Az álarc mögött - 10. fejezet

10. Fejezet

Váratlan fordulat

Ajkaik súrolták egymást, de mielőtt összeérhettek volna, Piton megállt, és elvigyorodott.

- Ugye nem akarunk a bujaság bűnébe esni? – suttogta hihetetlenül lágy hangon.

Hermione nem hitte el, hogy a férfi pont ilyenkor akar kiselőadást tartani az erkölcsről. Most már tudta, akarja a férfit minden porcikájával. A száján akarta érezni az ő, puha ajkait. Elhatározta, hogy most meg csókolja, senki sem tarthatja vissza, de ekkor benyitottak.

- Mr. Piton! Mr. Piton! – szaladt be az ajtón Tom lelkesen. – Itt van az a fickó, akit annyira várt!

- Köszönöm Tom – engedte el Hermione nyakát és elhúzódott tőle. – Mondja meg neki, hogy pár perc, és ott leszek.

Tom kiviharzott, és Piton felállt.

- Mindjárt jövök. Csak pár perc az egész – eresztett meg egy mosolyt Hermione felé, majd magára kapta a köpenyét, és leviharzott a fogadó részbe.

Hermione úgy ült, mint aki jéggé dermedt. Már majdnem sikerült. Majdnem megtörték a jeget, de úgy látszik, Fortunának más tervei vannak vele. Csalódottan felsóhajtott, és nyújtózott. Szinte már érezte, ahogy azok a vékony, puha ajkak durván, a szájára tapadnak.

Felállt, és körül nézett. Dohos és piszkos, mint eddig. Nem akart itt üldögélni, és várni Pitonra. Bement a fürdőbe, gyorsan átfésülte a haját, majd felfedezőútra indult.

Jó sokan szálltak meg a fogadóban ma este. A legtöbben furcsa alakok, de vannak itt egészen hétköznapi, akár muglinak is nevezhető személyek.

Vajon mi lett volna, ha Piton megcsókolja, és nem húzza tovább az időt? Akkor most még mindig egymást csókolnák? Vagy ráébredt-e a tanár, hogy óriási hibát követ el? Ezt sajnos senki sem tudta megmondani. Hermione tudta, hogy ma egy nagyot léptek előre a kapcsolatukban… igen, már lehetett kapcsolatról beszélni. Ez határozottan egy kapcsolat. De, hogy milyen, abban senki sem volt biztos. Barátságon alapul? Tiszteleten vagy talán szerelmen? Ezt talán maga Merlin sem tudta megmondani.

Az elmélkedésében egy furcsa, nyikorgó hang zavarta meg. Jobbra nézett, és tekintete találkozott egy szürke szempárral.

- Draco! – kapkodott Hermione levegő után.

- Igen, én – mosolygott a lányra a fiú. – Talán baj? – vonta fel a szemöldökét.

- Dehogy! – vágta rá még mindig a mellkasát markolászva. – Csak halálra ijesztettél.

- Nem állt szándékomban – simogatta meg a lány hátát. – Ennyire ronda vagyok? – nézett kételkedve.

- Nagyon vicces, egó bajnok – forgatta a szemeit.

- Hé, ez gonosz volt – játszotta meg a sértődöttet Draco. – Én is csinálhatok gonosz dolgot, de az nem fog tetszeni – vigyorodott el.

- Igen? Mégis mit? – kérdezte kissé kétkedve.

- Ezt! – mondta, majd belecsípett a lány oldalába.

- Áucs! Ez fáj! – Karon ütötte Dracót, és durci arcot vágott hozzá.

Malfoy felnevetett, mire Hermionéból is kitört a nevetés. Mindketten nagyon örültek, hogy találkoztak egymással. Még vagy egy órát töltöttek egymástársaságában, meglehetősen kellemes hangulatban. Beszélgettek a silány kiszolgálásról a Foltozott Üstben, az iskoláról, és a családról. Mindenről, ami eszükbe jutott. Végül Hermione kapott észbe.

- Ohh, már ennyi az idő? Nekem mennem kell – pattant fel a padról, amire idő közben lekuporodtak.

- Máris? – kérdezte kissé csalódottan Draco. – Hisz még csak most jöttünk bele.

- Tudom, tudom – mentegetőzött a lány. – De még bőven lesz időnk beszélgetni a suliban, igaz?

- Igaz – vallotta be Malfoy. – Akkor a suliban?

- A suliban – mosolygott a fiúra, majd elviharzott a szobája felé.

Mikor oda ért, Piton már javában elmerült az egyik könyvében. Hermionéra mintha hideg vizet öntöttek volna. Ennyi? Azok után, hogy majdnem megcsókolta ennyire érdeklődik utána? Ennyire érdekli, hogy amíg ő lent tárgyalt, addig ő elment, és nem várta itt? Hát szép!

Hermione kissé durcásan becsukta maga mögött az ajtót, mire Piton felnézett.

- Áh, Hermione – tette le a könyvet az asztalra. – Már azt hittem, hazamentél, és engem itt hagytál.

- Csak szívtam egy kis friss levegőt – mondta könnyedén a lány.

- Remek. Nos, akkor szedd össze a holmidat – állt fel a székéből, és letette a könyvét, a többi tetejére.

- Hazamegyünk? – kérdezte szemöldök ráncolva a lány.

- Igen. – Betette a könyveit egy zacskóba, és bűbájjal összezsugorította. – Hisz ez a Foltozott Üst. De, ha itt szeretnél maradni, akkor maradj csak…

- Nem – vágta rá a lány. – Csak annyira megszoktam ezt a… környezetet – mosolygott kissé szégyenlősen a tanárra.

- Értem.

- Akkor, megyek pakolni – mondta, és máris hozzá látott.

Tíz perc múlva mindketten ott álltak útra készen. Leadták a szobakulcsot, kissé rendbe szedték az amúgy is romos utat, és Piton zsebében végre ott lapult, amiért jöttek.

A férfi Hermione kezéért nyúlt. A lány nem húzta el, sőt, szinte lelkesen markolt bele a professzoréba. Piton elmosolyodott, és körbe fordult.

A Roxfort udvarán harmatos volt a fű. Egy éles csattanást követően két alak tűnt fel kézen fogva. Egymásra néztek, elmosolyodtak, és elindultak a kastély felé, de nem engedték el egymás kezét.

A kastély egyik tornyában, egy hosszú szakállú, horgas orrú, szemüveges varázsló nézte őket, és mosolygott hosszú szakálla alatt.

- Szereted a kviddicset? – kérdezte a lány váratlanul.

- Isten ments! – vágta rá azonnal a tanár. – Elég bugyuta sportnak tartom… ezért megyek ki csak akkor, ha a Mardekár is játszik.

Hermione elmosolyodott.

- Akkor egyezik a véleményünk.

Piton is elmosolyodott.

- Milyen sportokat szeretsz? – kérdezte Perselus a lánytól.

- Szeretem a műkorcsolyát, a snookert, és természetesen a teniszt – sorolta lelkesen. Eddig senkit sem érdekelt ez a téma.

- Csupa mugli sport – simogatta meg hüvelykujjával Hermione kézfejét.

- Bizony. A varázsló sportok mind durvák. Igaz, néha a műkori és a tenisz is eléggé kiborító, de még mindig jobb, mint a sárkánylovaglás.

Elértek a bejárati kapuhoz, és ott megálltak. Nem akartak kéz a kézben bemenni, de nem volt olyan könnyű elengedni egymást.

- Hogyan tovább? – kérdezte Hermione. – Ha meglátják, hogy együtt megyünk be, gyanút fognak.

Piton varázslattal letapogatta, hogy van-e bent valaki. Nem volt senki.

- Már ezt is kiterveltem – vigyorodott el a tanár.

- Oh, a Mardekárosok mindent előre megterveznek? – kérdezte kissé pajkosan a lány.

- Csak az esetek nagy többségét – válaszolt. – Szóval. Bemegyünk, és mivel most ebédidő van, bemész és megebédelsz. A reggeliről találj ki valamilyen rosszullétes szöveget. Miattam nem kell törnöd a fejed, nem szoktam szünetekben a többiekkel reggelizni. – Elengedte Hermione kezét. – Miután megebédeltél, lesz egy kis szabadidőd, de négykor gyere le a pincébe. Van egy kutatás, amihez jól jönne egy segítő kéz.

Hermione elmosolyodott, és kinyitotta a tölgyfaajtót.

- Számíthatsz rám – simította meg a férfi karját, és bement az előcsarnokba.

Piton is belépett mögötte, és nézte, ahogy a lány eltűnik az ebédlő ajtaja mögött.

Hermione a középen lévő asztal felé ment, ahol Harry is ült. Egymásra mosolyogtak, és leült mellé.

- Hé, Mio, merre voltál reggel? – kérdezte Harry, kikerülve mindenféle köszönési formát.

- Én… nem éreztem jól magam, mert… fájt a hasam – döntött végül a betegségéről.

- Oh… mitől? Ettél valami rosszat, vagy talán valami vírus? – kérdezte aggodalmasan a fiú.

- Nem, nem – rázta meg a fejét. – Tudod, Harry, ez női ügy. – Szedett magának a tányérjára egy kis krumplit, és karfiolt, majd magában mosolyogva remek ötletén, hogy női bajokkal huzakodott elő, enni kezdett.

- Ohh… – Harry csak ennyit tudott kinyögni. Tudta, jobb ezt nem firtatni.

Harry és Hermione gyorsan megebédeltek, és mikor elindultak a klubhelység fele, Piton belépett az étkezőbe. Egy pillanatra összenézett a lány és a tanár, és már mentek is tovább, ki-ki a saját dolgára.

Harry meg mert volna esküdni az életére is, hogy Piton egy másodpercre elmosolyodott. Nem tudta mi folyik itt, de ki fogja deríteni, az biztos.

A délután nagy részét beszélgetéssel, és házi dolgozatok írásával töltötték.

- Hermione! Én akkor is azt mondom, hogy mára fejezzük be. Teljesen ki van készülve az agyam! – hisztizett a fiú, aki már órákkal ezelőtt abba hagyta volna, de Hermione nem engedte.

- De Harry, még maradt három dolgozat! És az egyik gyógynövénytan. Tudod te is, hogy azt a legnehezebb megírni, mert kevés könyvben van benne a megfelelő válasz – érvelt a folytatás mellett Hermione.

- Nem érdekel, kész, ennyi, befejeztem! – dobta le a pennát az asztalra, és karba tette a kezét, mint egy durcás kisgyerek.

Hermione nem állta meg mosolygás nélkül.

- Rendben, akkor mára ennyi – csukta össze a tankönyveit, és az órára pillantott. – Oh, máris négy óra? Hogy repül az idő. Én most megyek… könyvtárba.

- Miért kell pontban négykor könyvtárba menned? – kérdezte még mindig kissé durcásan a fiú.

- Mert… meg kell etetni a narglikat – állt fel az asztaltól, és mit sem törődve Harry értetlen arcával, elindult a pince felé.

- Ha Ginny is ilyen hülye lesz azokon a napokon, felkötöm magam – mondta Harry, és felment a hálókörletébe.

Hermione szinte rohant a pince felé, de az iroda ajtaja előtt pár méterrel megállt, nem akart kifulladva érkezni. Pár pillanatig állt, kifújta magát, majd lassan oda sétált az ajtóhoz, és bekopogott. Piton szinte azonnal kinyitotta, és rámosolygott.

- Pontosan, mint mindig – állt félre az ajtóból, és Hermione belépett rajta.

- Ma mivel fogunk foglalkozni, professzor? – kérdezte miközben körbe nézett, hátha van egy árulkodó jel.

- Főleg elmélettel – felelt halkan, majd a kanapéra tessékelte a lányt. – Főleg a RAVASZ vizsgán előforduló főzeteket fogjuk tanulmányozni – ült ő is le, Hermione mellé.

- Rendben. Mivel kezdünk? – kérdezte élénken, tudásra szomjazva a lány.

Piton kuncogott halkan, majd elő vett egy vastag, kopott borítójú könyvet.

- Harmincnegyedik oldal.

Hermione oda lapozott és kissé megdöbbenten olvasta.

- Amortentia? – kérdezte kissé hitetlenkedve.

- Pontosan – mondta Piton, és magában vigyorgott. – Miután visszaértünk azonnal el kezdtem főzni. De először mondd el, mik a jellemzői – vette ki a lány kezéből a könyvet.

- Legfőbb jellemzője, hogy gyöngyházszínű, mikor elkészül. Főzés közben mindig változik a színe. Ha jó lett a főzet, akkor a gőz spirál alakban száll fel, de ha elrontják, akkor csak egyenesen száll felfelé. Aki nem ismeri ezt a tulajdonságát, az könnyen megmérgezheti azt, akinek beadja – darálta, mintha olvasta volna. – Mindenki olyan illatúnak érzi, amihez vonzódik – folytatta kissé elpirulva.

Piton elővett a zsebéből egy kis fiolát, amiben a főzet volt. Kivette belőle a dugót, Hermione kezébe nyomta, és az orrához emelte a kezét.

- Mondd, te milyennek érzed?

A lány még jobban elpirult, de mély levegőt vett a bájital gőzét beszívva.

- Friss pergamen – mondta csukott szemmel. – édes csokoládé és… arcszesz.

Kinyitotta a szemeit, és a tanár tekintetével találta magát szembe. Bátortalanul elmosolyodott, és visszaadta a tanárnak a fiolát.

- És te milyennek érzed? – kérdezte bujkáló kíváncsisággal.

Piton elmosolyodott, és az orrához emelte a fiolát.

- Én csak egy illatot érzek. – Bedugaszolta a fiolát, az asztalra tette és közelebb húzódott a lányhoz.

- Milyen illatot? – húzódott ő is közelebb a professzorhoz, és a lábuk egymásnak simult.

Piton végig simított Hermione nyakán, a kulcscsontjától, az álláig, majd az arcára simította tenyerét. Mélyen a lány szemébe nézett, és halkan suttogta:

- Eper.

Hermione elveszett a férfi szemében, és férfias illatában. Forgott körülötte az egész világ, majd később már nem forgott, mert megszűnt számára létezni.

Piton, a másik kezét a lány hajába fúrta, és az ajkait a szájára tapasztotta.

Sokkal lágyabb volt, mint amilyennek képzelte. Eper illatú szájfénye szinte megrészegítette. Finoman ízlelgette a lágy ajkakat.

Hermione majdnem elájult, annyira élvezte. Egy halk, elégedett nyögés hagyta el a torkát, hisz már olyan rég várt erre a pillanatra. Karjait a férfi mellkasára fektette, majd a nyaka köré fonta. Minél többet akart a férfiból, és minél közelebb akarta magához érezni. Kissé szétnyitotta az ajkait, hogy teret engedjen a férfi nyelvének is.

Piton észrevette, és ő is így cselekedett, hogy belülről is megízlelje a számára oly kedves szájat, de valami félbe szakította őket. Piton úgy húzódott el a lánytól, mint akit megrázott az áram.

Hermione értetlen szemeket meresztett rá.

- Én… sajnálom, de most mennem kell.

A lány olyan képet vágott, mint akit gyomorszájon vágtak.

Piton elhúzta a kezeit Hermionéról, majd jobb kezével a bal alkarját kezdte el masszírozni, mire a lány mindent megértett. Voldemort szólította.

- Menj csak – csúsztatta kezét a férfi térdére, és megsimogatta azt.

Piton hálásan mosolygott, majd megígérte, hogy hamarosan visszajön, és folytatják. Hermione csöndben kilépett, és felsétált az üres folyosókon egészen a bagolyházig, ahonnan a férfi távolodó alakját nézte.

Hermione nem aludt túl sokat, aggódott a férfiért. Amikor elaludt csak Piton arcát látta, ahogy Voldemort kínozza. Hajnalban feladta a próbálkozást, és inkább a tankönyvek mellett tette le a voksát. Ezzel sikeresen elterelte a figyelmét, és tudott aludni pár órát nyugodtan.

Délelőtt, a reggeli után, sétálni indult. Kiment az udvarra, lesétált a tó partjára, hátha ott kevesebbet gondol a férfire. De csak több emlékkép ugrott be róla. A keze, ahogy az övére simul, az ajkai, ahogy csókolják, ízlelik az ő száját. Nem tudta kiverni a fejéből sehogy sem. Még egy dolog szöget ütött a fejében. Mi lett volna, ha nem izzik fel a jegy? Mit tettek volna még? És egyáltalán ez, amit tesznek, nem rúg fel minden szabályt?

Jól tudta a választ. Legalább tíz ponton megsértették a házirendet. Nem tudta, mi tévő legyen. Az egyik oldalon ott állt a józan esze, vele szemben, pedig az érzései. Melyikre hallgasson? Mi a legjobb megoldás?

Sokáig töprengett ezen. Csak arra eszmélt fel, hogy a nap már magasan jár. Valószínűleg délután egy óra körül járhatott az idő. Hermione felállt, eligazgatta a ruháját, ami ezúttal is egy tavaszi kis ruhácska volt, és megfordult, hogy bemenjen a kastélyba, ám beleütközött egy mellkasba.

Ismerős illat csapta meg, de nem az, amire annyira vágyott. Felnézett, és Draco szürke szemeivel találta magát szembe.

- Hé, Mio! – fogta meg a lány karjait. – Óvatosan.

- Bocs… nem számítottam, hogy pont a Mardekárosok igazgyöngye fog itt állni, egy lépéssel mögöttem – felelte gúnyos vigyorra húzva a száját, majd elhúzódott Malfoy kezei közül.

- Ha-ha. Nagyon vicces, Granger. – Két ujja közé fogta a lány orrát, és finoman megtekerte, mire mindketten halkan elnevették magukat.

- Hova mész? – kérdezte a lány, miközben hátra dobta a válla fölött a haját.

- Edzeni – felelte mosolyogva a fiú.

- Edzeni? Hisz nincs nálad a seprűd, és be sem vagy öltözve – mondta kissé értetlenül Hermione.

- Azért, mert a Mardekár egy külön tárolóban tartja a seprűket, és mindenkinek az öltözőszekrényében van a ruha, de ez titok. – Az ujját a lány szájára tette, és kedvesen rámosolygott.

Hermione is elmosolyodott.

- Hallgatok róla, mint a sír.

- Nincs kedved velem jönni? – kérdezte, miközben elvette az ujját a szájáról.

- Nekem? Hisz én Griffendéles vagyok, nem félsz, hogy elárulom a taktikátokat? – kérdezte vigyorogva a lány.

- Ha a seprűket nem mondod el, akkor a stratégiát sem fogod… amúgy sem konyítasz túl sokat a kviddicshez – borzolta meg a lány haját, mire az durci képet vágott.

- Utálom, ha igazad van.

Draco felnevetett, majd Hermione társaságában lement a pályára, edzeni.

Mikor kirepült először tényleg az edzésre koncentrált, de a végén már csak a lányt szerette volna szórakoztatni, ami, a lány mosolyából ítélve, sikerült.

Edzés után lement a pályára, ahova a lány is leszaladt, és őrült pom-pom lányt alakítva, ujjongva ugrált párat. Sajnos az egyik ugrását elszámította, mert egyenesen Draco elé érkezett, megcsúszott, egy nedves fűcsomón. Malfoy eldobta a seprűt, és karjait a lány dereka köré fonta, hogy megmentse az eséstől.

Hermione belekapaszkodott a széles vállakba, és felnézett megmentője szürke íriszébe.

- Jobban kéne vigyáznod – dorgálta meg a fiú mindenféle indulattól mentes hangon.

Hermione nyelt egyet.

- Majd legközelebb… jobban vigyázok – engedett meg magának egy bátortalan mosolyt.

Draco nem tudta levenni a szemét a cseresznyeszín ajkakról. Hermione pontosan tudta, mire készül, de nem próbálta megelőzni a bajt. A fiú a lány hajába túrt, és olyan közel húzta magához, hogy már majdnem összeért az ajkuk.

Az álarc mögött - 9. fejezet

9. Fejezet

Egy lépéssel közelebb

Hermione meglepetten pislogott a tanárra, aki ijedtében megdermedt. Már éppen húzta volna vissza a karját, amikor a lány megmarkolta és közelebb húzta.

- Elnézést, professzor, vannak narglik a fejemben? – kérdezte a lány, mintha csak vendégségben lenne.

Piton nem hitt a fülének. Ez a lány nincs ébren. Alva jár! És róla álmodik, méghozzá nagyon agyament álom lehet, ha ilyeneket kérdez. Nem kéne annyi időt töltenie Lunával.

Hermione elengedte a professzor karját és közelebb húzódott hozzá.

Mi a fenéről álmodhat?! Szereplek benne én. Pár nargli. De miért fekszik mellettem ilyen szorosan? Talán fél a nargliktól. Akkor meg kéne nyugtatni, hogy nincs semmi baj. Talán.

Piton vett egy nagy levegőt, és átkarolta a lány derekát. A lány úgy bújt oda a mellkasához, mintha az élete függne tőle. Perselus elmosolyodott, de gyorsan emlékeztetnie kellett magát, hogy a lány most nincs ébren, nem tudja, mit művel. De olyan jó érzés volt neki. Megsimogatta a vállát, és az orrát megint megcsapta a kellemes eperillat. Elmosolyodott, lehunyta a szemét és mély álomba szenderült, ahol eper illatú nyuszik ugráltak.

Másnap reggel Hermione ébredt fel elsőnek. Elkerekedett szemekkel nézte a tanár békés arcát. Sikoltani szeretett volna, de a sokktól nem tudott. Csak egy mondat járt a fejében: Mi a fenét keresek a professzor karjaiban?!

Vett pár mély levegőt, hogy megnyugtassa zakatoló szívét, majd megpróbált visszaemlékezni, hogyan került a férfi karjaiba, de nem talált egyetlen emléket sem. Talán a professzor ölelte át miközben aludt? Teljes képtelenség. Hisz ő egy tanár!

Miközben Hermione azon gondolkodott, hogyan kerülhetett a tanár karjaiba, Piton felébredt, de nem nyitotta ki a szemét, kíváncsi volt, hogy a lány menekülni fog-e a karjaiból.

Fél óra múlva Hermione halkan megszólalt:

- Az nem lehet… hisz már kiskorom óta nem jött elő – suttogta alig hallhatóan.

Piton nem bírta tovább, kinyitotta a szemét és a tekintetük összetalálkozott.

- Jó reggelt – motyogta alig hallhatóan a megdermedt lánynak. – Hogy aludt?

- É… én… – Nem tudta, mit mondjon. Kérdezzen rá, miért fekszik a karjaiban? De mi van, ha azzal megsérti, mert csak azért ölelte át, hogy ne fázzon? Nem tudta, mit mondjon, ezért kibökte, ami először eszébe jutott. – Szeretem az epret.

Piton felvonta a szemöldökét.

- Úgy látom, még most sem ébredt fel egészen.

Hermione a feje búbjáig elpirult, és a párnába fúrta az arcát. A professzor elengedte diákját, és felült az ágyon.

- Még korán van. Lenne kedve elmenni, szétnézni az Abszol úton? – kérdezte csevegő hangon, mintha csak egy régi haverját hívná szórakozni.

Hermione felnézett, pislogott párat az újabb meglepetéstől, majd kissé hadarva válaszolt is.

- Persze, szeretem az Abszol utat, az a kedvenc utam.

Piton hátra nézett a válla felett.

- Egy igen is megtette volna. – Alig tudta vissza tartani a nevetését.

Hermione most is teljesen elpirult, és megfogadta, hogy csak tőmondatokban fog kommunikálni a tanárral a nap hátra levő részében.

Legelőször vettek maguknak pár ruhát, csak nem akartak abban lenni, amiben tegnap voltak. Piton a szokásos fekete gúnyáját, Hermione pedig egy másik, krémszínű, tavaszi ruhát, ami apró eprekkel volt díszítve. Piton magában elégedetten mosolygott, mert a ruha pont ott és annyira volt rövid, kivágott, hogy pont eleget mutatott a lányból.

Ezután a könyvesbolt felé vették az irányt. Amint beértek, ki jobbra, ki balra ment. Hermionét leginkább a legújabb Boszi Romanti könyvek érdekelték, Pitont természetesen a szakkönyvek. Mikor ki-ki megtalálta a számára legkedvesebb könyvet, a kassza felé menet kis híján összeütköztek. Egymásra mosolyogtak, majd egymás mellett odalépkedtek a pénztáros boszorkányhoz.

- Szóval hat könyv a kisasszonynak – ütötte be a kasszába az összeget –, és nyolc könyv a barátjának – villantott egy jelentőségteljes pillantást Hermionéra.

A lány zavartan lesütötte a szemét, és a füle mögé söpört egy kósza tincset.

- Ő nem… – Felnézett Pitonra, aki szintén kissé zavartan bámult rá. – Ő nem a barátom – motyogta alig halhatóan. – Csak egy… barát.

Piton elmosolyodott.

- Igen, barát – mosolygott halványan a lányra. – Nos, mennyi?

- Egybe vagy külön?

- Egybe – mondta Piton.

- Külön! – vágta rá azonnal Hermione.

Összenéztek, és felnevettek.

- Engedje meg, hogy kifizessem – duruzsolta lágy hangon a férfi. – Vegye ezt kárpótlásnak, a tegnap estéért.

A pénztáros boszorkány halkan felkuncogott.

- Öt galleon, tizenhét sarló.

Piton a nő kezébe szórta az érméket, lovagiasan a saját szatyrába tette Hermione könyveit is, és kifelé menet lelkesen cáfolgatták Bohók Bertalan legújabb felfedezéseit.

Úgy repült az idő, hogy észre sem vették, már egy órája voltak az Abszol úton. Végig járták a boltokat, megnézték mindegyik kirakatát, végül beültek egy csendes kis kávézóba. Csöndben beszélgettek, először a bájitalokról, aztán áttértek a gyógyításra, végül egymást kérdezgették a magánéletükről.

- Mondja, volt valaha házas? – kérdezte Hermione, és beleszürcsölt a kávéjába.

- Tényleg érdekli? – nézett bele a lány szemeibe, aki erre elpirult.

- Igen, érdekel. – Nem hagyta magát eltántorítani.

- Rendben – sóhajtott. – Egy feltétellel elmondom.

- És mi lenne az a feltétel? – kérdezte félénken.

Piton elmosolyodott, és hátra dőlt a székében.

- Tegezzen, Miss Granger.

Hermione először ledöbbent, de utána ő is elmosolyodott, és hátra dőlt a székében.

- Csak akkor, ha maga – nyomta meg ezt a szót – teljesíti az én egyik feltételemet.

- És mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét.

- Ne hívjon Miss Grangernek. Az kissé furcsa lenne, ha én tegezném, maga pedig Grangerezne.

- Rendben – dőlt Piton előre a székében, és az asztalra könyökölt. – Nos, Hermione – ízlelgette a számára oly kedves nevet –, nem, még nem voltam házas.

- Oh – felelte frappánsan a lány. – Nos, Perselus – könyökölt ő is az asztal felé –, nem maradtál le semmiről.

- Honnan tudod? Talán már voltál férjnél? – vonta föl az egyik szemöldökét.

- Oh, dehogy! – vágta rá, talán kissé túl hamar. – Csak látom anyáékat, ahogy az évek során egyfolytában veszekedtek, hol erről, hol arról a csekélységről. Sajnos ennek meg is fizették az árát – mondta halkan a lány. – Két évvel ezelőtt elváltak.

- Negyedik év vége. Akkor volt egy időszak, amikor nem járt be az óráimra – szürcsölt bele a kávéjába.

- Igen, nagyon megviselt a válásuk. Sokszor volt sírógörcsöm, és – bár szégyellem – mély depresszióba zuhantam. – Miközben beszélt, végig az asztalterítőt nézte.

- És hogy sikerült kilábalnod belőle? – kérdezte lágy hangon a férfi.

Hermione felnézett azokba a csillogó, meleg, fekete szemekbe, amik az ő arcát figyelték érdeklődve.

- Én… öhm… Ginny megtudta Harrytől, hogy mi a helyzet, feljött hozzám, beszélgetett velem, és megpróbált jó kedvre deríteni. Először azt gondoltam, nem fog neki sikerülni, csak vesztegeti az idejét. Ezt meg is mondtam neki. Aztán jól leteremtett, és kijelentette, hogy nem azért csinálja, mert sok a szabadideje. Ő tényleg segíteni szeretne, és, mint barát, ki akar húzni abból a mély gödörből, ahova estem. – A lány elmosolyodott, és kihúzta magát, mintha kiemelkedne a szomorú emlékek vizéből. – Így lettünk a legjobb barátnők.

Piton csak csendesen figyelte a lányt. Depresszió. Nehezen tudta elképzelni, hogy mély depresszióba tud zuhanni, egy ilyen erős lány. De mégis megtörtént vele.

Oda jött a pincér, és letette az asztalukra a számlát. Hermione már elő is vette a pénztárcáját, de Piton a pénz után kotró kezére tette a kezét.

- Hagyd csak. Majd én…

- Nem – tiltakozott a lány, kissé kábultan a férfi meleg érintésétől. – Ezt már igazán szeretném én kifizetni.

Piton vágott egy grimaszt, és elvette a kezét.

- De csak a saját részed – mondta megjátszott szigorral, és az asztalra ejtett pár érmét.

Visszamentek a kocsmába, és felmentek a szobájukba, hogy még egyszer szemügyre vegyék a zsákmányt, amit a könyvesboltban szereztek. Hermione belekezdett az egyik, szinte már sablonos, romantikus novellájába, Piton pedig egy régebbi történetű könyvet tanulmányozott.

- Isteni színjáték? Ez meg hogy került ide? – kérdezte értetlenkedve.

Hermione felpillantott a könyvből.

- A nő említett valami ház ajándékát. Azt hiszem, ez a könyv volt az. Mugli iromány, biztos a nyakán maradt.

- Valamilyen Dante írta – vizsgálta meg a könyvet tüzetesebben.

- Durante Alighieri – segítette ki a lány. – Firenzei költő, illetve filozófus.

Piton kinyitotta a könyvet, és beleolvasott a tartalmába.

- Pokol, Purgatórium és Paradicsom? – kérdezte értetlenül. – Elég furcsa dolgokról írhatott.

Hermione felállt a fotelből, amibe kuporodott, oda sétált Piton elé, és lehuppant mellé, a kanapéra.

- Dante vallásos ember volt – kezdte el a magyarázatát – annak ellenére, hogy nem értett egyet a pápasággal. Ő az úgy nevezett Guelfek pártjához tartozott. Ezért később száműzték is.

Piton szinte megbabonázva figyelte Hermione lelkes, érthető, és megítélése szerint valószínűleg pontos magyarázatát.

- Még kis korában, 9 évesen, találkozott élete szerelmével, Beatricével. Sajnos az ő szerelmük nem válhatott valóra – fejezte be a mondatát halkan, és hosszan összenéztek Pitonnal.

- Ez mind szép és jó – húzódott egész közel a lányhoz –, de még mindig nem tudom, miről szól a mű. – Szinte suttogva mondta el ezt a mondatot.

Hermione arca kissé kipirult a férfi közelsége miatt, de igyekezte figyelmen kívül hagyni.

- Az eredeti címe Commedia, vagyis komédia volt, csak később adtak neki megfelelő címet. Ebben a művében a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot úgy írja le, mint egy útikönyv Olaszország nagyobb városait. Komolyan hallani akarsz mindent erről a könyvről? – ráncolta össze a szemöldökét a lány, és kissé hitetlenkedő szemeket meresztett a tanárra.

- Igen. Meglehetősen érdekel a téma – mosolygott a lányra.

- Rendben – mosolygott vissza. – Akkor igyekszem rövidre fogni. A lényeg, hogy mindegyik helyre bepillantást nyer.

Piton tekintete Hermione cseresznyeszín ajkait nézte, miközben magyarázott.

- Először a Pokolban van, ahol, egy már elhunyt költő, Vergilius kíséri. Megismeri az összes bugyrát, és, hogy milyen szenvedések várnak azokra, akik oda kerülnek.

Rácsúsztatja a kezét a lányéra, és megsimítja a kézfejét.

- Ezután megy a Purgatóriumba – mondta kissé gyengébb hangon. – A… azt nem annyira ismerem. Oda azok a lelkek kerülnek, akik hajlamosak elkövetni mind a hét főbűnt.

- Pontosan, milyen sorrendben helyezkednek el a bűnök? – vágott közbe lágy, suttogó hangon Perselus.

- Az első kör a kevélység – nézett fel egyenesen Piton szemeibe. – A második az irigység, és a harmadik a haragosság. – Hátra vetette a válla fölött pár tincsét. – Utána jön a jóra való restség, a fösvénység és a torkosság.

Piton már nem csak a kézfejét, hanem a karját is simogatta.

- És mi az utolsó? – lehelte, szinte alig hallhatóan a szavakat.

Hermione oda hajolt a füléhez, és belesuttogott:

- A bujaság.

Elhúzódott a férfitól, és bár maga sem tudta mire, de várt. Nem is kellett sokáig. Piton a nyakára csúsztatta a kezét, megfogta a tarkójánál, és oda húzta magához.

Az álarc mögött - 8. fejezet

8. fejezet

Foltozott üst

Egy hangos csattanás törte meg egy pillanatra a Foltozott üst utcájában honoló csöndet. Két alak jelent meg a rozoga ajtó előtt, egy vékony, göndör hajú, fiatal lány, mellette pedig egy magas, jó kiállású, feketébe öltözött férfi, aki akár a lány apja is lehetett volna.

Hermione, aki eddig a férfi alkarját markolta vonakodva, de lecsúsztatta az ujjait az izmos karról, majd Piton kinyitotta előtte az ajtót, aki udvariasan megeresztett felé egy mosolyt és bement a kocsmába. Utána a professzor is bement, az ajtót halkan becsukva maguk mögött.

Szokásos hangulat uralkodott a fogadóban. Pislákoló gyertyafény mellett csak néhány vendég ült az asztaloknál, legtöbbem a meleg ellenére köpenyt húztak magukra. Hermione hangtalanul követte a professzort egy félreeső asztalhoz, majd leültek egymással szembe. Szinte azonnal ott termett egy unszimpatikus pincérlány, akit nemrég vettek fel. Szájában hanyagul csócsálta rágóját, és mikor oda ért hozzájuk csípőjét oldalra billentette.

- Mit hozhatok? – kérdezte flegmán két csámcsogás között.

- Nekem egy lángnyelv whiskyt, a hölgynek pedig… – Hermionéra nézett, aki ellenségesen méregette, a túlságosan kihívó külsejű lányt.

- Vajsört kérek – mondta, majd elszakította tekintetét a pincérlányról, aki pont ekkor pillantotta meg Piton ingbe bújtatott felsőtestét.

- Hé! – eresztett meg egy csábítónak szánt vigyort, de ezt a hatást kissé elrontotta agyon rágott rágója. – Nem maga lett tavaly az év méregkeverője?

Piton le sem vette róla a szemét úgy válaszolt.

- De igen – szinte sziszegte fogai között, miközben Hermione arcát vizsgálgatta, aki kissé elpirulva nézett egy pontot a faasztalon. – Sikerült meglepnie.

- Tényleg? – kérdezte szinte sziporkázó arccal a pincérlány.

- Tényleg – féloldalas vigyorra húzódott a szája, amit csak akkor használ, amikor megfélemlíti a diákokat. Most először a lány felé fordult, és elkezdte a mondókáját. – Meglepett, hogy ilyen IQ szinttel a kezébe vett egy szaklapot és nem kapott kiütést tőle, na meg a másik, hogy el tudta azt a pár szót olvasni, amit a képem alá írtak. Okosabb, mint gondoltam, de mégsem annyira, mint egy valamire való boszorkány, így gondolom kvibli, ugye eltaláltam? Nehogy válaszoljon, ez költői kérdés volt. Most fogja a túl rövid nadrágba bújtatott, formásnak vélt lábait, menjen oda a pulthoz, rendelje meg az italainkat és ha lehet, ne próbáljon többet cseverészni velünk. Köszönöm.

A pincérlány csak állt ott ledöbbenve, majd mikor felismerte a szavak jelentését, és azt mennyire sértőek voltak rá nézve, mérges arccal és ökölbe szorított kezekkel oda ment a csaposhoz és elpanaszolta neki, milyen udvariatlan volt vele Piton.

Hermione szintén ledöbbent. Órákon hozzá volt szokva cinikus, kissé durva megfogalmazásaihoz, válaszaihoz, de a sulin kívül még sosem hallotta így beszélni. Mit is gondolt, ha kijönnek egy másik, kedves Pitonnal fog császkálni a fogadóban? Nem Ő mindig ugyan az a Perselus Piton lesz, akit kezd egyre jobban megismerni.

- Rossz szokása kezd lenni, hogy tátott szájjal bámul rám, Granger – vonta fel a szemöldökét, mire Hermione gyorsan becsukta a száját.

- Elnézést, én csak… elgondolkodtam – Megköszörülte a torkát és megdörgölte kissé libabőrös karjait. – Szokatlanul hideg van itt.

- Igen, a tulaj nem szereti a meleget. Miért nem hozott magával kardigánt?

A pincérlány szó nélkül oda jött, letette az italokat az asztalra, majd egy szempillantás múlva el is viharzott. Szemlátomást vérig volt sértve. Hermione a meleg vajsörre szorította kezeit, szájához emelte és egy jó nagyot kortyolt belőle, mielőtt válaszolt volna.

- Mert nem hittem, hogy itt ilyen hideg lesz. A franc sem gondolta volna – Kissé jobban érezte magát a meleg italtól, de közel sem melegedett fel eléggé.

Piton forgatta a szemeit, és intett egy férfinak az egyik sarokban.

- Joe, legyél olyan szíves és hozz egy vékony kabátot a hölgynek – Igaz, halkan mondta, de mélyen csengő hangját még a kocsma másik felében is biztos jól hallottak. Hermione megborzongott a kellemes hangra, amit a férfi valószínűleg félre értett.

- Ennyire fázik? Ugye nem beteg?

- Nem, dehogy – vágta rá halkan és kissé gyorsan is, mert Piton halványan elmosolyodott.

Megérkezett a férfi a kabáttal, oda adta Pitonnak, aki egy biccentéssel meg is köszönte. Visszafordult Hermione felé, és oda nyújtotta neki.

- Remélem, megfelel a kinézete és a mérete.

A lány elvette tőle, és megnézte. Nincs is olyan rossz ízlése annak a fickónak, Joenak vagy kinek. Egyszerű, fekete kardigán, a mellrészén egyszerű patentokkal kirakva belőle egy mintázat. Határozottan tetszett neki. Felvette és összehúzta magán. Méretben kissé elnézte, mert lógott rajta egy hangyányit, de oda se neki, legalább nem volt szűk. Hátra simította a szemébe hulló hajtincseket, majd az órára nézett.

- Még csak tíz perce vagyunk itt, Granger. Vagy talán ennyire unja a társaságomat? – A tanár tudta, hogy nem erről van szó, csak szeretne minél előbb lelépni erről a barátságtalan helyről. Ő is ezt érezte, mégsem bírt a benne lakozó kisördöggel.

Hermione hirtelen felé kapta elkerekedett szemeit, majd hevesen tiltakozni kezdett.

- Nem, nem, dehogy! Nem erről van szó! Én határozottan élvezem a társaságát csak olyan hideg és… – Nem fejezte be a mondatot, mert ráébredett, mi csúszott ki a száján. Enyhén elpirult majd az asztal mocskos lapja felé fordította tekintetét.

- És? – kérdezte érdeklődően a tanár, mint aki semmit se vett észre, de a látszat csal. Még szép, hogy észrevette, hisz ez volt a célja. Valahol mélyen érezte, hogy éreznek egymás iránt valamit, de hogy mit, azt ő sem tudta. Talán csak egyfajta kötődés, ki tudja?

- Barátságtalan – fejezte be mondatát motyogva, inkább az asztalnak mondva, mint Pitonnak.

A professzor elmosolyodott a lány zavarán, aki elszalasztotta ezt. Pedig milyen mosoly volt. Még a szomszéd asztalnál ülő fagyos boszorka is felfigyelt a férfira, de hallotta, hogy hajtotta el a csinos pincérlányt. Nem volt buta, tudta mi folyik két szomszédja között, csak ők maguk nem tudták. Ő egy jóscsaládból származott, ősei egész életükben vándoroltak keresztül-kasul az országban, tarot kártyákat vetve, fillérekért piszkos tenyerekből olvasva. Neki is volt bőven ezekből a képességekből, de nem élt a lehetőséggel. Sosem jósolt senkinek sem pénzért, sem kérésre. Mindig meglátta, milyen lesz valaki jövője, milyen lesz az életminősége, akivel éppen együtt van megfelelő-e a számára, de persze az élethosszát nem tudta megmondani senkinek. Azt senki sem tudja.

Akarata ellenére feltűnt, mennyi energia, mágia sugárzik ebből a különös kettősből. Művelt asszony volt, ezért tudta, hogy a férfi a Roxfortban tanít, mint bájitalmester. Ő is olvasta a cikket. A lány fiatal, talán tizenhat-tizenhét éves lehet. Ennek ellenére körül lengte őket az a titokzatos aura. Ó, igen ezt nem lehet összetéveszteni semmivel. A szerelem aurája. De ebbe a tiszta, őszinte érzésbe keveredett valami sötét, tisztátlan erő. A szerelmük nagy, de vajon meg tudnak-e birkózni az előttük álló sok szenvedéssel? Ezt még ő sem látta előre.

Egész este ott ültek a kocsmában, de a férfi nem jött el. Az elején még mindig az ajtóra pillantottak, ha az kinyílt, de egy kis idő után elkezdtek beszélgetni. Beszéltek az iskoláról, állatokról, bájitalokról és a legtöbbet a varázslásról. Mind ketten meglepődtek, milyen jól kijönnek a másikkal, és milyen könnyű beszélgetésbe elegyedni. Teltek az órák, de sehol senki. Amikor éjfélt ütött az óra, mindketten felkapták a fejüket.

- Még mindig nincs itt – sóhajtott fel Hermione. – Szerintem már nem is fog jönni.

Belekortyolt az almalevébe, és várakozón nézett a professzorra, mi tévők legyenek most.

- Nem tudom, mi történhetett. Talán rosszul jegyeztem meg a dátumot – volta fel a szemöldökét, de magában vigyorgott. Szándékosan jött rossz napon. – Biztos holnapra fog jönni.

- Nos, akkor úgy hiszem ideje haza indulnunk.

Hermione éppen levette volna a kardigánt, de Piton megfogta a karját, és megállította.

- Szerintem van egy másik megoldás is – duruzsolta azon a megnyerő, mély, bariton hangján, amitől Hermione mindig majd elolvadt.

- Igen? Mi? – Csak ennyit tudott értelmesen kinyögni, ezt is kissé furcsa hangnemben.

- Aludhatnánk itt is, a Foltozott Üstben. – A bejelentést egy apró mosollyal koronázta meg.

Hermione kissé elkerekedett szemekkel nézett rá.

- Itt? Aludni? Minek? – kérdezgette értetlenül.

- Nos, gondoljon csak bele – kezdte lágy hangon. – Már éjfél is elmúlt. Bizonyára furcsán néznének ránk a tanárok, ha meglátnának, plusz, eléggé fáradtnak tűnik, nem hiszem, hogy szeretne gyalogolni.

- Eddig logikus – bólogatott elismerően.

- A másik ok, ha hazamegyünk, másnap megint el kell ide jönnünk elég korán, mert már emlékszem az időpontra. Reggel nyolc óra, vagyis a reggeli közben kéne elosonnunk, az pedig megint nagyon feltűnő lenne. Az lenne a leglogikusabb, ha itt maradnánk. – A lány hezitálása láttán elvigyorodott. Győzelem!

Kikérték a szoba kulcsát, és felballagtak. Kissé poros, de lakható. Az egész „lakosztály” egyetlen szobából állt, a fürdőn kívül, aminek a legnagyobb részét egy baldachinos ágy foglalta el.

Hermione leült az ágyra, mire a takaróról porfelhő szállt fel. A professzor kuncogott egy kicsit, majd ő is leült Hermione mellé.

- Hölgyeké az elsőbbség.

- Tessék? – nézett értetlenül a férfira.

- A fürdő…

- ja! Fürdő! Öhm… – pirult el egy kicsit a lány. – Tudja nem hoztam magammal semmit. Se törülköző… se tusfürdő…

Még ki sem mondta az utolsó szót, de Piton máris oda varázsolta az említett tárgyakat az éjjeli szekrényre.

- Hogy is mondta? – mosolygott kedvesen Hermionéra, akinek ettől a torkában dobogott a szíve.

- K… köszönöm.

Felkapta a türcsit és a tusfürdőt, és elvonult, hogy jó alaposan lezuhanyozzon.

Legalább egy óráig állt a zuhany alatt, majd kilépett, és gyümölcsösen illatozó teste köré csavarta a törülközőt. A fáradtságtól kissé lassú léptekkel kilépett a fürdőből, és az ágyon megpillantotta a hanyatt fekvő, lehunyt szemű professzort. A látványtól a lélegzete is elállt. A párnára omló hajzuhatag, az enyhén szétnyíló ajkak és az ütemesen mozgó mellkas szinte elbűvölték. Szerette volna megérinteni a férfit, megsimogatni, megízlelni, milyen íze van azoknak a puha, vékony ajkaknak.

Tett pár bátortalan lépést az ágy felé, de megtorpant, mert Piton megszólalt.

- Pizsamának nyugodtan használhatja a kardigánt. Nem kell visszaadnunk. – Mély hangja álmosan zengett.

Hermione mintha álomból ébredt volna megrázta a fejét, és magára is öltötte „pizsamáját”. Leült az ágy szélére, felemelte a takarót és becsúsztatta a lábait alá. Hideg volt az ágy, érezni lehetett, hogy jó hosszú ideje nem aludt itt senki.

A lány az álláig felhúzta a takarót, és az oldalára fordult. Tekintete összetalálkozott Piton kutató szemeivel. Pislogott párat, majd lesütötte a szemét, mert nagyon zavarba hozta a helyzet. Nem volt hozzá szokva, hogy egy férfival együtt aludjon egy ágyban. Eddig csak Ginnyvel osztotta meg az ágyát, amikor Ronéknál töltötte a szünetet. Hogy ne érezze magát még kényelmetlenebbül lehunyta a szemeit, és próbált a fejében ugráló nyuszikákra koncentrálni, hátha elalszik. De nem ment. A nyusziknak arcszesz illatuk volt. Őrjítően férfias arcszesz illatuk.

Piton csak nézte a lány nyugodt arcár, és közben azon merengett mi fogta őt meg benne. Talán a haja? A szeme? Vagy esetleg a tudásszomja? Nem. Egyik sem a helyes válasz. Hermione. A személyisége, a kisugárzása, a külseje és mindene egyszerűen elragadó volt. és Pitont el is ragadta.

Nem bírta ki. Ott feküdt a lány mellette, egy szál kardigánban, fehérneműben, nadrág nélkül. Látnia kellett azokat a hosszú lábakat, és a tökéletesen gömbölyded csípőt. Egy gyors bűbájjal ellenőrizte a lány tudatállapotát, majd elégedetten vette tudomásul, hogy alszik. Óvatosan le emelete róla a takarót, és rögtön epres illat csapta meg az orrát. Imádta az epret.

Végig nézett Hermione testén. Ahogy képzelte. Szép, kecses hosszú lábak, gömbölyű csípő. Amilyennek minden lánynak lennie kéne. Tökéletes. A kardigánt nem húzta össze magán, így a férfi a lapos, feszes hasát is jól szemügyre tudta venni. A mellét nem látta, mert karjait összefonta a mellkasa előtt, és így aludt. Biztos fázott. Az egyik válláról lecsúszott a kardigán, és kivillant a fehér bőr. Vajon milyen lehet a tapintása? Csak ez az egy kérdés járt Piton fejében. Meg kell érintenie, kerül, amibe kerül. Kinyújtotta felé a kezét, hogy megsimogassa a hamvas bőrt, de ekkor Hermione felébredt.

Az álarc mögött - 7. fejezet

7. fejezet

Szertár és udvar

Piton megállt Hermione ajkai előtt egy-két milliméterrel és vigyorra húzta a száját.

- Ejnye, Miss Granger. Ha nem vigyáz magára, még baja esik – lehelte lágyan és elhúzódott a lánytól.

Hermione ledermedve ült, mint akire egy vödör vizet zúdítottak. Csak most ébredt rá, mit akart tenni, de a második pillanatban az villant fel neki, hogy meg is tette volna, ha a tanár nem húzódik el. A professzor felállt a földről, leporolta magát majd a lány felé nyújtotta nagy kezét.

- Még megfázna – dörmögte a lánynak, aki elfogadta a segítséget és feltápászkodott.

Leporolták magukat, összeszedték az idő közben padlóra hullott összetevőket, de közben egyikük sem nézett a másik szemébe. A légkör határozottan kínos lett mindkettejük számára, de Hermione jobban szégyellte magát tette miatt. Még csak két hónapja tartott ez a bizalmasabb kapcsolat, de máris meg akarja csókolni az oktatóját. A szülei nem ilyen könnyűvérűnek nevelték. Ahogy a szülei fogalmaztak, addig nem csókol meg egy úriember, amíg legalább négyszer el nem vitt randizni. Köztük szó sem volt randiról, hisz ők tanár-diák kapcsolatban vannak. Emellett Hermione nem hitte, hogy a tanár egy percig is komolyan gondolta ezt az egészet. Nem olyan típus. De egy dologra jó volt ez a kis incidens. Lehullt a lepel. Hermione száz százalékig biztos volt benne, hogy szerelmes Perselus Pitonba. A nap hátra levő része főleg kínos csöndből állt, de szíve mélyén ott égett a szeretet kicsi lángja, ami csak arra várt, hogy mindenkit elárasszon melegséggel.

A lány megállt a pörgésben, és megeresztett egy szerelemes sóhajt. Jó ideje nem érezte ezt az érzést. Leült az ablakpárkányra, ahonnan felnézett az égre, amit a nap bíborra festett. Ha belegondolt, még sosem volt igazán, mélyen szerelmes. Persze, volt egy kis afférja Viktorral, de az csak gyermeteg játszadozás volt. Biztos csak a hirtelen fellángolástól, de úgy érezte ettől a sok szeretettől mindjárt kiég a mellkasa. Nem volt biztos benne, hogy a tanár is így érez, de a remény hal meg utoljára, ez tény.

Mindent visszarendezett a helyére, majd lassan felballagott a néptelen folyosókon a klubhelyiségbe. Nagy meglepetésére Harry ott ült a kandalló előtti kanapén és éppen egy házi dolgozatot írt a mimózáról. Első megdöbbenése után oda ment a kanapéhoz és lecsüccsent rá.

- Harry! Te meg mit keresel itt? Nem mentél vissza a Grimmauld térre? – hadarta el gyorsan kérdéseit a lány.

Nagyon kíváncsi volt, miért nem ment el, hisz Ron, Sirius és Ginny is ott vannak.

- Nem, inkább itt maradtam. Sirius is maradt és Mrs. Weasley kerek perec kijelentette, hogy szerinte túl sok időt töltünk együtt Ginnyvel – forgatta szemeit a fiú. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a lányt és mindent megtette érte. Bármit. – Szerintem is kissé sokat lógunk egymáson, de nagyon szeretek vele lenni, ezért nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy nap közben a szünetekben megkeressem – vakargatta zavartan a tarkóját.

- Megértem. Ti nagyon összeilletek. Azonos érdeklődés, célok és a legfontosabb, nagyon jó barátok vagytok – mondta elmerengve Hermione. A szemei előtt megjelent egy kép arról, milyen lenne, ha Pitonnal barátok lennének. Minden reggel a friss kávé és a palacsinta illatára kelne, kijönne a háló szobából a selyem hálóingében, és mielőtt leülne az asztalhoz kedvese lágy csókkal köszöntené.

Hermione megrázta a fejét. Kedvese? Lágy csók? Merre jár ő? Hisz csak arról ábrándozott, hogy Pitonnal baráti lenne a kapcsolatuk. Vagy ő mégis többet szeretne? Igen. Szeretné ha minden lefekvés előtt jó éjt puszit nyomna a homlokára, ha karjai szoros ölelésében aludhatna, és mindenek előtt élvezni akarta a szerelme nyújtotta mérhetetlen szeretetet.

Miközben mindezt végig gondolta, elég furcsa képet vágott. Félig lehunyta szemét és száját bárgyú mosolyra húzta, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vajon az ábrándból valóság válhat-e, de az biztos, hogy tetszett neki az álmodozás nyújtotta látvány. Harry felhúzta szemöldökét, és éppen elkönyvelte volna magában, hogy Hermionénak bizony megártott a sok tanulás, mikor pislantott egyet-kettőt a lány és vissza tért a való világba.

- Hermione, jól vagy? – kérdezte óvatosan Harry, mintha attól félne, hogy egy óvatlan pillanatban valami őrültséget csinálhatna a lány.

- Hát persze, Harry. Sőt! Több, mint jól – húzta ki magát a lány és mosolyt varázsolt eddig bágyadt arcára. – Hisz nincs is jobb a palacsintánál – sóhajtotta ábrándozva, majd felállt és fellibegett a hálókörletébe egy ostoba szerelmes könyvért.

Harry hitetlenkedve bámult a távozó lány után. Vajon mi ütött belé? El nem tudta képzelni, miért ilyen… ilyen… nem is találta rá a legmegfelelőbb szót. Talán boldog? Hisz eddig is az volt. Vagy mégsem? Csak akkor látta hasonlónak, amikor Viktor Krummal ment a bálba. Lehet, hogy ez volt a megfejtés. Hermione szerelmes. De vajon kibe? Csak egy ésszerű magyarázatot talált a lány viselkedésére. Hermione szerelmes volt Ronba, efelől semmi kétsége nem volt a fiúnak.

Becsukta a gyógynövényekről szóló könyvet, összetekerte félig megírt dolgozatát, és miután összegumizta, hogy ne tekeredjen szét felállt és járkálni kezdett, hisz így jobban ment neki az elmélkedés. Egyik idegesítő szokásai közé tartozott, amire néha fel is hívták barátai a figyelmét. Nem tehetett róla, amikor így felpörgött, nem tudott egy helyben ülni és nézi a malmozó kezeit. Sebesen rótta a köröket a klubhelyiségben, miközben azon gondolkodott, milyen módon hozhatná össze két barátját.

Először arra gondolt, hogy össze zárja őket egy terembe, de előtte mindkettejük pálcáját elveszi, hogy ne tudják kivarázsolni magukat. Még egyszer végig gondolta, majd el is vetette, mert mi lesz ha nem jön össze? Biztosra tudni fogják, hogy ő volt és esetleg megharagszanak rá. Másodszor egy kép villant a fejében Roxmortsról. A tavaszi szünet után egy héttel kirándulást szerveznek oda. Tökéletes alkalom, hogy véletlenül kettesben maradjanak a három seprűben. Persze előtte beavatja Ront, hogy mi a szitu, hisz tudta a srác sem közömbös Hermione iránt.

Mikor a terv utolsó darabkája is a helyére került elégedett vigyor ült ki Harry szájára, és eltökélte, hogy bármi áron véghez viszi a tervét.

Aznap este Hermione ágya melletti kis asztalkán halmokban álltak a könyvek. Legalul a Rómeó és Júlia, felette az Üvöltő szelek, és azon feküdt A fekete lovag legendája. Piton volt az ő fekete lovagja. Az elmúlt pár órában az összes könyvet elolvasta. Imádott olvasni, és nem csak tankönyveket, ahogy a többiek azt hitték. Imádta a romantikus regényeket. A szülei mindig küldték neki az újabb példányokat, ezért amikor hazament a kastélyból nehezebben fértek a ládába a cuccai, mint amikor érkezett. Éppen egy Nora Roberts könyvet olvasott. Imádta, ahogyan ír. Végig futott a szeme az utolsó soron is és egy könnyed sóhajjal a kupac tetejére rakta a könyvet.

Felült, nyújtózott egyet, majd tekintete kivándorolt az ablakon. Alkonyodott. Kezdett lehűlni a levegő, szokatlanul hidegre, hisz ezt a kastélyban is megérezni. Egész nap nem volt annyira meleg, mint általában. Felállt, oda sétált az ablakhoz, és szélesre tárta. A friss levegő beáramlott a szobába, keresztül fújt a kusza, gesztenyebarna hajzuhatagon, így finoman megcsiklandozták a szálló tincsek Hermione arcát, aki kuncogott. Lehunyta a szemeit és élvezte a hűvös levegőt, ami betöltötte a szobát.

Egy kis idő után fázni kezdett, ezt bizonyította, hogy libabőrös lett. Kezeivel karját dörzsölgette, majd kinyitotta szemeit, és lenézett a földre. Nem hitte volna el, bárki is mondja neki, de ő saját szemével látta, így kénytelen volt elhinni. Piton az udvaron sétálgatott, talár nélkül, egy fekete nadrágban, és egy fehér ingben.

A lány pislogott párat, hogy biztos legyen benne jól látja-e. A tanár oda sétált az egyik kőpadhoz, leült rá és nézte az eget. Fogalma sem volt róla, mit keres odakint, de körvonalazódott egy őrült ötlet a fejében. Nem lehet annyira beleesve egy nála jóval idősebb férfiba, hogy ilyet tegyen. Nem mehetett csak úgy oda hozzá csak azért, mert kereste a társaságát. Ugyan miről beszélgethettek volna? Az időjárásról? A szép estéről? A bájitalokról, a hasznos plusz információkról, amivel esetleg egy-két ponttal többet érhet el a RAVASZ vizsgáin, és persze a könyvekről. Vágott egy grimaszt, és bólintott. Igen. Annyira bele van esve ebbe a férfiba, hogy próbál minél többet lenni vele.

Csak egy lenge, nyári, spagetti pántos ruha volt Hermionén, a lábán egy kis sarkú szandál volt, haját kibontva hagyta, így mikor lesietett a professzorhoz köpenyként lobogott utána. Megpillantotta a férfit, aki éppen nyújtóztatta elgémberedett testét. Az ing testére feszült, így könnyen látni lehetett, milyen izmos a háta. Pár méterre lefékezett a lány és bebújt egy tölgyfa törzse mögé. Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa vadul kalapáló szívét, majd kilesett a törzs mögül. Piton nyugodtan ült, a naplemente miatt bíbor fényben csillogott fekete, hosszú haja. Hermione ellágyult arcot vágott, és finoman ráharapott alsó ajkára. Hogy nem vette észre eddig valaki más, milyen helyes ez a férfi? Érthetetlen.

Piton az eget kémlelte. Gondolatai főszereplője egy mogyoróbarna szemekkel, és gesztenyebarna hajjal rendelkező lány volt. Lány? Hisz már kész nő. Az elmúlt hat év alatt lassan felcseperedett. A házában is felfigyeltek kivételes, természetesen szép külsejére, de csak eddig jutott a tinédzser, fejletlen agyuk. A testiségig. Egyikük sem tett szót Hermione különlegesen szép, makulátlan és gyermeteg lelkéről, hihetetlen mértékű tudásáról és a könyvek iránti megszállottságáról. Piton szemében ez mind pozitívum volt. Mondjuk a lány gömbölyded formái sem voltak ellenére, de nem ez volt elsősorban a fontos számára. Az csak plusz egy lapát, a már úgyis magas halmon. Egy dologban bizonytalan volt. Hogy a lány is viszont szereti-e. Bár, eléggé meggyőzőnek tűnt az a kis jelenet a szertárban, még mindig szüksége volt megerősítésre. Ha csak a pillanatnyi adrenalin löket – amiben biztos volt, hogy mindkettőjükben megvolt – miatt közeledett hozzá könnyen lehet, hogy ez csak egy hiú ábránd.

Ezen elmélkedett a professzor, miközben hangtalanul mögé lopózott egy női alak, és megszólította.

- Mit csinál idekint, professzor? – trillázta kíváncsi hangon Hermione.

Ha Piton nem lett volna rémisztően hidegvérű, akkor ugrott volna egyet ijedtében, de szerencsére uralkodni tudott magán, így nem tette.

- Csak felfrissülök egy kicsit – válaszolta nyugalmat erőltetve a hangjára.

- Értem – bólogatott szórakozottan a lány. – Esetleg csatlakozhatok?

- Ha szeretne – intett kurtán a maga mellett lévő helyre, ahova Granger azonnal le is huppant.

Csak most nézett a lányra, és a lélegzete is elállt. Szemei automatikusan végig mérték testét, és elégedetten nyugtázta, hogy szabadon vannak hosszú, formás lábai. De mi a fenét csinál? Hisz ő még mindig a diákja! Hogy elterelje gondolatait, beszélgetést kezdeményezett.

- Maga miért jött ki? – kérdezte és tekintetét visszafordította, a már sötét égre.

- Nekem is szükségem volt egy kis frissességre – Szemeivel a lábát nézte, miközben beszélt. – Éppen most olvastam ki három könyvet.

- Érdekesnek hangzik – szúrta közbe Piton.

- Igazából ezek olyan szokásos, szerelmi regények, amik csak a nőket érdekli – motyogta egykedvűen.

- Szerelmes regény. Kitalálom – egy-két másodpercig gondolkodott, majd elkezdte a felsorolást. – A lányok között mostanában nagyon népszerű lett újra a Rómeó és Júlia. Gondolom ez volt az első, amit kiolvasott. A másodiknak az Üvöltő szelekre tippelnék , hisz az is elég csöpögős történet. A harmadikban nem vagyok biztos, de hátha bejön. A fekete lovag legendája.

Hermione hosszú ideig csak bámult előre, majd csak három szót tudott kinyögni.

- Ezt honnan tudta? – lehelte alig hallhatóan.

- Megérzés – vette fel szokásos, önelégült mosolyát a professzor. – De a legtöbbjét én is olvastam. Pontosabban az első kettőt. Néha még ma is előveszem. Add azt a csákányt, s faltörő vasat. Fogd e levélt: reggel korán vigyed, és atyám kezébe. Add id’ a fáklyát. Ha kedves az életed bármit is látsz, hallasz, meg ne moccanj, távol állj, s engem ne gátolj, bármit is teszek. Leszállok sírboltba egy’ azért, hogy hölgyem arcát még meglássam egyszer…

Hermione szája tátva maradt a döbbenettől. Még emlékszik rá, hogy Piton szobájában ott volt a könyv. De azt álmában se gondolta volna, hogy rendszeresen olvassa is. Sőt! Hogy tud belőle idézni.

- Csukja be a száját, különben ki fog hűlni a gyomra – mormolta, bujkáló mosollyal a szája szélén.

Hermione megzárta a fejét, mintha csak egy álomból ébredt volna, becsukta a száját, majd rövid mérlegelés után úgy döntött, nem kérdezősködik, nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni Pitont.

- Mondja, tanár úr, honnan szerzi be a különleges bájital hozzávalókat? – vágott bele egy másik, számára rég óta rejtélyes témába. – Afrikai harcsavirág, indiai pókliliom, lila sáfránylevél. Megnéztem, ezek mint nagyon drágák az Abszol úton. Darabjáért tíz galleont is kérhetnek. Érdekel, honnan szerzi be, mert úgy vélem, nem ott veszi.

- Félig igaza van, Miss Granger. Nem az Abszol úton veszem ezeket az összetevőket – Miközben beszélt kinyújtóztatta kissé merev karjait és körbe forgatta a fejét, mivel nyaka is elgémberedett. – A Foltozott üstben teszek szert ezekre, méghozzá jutányos áron.

- Ezt nem is gondoltam volna – bólintott elismerően a lány.

- Ami azt illeti, pont ma kell mellem a következő szállítmányért. Ha ennyire kíváncsi, akár velem is jöhetne – duruzsolta mély, lágy hangján a professzor, és Hermione felé fordult.

- Komolyan? – A lány is Piton felé fordult, és felhúzta szemöldökét, úgy nézett bele a fekete íriszbe.

- Komolyan – eresztett meg egy megnyerő mosolyt, mire Hermione el is pirult. Magában feljegyezte, hogy milyen reakciót vált ki ez a fajta mosolya, majd megint érdeklődő pillantást vetett a lányra. – Nos? Él a lehetőséggel?

A lány egy percig elgondolkodott. Piton éppen most ajánlotta fel, hogy este nyolc körül elviszi a Foltozott üstbe, hogy találkozzanak egy rejtélyes alakkal üzletkötés céljából. Ezt sem hitte volna pár hónappal ezelőtt. Végül is ez nem mindennapi ajánlat volt, és természetesen csak egy-két óráról van szó. Nem látta akadályát, miért ne menne el a professzorral, hisz nem szeg szabályt, mert egy tanárral fogja elhagyni a birtokot. Piton felé fordult és határozottan bólintott.

- Menjünk! – mosolyodott el.

- Rendben – válaszolt fapofával, illetve csak próbált fapofát vágni, mert nem tudta elrejteni azt a kis mosolyt a szája sarkában. – Mondja, most ráér?

- Igen. Szerencsére nincs pillanatnyilag semmi elfoglaltságom – válaszolt diplomatikusan.

- Akkor nem bánja, ha most azonnal indulunk? – vonta fel egyik szemöldökét a tanár.

- Oh… - döbbent meg a lány. – Nos, semmi akadálya, persze csak akkor, ha nem zavarja, milyen ruhában vagyok.

- Engem nem zavar, ha magát sem, hogy kissé hűvös van ehhez a viselethez.

- Nem fázok – vágta rá kissé gyorsan a lány, mire Piton halkan morgott egy megjegyzést, amit szerencsére nem hallott. – Tőlem indulhatunk akár ebben a pillanatban is.

- Akkor induljunk – mosolyodott el egy pillanatra a professzor.

Piton felállt, a lány követte a példáját, majd csendben elindultak a birtok határa felé. Egyikük sem szólt egy szót sem, ugyan miről beszélgethetnének? Igaz, mindkettejüknek volt egy halom kérdése a másikhoz, de nem merték feltenni, féltek, hogy ez a még számukra is kissé láthatatlan kapocs azonnal megszűnne. A kapocs, ami nem volt sem baráti, sem szerelemtől csöpögő. Ez, ami körül ölelte őket, egy lelki összhang volt.

Elérték a birtok szélét, Piton kinyújtotta a karját, és egy szót sem kellett szólnia, a lány rákulcsolta ujjait az alkarjára, majd egy hangos csattanást követve eltűntek, egyenesen Londonba.