Alice hagyatéka - 3. fejezet

3. fejezet

Magyarázat

Csak egy elmosódott foltot láttam, és mire feleszméltem, már Edward hátát láttam magam előtt. Épp Jasper-t szorította a falhoz, aki vicsorogva küzdött ellene. Mi a franc folyik itt? Egész testemben elkezdtem remegni. Hogy ne essek össze, odabotorkáltam egy székhez, és leültem. Ekkor Bella is belépett.
- Hé, Jasper, figyelj rám – mondta neki halkan Edward. – Semmi baj, testvér, ez csak egy kis vér. Csak egy kis vér.
Így suttogott hozzá percekig vagy csak másodpercek voltak? Nem tudtam megállapítani, kicsit jobban lefoglalt, hogy ne hányjak a padlóra.
- Nyugodj meg – tette Bella a hátamra a kezét. – Minden rendben.
Egy szót sem bírtam kinyögni. Ez nem az a Jasper, akit ismerek. Ő nem ilyen. Ez a Jasper, szerintem, nem is ember. De az nem lehet, vámpírok nincsenek. Imádtam a vámpíros könyveket, de egyikben sem hittem. Talán kellett volna?
Egy kis idő után Jasper már teljesen nyugodt volt, de én még mindig nem értettem semmit, ugyanis nem kaptam magyarázatot.
- Mi történt? – kérdeztem reszketeg hangon. Jesszus, mintha nem is az enyém lett volna.
Egy emberként fordultak felém, és mindenki tekintetéből ugyanazt olvastam ki. Ijedtséget. De ez nem nagyon érdekelt, én csak magyarázatot akarok.
- Nos? – kérdeztem kissé erősebb hangon.
- Lisa… azt sem tudom, hol kezdjem – mondta leheletnél is halkabb hangon Jasper.
- Esetleg az elején – feleltem keserűen. Minden okom meg volt rá. – Komolyan inni akartál a véremből?
Egy örökkévalóságig tartott, mire bólintott.
- A picsába… – csak ennyit tudtam kinyögni. Nem volt jobb szó, ami leírná az érzéseimet.
- Ha gondolod, elmegyünk – ajánlotta fel Edward, és nyomatékképpen az ajtó felé fordult.
- Nem, nem, nem. – A hangom színtelen volt. – Csak fel kell, hogy fogjam. Nyugi, nem fogok karót döfni belétek.
Ezen mintha egy pillanatra elmosolyodtak volna. De csak egy pillanatra. Oké, szóval Jasper inni akart a véremből. Mindegyikük bőre hihetetlenül hamvas, furcsa színű a szemük, és ráadásul úgy néznek ki, mint egy celeb retusálás után, csak ők élőben. Azt hiszem, ez egyértelmű.
Felálltam, és lassan odasétáltam Jasperhez. Igaz, azt mondták, nem veszélyes rám, de azért jobb félni, mint megijedni. Mikor odaértem elé, lassan felemeltem az ép kezemet, és megérintettem az arcát. Jéghideg és kemény.
- Ti vámpírok vagytok.
Finoman bólintott egyet.
- És nem égtek el a napon. De nincs rajtatok gyűrű.
- Az csak kitaláció – mondta Jasper úgy, hogy a szája alig mozdult.
- Remek hasbeszélő lenne belőled.
Erre elmosolyodott. Hallottam, hogy Bella halkan felnevet. Végül is miért olyan nagy baj, ha valaki vámpír? Hát, például, szárazra szívhat.
Oh, megint itt van. A gonosz kis alteregóm, aki nem hagyja, hogy felelőtlenül és határok nélkül éljem az életem. Anyám helyett anyám. Szia, Cindy. Szia, Lisa.
Tudom, kissé őrült vagyok. Ekkor Edward felnevetett. Felé fordultam.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Cindy! – És csak nevetett tovább.
Elképedve bámultam rá. Na ne. Vámpír és X-men is egyben? Lehet, hogy őrült vagyok, de ez király!
- Köszi – szólalt meg, mikor abba hagyta a nevetést. – Amúgy, igen, szuperképességeink is vannak.
- Szuperképességeitek? Oh, szóval mind a hármatoknak. Ez remek. – Visszafordultam Jasper felé. – Neked mi a képességed? Átmész a falakon?
Finoman elmosolyodott, és kisöpört egy tincset a szememből, amit csak most vettem észre, és azt is, mennyire idegesített.
- Nem. Bár az király lenne. Én érzem mások érzéseit.
- Oh. Oh… – csak ennyit tudtam kinyögni. Igen, ez megmagyaráz pár dolgot. – Milyen vért szívtok?
Nem tudom miért, de ez tűnt a leglogikusabb kérdésnek. Ezen ők is megdöbbentek.
- Nos, állatok vérét szívjuk – felelte.
- De szigorúan csak annyit, amennyire szükségünk van, egy cseppel sem többet – tette hozzá Jasper.
- Értem. Szóval ez a vámpírdiéta.
Erre a kijelentésemre többen is megkönnyebbülten felsóhajtottak. Nem hitték volna, hogy ilyen könnyen fogadom.
- Hát nem – jegyezte meg Edward.
- Kifelé a fejemből.
- Sajnos ez lehetetlen. Hacsak…
- Hacsak? – kérdeztem érdeklődve. Oh, most fog következni Bella képessége.
- Pontosan. Az ő gondolatait nem hallom.
- Szóval rád nem hat egyikük sem? – kérdeztem a srácok felé bökve. Jasper vállához egy pillanatra hozzáért a kezem, de ettől a kicsi érintéstől is felhevült az egész testem. Olyan érzésem volt, mintha tökéletesen illettünk volna egymáshoz. Mint két puzzle darab, ami tökéletesen passzol, és ezekre építve egy egész képet kapunk majd.
- Jasper igen. De a fejemben nem lehet olvasni. Se semmilyen mentális „szuper trükköt” végrehajtani.
- Aha.
Őszintén szólva, nem nagyon figyeltem rá, lekötött az a tény, hogy Jasper ujjai finoman megérintették a tenyerem. Egymáshoz illesztettük a tenyereinket, és egymás szemébe néztünk. Tisztán kiolvastam a gondolatait csupán a tekintetéből. El sem tudja hinni, hogy nem szaladtam el sikítva a hajamat tépkedve, miközben azt kiabálom, hogy „távozz tőlem, gonosz lélek”. Boldog volt, hogy végre valaki tudja a titkát.
- Nos, nekünk mennünk kell – mondta halkan Bella, és már csak azt hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó.
És ott maradtunk mi ketten. Mindenféle kínos csend nélkül.
- El sem hiszem… semmi kiborulás – simított végig az arcomon, mintha csak egy kis szellő lett volna, olyan finoman.
- Sokat segített az a tény, hogy nincs hatalmas, hegyes szemfogad – mormoltam, miközben a száját néztem, hátha mégis kibukkannak a fogak.
Erre ő csak elmosolyodott. Egyszerűen imádtam, mikor mosolyog, nem tudok ellene tenni semmit sem.
- Ez nem így van. A fogunk méreggel van bevonva.
- Egyre romantikusabb a légkör. – Közelebb léptem hozzá.
- És jéghidegek vagyunk – mosolygott rám ravaszkásan.
- Hm, folytasd még. – Átkaroltam a másik kezemmel a nyakát, és tényleg elég hideg volt. De nem bántam.
- Nem tudjuk megemészteni az ételt – és az utolsó szó elhangzása után bedöntött. A karjai olyan biztosan tartottak, hogy tudtam, még egy földrengés sem zökkentheti ki.
- Ez nagyon dögös – simítottam végig az állán.
Mélyen egymás szemébe néztünk, és igen, ott volt az a bizonyos pillanat, mikor a romantikus filmekben elcsattan a csók. Lassan közeledett a szám felé, mintha nem teljesen lenne benne biztos. De én tudom, hogy nem fog meghátrálni. Ezt a részt, a csók előtt úgy hívom, hogy dobpergés. Fokozza az izgalmat, míg meg nem történik az, amire mindenki várt.
És ekkor csöngettek. Lehunytam a szemem, és eléggé ingerülten sóhajtottam fel. Egy kis zaj, és máris elszállt a pillanat.
Felegyenesedtünk, egy zavart másodpercig egymást néztük, majd a második csöngetés után mentem ajtót nyitni.
- Szia! – köszönt nekem lelkesen az ajtóban álló Mark. – Gondoltam, megkérdezem, nincs-e kedved eljönni velem, és a srácokkal a bárba.
Azt hittem, eldobom az agyam. Ez miatt a piti kérdés miatt szakította félbe a dobpergést? Ha nem lettem volna még mindig Jasper hatása alatt, tutira fejbe rúgom. De így, csak álltam tátott szájjal, és csak akkor mozdultam meg, mikor Mark a szemem előtt integetett.
- Igen, itt vagyok, nem kell kiverned a szemem – löktem arrébb a kezét. – Bocs, de most nem jó. Dolgom van.
- Oh. – Csak ennyit mondott, de látszott rajta, hogy csalódott. Sajnálom, de nem tudok mindenki rendelkezésére állni. – Akkor esetleg máskor.
- Esetleg – és egyben ez volt a búcsúm is.
Becsuktam az ajtót, nekidőltem, és felsóhajtottam. Jasper szinte azonnal előttem termett, mire én azonnal, teljes mértékben lenyugodtam.
- Jobb vagy, mint a Xanax.
Ő csak rám mosolygott és átölelt. Olyan jó, hogy tudja, mikor kell megszólalni, és mikor kell cselekedni. Azt hiszem, egyre jobban tetszik. Sután átöleltem. Furcsa, mintha egyáltalán nem is venne levegőt. Nem mozog a válla, sem a mellkasa. Vajon miért?
- Jasper?
- Hm?
- Mond, lehet, hülye kérdés, de lélegzel? – mondtam, miközben elhúzódtam annyira, hogy láthassam az arcát.
Először döbbenet ült ki rá, majd lecsukta a szemeit, és megrázta a fejét.
- Oh, bocs, nem lélegeztem, de ennek is megvan az oka.
Kapva kaptam az alkalmon.
- Mindent tudni akarok!
Erre ő csak sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem szeretne erről beszélni, de legyünk őszinték, nem illene mindenről tudnom? Azt tervezem, hogy hosszabb távon maradok vele, akkor ismerjem már meg rendesen.
- Oké, gyere, üljünk le.
Bementünk a nappaliba, és leültünk egymás mellé. Bőre hidegét még ruhán keresztül is éreztem.
- Nekünk, vámpíroknak nagyon kifinomult a szaglásunk, így a vér illata mindig az orrunkban van. Mindenkinek más típusú vér jön be.
- Más típus? Oké, már most megzavarodtam.
- Mindenkinek más a vére – kezdett bele a magyarázatba, miközben a kézfejét a kezemhez érintette. Biztos nem akarta megfogni, nehogy lefagyjon. – Van, akinek több vas van benne, másoknak pedig nikotinos vérük van, abból is van különböző mennyiség. De van egy fajta vér, aminek csak nagyon kevés vámpír tud ellenállni.
Itt természetesen hatásszünetet tartott, az én agyam pedig zakatolni kezdett. Milyen vér? Mi lehet nekik az ideális vér?
- A Nagy Ő vére.
Oké, most teljesen leesett az állam. A Nagy Ő? Komolyan? Szóval, ha vámpír valaki, úgy fejezi ki valakinek, hogy ő a Nagy Ő, hogy kiszívja a vérét?
- És azért nem lélegeztem ott az ajtóban, mert – mondta megint hatásszünetet tartva, míg megfogta a kezem. Tenyere hideg és kemény volt. – úgy tűnik, számomra te vagy az.
Még mindig nem tudtam semmit sem szólni. Itt ül mellettem egy vámpír, aki azt mondja, én vagyok a Nagy Ő, ergo, alig bír ellenállni a vérem illatának. Hű…
- Lehet, hogy ez most neked kissé sok volt egyszerre – mondta szinte suttogva. Szemei nem árultak el csalódottságot vagy szomorúságot, csak várakozást. – Most magadra hagylak, hogy ezeket megemészd.
Már készült felállni, mikor megfogtam a pólója szélét. Ő visszanézett rám, és a tekintetemből egyből megértette, nem akarom, hogy elmenjen. Ezért visszaült mellém, én pedig az oldalához dőltem.
- Köszönöm, hogy elmondtad nekem.
Szavak nélkül nyugtatott le, elég volt neki pár érintés. Olyan lágyan simogatta a hajam, mintha csak suttogás lett volna. Arcomat a vállához hajtottam. Olyan jó illata van, édeskés.
- Ez valami jellegzetes illat?
- Igen, ez is egy tipikus vámpír dolog. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Érdekes, ilyen még nem történt velem, olyan, mintha a végtelenségig egy hullámhosszon lennénk.
- Mond, volt mostanában furcsa álmod?
Felnéztem rá. Vajon miért ilyen fontos neki? Várjunk, még nem kaptam választ a kérdésemre. Ki az az Alice?
- Igen, szinte minden este. És érdekes, mert mindegyik olyan sötét, kivéve egyet – mondtam elmerengve, és már nem is a megválaszolatlan kérdések kavarogtak a fejemben, hanem az álom részleteit próbáltam felidézni.
Lágyan körém fonta a karjait, mintha attól félne, összetör. Éreztem, hogy hűvös ajkaival egy puszit lehet a fejem tetejére. Erre a testem úgy reagált, mint még soha. A szívem kihagyott egy ütemet, a tüdőm pedig levegőért kiáltott, így teleszívtam. Mindennek olyan hatása lehetett kívülről, mintha egy fuldokló épp most vett volna újra levegőt. Csak a mellkasát bámultam, azt könnyebb volt, mint a szemeibe nézni, amikkel annyira el tud bűvölni.
- Elmondod nekem, miről szólt az álmod? – kérdezte, miközben a fülem mögé tűrte egyik tincsemet.
- Persze. Nos, egy réten álltam, körülöttem pusztaság volt, ameddig elláttam. Rajtam egy földig érő ruha volt, a hajam pedig sokkal rövidebb. – Ekkor végig simítottam hosszú tincseimen. – Boldogan nevettem és forogtam. Semmi sem érdekelt, csak azt tudtam, hogy boldog vagyok.
És itt a vége. Oké, azt már tudom, hogy fontosak neki ezek az álmok. És ha igazam van, akkor, amikor felnézek rá… oh, igen, megdöbbent arc. Már megint.
- Jasper, kérlek, mondd el, miért olyan fontosak ezek az álmok.
- Mindent a maga idejében. Amúgy is, ma eléggé lesokkoltalak.
A lépcső felé kaptam a fejem, mert lépteket hallottam. Anyám jelent meg. Jaj, ne, rosszat sejtek. Ő is észrevett bennünket. Csak egy pillanatra toppant meg, de folytatta az útját egyenesen a konyha felé.
- Óvszer a fölső fiókban.
Tátva maradt a szám, köpni-nyelni nem tudtam.
- De anya!
Erre visszanézett felvont szemöldökkel.
- Gyógyszert használsz?
Inkább lehajtottam a fejem az ölembe, és szinte látni lehetett a sötét felhőket a fejem felett.
- Jól van, bocsi. Amúgy helló, a nevem Greta – jött oda hozzánk, majd miután Jasper is bemutatkozott, jó alaposan összekócolta a hajamat. – Tudod, hogy csak vicceltem.
Rosszat sejtően felpillantottam.
- Biztos?
- Na jó, lebuktam. De jobb, mintha sutyiban kellene csinálnotok, és hidd el, tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor a lányok dacból nem használnak semmit.
Oké, azt hiszem, az agyam most folyt ki a fülemen. Túl sok információ ez egy anyától.
- Ha ez megnyugtatja, én és Lisa még csak most ismerkedünk – szakította félbe a kellemetlen jelenetet Jasper.
- Oh, ti még nem? – kérdezett vissza anyám egyáltalán nem színlelt meglepődéssel. Hivatalosan is el akarok költözni.
- Nem, csak beszélgetünk, és ami azt illeti, most akartam elhívni moziba – mondta ki a végszót, ezzel felém irányítva minden figyelmét.
- Tényleg? – kérdeztük anyámmal egyszerre.
- Igen – felelt apró mosollyal a szája sarkában. – És ragaszkodom hozzá, hogy az én kocsimmal menjünk.
- Ha ez minden kívánsága – mondtam szempilláimat rebegtetve.
- Csak egyben hozd haza – szúrta közbe anyám, majd el is hagyta a szobát.
Megint kettesben maradtunk. És megint egymásnak dőltünk, érdekes, valamiért nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá, mikor a közelében vagyok. Vajon miért? Nem olyan régóta ismerem. Csak pár napja, mégis többet tudok róla, mint bárki másról. Ez egy olyan kapcsolat köztünk, amit senki más nem érthet meg. De miért alakult ki? Talán, mert tudom, hogy vámpír? Kétlem.
- Hányra jöjjek érted? – suttogta a fülembe.
- Nos, előbb ki kéne nézni a filmet.
- Nem rossz gondolat.
Előkapta a zsebéből a telefonját, majd felment a mozi honlapjára, és megnézte, melyik film mikor kezdődik.
- Milyen filmeket szeretsz? Romantikus, vígjáték, esetleg kaland – sorolta.
- Horror és akció minden mennyiségben.
Rám nézett kissé furcsálló szemekkel, de mellette volt más is. Talán elismerés.
- Semmi más?
- Oh, de igen, még a Jackass-t is szeretem, de azt hiszem, már nem játsszák – mondtam nagy mosollyal az arcomon, mintha azt mondtam volna, nem kérek több cukrot a kávémba, nem azt, hogy imádom a teljesen képtelen és agyament filmeket.
Hatásszünet lépett be a beszélgetésben. Igen, ez mindig így van, aztán a fiú kijelenti, hogy ez atom, állat vagy király.
- Még soha életemben nem találkoztam ilyen lánnyal – mondta teljesen őszintén.
Éreztem, hogy a fülemig elpirultam. Ilyet még senki sem váltott ki belőlem, max azért vörösödtem el, mert felhúztam magam. De ez a bók, annyira őszinte volt, ráadásul Ő mondta Nekem!
- Hát… köszönöm – habogtam, és az arcomra tettem a kezem, hogy valamennyire takarjam a pirosságot.
Erre ő csak elmosolyodott. Elhúzta kissé az egyik kezemet, hozzám hajolt, és nyomott az arcomra egy puszit.
- Ne takard el, szerintem aranyos – suttogta.
- Rendben, de akkor ígérd meg, holnap nem engeded a közelembe Markot. Lehet, hogy ő a focicsapat irányítója, de nekem egyáltalán nem jön be a stílusa.
- Megpróbálom, de nem tudok erődöt vonni köréd.
És ezután, a magyarázatokkal teli nap után, nem akartunk mást, csak nyugalmat. Pontosan ebben is volt részünk.

Alice hagyatéka - 2. fejezet

2. fejezet

Furcsaságok

Az óra további részében nem szólt hozzám, sőt, még csak rám sem nézett. Fogalmam sem volt, mi ez az egész őrület. Lehet, hogy kezdek bedilizni? Biztosan így jön ki rajtam apa halála. Igaz, pár éve volt, de egész biztos annak a következménye.

Kicsöngettek, és úgy pattant fel a helyéről, mintha egy meteor elől menekülne. Ennyire beparázott tőlem? Elég hülyének hihet most. Ez szép volt, Lisa. Szereztél egy barátot, és egyből el is ijesztetted. Ezt mind egy óra alatt. Az idióták Guinness könyvében minimum három fejezetet szentelhetnének nekem.
Fintorogva felálltam, felkaptam a vállamra a táskámat, de nem jutottam messzire, mert Mark odajött hozzám.
- Ne is foglalkozz vele, tisztára buggyant – mosolygott rám, majd értetlen arcom láttán hozzá tette. – Jasperről beszélek.
- Hát, biztos igazad van. Jasper eléggé furi alak – mosolyogtam rá, de inkább udvariasságból mondtam ezt, mint igazi véleményként.

A következő órámra Mark a szükségesnél tovább kísért, ráadásul még a karomat is fogta, franc tudja minek. Ha nem lettem volna még mindig ennyire megdöbbenve azon, amit láttam matekórán, biztos elküldöm melegebb éghajlatra, de így hagytam, hogy vezessen. Az ajtóban elköszöntem tőle, és gyorsan körbepillantottam az osztálytermen.
Csalódottan sóhajtottam, amikor nem pillantottam meg egy ismerős arcot sem. Leültem egy szabad helyre, és innentől nem tudtam semmire sem koncentrálni a nap folyamán, csak arra, milyen szép mosolya is van neki.

Felhajtottam a feljáróra, leállítottam a kocsit, majd kiugrottam, és bementem a házba. Levettem a cipőmet, és betrappoltam a konyhába, ahol magamhoz vettem a mogyorókrémes üveget és egy kanalat. Az olyan napokon, amikor valami furcsa történik velem, mindig ezt eszem addig, amíg valami értelmes következtetésre nem jutok. Még szerencse, hogy két üveggel vettem.
Leültem egy székre, és épp elnyalogattam az első kanál mogyoróvajamat, amikor anyám bejött a konyhába. Lila hajjal.
- Jaj, anya! – sóhajtottam fel.
- Ne mondj semmit, nem ismerem az itteni festékeket. Eredetileg vöröset akartam, de úgy tűnik, a helyi tréfamester kicserélte a dobozokban a hajfestéket.
A szememet forgattam, majd adtam neki is egy kanalat. Ezt a szokást tőle örököltem. Ő is kivett egy kanállal, majd elkezdte eszegetni.
- Ha gondolod, van egy kendőm, abba betekerheted.
- Köszi, neked mindig van egy jó ötleted. De ugye nem áll rosszul? – nézett rám nagy szemekkel. Néha még mindig nem hiszem el, mennyire éretlen.
- Igen, jól áll, csak hordd majd a fejkendőm, oké?
- Oké – mondta, majd megette a mogyoróvajat. – Milyen volt az első napod? Szereztél barátokat? Vannak helyes fiúk? Milyenek a tanárok? Rendesen beilleszkedtél? – hadarta el a kérdésözönt, ezzel letudva két perc alatt az egy órás beszélgetést. Innentől már csak én beszélek.
- Jó, igen, néhány, jó fejek, igen. Ha szeretnél, nyugodtan változtass a sorrenden – feleltem kissé mogorván.
- O-ó. Itt valami nagy gebasz van. Három lehetőség van. Megjött, genyóztak veled az osztályban, vagy pasi gondok.
Anya mindig szeretett olyan szavakat használni, amitől fiatalabbnak tűnhet, bár szerintem furcsa az ő szájából.
- Hát, az egyik talált. – Újramerítettem a kanalamat, majd beakasztottam a számba, és meresztettem a semmibe.
- Jaj, már! Mondj valami konkrétabbat. – Kihúzta a kanalat a számból, mire én utána kaptam. – Nem, nem, nem. Ezt akkor kapod vissza, ha elmondod mi történt.
Szúrós szemekkel néztem rá, majd amikor ez nem vált be, felsóhajtottam, és beadtam a derekam.
- Rendben, van egy srác. Úgy hívják Jasper, és elég jó fej meg minden.
- És helyes? – vágott közbe anyám. Persze, ő csak ebben méri a férfiakat.
- Igen, mármint olyan egyedien… édes.
- Édes? Ritkán hallom, hogy ezt mondod egy fiúra.
Elmosolyodtam. Ritkán beszélgettünk így. Nagyjából évente egyszer. Ilyenkor úgy érzem, nagyon jól megvagyunk, de sajnos ez csak egy napig tart, utána megint jönnek sorban a dolgok, amik hirtelen fontosabban lesznek, mint én.
- Igen, ő valahogy kiérdemelte ezt.
Visszakaptam a kanalam, és lenyalogattam róla a masszát.
- Nos, kicsim, most sajnos mennem kell. Végre meghívtak egy partira, amit két utcával lejjebb rendeznek. Bocs, hogy nem említettem, de úgysem szereted a pókert, nem jöttél volna.
Adott egy puszit, majd felvette a cipőjét, a táskáját magához vette, és elment.
Felsóhajtottam. Imádok kártyázni, azt sem tudom, honnan vette, hogy nem szeretek. Még sosem kérdezte. Bedobtam a kanalam a mosogatóba, majd felmentem a szobámba megcsinálni a házimat. Ez nem kötött le sokáig, így leültem tespedni a tévé elé. Valami régi dokumentumfilm ment benne, az 1863-as polgárháborúról szólt, valamerre Texasban. Nem nagyon érdekelt, így felnyitottam a laptopomat, és megnéztem, hogy jött-e levelem. Eközben hagytam a háttérben menni a filmet, de levélírás közben felkaptam a fejem egy névre. A narrátor azt mondta, hogy Jasper?
Felhangosítottam, és újra kimondta. Igen, azt mondta, Jasper Whitlock. Ugyan, csak véletlen egybeesés, hogy egyezik a nevük. Hisz ez az 1800-as években volt. Egyáltalán mi a vezetékneve?
Lefejeltem az asztalt, és sóhajtottam egy hatalmasat. Úgy látszik ez rossz szokásom lett. Hogy lehet, hogy még a nevét sem kérdeztem meg? És miután megemlítettem neki azt a nevet, miért nem szólt hozzám többet? És egyáltalán ki az az Alice?
A sok kérdés csak gyülemlett és gyülemlett, amitől csak feszült lettem. Úgy éreztem, fel tudnám kapni az asztalt, a falhoz vágni, aztán a darabkáiból tüzet gyújtani, és körtáncot járnék üvöltözve.
Mielőtt megfordult volna a fejemben, hogy ezt tényleg megteszem, hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Mintha elmentem volna Korfu-ra, és egy nyugágyon feküdnék a kedvenc bikinimben, egy koktéllal a kezemben. Hátra dőltem a kanapén, és úszkáltam ebben az érzésben. De várjunk, miért érzem ezt? Én lobbanékony természet vagyok, és nem nyugszom le csak pár nap alatt. Akkor mi ez ilyen hirtelen?
Felültem, és körbe néztem. Senki sem volt ott, bár úgy éreztem. Ez a nyugodtság elmúlt, de nem tért vissza a feszültség, inkább a várakozás töltötte be minden porcikámat. Egy perc várakozás után felengedtem. Senki sincs itt, biztos paranoiás lettem.
Kikapcsoltam a tévé-t, és felkaptam a laptopomat, mikor megreccsent egy ág. Mindent ledobtam a kanapéra, és az ablakhoz rohantam, hátha meglátom, ki ólálkodik a ház körül. Hogy én mekkora idióta vagyok! Jesszus, ez csak egy madár. Ne ijesszen már halálra egy madár. Ideje lenne abbahagyni a horrorfilmek tömeges nézését.
Megint magamhoz vettem a laptopot, és most tényleg felmentem a szobámba.

Másnap korán keltem. Este már tízkor el tudtam aludni, ami furcsa, mert általában miután lefekszem, sokat forgolódok. Ilyen csak akkor fordult elő, mikor magas lázam volt, de most nincs semmi bajom. Megint egy furcsaság. Mi van ezzel a kis várossal? Sok furcsaság történik. Ez nem Mystic Falls.
Kirángattam a hajamból a hajgumit, miközben kortyolgattam a kávémat, és az ujjaimmal elkezdtem bontogatni a gubancokat. Vajon milyen lesz ma találkozni Jasperrel? Biztos megijesztettem azzal a kinyilatkoztatással. Minek is mondom ki mindig azt, ami először az eszembe jut? Ezentúl mindig átgondolom a mondandómat.
Ebben a pillanatban anyám keveredett be a konyhába zilált külsővel. Ráadásul még mindig a tegnapi ruhája volt rajta.
- Látom, jól szórakoztál. – Ennyit a gondolkodásról.
Válasznak csak egy nyögést és valami hörgő hangot kaptam. Tényleg nagyon kiütötte magát az este. Fogadok, hogy nem csak pókereztek. A szekrényből kivettem neki egy gyomornyugtatót, majd felmentem a fürdőszobába, hogy összekészülődjek.
A kocsimban ülve jöttem rá, hogy nem hoztam magammal se szendvicset, se ebédpénzt. Most komolyan, miért ver engem a sors? Miközben azon gondolkodtam, lehet-e ennél rosszabb, nem vettem észre az egyik kátyút az úton, és egyenesen belehajtottam. Hallottam egy durranó hangot, aztán a kocsi erősen elkezdett bal irányba húzni. Remek. A nap elején azon gondolkodni, hogy lehet-e ennél is rosszabb: rossz ötlet! Nagyon rossz.
Leállítottam a motort, és kiszálltam. Defektet kaptam. Körbenéztem, persze nem sokan voltak az úton, de senki sem állt meg segíteni. Kiszedtem az autóemelőt, aláraktam, és fogalmam sem volt, mi a következő lépés. Volt rajta egy kar, gondoltam azt kell rángatni, amíg a kocsi fel nem emelkedik. Elkezdtem pumpálni, az emelő el is kezdett emelkedni, de egy ponton megakadt, majd visszacsuklott. Ezt még ötször eljátszottam vele.
Kézfejemmel megtöröltem a homlokomat. Tulajdonképpen oda is nyomhatnának egy bélyeget, hogy: kocsikból analfabéta. De tényleg, a Forma 1-et nézem, meg a Discovery-n is az Ötödik sebességet, de egy autón nem tudok kereket cserélni. Ez az én sorsom.
- Esetleg segíthetek? – suttogta valaki a fülembe.
A karom automatikusan lendült, és azzal együtt a csípőm is, ami nem volt túl okos guggolva, mert elvesztettem az egyensúlyomat, és a fenekemre huppantam. De teljesen nem terültem el, mert egy kéz megfogta a karomat. Felnéztem, ki akadályozta meg, hogy teljesen elterüljek az úton. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mikor egyenesen Jasper karamell színű szemeibe néztem.
- Ennyire csak nem vagyok ijesztő – mondta apró mosollyal a szája sarkában.
- Nem, csak paranoiás vagyok – mondtam, és fejben tarkón vágtam magam, mert megint előbb beszéltem, mint gondolkoztam.
Ő felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám.
- Mármint, nem paranoiás, hanem, tudod, az ember általában megijed, ha valaki a háta mögé oson hangtalanul, és a fülébe suttog, és… – Állj le! Állj le! – meg amúgy is, mit keresel te itt? – Szép terelés.
- Csak gondoltam, segítek egy látszólag bajba jutott hölgyön – mondta lágy hangján, miközben felhúzott, és a végén egyenesen belenézett a szemembe.
Még szerencse, hogy fogta a karom, mert kissé megcsuklott a lábam. Hát, igen, ritkán hall ilyen manapság az ember lánya. Éreztem, ahogy az arcomat is elönti a forróság. Remek.
- Hát… köszönöm – nyögtem ki nehezen egy kínos mosoly társaságában.
Lenézett a kocsira.
- Látom, nem boldogulsz a kerékkel. Van egy emelő a kocsimban, ha szeretnéd, kicserélem – ajánlotta fel. Talán mégis egyre jobban alakul ez a nap.
- Igen, az jó lenne – mondtam hálától csöpögő hangon. De még mennyire, hogy jó lenne, ha kérné, akkor még térdre is borulnék előtte.
Elkezdett mindent tudón mosolyogni, mintha érezné, milyen hálás vagyok neki. Vagy csak képzelődök?
Kivette a csomagtartójából az emelőt, és elkezdte vele felemelni a kocsim.
- Ne haragudj a tegnapiért.
Mivel mögötte álltam, nem láthatta, mennyire elképedtem. Ő kér bocsánatot? Én viselkedtem úgy, mint egy félnótás. Tényleg, még nem is gondolkodtam el, mi volt az a tegnapi. Mintha emlékek lettek volna, de ez hülyeség, hisz én nem éltem át ilyesmit. Na meg mit keresett benne Jasper? Hisz őt csak tegnap ismertem meg. És egyáltalán ki az az Alice?
A csend túl hosszúra nyúlt. Ideje lenne válaszolnom.
- Öhm, ugyan, semmiség. Én hibbantam meg teljesen. Csak megint egy furcsa dolog.
A válla fölött rám nézett, a szemei érdeklődéstől csillogtak.
- Történtek veled más furcsaságok is? – kérdezte, a hangjából ítélve kissé feszülten. Nem értem, miért fontos ez ennyire.
- Igen, tudod, mindig mindenki arról mesél, hogy álmában járt az Amazonasnál, vagy bázisugrott. Mindenkinek volt legalább egy tisztán kivehető álma, amire reggel emlékezett. – Odamentem, kivettem egy pokrócot az ülésemről, leterítettem, és leültem rá Jasper mellé. – De az én álmaim mindig zagyvák, sötétek, és a legtöbbször semmi értelmük.
Letette a csavarkulcsot, és teljesen felém fordult.
- Fel tudsz idézni egyet? – kérdezte olyan óvatosan, mintha egy leopárdot készülne megsimogatni.
- Hát persze. Ezt ma álmodtam. – Lehunytam a szemem, és próbáltam visszaidézni minden egyes pillanatát az álmomnak. – Azt éreztem, hogy vízben állok. Hideg volt és sűrű. Nem volt rajtam semmi, mert éreztem, hogy körül ölel egy anyag. Selymes volt, valószínűleg selyem. Aztán a sötétségben fény gyulladt, és mindenfelé árnyak kezdtek el cikázni. Halkan suttogni kezdtek, de csak egy volt tisztán hallható. Azt mondta: „Maradj velem… maradj velem…”
Kinyitottam a szemem, és már megint azok a tágra nyílt szemek figyeltek, de most a száját is tátva hagyta. Remek, megint a frászt hoztam rá.
- Tiszta zagyvaság az egész, nem igaz? – próbáltam megtörni a kínos csendet.
Ő lehunyta a szemét, felsóhajtott, majd újra rám nézett, és ismét a régi volt. Vajon ez az igazi Jasper?
- Igen, nagyon furcsa. Most pedig befejezem a cserét, mert elkésünk – mondta, majd egyetlen mozdulattal leszedte a kerekemet, mintha csak pehelykönnyű lenne. Ezt nem értem, apa mindig küszködött vele, pedig neki sok év tapasztalata volt.
Gyorsan feltette a kereket, majd visszament a saját kocsijához, és én is beültem a sajátomba. Elhajtottunk a sulihoz.
A becsöngetés előtt tíz perccel értünk oda, szerencse, hogy ilyen korán elindultam. Kiszálltam a kocsiból, és Jasper már ott állt az ajtóm mellett.
- Oh, szia, megint – mosolyogtam rá.
- Szia – köszönt vissza. – Neked mi az első órád?
- Azt hiszem, irodalom. Nem az erősségem, szóval tartok tőle egy kicsit – fintorogtam.
- Ugyan, ez a második napod, csak nem fal fel élve. – Ezt mondta, de a tekintetéből nem egészen ezt olvastam ki.
Ekkor Bella lépett oda hozzánk.
- Sziasztok. Látom, Jasper már bocsánatot kért, remek. Lisa, hallottam, megtetszett Jasper táskája.
- Oh, igen, a táska. Nagyon szuper lett.
Meg is pillantottam Jasper kezében az említett táskát. Nagyon menő, de nekem talán egy kicsit lányosabb jobb lenne.
- Csinálok neked is, ha szeretnéd – ajánlotta fel Bella, mintha már évek óta barátnők lennénk. Milyen kedves.
Melegen rámosolyogtam.
- Tényleg? Hű, az remek lenne. De, persze kifizetem az alapanyagot.
- Eszedbe ne jusson – mondta egyszerre Bella és Jasper. Kettőjük hangja olyan szépen csengett, mintha egy karmester komponálta volna.
- De tényleg, csak azt mond meg, milyen minták legyenek rajta.
- Rendben – mondtam mosolyogva. – Majd adok egy vázlatot.
- Tudsz rajzolni? – kérdezte Jasper egy kissé meglepődve.
- Azt nem mondanám, hogy tudok, de sokat szoktam próbálkozni. – Beszéd közben csavargattam a hajam, és ha jól érzem, elpirultam.
- Menjünk, mert elkésünk – lépett oda hozzánk Edward.
Jasperrel egymásra néztek, és pár pillanatnyi hallgatás után Edward rám nézett.
- Szia, Lisa. – A köszönést megtoldotta egy apró mosollyal is.
Közel sem volt olyan szép, mint Jasperé, de egy pillanatra ettől is tátva maradt a szám. Kik ők, hogy ilyen természetfeletti szépségük van? De ami a legfontosabb, Edward barátságosabb lett velem. Felnéztem Jasperre, aki nagy meglepetésemre, engem nézett. Pislogtam egyet, de hamar túlléptem rajta.
- Ők a testvéreid?
- Olyasmik. Gyere, elkésünk.
A kezét a hátamnak nyomta finom noszogatásképp. Az érintésétől végigfutott a gerincemen a borzongás. Még soha, senki sem váltott ki belőlem ilyet. Felnéztem rá, mire ő kedvesen elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, majd együtt bementünk a tanterembe.
Az irodalomtanárunk egy nő volt, talán harminc éves, és első ránézésre elég unszimpatikus. Sajnos kiderült, hogy ő az osztályfőnököm is, szóval remélem, hogy kellemesen csalódok benne.
Egyből rátért a lényegre, nyissuk ki a könyvünket. Semmi tartalmasabb bemutatkozás, mintha itt se lennék. Ránéztem Jasperre, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy ne számítsak többre tőle. Hát rendben. Elkezdett a felvilágosodás koráról beszélni. Jesszus, már itt tartanak? Mi csak a barokk közepén járunk.
Gyorsan, két perc alatt olyan mértékű információt zúdított felénk, hogy csak a kötőszavakat fogtam fel. A megdöbbenéstől még jegyzetelni is elfelejtettem. Én nem vagyok ehhez hozzászokva. Jasper, mintha megérezte volna, mennyire le vagyok döbbenve, finoman hozzáért a kardigánba burkolt karomhoz egy pillanatra. Furcsa, de ez a röpke érintés teljesen megnyugtatott. Ránéztem egy pillanatra, és biccentettem köszönetkép.
Mire észbe kaptam, már egy íróról magyarázott a tanár. Mit is mondott? Mi a neve? Swift. Hű, az nagyon ciki, ha nem ismerem? Igaz, szeretek olvasni, de nem efféléket.
Próbáltam jegyzetelni, de nem nagyon ment. Aztán jött az a rész, amitől mindig görcs van a gyomromban. Elkezdte kérdezgetni a diákokat, hogy mire emlékeznek abból, amit múlt órán, jelen esetben tavaly leadott. Előttem mindenki tudta a választ, és reméltem, hogy neki ez elég lesz, de persze nem. Én is sorra kerültem.
- Remek, egész jól megmaradtak a dolgok. Nos, Miss Elisabeth Halding. – Utáltam, ha így szólítanak. Ezért mutatkozom be mindig csak Lisának, se több, se kevesebb. – Meg tudná nekem mondani, milyen műfajok jellemzőek a klasszicizmusra?
Síri csend támadt, olyan fajta, amitől az ember füle csengeni kezd. Kinyitottam a számat, hogy feleljek, de persze nem jött ki semmi. Ki kell valahogy vágnom magam ebből. Csak nehogy nagyon mellélőjek.
- Öhm… – eddig jól ment. – Mi még nem tartottunk ott a másik suliban, de ha tippelnem kéne… akkor a regényre tippelnék.
- Remek, ha totó lesz, akkor szerencséje lesz – jegyezte meg epésen. Egyáltalán nem kedvelem ezt a nőt. – De ez a való világ, Miss Halding, itt kerek egész mondatokban kell beszélnie, és képzelje el, néha tényekkel alátámasztania a mondandóját. Ön, viszont, nem valami meggyőző.
Egy percig farkasszemet néztem a nővel. Látszott rajta, hogy olyan típus, aki az első órán bekategorizál valakit, és onnantól megvan a saját véleménye. Én pedig a „piszkálja a csőrömet” csoportba tartozok.
Kicsit mélyebbre csúsztam a székemen, majd miután láttam a szemében az elégedett csillanást, elkezdte a táblára írni a mai tananyagot. Rosszkedvűen másoltam a tábláról. Eddig szerettem az irodalmat, de úgy tűnik, ezentúl nem fogom.
Rápillantottam Jasperre, aki engem nézett. Grimaszoltam egyet, majd megvontam a vállam. A dolgok már csak ilyenek. Gyorsan firkantott valamit a füzetébe. Jesszusom, mintha kalligráfiára járt volna vagy tíz évig, olyan gyönyörű betűkkel írt.
„Ha szeretnéd, segítek felzárkózni.”
Rámosolyogtam, ami annyit jelentett, azt megköszönném. Visszanéztünk a tanárra, hogy ne adjunk rá neki okot, hogy megint leszóljon.
Miután kicsöngettek, igyekeztem legelsőnek kimenekülni. Minél kevesebbet vagyok ezzel a nővel egy légtérben, annál jobb. Valaki elkapta a karomat. Visszanéztem, és Jasper állt ott.
- Már három teremmel arrébb vagyunk. Ennyire azért nem volt borzalmas – húzott maga mellé, és most már lassan sétáltunk kettesben.
- De, igen, borzalmas volt. Még sosem találkoztam nála ellenszenvesebb tanárral – mondtam egy nagy sóhajjal kísérve.
- Igazából, van, aki szereti, és akit szeret.
- Hadd találjam ki! – Úgy tettem, mint aki gondolkozik, bár tudtam, ennél a tanártípusnál ki tud bevágódni. – Csak nem azok, akik még a lába nyomát is megcsókolják?
- Ding, ding! Talált – mosolyodott el finoman. – Figyelj, túl lehet élni. A lényeg, hogy tanulj, és csöndben húzd meg magad.
- Téged sem bír? – szűrtem le a tanácsából.
- Cseppet sem.
Érdekes, most hogy beszéltem vele, sokkal jobban éreztem magam. Minden órán felgyűlt feszültség eltűnt, és helyette jött egy jóleső bizsergés a gyomrom környékén. Amíg odaértünk a szekrényemhez, könnyed kis semmiségekről beszélgettünk, de vele még ez is különleges volt.
Becsuktam a szekrényem ajtaját, és ott állt mögötte Bella.
- Jesszusom! – kaptam a mellkasomhoz. – Komolyan, mintha Jackie Chan lennél, úgy osonsz. Illetve, a női változata.
Erre ő csak elmosolyodott.
- Mi a terv délutánra? – kérdezte könnyedén, de hangjából kicsendült, hogy tud valamit, amit mi nem mondtunk el neki.
- Miért kérded, Bella? – kérdezett vissza Jasper, akinek szintén volt valami furcsa a hangsúlyában.
- Csak kíváncsiskodom – felelte könnyed hangsúllyal.
Jesszusom, ha Jasper ilyen gyanakvó, Bella itt fog minket faggatni vagy egy napig. Köszönöm, én ebből nem kérek.
- Délután átjön hozzám, hogy segítsen az irodalomban. – Bella elégedetten elmosolyodott. Kicsit többet képzel bele a helyzetembe. – Mert a másik suliban elég lassan haladtunk, ezért le vagyok maradva.
- Igen, a magyar tanár – sóhajtott fel. – Hát ő tényleg borzalmas.
Jasperrel egyszerre bólintottunk, szinte ugyan úgy. Ekkor Edward lépett Bella mellé, és a karjára csúsztatta a kezét.
- Gyere, nemsokára kezdődik a biológia óra – mondta neki lágyan. Elköszöntek tőlünk, mi pedig elindultunk fizika órára.

Délután anyám hajával voltam elfoglalva. Megint vett egy hajfestéket, ezúttal a helyi fodrásztól. Mivel nem szeret a fodrásznál órákat ülni, és a munkában leforrázta a kezét, nekem kellett befesteni. Nem is lett olyan rossz. Megtekertem a haját, és feltűztem a feje tetejére.
- Rendben, akkor várj vele negyven percet, és akkor majd lemosom.
- Oké, Lisa. Köszi, te vagy a legjobb.
- Tudom – mondtam, miközben összehajtogattam a „hajfestős” pólómat. Elég gyakran maradt rám anya hajának festése.
Ebben a pillanatban csöngettek. Már háromszor téves riadó volt, először a szomszéd nő jött, utána egy kisfiú, hogy felrúgta a labdáját a tetőre. Jaj, de utálom az ilyet. Harmadszor pedig Mike akart elhívni valahova. Szegény, biztos nincs hozzászokva a visszautasításhoz. Tuti, hogy negyedszerre is valaki más lesz, Jasper pedig nem fog eljönni.
Az egyik kezemről leszedtem a hajfestékes kesztyűt, és kinyitottam az ajtót. És kit látnak szemeim? Jasper az. Lenéztem magamra. Klumpában, kinyúlt, fakó pólóban és egy melegítőben álltam előtte, a hajam pedig fel volt tornyozva a fejemre, pont, ahogy a legrosszabbul áll. Remek.
- Sz… szia – dadogtam a megdöbbenéstől, aztán észbe kaptam. – Gyere csak be. Gyorsan átveszek valamit. Bocsi, éppen anya haját festettem.
Gyorsan ledaráltam a mondanivalómat, majd szaladtam is a szobámba átvenni valami emberi ruhát. Jesszusom, ez ciki.
Öt perc múlva normális ruhában, frissen fésült hajjal jöttem be a konyhába az irodalom füzetemmel. Ő csak ült, és piszkálta az egyik poháralátétet.
Kihúztam a mellette levő széket, és leültem rá. Ő felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. Most valamiért sötétebb a szeme, szinte fekete. Mintha megérezte volna, mire gondolok félre nézett.
- Nos, hol is tartottatok irodalom órán? – kérdezte kissé fojtott hangon.
- A barokk kornál – mondtam, miközben odalapoztam.
- Rendben. Akkor előbb azt fejezzük be, majd jöhet a klasszicizmus – mosolygott rám kedvesen, de mintha a kedvesség mögött lett volna egy kis fáradtság. Biztos csak beleképzelem.
- Oké, lássunk hozzá – mondtam kissé izgatottan, és közelebb húzódtam hozzá.
Hihetetlenül jó tanár, ez volt az első gondolatom. Nem csak azért, mert érthetően magyaráz, hanem hallom, hogy ő ezt teljesen érti is, nem csak bemagolta. Az is hallatszott a hangján, hogy él-hal az irodalomért. Inkább neki kéne a tanárnak lennie, nem pedig annak a szipirtyónak. Sőt, olyan, mintha ő ezeket át is élte volna. Vagy nem tanártól, hanem olyantól hallott volna erről, aki átélte. Őrültség, mi? Nem élhetett olyan korán.
- Oké, kell egy kis szünet – vágtam félbe, mielőtt belekezdett volna egy újabb nagy témába.
- Persze, nekem is jól jönne egy kis pihenő – kinyújtózott, amitől tökéletesen kirajzolódtak a hasán levő kockák, ugyanis tapadós pólót vett fel. Te atya úr Isten! Simán elmenne egy kondi gépeket reklámozó férfinak. Ha őt látnám, nem pedig azt a mesterségesen kigyúrt izomagyat, meg is venném.
- Lisa? Hahó – integetett a szemeim előtt. Felnéztem rá. – Minden rendben?
- Persze, persze csak… elkalandoztam – mondtam kissé elpirulva.
Ő csak mosolygott. Van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja, mikor mit érzek. Ez egyszerre volt ijesztő és menő. Milyen jó lenne, ha lenne olyan pasi, aki szavak nélkül is tudja, mit érzek iránta. Így minden kapcsolat egyszerűbb lenne.
A gondolatvitel végén megkordult a gyomrom. Odakaptam a kezemet, és döbbenten pislogtam. Nem is vettem észre, hogy ennyire éhes vagyok.
- Tényleg nagyon belefeledkeztünk a tanulásba. Csináljak neked valamit? – Felállt, és elindult a pult felé, mintha előre tudná a válaszom. Bár elég egyértelmű volt.
- Te tudsz főzni? – Felálltam, és én is mentem vele.
- Igen, anya megtanított rá, apa pedig hagyta. Sokan azt gondolják, hogy a főzés csak a nők dolga, de ez annyira szexista kijelentés – mondta, miközben levett egy tálat, a hűtőből pedig kivett egy tojást, a szekrényből pedig lisztet és cukrot.
- Hmm, süti? Máris tetszik. – Oké, ez egy kissé kétértelmű volt. De, Istenem, szerintem egyértelmű, hogy tetszik nekem.
- Igen. Öt perces süti – mosolygott rám, és letett az asztalra egy tábla csokit. – Ezt feldarabolnád? Finomabb, ha nem csak kakaópor van benne.
- Persze.
Vettem egy kést a fiókból, és elkezdtem szeletelni. Mivel közvetlenül a hűtőből jött, elég nehezen vitte a kés. Egy ideig szenvedtem vele, mikor megtörtént a baj. Megcsúszott a penge, és egyenesen az ujjamba fúródott, elég mélyen.
Elengedtem a kést is, és már rohantam is a csaphoz, de az utamat állta Jasper. De ő nem az a Jasper volt, akire emlékszem. Éjsötét szemekkel nézte a kiserkenő vért. Aztán egyszer csak, mintha szörnyeteggé változott volna, vicsorogni kezdett, a kezem után kapott, és a szájához húzta.

Alice hagyatéka - 1. fejezet

Alice hagyatéka – Lisa és Jasper története

1. fejezet
Találkozás

Shetter Bay. Elcseszett egy hely. De ez van. Ezt kell szeretni. Apám meghalt, és anyám el akart menekülni az emlékek elől. Új munka, új ház, új város. Még jó, hogy engem nem cserélt le. De miért is tenné? Mindig az ő tündi-bündi kis lányával dicsekszik mindenkinek. Idegesítő. Bosszantó.
Vége van a nyárnak, és nemsokára kezdődik a suli. Legalább nem a szemeszter közepén toppanok be. Elég cinkes lenne.
Az órarendemet tanulmányoztam a szobámban. Első óra: matek. Remek, azt legalább értem. De igazából nem is a tanórák miatt voltam annyira nyugtalan. A diákok sokszor kegyetlenek tudnak lenni. Tapasztalatból beszélek. Az általános iskola után az ember azt hiszi, a gimi majd más lesz, ehelyett ugyan azt kapjuk, csak durvább adagokban. Ráadásnak még a tanárok is szívóznak veled.
Hátra simítottam szőke hajam a szememből, és felálltam az íróasztalomtól. Minden rendben lesz. Ez egy új hely, senki sem ismeri, milyen fogyatékossággal születtem. Egyelőre.

Másnap a dörgő ég ébresztett. Remek kezdete egy sorsdöntő napnak. Mivel a suli „hierarchiájában” minden az első benyomáson múlik, ma csúcsformában kell legyek. Felültem, és miután kidörzsöltem szememből az álmosságot, láttam, hogy még van egy órám a suli kezdetéig. Lerúgtam a takaróm az ágyam végébe, majd felálltam, de megbántam hirtelen mozdulatom, mert elfelejtettem az ágy mellett tornyosuló ruhahalmot, és sikeresen átestem rajta. Éljen a hétfő!
Feltápászkodtam, és a fürdő felé vettem az irányt, de be volt zárva. Idegesen csapkodtam tenyeremmel az ajtót, mire anyám kapkodó hangon felelt:
- Mindjárt, kicsim.
Már megint bement előttem. Bármennyit mondogatta, hogy „mindjárt”, „csak egy perc”, a végén mindig elhúzódott.
Inkább visszamentem a szobámba, és széthúztam a kék sötétítőfüggönyt. Felhők. Hát persze. Igaz, nyáron jöttünk, de egyik nap sem láttam, hogy sütne a nap. Az év háromszázhatvanöt napjából, háromszázhatvannégyen esik.
Összeszedtem a cuccomat, és bevágtam őket a fekete válltáskámba. Kicsit megálltam, és végignéztem a kitűző gyűjteményemen. Szívek, cuki figurák és feliratok. Semmi konkrét. Megkordult a gyomrom. Felkaptam az asztalomról egy hajgumit, és összefogtam loboncomat, hogy ne lógjon a szemembe, majd gyorsan átvágtattam a konyhába, ahol az asztalon várt a finom reggeli.
Két szelet pirítós, és egy bögre kakaó. Nyami. Leültem, és lassan elmajszolgattam, miközben arra vártam, hogy anyám kijöjjön a fürdőből. Pár perc múlva be is jött a konyhába.
- Jó reggeli, kicsim – tűrte füle mögé rövid, szőke fürtjeit, majd töltött a kedvenc, pöttyös bögréjébe egy kis kávét… – Bocs, hogy elfoglaltam a fürdőt.
- Semmi gond – mondtam két falat közt, majd megtöröltem a szám, és felálltam. – Kösz a reggelit.
Nyomtam egy puszit az arcára, és beviharzottam a fürdőbe. Zuhanyzás, fogmosás, frizurakészítés. Ment, mint az egyszer egy. Felhúztam a szokásos viseletemet: egy hosszú szárú farmer, egy sima póló, és rá egy kötött pulcsi. Semmi márkás cucc, semmi divatozás, csak ami épp a kezem ügyébe akad.
Felkaptam a földről a táskám, és a vállamra akasztottam.
- Máris mész?
- Igen. – Felhúztam az edzőcipőm. – Nem akarok rögtön első nap elkésni, ki tudja, mi történhet a suli felé.
- Mindig ez az optimizmusod.
- Mentem!
Kimentem az ajtón, és leharcolt csotrogányomhoz léptem. Egy piros színű Volkswagen Polo, bár a színét már nem nagyon lehetett megállapítani, olyan koszos volt.
Kinyitottam az ajtót, bevágtam az anyós ülésre a táskám, magam pedig a vezető ülésre. Hajrá, találjuk meg a sulit! Ráadtam a gyújtást, és legurultam a felhajtóról.
Ezt a kocsit még aputól kaptam tizenhatodik születésnapomra. Azt mondta, hogy ezek után tutira le kell tennem a jogsim. Egy hónapja le is tettem.
Befordultam, és megpillantottam a sulit. Sokkal kisebb, mint a régi iskolám. De ez nem azt jelenti, hogy más is lesz. Leparkoltam, majd elindultam a bejárat felé. Miközben mentem, mindenki engem figyelt. Remek. Én vagyok a friss hús.
Kelletlenül hajtottam le a fejem, és igyekeztem beolvadni a betonba, amin lépkedtem, vajmi kevés sikerrel. A vállam neki ütközött valami keménynek, valószínűleg a falnak, de azért felnéztem, és egy lánnyal néztem farkasszemet.
- Öhm, bocsánat – habogtam.
Érdekes volt, mintha ragyogott volna hófehér bőre. Barna haja lágyan omlott a vállára, és karamell szeme először vizslatóan nézett.
- Semmi baj.
Hangja olyan volt, mintha ezernyi énekesmadár csiripelt volna gyönyörűen. Csodálatos. Ráadásul az illata is csodás volt. Édeskés. Ekkor mellé lépett egy bronz hajú férfi, és átkarolta a derekát.
Haja kócosan meredezett az ég felé, és a szeme ugyan olyan karamellaszínben pompázott. Mikor megszólalt, hangja nem volt több, mint egy kellemes fuvallat.
- Bella, menjünk a terembe.
Ezek szerint Bella, nem vette le rólam a szemét, úgy válaszolt.
- Ő új lány itt, illene segítenünk neki megtalálni, mi merre van.
Meglepetten pislogtam, majd enyhén elpirultam nagylelkűségétől. Viszont Mr. Kócmók meglepetten pislogott. Nem értettem, mi kivetni valója van abban, hogy segítsen nekem. Bunkó.
A tündérlány Kócika felé fordult, és mélyen a szemébe nézett.
- Mindjárt megyek veled.
Láthatóan Kóckirálynak ez nem tetszett. Egyre jobb beceneveket találok neki. Enyhén elhúzta a száját, de gyorsan rendezte vonásait, szájon csókolta a tündérlányt, és elment.
- Elnézést kérek Edward viselkedése miatt – fordult újra felém. – Mint már tudod, a nevem Bella.
Kinyújtotta felém a kesztyűbe bújtatott kezét. Biztos fázós volt.
- Elisabeth – fogadtam el a felém nyújtott kezet, és fogalmam sem volt, miért mondom az egész nevem, mikor utálom, ha valaki így hív. – Illetve Lisa! Csak Lisa.
- Rendben, csak Lisa – mosolyodott el. Jesszusom, lehet valaki ennél is szebb? – Mondd mi az első órád, és a teremszámot, én pedig megmutatom, merre találod.
Hálás mosolyt villantottam rá.
- Nagyon köszönöm. Még a sulit is alig találtam meg, pedig már itt élek két hete. Még a fejemet is hajlandó vagyok elveszteni, akár hozzám van nőve, akár nem – fecsegtem, és zavartan birizgáltam a kontyomból kilógó tincset.
Megmutattam neki az órarendemet, és mindent részletesen elmagyarázott, majd visszaismételtette velem, hogy megbizonyosodjon róla, mindent megjegyeztem. Ezután elkísért első órára, és az úton kellemesen elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy még általánosban jött össze Edwarddal, és azóta is egy pár minden megszakítás nélkül. Azta! Jól bírják, az biztos. Nekem eddig a rekord három hónap, az is csak azért, mert mindig nyilvános helyen találkoztunk, és féltem, hogy jelenetet fog rendezni.
Elértünk a matekteremhez, és még dumcsiztunk egy kicsit, amikor megjelent egy magas, göndör, szőke hajú fiú. Neki is pont olyan hófehér, márványsima bőre volt, mint Bellának és Edwardnak, és a szeme is pont ugyan olyan karamellaszín volt. Könyveit az egyik kezében kissé eltartotta a testétől, és lezseren lóbálta lépés közben. Nem, nem is lépett, szinte suhant. Hosszú ujjú pulcsija kissé kiemelte izmos felsőtestét. Fekete csőnadrágja szorosan simult kecses lábaihoz, cipője pedig egyszerre volt sportos és divatos, mintha maga Tim Gunn állította volna össze ezt a szettet.
Halk kuncogást hallottam jobb oldalamról. Oda fordítottam a fejem, és Bella épp akkor rendezte a vonásait.
- Most már becsukhatod a szádat – bökött fejével a tényleg leesett állam felé.
Bosszúsan becsuktam a szám, és természetesen azonnal elpirultam. Ilyen feltűnően bámulni valakit, több mint kellemetlen.
A Görög Isten oda ért hozzánk, és kedvesen üdvözölték egymást Bellával, majd Bella mögém állt, megfogta a vállam, és bátorítóan megszorította.
- Jasper, ő itt Lisa. Lisa, Jasper – mutatott be minket egymásnak.
Szégyellősen elmosolyodtam, és kezet nyújtottam felé.
- Örülök a találkozásnak.
Az arca megfeszült, és mintha szeme kissé sötétebbé változott volna. Biztos csak a fény miatt láttam így. Hideg, színtelen hangon viszonozta a köszönésemet.
- Részemről a szerencse.
Miután kipréselte magából ezt a pár szót, szorosan összepréselte a száját, mint aki elhatározta, hogy többé egy szót sem szól hozzám. Ez igen rosszul esett.
- Jaspernek és neked nagyjából ugyan az olyan az órarendetek. A továbbiakban majd ő elkísér téged – mosolygott rám kedvesen Bella. – Igaz, Jasper?
A fiú állkapcsa megfeszült, de végül válaszolt.
- Igaz.
- Remek, akkor én megyek is, mert mindjárt kezdődik az órám – fordult felém, majd megveregette a vállamat. – Sok szerencsét.
És ezzel kettesben maradtunk Jasperrel. Lepillantottam még mindig felé nyúló kezemre, majd vissza is húztam, mert most már biztos nem fog velem kezet fogni. Remek. Most már csak valahogy meg kell törni ezt a feszült csendet kettőnk között, és sikerrel is járok! De mit mondjak?
- Kiskoromban fogszabályzóm volt.
Hogy mi?! Miért mondtam ezt?! Hova szaladt el a józan eszem?! Váááááá!
Először a megdöbbenés ült ki az arcára, majd mintha egy mosoly halvány árnyéka is végig futott volna, majd visszavette magára a maszkját.
- Hát, nekem nem volt – mondta közönyösen, és előre engedett.
Beléptem, és persze, hogy mindenki egyből engem kezdett bámulni. Hurrá. Csak egy pad volt teljesen üres, oda pakoltam le. Rá néztem Jasperre, aki pár pillanatig habozott, majd sóhajtott egyet, és oda ült mellém.
- Ha nem akarsz mellettem lenni, ülhetsz máshova is.
Öcsém, mintha általánosban lennénk, nagyjából akkor volt ez gond.
- Nem ismersz senkit, nem lenne illendő egyedül hangom téged – mondta úgy, hogy felém sem pillantott, csak kipakolta az asztalra a tanszerét, és összekulcsolt kezére bámult.
Én is kiraktam cuccaimat, de sehogy sem sikerült olyan mértani pontossággal elhelyeznem, mint neki.
Rápillantottam a táskájára, és ilyet még senkinél sem láttam. Igaz, volt rajta márkajelzés, de úgy festett, mint amire pluszba tettek pár dolgot.
- Te művész vagy? – kérdeztem hirtelen.
Meglepetten fordult felém, és szemöldöke felszaladt a homlokán.
- Parancsolsz?
- Csak gondoltam, az vagy, mert olyan… nem is tudom. – Teljes testtel felé fordultam. – Észrevettem, hogy a táskádat egyedien oldottad meg. És a füzeteden az írásodnak is elég egyedi formája van. Bocs, csak fecsegek itt össze-vissza mindenféle hülyeségről.
Ez égőőőőő! De nagyon! Jobb lenne, ha inkább összevarrnám a számat, mint a csajnak a Holló 3-ban.
Ekkor halk kuncogás csapta meg a fülemet. Felnéztem, és Jasper szája elé tett kézzel próbálja visszafojtani a nevetését több-kevesebb sikerrel. Oldalra biccentettem a fejem, és kérdőn néztem rá.
- Nem, nem vagyok művész. Csak Bella szeret… ügyködni – magyarázta, és mosolyától szinte éreztem, hogy elfolyok. – Ha tetszik, megkérhetem, hogy neked is csináljon egyet.
- Oh, ez nagyon kedves! – villantottam felé egy széles mosolyt, kihasználva az alkalmat, hogy nem olyan hideg velem. – De nem akarok gondot okozni…
- Nem okozol – fordult egész testtel felém. – Nagyon örülni fog, hogy végre lefoglalhatja vele magát.
Ekkor valaki megkocogtatta a vállam, és oda fordultam. Egy magas, barna hajú és szemű srác állt ott.
- Szia – köszönt rám, és villantott egy olyan mosolyt, ami általában a fogkrémreklámokban látható.
- Szia – viszonoztam, és érdeklődve néztem, hátha eszébe jut, hogy illene bemutatkoznia.
Vette is a lapot, mert kezet nyújtott.
- Mark.
Kezet ráztam vele.
- Lisa.
- Remek, Lisa. Mellettem épp van egy szabad hely. Nem akarsz oda átülni? – Szemei Jasperre villantak, és mintha egy pillanatra ellenségesen csillogtak volna. Aztán visszanézett rám.
Nem tudtam hová tenni ezt a viselkedést. Hátra fordultam, és ránéztem Jasperre. Ő csak várakozóan nézett, semmi meglepettség vagy sértődöttség. Én mégsem bírtam itt hagyni. Visszafordultam Mark felé.
- Kösz, de úgy hiszem nincs különbség. A szék mindkét helyen ugyan olyan kényelmetlen lehet.
Megint az a kísértetiesen szép kuncogás mögülem. Nem tudok betelni vele.
- De azért köszi, hogy felajánlottad – villantottam gyorsan felé egy mosolyt, mert nem akartam elzárni a barátkozás lehetőségét. – Kedves tőled.
- Hát, akkor lehet, hogy legközelebb meggondolod magad – mosolygott ő is rám. – Az ajánlatom folyamatosan él.
Azzal visszament a helyére, és leült.
Visszafordultam a padba, és értetlenül néztem Jasperre, nem értettem, miért volt olyan ellenséges vele az a srác. De ő nem szólt semmit, csak várta, hogy a tanár bejöjjön.
Becsöngettek, és egy alacsony, kopaszodó tanár lépett be. Már mindent tudott rólam, hogy hányas voltam matekból, a felvételim eredményét, és a nevemet is. Sajnos az egészet.
Az óra kissé lassan telt, mivel ezt az anyagot gyorsan év végén átvettük a volt matektanárommal. Mindig szeretett egy kissé előrébb járni, mint amit a tanmenet előírt. Bírtam a fazont.
Úgy tűnt Jasper is unja ezt az egészet, így megpróbáltam kissé értelmesebb beszélgetést folytatni vele, mint amit eddig sikerült.
- Régóta éltek itt? – fordultam felé.
- Csak pár éve költöztünk ide. – Beszéd közben nem nézett rám, hanem firkálgatott a füzetébe.
- És előtte hol éltetek?
Pár percig nem érkezett válasz, majd halkan azt dörmögte:
- Forksban.
- Forks? Nem tudom, merre van – mondtam elgondolkodva.
- Nem messze, az Olympic félszigeten.

Ekkor valami hirtelen bevillant az agyamba. Egy számomra ismeretlen emlék.
A fák mellettem szélsebesen zúgnak el, én pedig rohanok köztük, mert tudom, nem fogok nekimenni egyiknek sem. Nyomon vagyok. Érzem az illatát. De minek? Mit üldözök? Ekkor oldalra nézek, és ott fut mellettem Jasper. Ő is épp felém néz, és szívmelengetőem rám mosolyog. Szerelemmel teli szemei ragyognak, és kinyúl felém, hogy megfogja a kezemet, amikor mind a ketten egyszerre megtorpanunk. Valaki van előttünk. Ekkor a sötét fák árnyékából elő lép öt szürke köpenyes alak, és felénk közeledik. Ijedten összenézünk, és elhatározásra jutok. Neki kell élnie. És ezért mindent hajlandó vagyok megtenni. A zsebembe nyúlok, és gyorsan megnyomom a telefonomon a vészjelző gombot, ami jelez a családomnak. Jasper felé fordulok, és elszoruló torokkal kiáltom:
- Menj innen! Mentsd az életed!
Jasper hitetlenkedve néz rám, majd azt leheli:
- De Alice, ezt nem gondolhatod komolyan.
Miért nem érti már meg?! Így kell, hogy legyen! Nekem kell itt vesznem! Így ő megmenekülhet!
- Jasper, az ég szerelmére, tűnés!
Odaugrok hozzá, és mellkasánál visszalököm. De nem csak hátra tántorodik, szabályosan repül. Ki az erdőből. El erről a mészárszékről. Szembe fordulok a sötét alakokkal, és mélyen beszívom az esős levegő illatát. Utoljára. Felkészültem. De nem adom könnyen a bőrömet. Felső ajkam felhúzódik a fogaimról, és fenyegetően morogva elindulok a halálom felé.

Megrázom a fejem, és ijedten nézek körbe. A tanterem, ahol mindenki a füzete felé görnyedve próbálja megoldani a példát. Senkinek sem tűnt fel, hogy mi történt. Oldalra néztem, és Jasper tágra nyílt szemeivel találtam szembe magam. Hirtelen egy kérdés fogalmazódott meg bennem, amit gondolkodás nélkül fel is tettem:
- Mi történt Alice-szel?

Boldog új évet - Új év, új történet

Helló minden kedves olvasómnak!

Szóval, eltelt egy év, és én igyekeztem minél előbb befejezni a történetemet, ami végre sikerült! Szóval nemsokára olvashatjátok. Mint láthatjátok, már megváltoztattam a blog kinézetét, és egy új modul került felülre, ami a címkéket mutatja. Mihelyst visszaküldi a bétám, publikálom, és remélem tetszeni fog nektek.

Szóval, kedves olvasó, remélem még mindig jár erre valaki, és nem halt ki teljesen az oldal. Nyugtassatok meg, hogy ezeket a szavakat nem csak az üres térbe írom.

Puszi

Életjel

Sziasztok!

Na, ez egy igazi blog-os bejegyzés lesz, nem pedig fanfic. Szóval, Jenny-től kaptam egy linket, és amit ott találtam eléggé felkavart. Igaz, a történetbe még nem kezdtem bele, az egyik fejezetbe találomra beleolvastam. És nem semmi, már ebből is ezt kell mondjam. Ha ez tényleg igaz (én egy elég szkeptikus ember vagyok), akkor le a kalappal az előtt, aki ezeket túlélte.
Már ahogy végiggörgettem az oldalt, a képek enyhén lesokkoltak, pedig én egy széles érdeklődésű ember vagyok, sokféle filmet láttam, sok könyvet olvastam, de ezek valóságosak.
Olvasok egy könyvet, aminek az a címe, hogy "Kiszáradva". Egy alkoholista pasiról szól, aki a reklámszakmában dolgozik, meleg és minden este lemegy a bárba inni pár martinit a barátjával plusz még két üveg whiskey-t is lehúz otthon. Teljesen szétcsúszott az élete, végül két út nyílik meg előtte. Vagy kirúgják, munkanélküli lesz, csöves és egy rakás szerencsétlenség vagy elmegy egy elvonóra. Végül elmegy az elvonóra. Lehet, hogy valaki el akarja olvasni ezt a könyvet, ezért nem lövöm le a poént.
Szóval ilyen témájú könyvet is olvasok, de ez nem túl kézzelfogható egy olyan embernek, aki Budapesten él. Mikor olvassa azt, hogy a pasi New York-ban él, akkor valamiért úgy képzeli el, mint valami kitalált történetet. Legalább is én igen. Itt valós helyek vannak, egy magyar lánnyal történt meg ez és már az oldal hangulata, nem sugallja, hanem szinte az arcodba vágja azt a témát, amivel foglalkozik. És ez sokkoló. És felzaklató.
Ez nem csak azért jó, mert végre egy új témájú történet, hanem amikor az ember elolvassa az emberek történeteit az alkoholról vagy a drogról, akkor tudja, miért ne szokjon rá. Le van ott írva minden velejáró és következmény, akár legyen az halál vagy állásnélküliség. Mindenki azt látja meg benne, ami számára a legnagyobb büntetés.

Hát ezek a gondolatok nyomasztanak pár napja, és jöjjön az a történet, ami mindezt kiváltotta.

http://heroindependence.blogspot.com/

Mindenkinek jó tanulást, a vizsgákhoz sok erőt a munkához pedig kitartást kívánok :D.
Perselusfan

Az álarc mögött - Epilógus

Hát itt a vége. Köszönöm, hogy elolvastátok a történetemet, öröm volt nektek írni. És annak kifejezetten nagyon örülök hogy voltak, akik vették a fáradtságot és kritikát írtak:) Nagyon sokat segített.
És utólag is elnézést, hogy sokszor eltűntem és nem válaszoltam :(. Köszönöm, hogy bátorítottatok, és ígérem, ha egyszer egy másik történetbe kezdek, akkor hamarabb jönnek a frissek, ugyanis - tanulva a saját hibámból - előre megírom majd az egész történetet :).
Nagyon köszönöm, hogy megmutathattam a fejemben megszületett történetemet, és volt olyan, aki vevő volt erre a kis sztorira. Nos, igen, kissé csöpögősre sikerült, de legyetek elnézőek ez az első történetem. Nos, itt az utolsó fejezet, sok szeretettel írtam Nektek, csak remélni tudom, hogy tetszeni fog a befejezés.
Sziasztok!

Epilógus

Hermione levette ujjáról a gyűrűjét és a csuklójáról a karkötőjét, majd ujjait a lisztbe mélyesztette. Tenyere alatt szétfolyt a tojássárgája és ragadós réteget képzett a kezén.

Gyakorlott mozdulatokkal összegyúrta az alapanyagokat tésztává, majd rátette a deszkára és nyújtani kezdte. Kézfejével megtörölte a homlokát, és kinézett az ablakon, hogy meglesse, miben sántikál kislánya.

Julie a kertben pillangókat kerget. Imádott meztelen lábbal a selymes fűben futkározni. Hermione elmosolyodott, majd folytatta a sütemény készítését.

Mikor becsúsztatta a sütőbe, Julie sírása ütötte meg a fülét. Kiszaladt hozzá, felvette a földről, majd berohant vele és lekezelte a térdén lévő sebet.

- Látod, nincs semmi baj – puszilta meg apró fejecskéjét, majd levette a konyhapultról, és a kezére ültette.

- Mit sütsz, anyu? – kérdezte a kislány anyja nyakláncát morzsolgatva ujjai között.

- Meggyes pitét – simogatta meg Julie fekete, göndör fürtjeit.

- Apa kedvence.

Julie mosolya ugyanolyan, mint az apjáé. Egy az egyben. Szemei gesztenyebarnán csillogtak, szépségüket ébenfekete haja kiemelte. Fehér ruhájában olyan volt, mint egy feketehajú angyal.

- Mama, elmeséled majd este apuról azt a mesét?

- Hát persze, kicsim. De most menj szépen játszani, mert Ginny néni nemsokára megérkezik Ryannel és Harryvel.

Adott egy nagy puszit Julienak, majd letette, hogy szaladhasson játszani.

Hermione gyorsan letörölte a pultot, majd rendet rakott, utána pedig leült megpihenni egy percre. Háta panaszosan ropogott, csuklója kicsit már megfájdult. Mi lesz vele öreglány korára? Tenyerét kötényébe dörzsölte, gondolatban megrázta magát, és csinálta tovább a dolgát.

Végigporszívózta a házat, letörölte a polcokat, és mire végzett, az egész ház csillogott-villogott.

Perselus nem helyeselné a kétkezi takarítást, de varázsigékkel sosem tudott ilyen hatást elérni. Felszaladt gyorsan lezuhanyozni, kifésülte haját, majd szép kontyban feltűzte, és gyöngysort tett fel a nyakába. Régen Piton anyjáé volt.

Végigsimított hasán, hogy lesimítsa ruháját. Szerencsére már visszanyerte régi alakját, de a szülés után vagy két évig küzdött a centik ellen. Egyetlen régi ruhája sem ment rá, Mrs. Weasley adta kölcsön pár régebbi ruhadarabját, míg talpra nem áll a történtek után. Mostanra újra harmincnyolcas méretet hordott.

Sokkal tartozott a többieknek, annyit segítettek neki a harc után. Ginny és Harry elkísérték az ultrahangra, Ron Freddel és George-al kismama és kisbaba ruhákat vásároltak vele, a többiek pedig ott segítettek, ahol csak tudtak, bár ő sohasem kérdte őket. Önszántukból álltak mellette a nehéz időkben, és ő még mindig könnyekig hatódott a kedvességeiktől.

Felsóhajtott, majd elkezdte kifesteni magát. Egy kis földszínű szemhéjpúder, szempillaspirál, majd egy leheletnyi szájfény. Ebből állt a party sminkje. Felhúzott lábára egy kissarkú szandált, és már hallotta is, hogy csöngetnek.

Leszaladt a lépcsőn, és nagy mosollyal az arcán kinyitotta az ajtót.

- Ginny! Harry! Ezer éve nem láttalak titeket. – Szorosan megölelte barátnőjét, majd Harryt fél karral, mert az egyik karján Ryan ült, akit rögtön fel is kapott onnan.

- Mekkorát nőttél!Már alig bírlak el – mondta miközben a kisfiú ruháját igazgatta. – Nemsokára utoléred Julie-t.

Az említett megjelent az ajtóban, és üdvözölte keresztszüleit.

Miután túl voltak a szokásos kis beszélgetésen, ki mit csinált, mióta nem találkoztak, leültek az asztalhoz és Hermione feltálalta, amin egész nap dolgozott.

- Hermione, ez nagyon jól néz ki! – mondta Harry, miközben már a csirkecomb után nyúlt. – Pont, mint régen a Roxfortban.

- Milyen rég is volt – sóhajtott fel Ginny.

- Ugyan, annyira nem. Csak négy éve – mondta Mio szedés közben, majd leült és hozzáláttak a vacsorához.

Evés közben felidézték a régi szép időket, és nagyokat nevettek, mikor Ryan próbálta kimondani az ételek nevét.

Mikor a gyerekek kezdtek elálmosodni, elköszöntek. Ginny és Hermione szokásukhoz hűen szorosan megölelték egymást hosszú másodpercekre. A vörös hajú lány belesúgott a másik lány fülébe:

- Hogy bírod?

- Nehezen – súgta vissza.

Ginny megveregette a hátát, adott egy puszit, majd Harryvel és a kicsivel együtt hoppanáltak.

Julie megrántotta finoman a lány szoknyáját, mire ő felvette és kisimította haját az arcából.

- Menjünk lefeküdni, kisbogár.

Belépett a házba és lábbal belökte az ajtót a helyére. Julie hátát simogatva bement a szobájába, majd magára hagyta, hogy át tudjon öltözni. Eközben Hermione a mosogatóba pakolta a koszos edényeket, és tejet melegített a kakaóhoz.

Mikor kissé rendezettebb kinézetet nyújtott a konyha, leült egy pillanatra, és leengedte azt a falat, amit az évek során maga köré épített, ami mögé minden fájdalmát, csalódottságát rejtette azért, hogy tudja élni mindennapjait. Visszagondolt, mi mindenen ment keresztül, min kellett túltennie magát, és bár úgy tűnt, sokan állnak mellette és segítik, mégis egyedül volt végig. Így, később már könnyebben tud rágondolni, bár beszélni róla csak egyvalakinek tud.

Gyorsan levette a tejet a tűzről, mielőtt kifutott volna, és ráöntötte a bögrében lévő porra. Összekeverte, tett bele két kicsi mályvacukrot, majd bement a kislányához.

- Köszi, anya – mondta, majd beleivott a kezében lévő bögrébe, és megette az egyik cukrot. – Ma is elmeséled nekem?

- Nem unod még? – kérdezte mosolyogva, miközben leült az ágyra és nekidőlt az ágytámlának.

- Ezt soha, mama – dőlt neki a kislány, és nagyot kortyolt a kakaóból.

- Rendben. – Hermione kényelmesen elhelyezkedett, és nekikezdett az esti mesének. – Volt egyszer egy lány és egy férfi. Hermionénak és Perselusnak hívták őket. Hermione, a kora ellenére érett gondolkodású volt, ami Perselusnak rögtön megtetszett. De volt egy szabály, ami miatt nem lehettek együtt.

- Mert apa tanított téged – mondta ki Julie Hermione helyett.

- Bizony – simogatta meg lánya kezét. – A pár nagyon szerette egymást, és akárhogy próbálkoztak, nem tudták távol tartani magukat egymástól. Szerencséjükre az igazgató elnéző volt velük szemben, látta rajtuk, hogy nagyon szeretik egymást. Először Hermione barátai nem nézték jó szemmel, hogy a mogorva bájitaltanárral randevúzik, de ők nem tudták, hogy a rideg külső, egy érző, meleg szívet takar.

- És akkor terhes lettél velem! – sürgette meg kicsit Julie a kedvenc részét, mire Hermione halkan kuncogott.

- Igen, mindketten nagyon boldogok voltak, hogy szerelmük ilyen csodával ajándékozza meg őket. De nem volt sok idejük örülni, mert elkezdődött a csata.

- Amelyikben Harry bácsi legyőzte Voldemortot. – Kiitta a bögrét, és az éjjeliszekrényre tette.

- Igen. Perselus Dumbledorenak kémkedett, így a csata előtt Voldemort mellett volt, de amint elkezdődött, átállt hozzánk. Voldemort azt sem tudta, hol áll a feje. Harry a pincében volt, ezért nem találta, amitől csak mérgesebb lett. Aki csak az útjába került, azt nem kímélte. Én is elé keveredtem, de…

- Apa megmentett! – fejezte be anyja helyett a kislány.

- Igen, kicsim, apu megmentett – puszilta meg a fejét. – Most már alvás.

- Ez nem ér! Még nincs vége a mesének – nyafogott.

- Késő van, drágám, holnap korán kell kelni. Suzie zsúrja tízkor kezdődik.

- Rendben – sóhajtott megadóan, és bebújt a takaró alá. Hermione megpuszilta a fejét, majd leoltotta a lámpát és kiment.

A bejárati ajtó nyitódása ütötte meg a fülét. Izgatottan kiment az előszobába, ahol Perselus épp a postát tette le az asztalra. Hermione felé fordult, , rámosolygott, majd megfogta székének kerekeit és odahajtott hozzá.

- Szia, drágám. – Hermione lehajolt, hogy szájon csókolja, de a férfi megfogta a derekát, az ölébe húzta és úgy csókolta meg.

- Milyen volt a mai napod? Ne haragudj, hogy nem értem haza előbb, de elhúzódott a konzultáció.

- Oh, amennyit mi járunk orvosokhoz már doktorálhatnánk.

Piton kuncogott.

- Ahogy mondod. – Még egyszer megcsókolta, majd kicsit feljebb húzta Hermione lábát az ölében, és a hálószobájuk felé hajtott. Félúton kinyílt az ajtó, és Julie dugta ki a már kissé kócos fejét.

- Apa! De jó, hogy hazaértél! – Odaszaladt, és átkarolta apja nyakát.

- Szia bogárka – nyomott egy puszit lánya arcára, majd megsimogatta a fejét. – Hát te miért nem alszol?

- Nem tudok. Még nem vagyok álmos.

Hermione felállt férje öléből, és feléjük fordult.

- Perselus, mi lenne ha tovább mesélnéd neki a mesét? Addig én lezuhanyozok és megágyazok.

- Rendben – egyezett bele a férfi, majd kislányát az ölébe ültette és behajtott Julie szobájába.

A lány a hálószoba felé menet elmerengett a múlton. Milyen kétségbeejtően reménytelennek tűnt akkor az élet.

Miután Perselus elé vetette magát, azt hitte meghalt, de miután bevitték a Szent Mungóba, kiderült, hogy csak elájult és kómába esett. Ők is elcsodálkoztak rajta, hogy életben maradt. Azt feltételezték, hogy az átok csak súrolta, ezért úszta meg egy súlyosabb gerincsérüléssel, de Hermione tudta az igazságot. Érezte. Aznap este valahonnan a lelke legmélyéről számára is ismeretlen varázslattal egy vértet emelt a férfi elé, hogy megvédje. Sajnos ez nem sikerült, de tompította a varázslat erejét. Nem tudta, honnan és miért jött, de a térde még mindig beleremegett, ha arra gondolt, mi lett volna ha ez nem történik meg.

Gyorsan ledobálta az ágyról a díszpárnákat, lehúzta a díszhuzatot, majd felverte a párnákat és visszahajtotta a takaró szélét. Ez kész is. Bement a fürdőbe, gondosan leszedte magáról az ékszereket, amiket egy dobozkába rakott, majd levette a ruháját és beállt a zuhany alá.

Hosszú percekig csak áztatta magát, majd lemosdott, és egy puha törülközőbe csavarta a testét. Elmosolyodott, mikor meghallotta a kerekek halk, surrogó hangját a szőnyegen, és kiment.

Perselus rámosolygott.

- Jól nézel ki.

- Köszi. – Hermione odament hozzá és nyomott egy csókot a szájára. – Tiéd a fürdő a pizsid már bent van.

A férfi még egyszer adott feleségének egy puszit, majd behajtott a fürdőszobába.

Míg bent volt, Hermione felvette hálóruháját, majd bebújt a meleg takaró alá, vállával a füle alá gyömöszölte a párnát és olvasni kezdett.

Annyira belemerült a könyvbe, hogy észre sem vette, férje mikor feküdt be mellé. Csak azt érezte, hogy egy meleg test hátulról hozzásimul és egy erős kéz a derekát öleli.

Hátrafordult és rámosolygott.

- Holnap elviszem Julie-t arra a partira. Mire hazajövök kérlek rakd össze a vázát.

- Már megint eltört? – sóhajtott fel a férfi.

- Igen. De most csak két darabra.

- Fejlődik ez a kölyök.

- Ne bántsd Ront, igazán nem akarta – simogatta meg Perselus arcát.

- Rendben, de legközelebb zárd be a vitrinbe.

- Mármint Ront vagy a vázát?

Piton felnevetett és szájon csókolta Hermionét.

- Ezért szeretlek.

A lány szemei felcsillantak.

- Én is szeretlek.

Egymás karjában aludtak el, és együtt álmodták tovább az életüket.

Az álarc mögött - 17. fejezet

17. fejezet

Halál

- Terhes vagyok.

Piton megdermedt, és megdöbbenve bámult a lányra. Először nem tudta felfogni, aztán, mikor az agyát borító ködön átrágták magukat a szavak, egyszerre több érzés is felszínre tört. Csak az volt a baj, nem tudta, hogyan kezelje őket.

- Ez biztos? – kérdezte hirtelen. Nem tudta, mit mondhatna, mik lennének ilyenkor a legjobb szavak.

Hermione elkerekedett szemekkel nézett.

- Nem, csak poénból találtam ki. Mondd, te magadnál vagy? Miért viccelnék ezzel? Nem is örülsz? Tudtam, hogy hiba volt elmondani.

Mielőtt teljesen kikelt volna magából a lány, a férfi magához húzta és szorosan átölelte. Hermione szorosan hozzá bújt, és nem értette miért, de ez megnyugtatta.

A professzor kissé eltávolodott tőle, de csak annyira, hogy a fülébe tudjon suttogni.

- Még hogy nem örülök? Ez életem legboldogabb napja. – Még szorosabban ölelte a lányt. – Csak egy kicsit váratlanul ért.

Elhúzódott, és rámosolygott. Ebben a mosolyban nyoma sem volt már mindannak a szörnyűségnek, amin keresztülment, szikrázó boldogság volt, se több, se kevesebb. Végre lehet családja.

Hermione visszamosolygott, és megsimította a férfi arcát.

- De most már ideje lenne visszamennem, nem hiszem, hogy Ginny értékelné, hogyha itt tölteném az éjszakát, már jó ideje nem látott.

Piton adott egy puszit a lány tenyerébe.

- Persze, menj csak. Ma este úgyis vendéget várok, kicsit furcsa lenne, ha itt találna.

- Ó, igen? – húzta fel a szemöldökét. – És ki az a vendég?

- Csak nem vagy féltékeny? – vigyorodott el a férfi.

- Én? Nem! – rázta meg hevesen a fejét a lány. – Csak kíváncsi természet.

- Aha, nem is tudtam, hogy ma már így hívják.

Hermione kinyújtotta rá a nyelvét, és keresztbe fonta a karjait. Piton nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el szerelme alaptalan, és fel nem vállalt féltékenységén.

- Nyugi, csak Dumbledore jön át – nyomott egy puszit az arcára.

Bár a lány azt hitte, nem látszik rajta, a férfi mégis látta a megkönnyebbülést.

- Rendben, akkor nem is zavarok – állt fel, és odasétált az ajtóhoz.

Piton utána ment és a hátára tette a kezét.

- Te sosem zavarsz. – Lehajolt, és megcsókolta.

Hermione örömmel viszonozta a csókot, de kezei sem maradtak tétlen, elkezdte simogatni a férfi széles vállait, aki erre jólesően morgott egyet. A professzor végig simított a hátán, fel a nyakáig, és ott irányt változtatva elkezdte a vállától lefele simogatni, de megállt, mert a lány felszisszent.

- Mi az? Fáj a karod? – kérdezte kissé aggódva.

- Igen – hebegte a lány, és a fájó területre mutatott. – De semmi vész, csak egy kicsit felhorzsoltam – magyarázta kissé túl hevesen hadarva.

De Piton nem érte be ennyivel, félig kigombolta a lány blúzát, és lehúzta az egyik karjáról, hogy jobban meg tudja vizsgálni. A látványtól agyát elöntötte a harag. Pontosan kitudta venni, hogy Hermione karját valaki erősen marokra fogta, így okozva neki kék foltokat. Már arról is volt egy sejtése, hogy ki volt az.

Visszahúzta a blúzt a lányra, begombolta, és sebesen megindult ki a folyosóra. Eltökélte, ha kell, végig járja az egész iskolát, de meg fogja találni azt az idióta szőkét. Hermione kérlelő szavai sem tudták megállítani. Felment a „felszínre” vezető lépcsőn, bement a nagyterembe, majd miután ott nem találta a keresett mardekárost, a nagylépcső felé igyekezett, de ekkor valami belenyilallt a bal karjába.

Behúzódott az egyik üres páncél mögé, és felhúzta talárja ujját. Határozottam a Nagyúr hívta. Magában káromkodott egy sort. Tudta, hogy ezúttal nem fog pár nap alatt visszajutni ide. Dumbledore megtudta, hol a rejtekhelyük, és rajtaütést tervez a Főnix Rendjével. Persze az ő dolga volt, hogy Voldemort elől elhallgassa ezt az információt, de mikor megérezte az első szúrásokat tudta, valaki elárulta őket.

Ezúttal nem tud a háttérbe húzódni, ahogy eddig is tette. Ott kell lennie a Nagyúr mellett, mikor harcra kerül a sor. Gyorsan értesítenie kell Dumbledore-t a helyzetről, így tud szólni mindenkinek, hogy minél előbb kezdjék meg a támadást, mielőtt elszáll az a maroknyi esélyük is, ami eddig volt.

Elindult az igazgatói iroda felé, de megtorpant. Hermione. Mi lesz vele? Nem hagyhatja itt minden szó nélkül, hisz nem is biztos, hogy fogja még látni. A karjában a szúró érzés egyre erősödött. Igyekeznie kellett, különben Voldemort túlságosan gyanakodna rá.

Gyorsan felszaladt az igazgatóhoz, vázolta a helyzetet, majd miután megegyeztek, hogy mikor, és a birtok melyik oldaláról kezdik ostromolni a búvóhelyet, vagyis a Malfoy kúriát, lélekszakadva igyekezett a lányhoz.

Mikor odaért, Hermione épp kilépett a dolgozószobájából a folyosóra. Amint meglátta a professzort, aggódó szemekkel nézett rá. Sejtette, hogy valami nincs rendben. Visszalépett a szobába, majd miután Piton becsukta az ajtót, átölelte a derekát, és a mellkasára hajtotta a fejét.

- Ő hív? – kérdezte halkan.

A férfi egy pillanatra elképedt. Sejtelme sem volt honnan tudja a lány, de erre most nincs ideje. Csak pár perce van.

- Hermione – simított végig a lány hátán. – Figyelj, van egy tervünk. Dumbledore majd mindent el fog mondani, mert nekem most nincs időm.

- És csak szeretted volna ha tudom, hogy… – kezdte el a mondatot a férfi helyett, hogy megkönnyítse a dolgát.

Piton nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

- Ennyire kiszámítható lettem? – kérdezte a lány szemébe nézve.

- Mindig is az voltál – mosolygott a lány a férfira, majd lehúzta magához, és megcsókolta.

A röpke másodpercek évekkel értek fel számukra. Ha tehették volna, ezt a pár pillanatot elhúzták volna egy örökkévalóságra.

Mikor szétváltak, mélyen egymás szemébe néztek, és egyszerre suttogták:

- Szeretlek.

Piton ott ült a halálfalók között, persze neki díszhelye volt a Nagyúr mellett. Ez a hely egyszerre járt kiváltságokkal, és mérhetetlen kínzásokkal. Sosem tudta, hogy örüljön ennek a helynek, vagy inkább átkozza.

Épp Yaxley adta elő a beszámolóját arról, hogyan vették át a hatalmat a Mágiaügyi Minisztérium fölött. Épp a második percbe lépett volna a beszámolójával, mikor Voldemort felemelte a kezét és egy intéssel elhallgattatta.

- Mondd, Yaxley – hajolt előre ültében. – Nekem miért kell ezt végighallgatnom?

Eddig semlegesnek, olykor egészen barátságos benyomásúnak mondható tekintete vörösen és haragosan felizzott. Akik eddig a Nagyúron pihentették szemüket, hogy kiélvezzék a nyugodt pillanatait, ijedten kapták el a tekintetüket, és magukban hálát adtak Merlinnek, hogy nem rájuk néz így.

Az említett először halálra váltan tátogott, majd értetlenül nézett.

- Ha nem tűnt volna fel – sziszegte Voldemort, mire hű kígyója ráemelte a tekintetét, majd ő is Yaxleyre nézett – , akkor most tájékoztatlak. Perselus a legfőbb bizalmasom – kezdte mézes-mázos hangon. – És kinek kell elsőnek a hódításokról beszámolni?

A halálfaló ijedten nézett körbe, hátha valaki a segítségére siet, de ő is tudta, hogy csak ámítja magát.

- Pitonnak – felelte remegő hangon.

- Helyes – csapta össze a tenyerét Voldemort, mire Nagini elkezdte nyújtogatni a nyelvét Yaxley felé. – És te így tettél. Ez dicséretes. De! – emelte fel hirtelen a hangját, mire mindenki összerezzent. – Nem gondolod, hogy valamit elfelejtettél? Hm? Esetleg egy iciri-piciri, kis, apró részletet?

A kínzás alatt levő nyelt egy nagyot, majd megtörölte verejtékező homlokát.

- De igen, Nagyúr – felelte reszketeg hangon, és megigazította talárját a nyakánál.

- Oh, remek! És halljuk, milyen következtetésre jutottál? – terült szét hatalmas vigyor az arcán.

- P-Piton már beszámolt róla. – Dadogása nem volt alaptalan, ugyanis Nagini már félúton járt felé.

- Oh, micsoda lángelme! Szerencséd, hogy még szükségem van rád a csatában, mert ha nem így lenne, már halál fia lennél – sziszegte.

Egy intéssel visszahívta magához a kígyóját, megsimította a fejét, majd Nagini tovább állt, hogy valami kisebb állatra vadásszon a környéken.

Csak a szokásos huza-vona. Pitonnak már nagyon elege volt ebből, de Dumbledore parancsára itt kellett ülnie, különben a terv nem működne. Voldemort felé fordult, kígyóarcától mindenkit kirázott a hideg, kivéve Pitont. Ő már hozzá volt szokva az undorító, könyörtelen archoz. Talán az is közrejátszott, hogy ő sosem kapott olyan súlyos és annyi büntetést tőle, mint a többiek.

- Mond, Perselus – fonta össze csontos ujjait az arca előtt. – Mit derítettél ki? Mi Dumbledore terve?

Már elmondta neki négyszemközt, de Voldemort nem szerette megismételni azt, amit egyszer már hallott, így mindig vele mondatta el mégegyszer.

- Dumbledore azt hiszi, hogy az Ön régi házában, a Denem birtokon van a főhadiszállás, így ott várnak ránk. A felosztás a következő: a Sötét Nagyúré Harry, én végzek Dumbledore-al, Bellatrix, ahogy kérted, tiéd lehet Tonks, és a korcs férje.

Az említett őrült vigyorra húzta a száját, és már előre az ujjai közt érezte unokatestvére nyakát. Őrült tyúk.

- És a többiek azt veszik célba, aki az útjukba kerül – vette át a szót Voldemort. – De mindenki vigyázzon! – Hogy nyomatékosítsa őrült sziszegésre hasonlító hangját, felemelte hosszú, csont fehér ujját. – Ha bárki hozzáér Harryhez, az a kínok kínjait fogja átélni.

A megbeszélés után, mindenki remegő térdekkel ment ki, hogy magára hagyja Voldemortot a saját őrült világában.

Hermione tátott szájjal nézett az idős professzorra. Nem tudta elhinni, hogy Perselus elvállalta ezt a tervet, mikor tudta, milyen nagy a lebukás esélye. Körbenézett, de úgy tűnik senkinek sem tűnt fel a terv mögött bujkáló veszély, csak neki.

Visszafordult Dumbledore felé, és kicsit ingerültebben, mint illett volna, ezt mondta:

- Ez nagyon veszélyes terv! Ha Voldemort rájön, Pitonnak annyi!

Mindenki felé fordult, és tátott szájjal bámultak rá. Ő visszanézett rájuk, amit nem kellett volna, mert csak még idegesebb lett.

- Jaj, nehogy azt mondjátok, hogy titeket nem érdelek, mi lesz Perselussal!

Harry és Ron álla, ha lehetséges, még lejjebb esett ,majd egy emberként szólaltak meg:

- Perselus?!

- Igen, Perselus – mondta Hermione, majd visszafordult az igazgató felé. Harrynek és Ronnak ráér később is megmagyarázni a dolgokat. – Uram, ez a terv teljességgel őrültség, már megbocsásson.

Dumbledore megértő szemekkel nézett rá, nem mosolygott, nem is próbálta megbékíteni. Kisétált az asztala mögül, és a háta mögött összefogta a kezét.

- Én is tudom, milyen kockázatokkal jár, de Piton professzor ragaszkodott a tervéhez. – Fejét előre hajtotta, így Hermione úgy érezte, hogy a lelkébe lát.

A lány megdermedve állt, és halkan suttogott.

- Az ő terve?

Ha nem lett volna olyan közel a harc, összeroppanva ült volna egy székben, de ezt nem engedhette meg magának. Szüksége van Perselusnak rá, hogy sikerüljön a terve, a legjobb formáját kell hoznia a harc alatt. Miután megölték Voldemortot, összeházasodnak, elköltöznek délre, és közösen nevelik a gyereküket. Minden rendben lesz, és élik tovább az életüket.

Gondolatban megrázta magát, majd a többiek felé fordult.

- Nagyon kicsi az esélye annak, hogy nyerünk – kezdte halkan, hagyja nem rejtett hamis ígéreteket, azt sem tudta, miért kezdte ezeket mondani. Talán így tudta kifejezni, bízik a férfiban, akit szeret. – De mindent meg kell próbálnunk. Bemegyünk a Malfoy kúriába, és ott elintézzük az összes halálfalót, akár Perselus segítségével… – itt nyelt egyet, nehogy sírásba fulladjon a mondat vége – akár anélkül. Harry, mind bízunk benned.

Egy emberként a fiú felé fordultak, akit kicsit meglepett ez a hirtelen kijelentés, de igaz volt, és ezt ő is tudta. Elpirult a hirtelen rátörő zavartól, majd megacélozta az arckifejezését, és mindenkinek egyenként a szemébe nézett.

- Megígérem, hogy az utolsó csepp véremig küzdeni fogok.

Nem ígérte azt, hogy győzni fog, de nem is ezt várták el tőle. Azt fogja tenni, amit bárki más is tenne ilyenkor. Megpróbál mindent.

Piton kint állt a többi halálfalóval a szemerkélő esőben. Csak testben volt ott, gondolatai messze jártak Hermione, és a szíve alatt fejlődő gyereke körül. El sem merte hinni. Egy olyan csoda után, mint Hermione, jön egy másik. Vajon fiú lesz, vagy lány? Kire fog hasonlítani? Hát persze, hogy Hermionéra. Ő a legszebb nő, akit valaha látott, csak rá hasonlíthat, akár lány, akár fiú. Az ő gesztenye barna szemeit, göndör fürtjeit, egyenes orrát és mandulavágású szemét kell örökölniük.

A gondolatmenetének a csapódó ajtók vetettek véget. Miközben Voldemort közéjük sétált, gyorsan kiürítette az agyát, és igyekezett csak a közelgő csatára koncentrálni.

Voldemort nagyot szívott a levegőből, majd jéghideg mosolyra húzta a száját.

- Érzem a győzelem szagát.

Erre a kijelentésre mindenki vigyorogni kezdett, egyedül Piton pókerarca maradt meg.

- Akkor indulás!

A halálfalók sorban előre léptek, és hoppanáltak a Denem birtokra.

Mikor lepergett az utolsó homokszem is a homokóra tetejéből, egy emberként mozogva körbeálltak, és megfogták a zsupszkulcsot.

- Miért nem hoppanálhatunk? – kérdezte Hermione.

- Nem mindegy? – kérdezett vissza szokásos nemtörődömséggel Ron. Sohasem érdekelték a dolgok miértjei, és ez olykor igen idegesítő.

- Ami azt illeti, nem igazán – felelt az igazgató. – Azért, mert a Malfoy birtokon hoppanálás gátló bűbáj van, így visszafele is zsupszkulccsal kell utaznunk. Igaz, el is felejtettem említeni, a kulcshoz mindenkinek harminc perccel az érkezés után kell hozzáérnie, különben két mérföldet kell szaladnia a halálfalók elől.

Hermione lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt, mert hirtelen erős kényszert érzett arra, hogy elengedje a rozsdás villát, amit éppen markolt. Miután legyőzte ezt az érzést, rögtön érezte, hogy a talpa eltávolodik a talajtól, a tüdője összepréselődik, és utána már csak arra emlékszik, hogy a földön fekszik.

Miközben felpattant, elővette a pálcáját, és támadóállásba helyezkedett, de nem volt egy halálfaló sem a közelben. Körbenézett, és látta, hogy nem csak ő érzett erre késztetést.

Leporolta magát, de a pálcáját nem tette el. Megindultak a házba, felmentek a nyikorgó lépcsőfokokon, majd Dumbledore előre lépett és belökte az ajtót, ami nyikorogva nyílt ki. Egy pisszenést sem lehetett hallani, aztán megütötte a fülüket valami surrogó hang. Mintha valami csúszna a földön. Igen, ez kellett nekik.

Egy emberként indultak meg. Harry átvette a vezető szerepét Dumbledore-tól, és előreszegezett pálcával pásztázta a környezetét. A fény megcsillant egy mozgó, pikkelyekkel borított farkon, de gyorsan el is tűnt egy ajtó mögött. Halkan utána indultak, aztán Hermionének eszébe jutott valami. Még Draco mesélt a házáról, mikor jóban voltak. Volt egy emeletre vezető lépcső, az itt állt előtte. Jobbra volt a vendégeknek fenntartott szállás, balra az étkező, és arra amerre Nagini ment… az alagsor! És az alagsorban tartották a családi ereklyéket. Valószínűleg beriasztózták.

- Harry, vigyázz, csapda! – kiáltotta el magát, de már túl késő volt. Harry belelépett a piros vonalba, ami villogni kezdett.

- A francba! Már nem számít, elkapom azt a büdös kígyót!

Leszaladt a lépcsőn, majd Ron is utánament, és még páran, nem volt ideje végignézni, mert hallotta kint a pukkanásokat, majd Voldemort dühödt ordítását.

Azonnal alakzatba rendeződtek, ő Sirius mögé került, mellette Tonks, a másik oldalán pedig Ginny állt. Szorosan markolta a pálcáját és minden figyelmét a bejárati ajtóra irányította.

A dühös ordítást gyors léptek zaja követte, majd egy hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó, és elszabadult a pokol.

Mindenfelé piros és zöld fények cikáztak, szinte már azt sem tudta, ki barát és ki ellenség. Az alakzat felbomlott, ő pedig miközben egy pajzsbűbáj és egy stupor között a tekintetével Pitont kereste. Nem telt bele sok idő, megtalálta, és megnyugodott, hogy nem jött rá Voldemort, ki áll a cselszövés mögött.

Valaki megmarkolta a nyakát hátulról és durván a falnak dobta. Az ütés erejétől kiszorult minden levegő a tüdejéből, pár pillanatig nem kapott levegőt, de ennyi épp elég volt a támadónak ahhoz, hogy gyomorszájon vágja. Hermione előregörnyedt, de volt annyi lélekjelenléte, hogy nonverbálisan egy robbanóátkot küldjön a támadója arcába, ami fel is robbant.

Még mindig levegőért küzdve furakodott át a harcolókon, és igyekezett minél több halálfalót ártalmatlanná tenni. Mikor már nem égett a tüdeje a levegőhiánytól kicsit alaposabban is körbenézett, és tekintete találkozott egy pirosan izzó szempárral. A félelem jeges levegőként futott végig a gerincén, mikor látta, hogy pálcát tartó keze felé lendül. Hangja nem volt több halk sziszegésnél, ő mégis tisztán értette a szavait:

- Avada Kedavra.

A zöld fénycsóva elvakította, a félelemtől nem tudott mozdulni, bár tudta, ha nem ugrik arrébb, vége van. De nem volt képes rá. Azt mondják, mikor valaki farkasszemet néz a halállal, lepereg előtte az élete. Ez nem igaz. Hermione szemei előtt csak egy tisztán kirajzolódó kép jelent meg, Perselus arca. Szorosan lehunyta a szemét, hogy ez legyen az utolsó kép, amit életében lát, ne a zöld fény, de a várt csapás elmaradt, helyette csak egy test csattanása volt hallható a némaságban.

Kinyitotta szemeit, és mindenki felé nézett. Nem őt nézték, hanem a lába előtt valamit. Lenézett, és egy feketébe öltözött test feküdt előtte. Piton holtteste…