turpisságra.

- Persze, jól vagyok – motyogta Hermione kissé zavartan, majd körbe nézett még egyszer. – Ez a te szobád? – kérdezte álmélkodva.

- Igen, az enyém. – Megfogta a kezét, a kanapéhoz vezette és leültek egymás mellé. – Még apám harcolta ki Dumbledore-tól a tanév elején.

A lány kurtán bólintott és szemei ide-oda pattogtak a szebbnél szebb berendezési tárgyak között.

- Mondd… – fordult hirtelen a fiú felé. – Tulajdonképpen hány napig voltam…

- Tudat nélkül létező test? – segítette ki könnyed hangsúllyal.

- Igen, szóval az, amit mondtál – fintorgott a lány, hisz el sem tudta képzelni, hogy valaha is ilyen szörnyű állapotban legyen, szerinte túlzás volt.

- Két hétig.

- Hogy MI?! – fakadt ki a lány, és még fel is ugrott ültéből, annyira váratlanul érte ez a válasz.

- Jesszus, Mio, azért ennyire nem rossz… Na jó, nagyon rossz volt, de figyelj, ülj le és szépen, nyugodtan beszéljük meg, oké? Ne izgasd fel magad – húzta vissza finoman a kanapéra, ahova a lány, grimaszokat vágva, de visszaült.

- Nos, rendben. Ebben a két hétben… mit csináltam?

- Leginkább ültél és néztél ki a fejedből – válaszolt a fiú elmerengve.

- De most komolyan… biztos nem mert nem emlékszem semmi ilyesmire.

- Tulajdonképpen, mire emlékszem? – kérdezte összehúzott szemöldökkel, és közelebb húzódott a lányhoz.

- Nem sok mindenre. Leginkább egy idegesítő hangra, és valaki mindig kaját nyomott a kezembe, olykor a számba… várjunk… az te voltál?

- Hát persze, hogy én voltam. Senkinek sincs olyan tökéletes hangja, mint nekem. Nem értem, hogy nem ismertél rögtön rám – mondta tettetett sértődöttséggel.

Ezen a lány kissé elmosolyodott, de ez még nem volt igazi, szívből jövő mosoly. Minden mozdulatában, lélegzetvételében, pillantásában ott volt valami keserűség, ami örökre beleégett. Többé senki és semmi sem hozhatja vissza a régi Hermiónét. Ő már nincs többé. A régi énje hamvaiból kell valami újat építenie, ami hasonlít az előzőre.

- Ha nem haragszol, lezuhanyoznék – motyogta halkan.

Választ sem várva felállt, és elindult az ajtó felé, amit a fürdőnek sejtett.

Eltalálta. Oda ment a tükörhöz, hogy megnézze magát benne, de a látvány olyan borzalmas volt, hogy fájdalmasan felnyögött. Beesett az arca, szeme alatt óriási sötét karikák éktelenkedtek, és a szeme szinte vér vörös volt. Gyorsan megmosta az arcát, de semmit se javított a látványon. Beletúrt a hajába, és majdnem felsikkantott, mikor beleakadt az ujja egy csomóba, és erősen megrántotta.

Levette a ruháit, és látta, hogy azok legalább jobb állapotban vannak. Draco biztos hozott neki ruhákat, és ha nem is emlékszik rá, hogy felvette őket, hálás volt neki.

Beállította a vízmelegséget, majd belépett alá, arra számítva, hogy a teste és a lelke kissé még jobban megélénkül tőle, de nem így lett. Olyan volt, mintha olyannak akartak volna fájdalmat okozni, aki nem rendelkezik fájdalomközponttal.

Bevizezte a haját, és kissé meglepődött, mikor látta, hogy női pipere cuccok is vannak ott, de ez az érzés sem tartott sokáig. Jó alaposan bedörzsölte a haját samponnal, és érezte, hogy megint süllyedni kezd, az öntudatlanság felé.

A következő öt percben nem tudta hogyan, de lezuhanyozott, megtörölközött, kifésülte a haját, és felvett egy melegítő együttest. De most hirtelen miért tért magához?

Ekkor tudatosult benne, hogy valami furcsa hangot hall kintről.

Kinyitotta az ajtót, és szinte azonnal beszűrődött egy gitárszóló dobhártyaszaggatóan gyönyörű dallama. Kilépett, de a zene abba maradt. Kérdően nézett fel.

- Bocs, tudom, nem szereted a rockot – nézett bocsánatkérően a fiú.

- Nem, nem – ment oda a hangfalhoz a lány, és visszacsavarta a hangerőt. – Nekem nagyon megfelel ez a zene.

- Nocsak… úgy látom, jó irányba változik az ízlésed – bólogatott elégedetten Draco.

- Esetleg – mondta elgondolkozva, és még feljebb tekerte a hangerőt.

- Jesszus, Mio, mindjárt beszakad a dobhártyám! – kiabálta a fiú, de ezt a lány már nem hallotta.

Valahol egy másik világban járt, ahol pár húrral és egy pengetővel ki lehet fejezni, hogy mit érez az ember egyetlen szó nélkül. Egyetlen szó nélkül…

- Szereznem kell egy gitárt – motyogta halkan.

- Tessék?

A lány felemelte a fejét, és Draco döbbent arcával találta szembe magát. Már lejjebb vette a hangerőt, így hallotta minden szavát.

Más őrültségnek tartotta volna, de ő nem nevette ki, és nem látott semmi olyanra jelet az arcán, hogy hülyének nézte volna. Úgy érezte, neki elmondhatja, meg fogja érteni. Vagy ha nem, akkor sem kérdez feleslegesen.

- Szeretnék megtanulni gitározni – közölte ellenmondást nem tűrő hangon.

- Jó, nyugi, azért nem kell megperzselned a szemeddel. – A lány szeme elé tette a kezét. – Fogadok, hogy már le is égtem.

Hermione megforgatta a szemeit, és elhúzta a kezét.

- Mondd… tudsz nekem szerezni egy gitárt?

- És most fogd le ezt a húrt itt… nagyon jó.

Két napjába telt, de szerzett a lánynak egy gitárt. Persze nem engedte kifizetni, azt mondta, hogy ez az ő későszülinapi ajándéka. Még szerencse, hogy kicsiként annyira ragaszkodott az álmához, hogy egy rock banda gitárosa lesz, így most tudta tanítani a lányt.

Miközben mögötte ült, és törékeny ujjait rászorította a megfelelő húrra, mélyen beszívta a lány illatát. Most nem olyan volt, mint szokott. Füge. Ez illett rá a legjobban.

- Most fogd a pengetőt, és egy határozott mozdulattal húzd végig rajta. – A lány meg is tette. – Remek. Született tehetség vagy.

- Na ne, hogy ennyiből meg tudod mondani – fordult a fiú felé felvont szemöldökkel.

- Érzem, hogy úgy van. – Elvette kezét a gitár nyakáról, és Hermione nyakára simította.

- Tudod mit? Igazad van! – felelte könnyedén. – Született tehetség vagyok… folytassuk.

Visszafordult, hogy Dracónak háttal legyen, így folytatták tovább a tanulgatást. Észre vette, hogy a fiú még mindig ugyan úgy érez iránta. Ez vicces, mert ő nem csak iránta, de semmi iránt nem érzett semmit, kivéve a gitárját. Órákon át tudta a kezében tartani, simogatni, csodálni, és lágyan pengetni a húrokat az ujjai között, habár még nem is tudott rajta játszani. Olyan volt, mintha az üresség megszűnne létezni.

Elég gyorsan tanult. Nem csak a gitárt, hanem a lemaradt anyagrészeket is. Draco volt olyan kedves és figyelmes, hogy oda adta a kivételes gondossággal készített jegyzeteit, a nem közös tananyagot, pedig elkérte más diákoktól. Így anélkül tudott tanulni, hogy bejárt volna órákra. Nem bírta volna elviselni más ember közelségét, főleg olyan sok diákét egyszerre. Még étkezni sem járt ki. Mindent felhozatott a szobába.

Nem tudta, és nem is akarta tudni, hogy mi van a barátaival, jelen pillanatban még őket sem tűrte volna meg, sőt még beszélni sem tudott volna velük. Valamiért a régi időkre emlékeztetné őt, amikor még minden jól ment… vele. Az ő nevét ki tudta volna ejteni, de olyan megvetéssel, fájdalommal és haraggal, hogy szétmarná a torkát. Soha többet nem akart rá gondolni. Soha többet.

Már egy hónap telt el az incidens óta. Nemsokára itt volt az év vége, de Hermiónét ez sem tudta rávenni, hogy kimozduljon a biztonságos vackából. Inkább elment a tanárokhoz késő este, és megbeszélte velük, hogy soron kívül megírja a dolgozatokat. Mikor kérdezték, mi baja, csak azt felelte, hogy ezt Dumbledore professzorral akarja megbeszélni.

Persze nem beszélt vele, de a tanárok nem zargatták. Még az új külsőjével sem.

Legújabban előnyben részesítette a fekete ruhákat, mivel nem kellett kötelezően hordania az iskolai egyenruhát, csak nagyritkán. Haját egyenesen hordta, és különösen sok időt kezdett fordítani a külsejére. Fekete szemceruza, vérvörös ajkak, ezüst ékszerek. Ezek kötelezően mindig rajta voltak.

Könnyed nyári ruhákat fekete csőgatyára cserélte, virágos blúzait pedig fekete, szatén, női ingekre, olykor, ha nagyon melege volt, felvett egy fekete, kivágott toppot.

Draco teljesen meg volt döbbenve a lányon, de harmadik nap már kezdte megszokni. Sőt. Nagyon is tetszett neki az új Hermione egyénisége. Bár az nem, hogy, a látszat ellenére, egyáltalán nem kerültek közelebb, mint férfi és nő. Nagyon jó barátok lettek, és sokat beszélgettek, viccelődtek, de nem lobbant fel az a nagy szerelem, amire a fiú számított. Pedig nem így tervezte.

Már el tudott játszani egy gitárszólót is. Igaz, nem volt túl bonyolult, de újonnan beszerzett elektromos gitárján ez is nagyon jól hangzott.

Már harmadjára játszotta le ugyan azt a dallamot, mégsem tudta megunni. Ha így folytatja, beléphet egy bandába gitárosnak.

Jobb kezével sebesen pengette a húrokat, miközben bal keze néha-néha, görcsösen szorítva a gitár nyakát, pozíciót váltott. Ekkor hirtelen nem mozdult egyetlen végtagja sem. De miért? Megpróbálta felemelni a fejét, ez ment, de azonnal elfogta a rosszullét. Beletelt pár másodpercbe, míg újra mozogni tudott.

Letette a kanapéra a gitárt, és leült mellé. Arcát a jéghideg kezébe temette, ami jót tett iszonyatos émelygésének. Még sosem érezte magát ennyire rosszul. Hirtelen összezsugorodott a gyomra, és érezte, hogy ezt nem ússza meg róka nélkül. Kiszaladt a fürdőbe, és kiadta magából a reggelijét.

Lihegve mosta meg a száját, és, miután remegve leült a padlóra, homlokát a hideg kád széléhez nyomta. Még sosem érezte magát ilyen rosszul. Még akkor sem, amikor gyerekként elkapta a gyomorinfluenzát.

Újra a wc fölé hajolt, és kipakolt magából egy adagot. Oldalra nézett, és megpillantotta, hogy Draco megint szerzett be neki pár új cuccot. Komolyan, ez a fiú mindenre gondolt.

Elvett egy hajkefét, és ezzel a mozdulattal lelökött a földre egy darab papírt. Letette a hajkefét, mert a másik kezét nem merte elvenni a földről, nehogy elboruljon. Felvette, és széthajtotta.

Egy zsebnaptár. Amiben be vannak keretezve a napok. A menzesznaptára. Kissé homályosan látott, de megpróbált fókuszálni. Az utolsó nap, ami be van keretezve… 15… 20… 35 nappal ezelőtt volt. Már majdnem egy hete késett.

Hirtelen kifutott az összes vér az arcából, és közel került hozzá, hogy elájuljon. Most ő tényleg… terhes?

Három marék rizspor elkeverve négy evőkanál gránátalma ecettel, és megszórva nyolc hóvirágszirommal. Állni kell hagyni még tíz percig, és kész a terhességi teszt főzet formája.

Miután megfőzte az italt, az ablakhoz rakta hűlni. Már korábban is olvasott erről a bájitalról, de akkor hülyeségnek tartotta, hogy valaha is szüksége lehet rá. Hát most itt volt az a nap. Nevetnie kellett saját magán. Hogy lehet ilyen szánalmas? Az addig még nagyjából oké, hogy lefekszik egy férfival, akivel csak pár hónapja van együtt. De az, hogy nem védekeztek? Na EZ szánalmas!

Tíz perc múlva elolvasta, hogy mi a következő lépés.

Tépjen ki egy hajszálat, és dobja bele a már kihűlt főzetbe. Ismét várjon tíz percet, és ha az ital kékre változik, az eredmény pozitív, ha nem változik, akkor negatív.

Kitépte az egyik hajszálát, és lélegzetvisszafojtva dobta bele a kis lombikba.

Tíz perc. Egy örökkévalóság. Várakozás közben végiggondolta a lehetőségeket.

Első:

Eltévesztette a napot, amikor karikázott, és nem is késik, csak ő a béna.

Második:

Ez az egész egy nagyon rossz álom. Nagyon, nagyon rossz álom.

Harmadik:

Tényleg terhes…

És akkor mi lesz? Erre is csak két lehetőség volt: visszamegy… hozzá, vagy nem. Nem akarta ezt az egészet. Nem akarta a hatalmas követ a gyomrába, a kést a szívébe, és a szúró fájdalmat a fejébe. És mi lesz, ha nem mondja el neki? Egyedül is felnevelhetné a gyereket. Egyedül, vagy… Dracóval.

Nem, ez őrültség. Ő sosem menne bele, főleg így, hogy tudja, nem szerelmes belé. Pedig ő próbálkozott, de a szerelem nem parancsszóra alakul ki. Sajnos.

Az órára nézett, és csekkolta, hogy már csak fél percet kell várnia.

Lehunyta a szemét, de ezt rögtön meg is bánta, mert a férfi arca villant be előtte. Mielőtt még a fájdalom még jobban belehasít a szívébe ki akarta nyitni a szemét, de valamiért nem tette. Úgy érezte, most jött el az a pont, mikor tisztáznia kell a dolgokat. Továbbra is csukva tartotta a szemét, és képzeletében gunyoros vigyorra húzta a professzor a száját. A szája azt sugallta, jól szórakozik a lány fájdalmán, de a szemei másképp csillogtak. Azt sugározták, hogy azt, akit néz, nagyon szereti. Csak ez volt a bökkenő. Hermione nem tudta, hogy a képzeletbeli professzor kit lát.

De ő tudta, hogy mit akar. Most, hogy nem futott el a problémái elől biztossá vált a számára. Még mindig szerette a férfit. Még mindig szerette… Perselust.

A név, mintha egy láthatatlan falat tört volna át, mert a lány zokogni kezdett. Megállíthatatlanul zokogott. Egy részt a felismeréstől, más részről pedig, mert tudta, többé már nem fogja vissza kapni a régi, ehhez képest gondtalan életét.

Kinyitotta a szemeit, és sűrűn potyogó könnyei mögül megpillantotta, a kékké változott bájitalt.

Harry Potter 7/1 előzetes

Az álarc mögött - 13. fejezet

Sziasztok! Mivel véget értek a vizsgáim, életjelet is adok magamról, bár próbáltam nem elhanyagolni a blogot :D. Új a dizi, jó lenne, ha arról is írnátok véleményt, de persze a történetről se feledkezzetek meg! :)

13. fejezet

Hermione arcán egyszerre több érzelem volt felfedezhető: szeretet, elkápráztatottság, félelem, és vágyakozás. Nagyra értékelte, hogy a férfi ilyen sokat fáradozott azért, hogy csodálatossá tegye a születésnapját. Más felől nagyon nagy dolgot ajánlott fel, amire érdekes módon hajlik is. Végül is már nagykorú, ő sem kerülhet bajba, ráadásul nem halhat meg szűzlányként. És a legfontosabb ok: szerette annyira, hogy ezt megtegye vele.

Felnézett a rózsáról a férfi arcára, majd vett egy mély lélegzetet. Piton arcára csalódottság ült ki.

- Nem tetszik? – kérdezte szomorú hangon, mire a lány a karjára tette a kezét, és közelebb lépett hozzá, hogy mélyebben a szemébe tudjon nézni.

- Nagyon tetszik – felelte komolyan, majd a szájára nyomott egy csókot.

- Csak? – kérdezett vissza fancsali képpel a férfi.

- Csak nem tudom, hogy pont ma este szeretném-e – pirult el.

Piton elmosolyodott, a lány álla alá nyúlt, megemelte a fejét, majd csókot lehelt az ajkaira. Majd még egy csókot nyomott rá, de ez már kissé követelőzőbb volt, a végén már vadul falták egymás ajkait. Átkarolja a lány törékeny derekát, és lassan az ágy felé araszoltak. Feltérdeltek az ágy szélére, és térden haladtak az ágy közepe felé, ahol Piton finoman hanyatt döntötte a lányt. Kissé elhúzódott tőle, végig simított pihegő testén, és csodálta kedvese minden porcikáját.

Visszahajolt rá, hogy száját csókokkal kényeztesse, miközben lassan kigombolta a lány blúzának gombjait. Szétnyitotta az anyagot, és szeme elé tárult az eperszínű melltartó. Halkan felkuncogott.

- Mi az? – A lány ijedten fogta össze magán a blúzt. – Annyira tudtam! Tudtam, hogy nem fog neked tetszeni a látvány – darálta egyre kétségbeesettebben. – Biztos nem ilyen kislányokhoz vagy szokva…

Mielőtt a pánik teljesen eluralkodott volna rajta a férfi finoman lefogta, és egy csókkal elhallgattatta. Végig csókolt a nyakán minden egyes pontot érintve, hogy feltérképezze a lány érzékeny területeit. Miután a kivételesen érzékeny részeket finoman megharapta, figyelmét a halmokra irányította. Először csak melltartón keresztül markolta őket, majd elöl kikapcsolta a csattját, és két tenyerével betakarta őket. Hermione felsóhajtott, amitől a mellei csak még jobban a férfi kezéhez nyomódtak.

A külső élére fordította kezeit, hogy vethessen egy pillantást a csodás dombokra, mielőtt elkezdi kényeztetni. Ráhajolt, és lágyan az ajkai közé vette az egyik meredező mellbimbót. Halk, megdöbbent sóhajt hallott, de mihelyt nyelve elkezdte nyalogatni, a lányban minden gátlás feloldódott. Mindkét mellet végigbecézgette, majd lassan elindult a szája lefelé, a hőn áhított cél felé.

Végig nyalta a melle közétől a hasát, körbe nyalta a köldökét, kezeivel simogatta az oldalát, egészen a bugyi széléig, majd kezeit a vékony anyag alá csúsztatta oldalt. Felnézett Hermione kissé ködös szemeibe, hogy engedélyt kérjen a tovább lépéshez. Alig észrevehetően bólintott, és egy határozott mozdulat után lekerült róla a fehérnemű.

Végig simított a vénuszdombon szépen, lassan; semmit sem akart elsietni. Elért, a már édes nedűtől nedves helyre, és leheletkönnyedén végig simított rajta. Reszketeg sóhaj jutalmazta ügyködését. Két ujját mélyebbre tolta, és simító mozdulatokkal kényeztette az egyre melegebb testrészt. Mikor hozzáért a csiklójához, a lány háta ívbe feszült, szemei kipattantak, és hallatott egy nyögést. Tovább folytatta az érzékeny terület simogatását, egészen addig, míg a lány a lepedőt nem kezdte markolászni.

Becsúsztatta két ujját a szűk nyílásba, és óvatosan mozgatni kezdte őket ki-be. Egymás szemébe néztek, és a lány a férfi karjába kapaszkodott, hogy még jobban valósnak érezze ezt a pillanatot.

A ujjak kikerültek, és helyére valami vastagabb, és keményebb csúszott. A lány teste megfeszült, mire Piton azonnal megállt.

- Ha nem lazítod el magad, fájni fog – simított végig a lány testén, majd megint a mellét kezdte cirógatni, hogy minél könnyebben tudja teljesíteni kérését.

Mikor ellazult, mélyebbre tolta magát, míg meg nem érezte, hogy a szűzhártya átszakad. Hermione összerándult a hirtelen belé nyilalló fájdalomra, és körmét a férfi felkarjába mélyesztette. Kissé eltorzult arcán egy könnycsepp csordult le, amit szerelme keze azonnal le is törölt. Egy ideig egyikük sem mozdult, de mikor Piton látta, hogy a fájdalom alább hagyott, lassan mozogni kezdett.

A lány lehunyta szemét, és száját néma nyögésre nyitotta. Gyorsabban mozgott, váltogatta a szögeket, hátha eltalálja a lány érzékeny pontját, vagy ahogy magában nevezte, A pontot.

Hatodszori lökésre sikerült eltalálnia, mire a lány szemei kipattantak, és hangosan felnyögött. Fokozta a tempót arra az egy pontra koncentrálva, és pár perc múlva mindketten a gyönyör végtelennek tűnő hullámait élték át.

Egymás mellett, a másik haját simogatva feküdtek egymás mellett. Nem tudtak mit mondani, nem tudták szavakkal kifejezni a másiknak, milyen sokat jelent számukra. Így nem törték meg a csönd meghittségét.

Lucius Malfoy az íróasztala mellett üldögélve nézte fia levelét. Már sokszor átfutotta, de még mindig nem tudta ép ésszel felfogni, milyen lány lehet rá ilyen hatással. Töltött még egy pohár bort magának, majd egy korty után felállt, és járkálni kezdett föl-alá a dolgozószobában.

Ezen felül még maradt megválaszolatlan kérdés. Melyik lány választana más férfit, mint Draco? Kit választana a lány Draco helyett? Ezek zsongtak a fejében szüntelenül.

De neki nem a dolgok miértjére kellett koncentrálnia, hanem magára a problémára. Ekkor bevillant, hogy az egyik család tartozik nekik. Valami John, még egy évvel ezelőtt mentette meg a bőrét a nagyúr előtt. Azt mondta, nem akarja, hogy a felesége és a lánya…

Itt megállt a gondolatmenetben. Lánya. Ráadásul nem is kislány. Idén végez a Roxfortban. Ha jól tudta, ő is a Mardekárba járt.

Visszasietett az asztalához, elővett egy pergament és egy pennát, majd szélsebesen kanyarította a betűket.

Másnap a boldog pár egymás karjaiban ébredt. Mindent együtt csináltak. Együtt mostak fogat, együtt zuhanyoztak, együtt reggeliztek, sőt, még egymás haját is megfésülték. Se Hermionének, se Perselusnak nem volt első órája, így kicsit maradt idejük beszélgetni is.

- Első csók? – kérdezte Piton, miközben bekapta a villájára szúrt répát.

- Mike Louis, tíz évesen. Várj – nézett fel az omlettjéből. – Nyelves, vagy csak puszi?

- Nyelves – kortyolt bele az almalébe.

- Mike Louis, tíz évesen.

Perselus megcsikizte az oldalát, mire kissé megugrott, és felnevetett.

- Na jó, nem. Neil Orson, tizenöt évesen.

- Így már jobban tetszik, de mondd csak. – Közelebb hajolt a lányhoz. – Griffendéles?

A lány a szájába nyomott egy falat paradicsomot.

- Ne legyél már olyan kíváncsi! – bökte meg az oldalát. – Nem akarok a májaddal szemezni.

- Ha ha – morogta két rágás között.

- És neked az első? – harapott bele a kenyerébe.

- Gina Martin, ötödikben.

Bekapták az utolsó falatokat, és elküldték a konyhára az üres edényeket.

- És most essen szó az egyéb elsőségekről is – vigyorodott el a professzor, és derekánál fogva magához ölelte a lányt, miközben egy csókot nyomott az ajkaira.

- Ejnye – ingatta tettetett szigorúsággal az ujját. – Ilyenről nem illik beszélni.

- Igaz – csókolt bele a nyakába. – Inkább csinálni kell.

Erre mindketten elnevették magukat.

- Nekem viszont órám lesz, és még nem javítottam ki a dogákat – húzta el a száját.

- Nos, ha szeretnéd, segíthetek.

- Az kissé furcsa lenne. Mit gondolnának rólam, ha nem írnék oda minimum nyolc sértő mondatot? – csókolta meg szerelme feje búbját, és végig simított a hátán.

- Azt hinnék, kifordult a világ önmagából.

- Így igaz. És amúgy is, a negyedik órám veletek lesz. Erről jut eszembe – nézett mélyen, komoly szemekkel a lány tekintetébe. – Mi van Weasleyvel?

- Úgy érted, Ronnal? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem, úgy értem Weasleyvel – ragaszkodott továbbra is ehhez a megszólításhoz.

Hermione forgatta a szemeit, majd belátta, hogy ez a vita értelmetlen.

- Mégis mi lenne? Még mindig jól megvagyunk. Ennyi – nyomott egy csókot a férfi szájára, majd bement a hálóba, hogy Perselus köntöse helyett, saját ruháiba bújjon vissza.

- Mert az egyik órán úgy láttam, túlságosan is nagy érdeklődést mutat irántad! – kiáltotta a lány után, minden féle köntörfalazás nélkül.

A lány kijött; épp gombolta a blúzát, és fejét kissé balra biccentve gondolkozott a tegnapi napon. Az igaz, neki is feltűnt, hogy másképp viselkedik, de saját magának nem akarta bevallani, hogy mi folyik itt. Túlságosan is féltette a barátságukat.

Oda ment a férfihoz, és kezét a karjára simította.

- Perselus, ne aggódj. Én pusztán csak barátilag érzek iránta bármit is. – Gyengéden nézett a férfire.

- Én tudom, Mio. – Megfogta kezét, és adott egy puszit a kézfejére. – Én inkább attól félek, mire képes. A háború alatt megtanultam, egy Weasleyt nem szabad leírni.

A lány döbbenten nézett. Még hogy Ron mire lenne képes! Maximum arra, hogy összekócolja a haját. De mindegy, ha Piton így lesz nyugodt, vigyázni fog.

Váltottak egy gyors búcsúcsókot, majd Hermione felsietett a hálókörletébe.

Perselus első órája unalmasan telt, mivel ötödikeseket kellett tanítania. Ők már megtanulták, mire figyeljenek oda, mikor kell csöndben maradni, és mikor kel meghúzniuk magukat. Így kissé feszülten vetett véget az órának.

A második már érdekesebb volt. Hetedikesek, akik a kialvatlanságtól pontatlanok, figyelmetlenek, és néha állva is elbóbiskolnak. Igazi csemegék. Ráadásul ez a csoport Hugrabugosokból, és Mardekárosokból állt.

Végig sétált a padsorok között, és pár leíró szóval véleményezte az egyik lány egész órai munkáját, mikor észre vette, hogy az egyik mardekáros lány bámulja. Nem egyszerűen nézi, hanem csillogó szemekkel, kihívóan bámulja. Egy percig sem maradt előtte titok, mi járhat a fejében.

Óra után mindenki kirohant a teremből, csak az a lány maradt. Piton felé fordult, és leghidegebb pillantását vette elő.

- Mit keres még itt, Demelza? – szűrte összeszorított fogai között.

- Professzor, kérem, elmagyarázna nekem valamit? – sétált csábosan a férfi felé, és közben a hajával játszott. – Nem értek egy-két… dolgot.

Széles vigyorral Piton elé ért, és kidomborította a melleit. A férfi még csak rá sem pillantott.

- Akkor jobban kéne figyelnie az órán, kisasszony. – mondta kemény éllel a hangjában.

- De már nem azt vesszük. – Közel hajolt a férfihez, átkarolta a nyakát, és nyelvével megnyalta a saját ajkait. – És különben is… maga jobban el tudja magyarázni, mint a könyvek.

Hermione, mikor felért a hálókörletébe, minden köszönést maga mögött hagyott, és felrohant a szobájába. Kimondhatatlanul boldog volt. Úgy érezte, megtalálta az élete értelmét. Igaz, nem mondta még neki, de mihelyst itt lesz az ideje, a tudtára hozza, mennyire szereti.

Ledobta ruháit, és felvette az iskolai egyenruháját, miközben hanyagul bedobálta a táskájába a szükséges tankönyveket.

Vetett egy gyors pillantást az órarendjére, és szomorúan vette tudomásul, hogy tényleg csak negyedik órában fog találkozni kedvesével. De volt egy vigasztaló tény: második órája gyógynövénytan, a mardekárosokkal. Remek, úgyis rég beszélgetett Dracóval. Mikor is? Nagyjából akkor, amikor Piton visszatért Voldemorttól.

Fogott egy hajgumit, és felfogta kontyban a haját; nyáron átkozta hosszú loboncát, de rövid hajjal úgy nézett ki, mint egy koravén Spice Girl.

Lent az üvegházban szinte kitört az őrület. Ginny, Ron és Harry nem győztek elégszer bocsánatot kérni, hogy elfelejtették a szülinapját. Hermione persze csak legyintett, de belül halálosan megkönnyebbült, hogy ennyit jelent a barátainak. Persze rögtön a kezébe nyomtak egy vagonnyi ajándékot. Megígérte, hogy az lesz az első dolga, hogy kinyitja, mert itt már nem volt ideje rá. Jött Bimba professzor.

Párokba osztotta a diákokat, egy griffendéles, egy mardekáros felállásban. Hermione gyorsan Draco mellé csusszant, hogy ha legalább mardekáros, legyen jó barát alapon.

- Nocsak, egy eltévedt kiscica – mosolygott Draco a lányra.

- Ha nem baj, nem fogok dorombolni – lépett át egy locsolókannán, és szorosan a fiú oldalához préselődött, mert mindenki ezen a szűk helyen közlekedett.

Átkarolta a lány derekát, és átfordította, hogy ne őt nyomják agyon. Miután kiszitkozódta magát, Hermione felé fordult és elmosolyodott.

Bimba professzor kiadta mindenkinek a feladatát, és munkához láttak. Többnyire arról beszélgettek, milyen nehezek az idei vizsgák, és a legújabb roxforti pletykákról. Mikor ezek a témák kimerültek, csöndben dolgoztak, a csend mégsem volt kényelmetlen. Sőt. Még így is jól érezték magukat egymás társaságában.

Gyógynövénytan óra után Draco SVK-ra, Hermione pedig rúnaismeretre sietett el. Az órák kínzóan hosszúnak tűntek. Sehogy sem akart véget érni Sirius poénjainak, és Sinistra professzor középkori rúnákról szóló áradozása sora. Mikor kicsöngettek, mint akit bottal kergetnek, úgy rohantak a pince felé. Draco Hermione miatt, viszont a lány kedvesét szerette volna mielőbb viszont látni.

Mikor egyszerre értek a pince lejáratához, majdnem egymásnak ütköztek. Kissé lihegve felnevettek, majd Draco egy látványos meghajlás kíséretében maga elé engedte a lányt. Hermione mormogott valami megjegyzést a kecsesség és a sznobság összefüggése között, majd tovább sietett, gondolta meglepi Pitont mielőtt még az óra elkezdődne.

Megállt a terem ajtaja előtt, vett egy mély lélegzetet, és benyitott.

Leírhatatlan volt az érzés, ami a szívébe markolt, amikor meglátta kedvesét, amint a mardekáros lányt öleli. Először fel sem fogta, mit látott. Aztán, amikor kezdett feleszmélni, az agya veszettül tiltakozott a felismeréstől. És jött a sokk. Úgy érezte, mintha nem kapna levegőt, mintha ráomlana az egész kastély. Észre sem vette, amikor eleredtek a könnyei. Piton ijedten kapta felé a fejét, és szinte ledobta magáról az őt ölelő lányt.

- Hermione, meg tudom magyarázni... – kezdte volna, de Hermione egy kézmozdulattal elhallgattatta.

- Ne… kérlek…

Csak ennyit tudott kinyögni értelmesen. Mielőtt a férfi belefoghatott volna, a valószínűleg kitalált történetbe, sarkon fordult, és sietős léptekkel haladt kifelé a pincéből. Nem akart hallani semmit, úgyis csak hazugság lenne. Nem volt ostoba, tudta, hogy a férfinek milyen igényei vannak, és felfogta, hogy ő nem tud mindent megadni neki. De ez azért akkor is durva volt.

Nem jutott tovább az első kanyarnál, mert Dracóba ütközött.

- Hé, Hermi, jobban kéne vigyáznod, mert… – kezdte tréfásan, de mikor meglátta a lány könnyáztatta arcát, rögtön hangnemet váltott. – Mi a baj?

Nem jött válasz, mert a lány átölelte és szorosan a mellkasához bújt, így már nem láthatta a fiú győzedelmes vigyorát, miközben a hátát simogatta.

Paparazzi

Sziasztok!

Nem, nincs friss, de hogy ne legyen annyira elhanyagolva az oldal, megosztok veletek egy videót amire nemrég bukkantam rá:

Mommo^HD - Meghódította a világot Lady Gaga dalával

Az álarc mögött - 12. fejezet

Mivel nem küldtök olyan sok visszajelzést, a következő rész csak 5 tetszett pipa és/vagy megjegyzés után kerül fel!

Perselusfan

12. fejezet

Hermione rémülten nézett a fölötte térdeplő férfira. Mint a villám, úgy hasított belé a felismerés, mire készül .Úgy tűnt, Pitonra ez hatott, mert félre nézett, és elhúzódott tőle. Nem akarta megijeszteni a lányt, de ahogy itt feküdt az ágyán, nem bírt ellenállni neki. Olyan gyönyörűen ártatlan jelenség volt. Kimászott az ágy szélére, és leült rá. Hermione felült, megigazította felsőjét, és oda mászott mögé.

- Perselus…

- Ne haragudj! – vágta ketté a mondanivalóját. – Engem csak… Nem fog többet előfordulni.

A combjára könyökölt, és az arcát a kezébe temette. Címeres ökör! A lágy pár pillanatig nézte, ahogy emészti magát, majd szorosan a mellkasa köré fonta a karját, és a hátához simult. Amikor megérezte a hátának nyomódó melleket, elállt a lélegzete. Felemelte a fejét, és hátra nézett.

- Hermione… – Hangja rekedtes volt, mintha nem is a sajátja lenne.

- Perselus, nem számít. Nem haragszom. – Vékony karjaiban, mintha több kviddicsjátékos ereje lenne, olyan erősen szorította magához a professzort. Piton elmosolyodott, finoman lefejtette magáról az ölelő kezeket, és az ölébe húzta a lányt. A férfi mellkasába fúrta a fejét, aki gyengéden magához ölelte.

- Holnap mikor érsz rá? – kérdezte Piton, hogy ne kelljen erről a kínos dologról beszélniük.

- Hát, ha nem adnak fel sok házit, akkor este hattól szabad vagyok – felelte a lány szemöldök ráncolva. – Miért kérded?

- Ha gondolod, lejöhetnél. – Gyengéden cirógatta Hermione hátát. – Hisz, még mindig akad mit tanítanom neked.

Hermione felnézett, és kissé megütközve nézett.

- Te komolyan még jobban le akarod terhelni az agyamat, pont most, amikor közelednek a vizsgák? – Felvonta a szemöldökét, és megpróbálta utánozni a professzor rosszalló nézését. – Ez nem túl szép.

A férfi felnevetett, majd kisöpört egy tincset a lány arcából.

- Nem kötelező. De ezt jól jegyezd meg: bármikor lejöhetsz, ha úgy tartja kedved – nézett mélyen Hermione szemébe, aki jó szokásához híven elpirult.

- Rendben.

Ajkuk egy csókban forrt össze.

Másnap Hermione a saját ágyában ébredt. Rápillantott az órára, és elégedetten vette tudomásul, hogy még van bőven idege lezuhanyozni. Felkelt, beágyazott, majd magához vette iskolai egyenruháját, és beállt a zuhany alá. Tíz percig csak folyatta magára a vizet, majd hozzálátott, hogy eperillatú tusfürdőjével tisztára mossa magát. Miután végzett kilépett a zuhanyból, és tekintete a párás, egész alakos tükörre esett. Eddig sosem nézte meg magát benne, mert nem érdekelte a teste. De most kíváncsi volt, mit látna egy külső szemlélő. Törülközőjével letörölte a páraréteget, és elé állt. Nem talált magán semmi különlegeset. Mindene olyan… átlagos volt. Ha egy férfi látná meztelenül, biztos elmenne mindentől a kedve.

Megtörölközött, felvette az egyenruháját, és megfésülte gesztenyebarna haját. Eközben vigyázott, hogy véletlenül se nézzen a tükörbe. Lesétált a nagyterembe, és közben próbálta elűzni rosszkedvét, ami a fürdő óta vészesen lebegett a feje fölött, de nem jutott sokra. Bement a terembe, és a földet bámulva odament a helyére. Még a tanári asztalra sem nézett fel. Elvett egy pirítóst és morcosan majszolni kezdte. Egy kéz nyúlt az orra elé, és intett párat a szeme előtt. Mérgesen felkapta a fejét, hogy leordítsa a fejét, amiért ilyen gyerekesen viselkedik, bárki legyen is az, de amikor megpillantotta, ki áll előtte minden haragja elszállt. Ginny rámosolygott.

- Szia, Mio – mondta, majd leült barátnője mellé.

- Ginny! – Szorosan átölelte, és sokkal jobban érezte magát most, hogy legjobb barátnője itt van mellette.

- Jaj, megfojtasz – nevetgélt Ginny, majd kissé elhúzódott Hermionétől. – Mesélj el mindent!

- Mindent? – kérdezte kissé értetlenül.

- Harry mindent elmondott! Na, gyerünk, ki vele! – noszogatta a barátnőjét.

- Harry? Mindent? Ginny, mi a fenéről beszélsz?

- Hát...

Mielőtt bármit is mondhatott volna, Ron leült melléjük, és széles mosolyt küldött Hermione felé.

- Jó reggelt, Hermi. – Elvett egy sonkás szendvicset, és harapott belőle egy jó nagyot.

Harry is belépett az ajtón, de ő nem ült oda hozzájuk, mert Ginny kirángatta a kertbe, így Hermione és Ron kettesben maradtak. Egy ideig csak csendben ültek egymás mellett, de amikor kezdett kínossá válni a csend, kényszerbeszélgetést kezdeményeztek.

- Szép az idő, nem igaz? – Gyenge kezdés volt, de Rontól nem várt semmi jobbat.

- Igen, szép. Mondd, milyen volt a szünet? – terelte kissé kellemesebb vizekre a beszélgetést.

- Remek! Kviddicseztünk egy csomót, és bementünk Freddel és George-al a városba. Csak… kár, hogy te nem voltál ott – piszkálta kissé szégyellősen a tányér szélét.

A lány kissé meglepetten nézett rá. Kár? Hisz ő folyton csak okoskodik, és mindenbe beleszól. Ez csak nem hiányozhat neki. De mi van ha… Áh, ez hülyeség. Elhessegette ezt a kósza gondolatot, és ránézett a srácra. Ő is őt figyelte, kutató tekintete, mintha nem tudna elszakadni az arcától. Mindig így nézett rá? Ez őrület. Ron a keze után nyúlt, és megfogta.

- Mondd, nem akarod nálunk tölteni a nyári szünetet? – kérdezte komoly arccal.

A lány köpni-nyelni nem tudott. Ha minden jelet jól értelmezett, akkor Ron… szerelmes belé. Úr isten! Ez tiszta hülyeség! Még hogy Ron…

- Nos… – húzta ki a kezét Ron markából – ezt még átgondolom. – Rámosolygott, majd a vállára akasztotta súlyos táskáját, és kiment a nagyteremből.

Lesietett a pince felé vezető lépcsőn, és próbált csak arra koncentrálni, hogy az első órája Pitonnal lesz. Ez fel kellett volna, hogy vidítsa, de továbbra is borús maradt a hangulata. Mikor oda ért a terem elé intett a mardekáros fiúnak, majd egy kicsit távolabb húzódva mindenkitől neki dőlt a falnak. Pár perc múlva meghallotta az ismerős léptek kopogását a padlón, majd feltűnt a tulajdonosa is. Piton semmit sem változott külsőre, és a szeme ragyogását is csak Hermione vette észre. Mivel mindenki mögötte állt, rámosolygott a professzorra, aki csak egy pislantással jelzett vissza.

Beterelt mindenkit a tanterembe, és az órán minden úgy folyt, ahogy szokott. Az óra felénél Hermione valami furcsára lett figyelmes. Melege van. A hideg pincében. Egy pillanat. Már nem is volt olyan hideg. Sőt. Határozottan meleg volt. Felnézett pergamenjéből, amire a dolgozatát körmölte, és tekintete Piton szemeibe fúródott. A férfi direkt fűtötte be a helységet. Letette pennáját, és levette pulóverét. Sokan követték a példáját, de senkinek nem tűnt fel, és nem is furcsállották.

Tizenöt perc múlva Piton beszedte a dolgozatokat, és párokba osztotta őket. Hermione Ronnal került össze. Remek. Egymásra mosolyogtak, majd miután a professzor felírta a receptet a táblára, elkezdtek rajta dolgozni. Pontosabban Hermione dolgozott, Ron csak nézte. Először a bájitalt, utána pedig a lányt kezdte figyelni. Kecses mozdulatait, hogyan ráncolja a szemöldökét, amikor koncentrál, és fáradt sóhajait.

Igaz, a lánynak nem tűnt fel, hogy figyelik, de Pitonnak igen. És nagyon nem tetszett neki. Gyorsan le kell róla koptatnia ezt a bohócot, különben túlságosan is rámenősen fog viselkedni Hermionéval. Akkor pedig egy túlságosan feltűnő jobb egyenessel kell közbeavatkoznia.

Az óra vége felé Ron összeszedte a bátorságát, és mikor a lány a gőteszemekért nyúlt, megfogta a kezét, és a szemébe nézett.

- Hermione… tudnod kell, hogy én…

Ekkor egy robbanás zaja szakította félbe, ami közben Hermione sikeresen ki tudta húzni a kezét Ron markából. Piton szeme még egy görögdinnyét is száz felé szeletelt volna, olyan ideges volt. Túl ideges ahhoz, hogy sértegetni kezdje az elkövetőt, így csak igazságtalanul sok pontot vont le tőle, és átültette Hermione mellé, hogy ilyen többet ne forduljon elő. Persze, nem minden hátsó szándék nélkül. Az óra végéig minden simán ment.

Mikor a diákok összepakoltak, Piton erős késztetést érzett arra, hogy megmutassa a lánynak, mennyire hozzá tartozik. Az övé, a tulajdona, a szerelme. Szerelme… milyen rég óta nem használta ezt a szót. Pontosan tizenöt éve. Úgy tűnik, eljött az ideje, hogy megint felvegye a szótárába, remélhetőleg hosszú időre.

Ránézett a komótosan pakoló lányra, és szinte elbűvölve nézte, ahogy kecses ujjacskái egyenként szedegetik össze az aprításkor szétszóródott fűszerdarabokat. Precíz, mint mindig. Felállt, és oda sétált hozzá. Az összes diák elkerekedett szemmel nézett rájuk, majd egy gyors szemvillanással kifejezték a lány iránti részvétüket, hogy szóba kell állnia a professzorral, és mindenki kisietett a teremből. Mindenki, kivéve Dracót.

- Miss Grangerrel kettesben szeretnék beszélni – sziszegte penge vékonyra préselődött ajkai között a férfi, mintha épp le akarná szidni a lányt, pedig csak a fiú kitartása miatt volt ideges. Malfoy volt annyira eszes, hogy nem fog leállni, és vitatkozni a keresztapjával. Ha ilyen szemekkel néz rá, tényleg zaklatott.

Mikor kettesben maradtak, megragadta a lány derekát, és magához húzta. Hermione az első döbbenet után készségesen simult bele az ölelő karokba. Felkavaró reggele volt, hisz csöppet sem akarta, hogy vörös hajú barátja miatta szenvedjen. Ő pedig nem tudott mást nyújtani jelen helyzetben. Úgy tapadtak egymás ajkára, mint méh az édes nedűre. A férfi kezei a lány törékeny hátát simogatták teljes hosszában, aki beletúrt a professzor dús fürtjeibe. Percekig csókolták egymást ilyen hevesen, mire mindketten kifogytak a szuszból, és pihegve váltak el egymástól. A professzor elmosolyodott, hátra simította Hermione haját, és a homlokára nyomott egy puszit.

- Boldog születésnapot – dörmögte halkan.

Az ünnepelt elkerekedett szemeket meresztett a férfira. Vajon honnan tudja? Egyik barátja sem mondhatta el neki, mert nem voltak jóban vele, és Sirius sem, mert… hát ez egyértelmű. De akkor ki?

- K-köszönöm – felelte egy kis hatásszünet után a lány.

Piton összevonta a szemöldökét a lány arckifejezését látva. Mindent várt, csak azt nem, hogy ennyire ledöbben.

- Valami baj van? – kérdezte kutató szemekkel fürkészve a lány arcát.

- Nem, dehogyis! – vágta rá. – Csak egy kicsit… meglepődtem – mosolyodott végre el, amikor rájött, hogy a férfi mennyire figyelmes.

Rögtön ezután le is hervadt arcáról a mosoly, mert rájött, a barátai nem köszöntötték fel. Miért? Talán elfelejtették? Nagyon közel vannak a vizsgák, sokat kell tanulniuk, hiszen eddig nem tették. De akkor sem szabad egy ilyen fontos dologról megfeledkezni. Még Ginny sem tett róla említést.

Arra eszmélt fel, hogy a férfi szorosan a karjába zárja, és megnyugtató szavakat duruzsol a fülébe. Miért csinálja ezt? Honnan tudja, hogy ennyire elszomorodott? Nem mutatta ki annyira, hisz megtanulta uralni az arckifejezését. Valami meleg és nedves csorgott végig az arcán. Ez mi? A szeméből jött. Sírt. Öntudatlanul eleredtek a könnyei.

Menedéket keresve a férfiban szorosan átölelte és a v állába fúrta az arcát. Tudta, nem szép dolog rázúdítania az aggodalmait, főleg ilyen csekélység miatt, de jól esett neki a vigasztaló professzor közelsége.

Pár perc múlva lecsillapodott, és elhúzódott a férfitól, aki átnyújtott neki egy papírzsepit. Hermione elfordult, kifújta az orrát, majd zsebre tette a zsepit, és a férfi felé fordult.

- Ne hara… – Megköszörülte a torkát, hogy eltűnjön a rekedtes hangja. – Ne haragudj, hogy így kiborultam.

- Miattam? – kérdezte kő merev arccal, olyan hidegséget sugározva, mint még soha.

- Nem! – ragadta meg a férfi kezét. – Nem, te mindent… tökéletesen csinálsz. Köszönöm, hogy felköszöntöttél – mosolyodott el. – Nagyon sokat jelent nekem.

Piton felengedett, és marjaiba vonta a lányt.

- Ez nem volt minden. – Hermione kérdő tekintetére folytatta. – Majd este az ajándékodat is megkapod.

A lány ragyogó szemekkel egy gyors csókot nyomott a szájára, és szorosan átölelte a nyakát.

- Akkor ma este igyekszem leérni hozzád!

- Ajánlom is – kuncogott sokat sejtően, és nyomott egy puszit a lány kézfejére. – És most menj, mert elkésel a következő óráról.

- Igenis, professzor – vigyorgott kacéran, majd felkapta táskáját és kiszaladt a teremből.

Hermione esze egész nap Piton és az ajándéka körül forgott. Biztos valami hasznos lesz, tekintve, hogy mindketten annak örülnek a legjobban. Esetleg valami személyes átfedéssel. Vajon mit kellene felvennie? Ha nagyon kiöltözik, egyrészt feltűnik a többieknek, hogy készül valahova, másrészt Perselus furcsán érezné magát, ha ő nem öltözik ki. Végül amellett döntött, hogy az iskolai egyenruhája helyett mást vesz fel, de valami nem túl ünnepélyeset.

A következő probléma: a barátai még mindig nem köszöntötték fel!

Délután a hirtelen jött eső elől minden diák bemenekült a hálókörletébe. Senki sem lepődött meg, hogy Hermione inkább a szobájába ment, de mindenki azt hitte tanulni. Valójában a lány lázasan kereste a megfelelő ruhát az estére. Fél órányi próbálgatás után kiválasztotta a legmegfelelőbbet. Felhúzta lábára a harisnyát, és fölé vette a térdéig érő, bézs színű vászonszoknyáját. Felcsatolta, a bugyijához passzoló, eperszínű melltartóját, és felvette fölé a rövid ujjú, barna blúzát. Kissé ügyetlenül becsatolta magas sarkú szandálja csattját, majd rakoncátlan tincseit átfésülte. Elégedetten nézett a tükörbe, majd magára kapta a talárját, hogy senkinek se tűnjön fel annyira a hirtelen ruhaváltás.

Leért a pincébe, talárját gyorsan lekapta, majd mielőtt belépett ujjaival végig szántott haján, hogy kissé rendezettebben álljon.

Bent meglepetten vette tudomásul, hogy senki sincs ott. Sőt, semmi sincs. Az egész szoba korom sötét volt, és amennyire a lány meg tudta állapítani, nem volt benne egyetlen bútor sem. Pislogott párat, majd beljebb lépett, mire azonnal felgyulladt két mécses. Oda kapta a fejét, és a gyertyák fényében látta, hogy több is van. Mintha valami szabály szerint lennének rendezve. Lépett még egyet, és újabb gyertyák lobbantak fel. Igen, ez egy ösvény. Határozottan. De hova vezetnek? Lassan lépkedett a gyertyák mentén, amikor egy ajtó elé ért. Halk zongoraszó ütötte meg a fülét. Volt mögötte más hangszer is, de ez volt az uralkodó hangszer. Ismerte ezt a dallamot. Pachelbel.

Belökte az ajtót, és most már tisztán hallotta a zenét. Bent még több mécses volt, az egész szoba tele volt velük. Itt csak egyetlen bútor volt. A szoba közepén egy nagy franciaágy, ami tele volt szórva rózsaszirmokkal. Eperszínű szirmokkal. Megnyikordult a padló, és a hang irányába kapta a fejét. Piton sétált felé, a kezében egy szál rózsát tartva, fekete nadrágban és fehér, a nyakánál nyitva hagyott ingben. Oda ért a lány elé, megfogta a kezét, és oda adta a rózsát. Miután nyomott a szájára egy csókot, elmosolyodott, és lágy hangon, szinte suttogva ezt kérdezte:

- Tetszik az ajándékod?