Az álarc mögött - 3. fejezet

3. fejezet

Meglepetések

Lassan telt el az egy hét Hermione számára. Piton órái nem maradtak el – Harry nagy bánatára –, hanem helyettesítő tanárt vettek fel. Hermione inkább nem nevezné tanárnak. Egyfolytában dadogott és néha azt sem tudta mit kéne tanítania. Sokszor tévesek voltak a magyarázatai, ilyenkor mindig Hermione javította ki, aki azt hitte, nem éli túl ezt az egy hetet, de sikerült életben maradnia.

Egy csomó diák tolong a bájitaltan terem előtti folyosón. Mardekárosok és griffendélesek. A mardekárosok szokás szerint Harryn röhögtek, a griffendélesek meg tűrték minden egyes nap, hisz Piton folyosóján így szokták meg. Hermione hátát a falnak támasztva állt és éppen átolvasta a mai tananyagot, hogy ki tudja javítani a tanár minden hibáját, de még nem tudta, hogy erre nem lesz semmi szükség, ugyanis a folyosón mindenki egy csapásra elcsendesült. Hermione kinézett Monstro fölött és nem hitt a szemének. Piton ott állt az ajtó előtt teljes életnagyságban. Ilyen gyorsan eltelt volna egy hét? Hermione pulzusa az egekbe szökött az örömtől, és mikor ránézett a tanár, rámosolygott. A professzor megdöbbent, de Hermione ezt csak egy pillanatig látta, mert újra magára öltötte a rideg maszkját. Kinyitotta az ajtót, és a diákok csöndben bevonultak rajta. Mindenki szidta magában Pitont, amiért ilyen hamar visszajött. Mindenki, kivéve Hermione.

Elkezdődött az óra. Minden ugyan úgy ment, mint régen, de Hermione észrevett valamit. A professzor nagyon kimerült volt. Egyszer, amikor a székében ült és írt valamit, majdnem elaludt. Szerencsére magánál volt annyira, hogy észrevegye, mit rakott Neville a bájitalba, különben felrobbant volna az egész pince.

Az óra véget ért, és már mindenki elpakolt.

- Miss Granger – szólt kissé fáradt hangon – ,beszédem van magával.

Megvárta, míg mindenki kiment, és csak akkor szólalt meg.

- Az igazgató azt akarta, hogy én közöljem magával.

Miért beszél így? Semmi gúny, semmi sértés. Mi történt?

- A macskája elpusztult – tért a lényegre.

A lány megdermedt a döbbenettől. Egyszerűen nem hitte el. Tegnap még játszott vele az udvaron, ma meg holtam fekszik valahol.

- H-hogyan történt? – kérdezte remegő hanggal.

- Túl közel merészkedett a fúriafűzhöz, és az agyon csapta az egyik ágával – magyarázta közönyösen.

Nem bírta tovább. A lány arcán forró könnycseppek folytak végig, egészen az álláig, ahonnan a padlóra potyogtak. Az előbb még majd kiugrott a szíve az örömtől, most meg majd megszakad a gyász miatt.

Piton hirtelen nem tudta, mit csináljon. A legtöbben ilyenkor átölelnék szegény, zokogó lányt, de tőle egy vállveregetés is furcsa lenne. Talán pár kedves szó jól esne neki. De ez szintén furcsa lenne.

- Részvétem – szólalt meg Piton.

Igaz csak egy szó volt, de Piton szájából hangzott el. Ezen Hermione úgy meglepődött, hogy a sírást is abba hagyta.

- Tessék? – kérdezte megdöbbenten.

- Jól hallotta, mit mondtam, Granger. Most tűnjön innen, és estig ne is lássam.

- Estig? Mi lesz este? – kérdezte értetlenül.

- Korrepetálás. Vagy azt gondolta, egész este fetrenghet az ágyán, és telesírhatja a párnáját? – vonta fel a szemöldökét.

- Én…

- Ne is álmodjon róla! Attól, hogy az a bundás, bolhás dög meghalt, az élet ugyanúgy megy tovább. Higgye el, tudom, mitől beszélek.

- Ne nevezze így! Nem is ismerte. Ő volt a világ legjobb cicája! – Hermione teljesen elvesztette az önuralmát. Nem érdekelte, mit vág a tanár fejéhez. Nem elég, hogy amíg élt, Ron folyamatosan szidta, de most a halála után Piton is. Ez túl sok volt neki.

Biztos volt abban, hogy ha itt marad, Piton tovább szidná Csámpást, ezért mielőtt megszólalhatott volna, sarkon fordult és elrohant. Futott, ahogy csak a lába bírta, egészen egy kihalt folyosóig. Sokan szóltak utána, kérdezték, mi baja, de senkinek nem felelt. Megállt a folyosón és sírni kezdett. Nem akart mások előtt sírni, mert ez az ő gyásza. Neki kell feldolgoznia. Csak sírt és sírt. Semmi nem zavarta meg. Csak ketten voltak. A gyász és a gyászoló.

Egyszer csak lépteket hallott. Úgy látszik, nem figyelt oda eléggé a környezetére, mert ezek a léptek a háta mögött visszhangoztak.

- Mit keresel itt, sárvérű? – kérdezte megvető hangon a tejföl szőke mardekáros.

Hermione a hang irányába fordult, és a kisírt, vörös szemei egy higgadt, szürke szempárral találkoztak.

- Malfoy. Mit akarsz? – kérdezte a sok sírás miatt rekedt hangon a lány.

- Mi bajod van? Úgy nézek ki, mint egy nyúl.

- Nem tartozik rád! – törölte meg a szemeit.

- Ugyan már, Granger. Nem lehet ez olyan nagy titok – tette a lány vállára a kezét.

Hirtelen nem tudta, mit tegyen. El akarta mondani valakinek, de nem pont Draco Malfoynak.

- Miért akarod ennyire tudni? – kérdezte gyanakodva a lány.

- Talán meguntam a gonosz szerepet. Az meg sem fordult a fejedben, hogy barátkozni próbálok? Istenem, Granger. Azt hittem, vagy olyan okos, hogy nem írsz le ilyen hamar.

Hermione nagyon megdöbbent ezen a bejelentésen, de a döbbeneten kívül érzett mást is. Örömöt. Örült, hogy egy új barátra lelhet. Miért ne? Lehet, hogy jófej. Lehet, hogy együtt tudna érezni velem

- Bocsánat, de az utóbbi hat évben mást sem csináltál, csak keresztbe tettél nekünk – magyarázkodott a lány. – De örülök, hogy barátkozni akarsz velem. Ez nem veszélyes neked? Úgy értem Voldemort miatt.

- Már nem. Megmondtam apámnak, hogy nem leszek olyan, mint ő. Ha attól félsz, hogy Voldemort utasítására csinálom ezt, tévedsz – nézett mélyen a lány szemébe.

- Nem, nem! – tiltakozott hevesen Hermione. – Ne haragudj, de képzeld magad a helyembe. Oda megy hozzád az egyik legrégibb riválisod, és azt mondja, hogy legyünk barátok. Igen csak megdöbbennél.

- Igazad van – mosolyodott el Malfoy. – De még nem tudom, hogy mit szólsz hozzá. Leszünk barátok?

- Persze! Szívesen – vágta rá a lány.

- Ez remek. Most, hogy barátok lettünk elmondod, mi nyomja a lelked?

Oda ment az ablakhoz, és leült az előtte levő padra. Finoman megütögette a mellette lévő helyet, ezzel jelezve, hogy Hermione üljön mellé. A lány leült mellé, és felé fordult.

- Te vesztettél el valaha háziállatot? – kérdezte hirtelen a barna hajú lány.

- Nem, de mi ez ilyen hirtelen? Nem arról volt szó, hogy elmondod, mi bánt? – döbbent meg a mardekáros fiú.

- Rendben – sóhajtott a lány. – Csámpásról van szó. Szegényke… meghalt.

A lányt már megint sírás fojtogatta. A szemét könnyfátyol borította el, és legördültek az első cseppek az arcán. Folytak, míg el nem érkeztek az állához, ahonnan a lány ölében pihenő kézfejére pottyantak.

Draconak majd’ megszakadt a szíve, ahogy a csöndben sírdogáló lányt nézte. Nem bírta tovább nézni, így azt tette, amit bármelyik más barátja megtett volna érte. Átölelte. Saját maga is meglepődött tettén, de mikor érezte, hogy a lány jólesően belesimul az ölelésbe, minden aggodalma szertefoszlott. Így maradtak, ameddig Hermione meg nem nyugodott, aztán a lány kibontakozott az ölelésből és a fiú szemébe nézett.

- Köszönöm. Már sokkal jobban érzem magam – mosolygott a Dracóra.

- Ugyan. Hiszen barátok vagyunk. Tényleg! Harry mit fog szólni ehhez?

- Nem is tudom. Figyelj. Most még ne mondjuk el neki. Elkezdem szépen, lassan megpuhítani, és aztán mondjuk el.

- Nehéz elhinni, hogy tényleg griffendéles vagy – nevetett a lányra.

Még sokáig beszélgettek, nevetgéltek, de eljött a szünet vége és Draconak gyógynövénytanra, Hermionénak SVK-ra kellett mennie.

Hermione oda ért a terem elé és ott találta két legjobb barátját.

- Hé, Hermione! – intett a szemüveges fiú. – Mi volt Pitonnál?

- Harry, majd később.

- Rendben. Megtanultad a házit?

- Volt házi?! – kérdezte ijedten Ron.

- Hát persze! – forgatta meg a szemeit a lány. – Hiszen Sirius mindig ad.

Bizony. Sirius tisztázódott. Elment a minisztériumba és feladta magát. Az új törvény értelmében, aki feladja magát, az automatikusan bíróság elé kerül. Joga van védelmet hívni, és mivel elég sokan, többféle bizonyítékot mutattak fel, ejtették a vádakat. Hermione is a védelemben foglalt helyet, de ami még furcsább, hogy Piton is ott volt.

Megszólalt a csengő, és kinyílt az ajtó. Automatikusan nyílnak a csengő hangjára. Bementek a diákok, és elfoglalták a helyüket. Persze a három jóbarát az első sorban ült. Ron Harry mellett, Hermione Seamus mellett. Sirius ott állt az asztal előtt és mosolygott. Imádott tanítani. Mióta szabadon járkálhatott mindenfele, együtt lehetett Harryvel és nem loholtak a sarkában dementorok, mintha kicserélték volna. Nem volt olyan sápadt, felszedett magára pár kilót és már nem voltak sárgák a fogai. Ha nem ismernék, akkor meg sem mondanák, hogy ő Sirius Black.

- Jó reggelt mindenkinek. Ma a kémkedő varázslatról dogunk tanulni, ámde! Először kérném a házikat. Tudom, Ron, nincs készen. Nem vagyok meglepve. Igen, ezúttal is adok haladékot. Legkésőbb holnapra, órák előtt juttasd el hozzám. Szóval a dolgozatot nemsokára megírjuk, vagyis ez lesz az utolsó gyakorlati óra a héten.

A teremben elégedetlen morgolódások hangoztak fel.

- Jaj, ugyan! Még mindig jobb vagyok, mint az a rózsaszín, masnis béka volt. Ugye? – mosolygott a nevető diákokra.

Hát igen. Ez lett Siriusból. Mindenki szereti és senki sem bukik meg bála. Ha hetedikben is ő lesz a tanár, tuti átmegyek a RAVASZ vizsgákon.

Ilyen lendülettel folytatódott az óra. Sokat nevettek, és még Ron sem érezte feszélyezve magát a házi miatt. De sajnos egyszer minden jónak vége lesz, pont, mint ennek az órának.

- Hermione. Ide jönnél egy percre? – kérte halkan Sirius.

- Persze – lépett elé a lány. – Miről akarsz beszélni?

- Egy bizonyos szőke mardekárosról.

Teljes döbbenet ült ki Hermione arcára. Vajon honnan tudja?

- Igen?

- Igen. Hermione… ne barátkozz vele. Rosszul fogsz járni. Higgy nekem – nézett mélyen a lány szemébe.

- Jaj Sirius. Nem akar ő rosszat. Nincs hátsó szándéka. Ne az apjából indulj ki – nézett szigorúan Siriusra. – Bocs, de mennem kell. Már nagyon éhes vagyok.

Rámosolygott a tanárra, majd elindult az ajtó felé. Kiment a folyosóra, körül nézett, de se híre se hamva nem volt a fiúknak. Egy kicsit bosszús lett, mert ő mindig megvárta őket. Elindult az ebédlő felé. A szemeivel végig egy szőke hajjal megkoronázott, szürke szemű fiú pillantását kereste, de helyette egy ében szempárral találta magát szembe. Először megijedt, hisz ez a normális reakció egy ép elméjű diáktól, ha meglátja a félelmetes Perselus Pitont. De Hermionénak eszébe jutott egy mondat, amit Piton mondott.

„… Higgye el, tudom, miről beszélek.”

Talán a düh miatt nem tudatosult benne a mondat jelentése.

- Tanár úr! Lehetne egy kérdésem? – állt meg Piton előtt.

- Magának is jó napot, Miss Granger. – fúrta szemeit a lányéba.

Hermione, tudomást sem véve az epés megjegyzésről, folytatta.

- Hogy értette reggel azt a mondatot?

- Miss Granger – sóhajtott fáradtan a tanár. – Tudom, hogy azt képzeli, maga sztárnak számít az iskolában, így mindenre emlékeznem kéne Önnel kapcsolatban, de ne vegye zokon, nem tudom, miről beszél – eresztett meg egy gúnytól csöpögő vigyort a lány felé.

Hermione épp hogy levegőt nem felejtett el venni, annyira nem számított efféle válaszra.

- De… professzor… én… én arra gondoltam, amikor közölte velem, hogy… tudja, és akkor mondott valamit, amit nem tudok hova tenni.

- Mégis, mi a fenét mondtam, Granger, ami nem hagyja nyugodni a kis lelkét? – húzta fel a szemöldökét.

- Azt mondta, tudja milyen érzés elveszíteni valakit, aki fontos.

- Ezt inkább este beszéljük meg – húzta kelletlenül a száját.

- Rendben tanár úr. Akkor este – mosolygott Pitonra.

Kikerülte a tanárt és tovább ment az ebédlő felé. Bement az asztalok közé és tekintetével Harryt és Ront kereste. Sehol nem látta őket, ezért leült és szedett a tányérjára a sült csirkéből és a vadrizsből. Elővett egy vastag, gyógynövényekről szóló könyvet, az ölébe tette és miközben evett, azt olvasgatta. Mikor befejezte az ebédjét felállt, és elsietett gyógynövénytan órára.

A nap vége felé Hermione a könyvtárban ült és lapozgatott egy igen érdekes, hipogriffekről szóló könyvet. Felnézett az órára és elégedetten nyugtázta, hogy még időben van. Becsukta a könyvet, felállt és gondosan visszatette a helyére. Kifele menet odaköszönt Madam Cvikkernek, aki egy biccentéssel vette tudomásul, hogy elment. Sietős léptekkel rótta a folyosókat. Mivel közelednek a vizsgák, nem maradt sok diák tanulnivaló nélkül. Szinte mindenki fent volt a hálókörletében és magolt, mint egy gép. Csak elvétve egy-két tanuló töltötte jól megérdemelt pihenőjét az udvaron. Hermione leért a pincébe, megállt a tölgyfaajtó előtt és határozottan bekopogott.

Az álarc mögött - 2. fejezet

2. fejezet

Egy könyv és egy levél

Miután Hermione reggel felkelt, álmosan ment el zuhanyozni. A frissítő tusolás után felöltözött, és aznapi teendőibe burkolózott, ami valahogy így festett: tanulás, tanulás, tanulás, ebéd és még több tanulás. Este pedig a szokásos büntetőmunka. Vagyis most már korrepetálás, de akárhogy hívhatja a professzor, Hermionénak ez csak büntetés.

Lebaktatott a klubhelységbe, és a magával hozott mágiatörténet könyvbe dugta a fejét.

- Basszus, te hogy bírod azt elolvasni? Én öt oldal után feladtam, mert képtelenség ébren maradni.

Ezekkel a szavakkal zuttyant le mellé vörös hajú barátja.

- Tudod, Ron, szerintem vannak benne érdekes részek is. Mint például…

-… a koboldfelkelések? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem. Mint például, a varázspálcákról szóló részek. De neked hiába papolok, úgysem fogsz tanulni – mondta dühösen a fiú arcába.

- Nem hát! – dőlt hátra Ron elégedetten a fotelben.

- Remek. Legalább engem hagynál tanulni?

- Néha lazítanod is kellene. Tényleg, nincs kedved eljönni velem valahova? – vetette fel hirtelen az ötletet.

- Harry is jön?

- Arra gondoltam, hogy ez lehetne olyan… randi féle.

Az utolsó pár szót a hajához illő vörös arccal mondta ki.

- Kösz, Ron, ez nagyon hízelgő, de nem. Piton professzor minden este vár, és így kevesebb időm marad tanulni. Nincs időm ilyenekre, ha a Szent Mungóban akarok dolgozni.

Ezekkel a szavakkal felállt, és ott hagyta a döbbent fiút. Egyenesen a nagyterem felé ment, ahol letette magát egy üres helyre. Maga elé támasztotta a könyvet, és egy pirítóst majszolva olvasgatta az alapítók históriáját. Ez volt az egyik kedvenc története. Nem tudta, miért, de egyre jobban kezdte megkedvelni Mardekárt. Nem szerette, de nem gyűlölte annyira. Mikor befejezte a pirítóst, úgy döntött, nem megy vissza a toronyba, inkább kint a friss levegőn folytatja a tanulást. Így is tett. Leült egy fa árnyékával óvott padra, és folytatta az olvasmányt. Mivel ez a rész nagyon érdekelte ezt a részt, annyira belemerült, hogy észre sem vette a kíváncsiskodó szemeket.

- Lám lám. Egy griffendéles Mardekár Malazárról olvas? Bár magának, Granger, mindent tökéletesen kell tudnia. Nem igaz? – érdeklődött a feketehajú professzor.

- Baj, ha szeretek sokat tudni? – nézett hátra a lány egyenesen Piton arcába.

- Nem baj, csak furcsa, hogy pont Mardekárról.

- Hát, szerintem Mardekár nem volt olyan rossz mágus, mint írják. Néha kicsit eltúlozzák. De ez csak az én véleményem – mosolygott szelíden a professzorra.

- Érdekes, de tudja, mi lenne még érdekfeszítőbb? Ha a bájitaltan iránt érdeklődne ennyire – mondta a férfi megrovó hangon.

- Az is be van tervezve, csak későbbre. – felelte könnyedén.

- Ejha. A griffendélesek között van épeszű is. Ez most nagyon meglepett – nézett Piton csodálkozó szemekkel nézett a lányra.

- Ez úgy hangzott, mint egy dicséret. – állapította meg Hermione.

- Pontosan Granger, csak úgy hangzott. És most megyek, mert nincs tengernyi időm fecserészni, mint egyeseknek.

A szavakat tett is követte. Piton elment, magára hagyva a megint csak összezavarodott lányt. Miért mond ilyeneket? Lehet, hogy nem annak szánta, de totálisan úgy hangzott, mint egy dicséret! Jaj Hermione, ne gondolj butaságokat! Piton nem ilyen. Ő egy szívtelen, gonosz denevér. Vagy mégse? Ha bármikor is mutatna valami emberit magából… de lehet, hogy direkt nem teszi, mert akkor sebezhetőnek hiszi magát. Az fix, hogy sosem fogom megérteni.

Miután a professzor sikeresen elterelte a gondolatait, abba hagyta a tanulási kísérleteit, és felment a klubhelyiségbe. Felrohant, felmarkolta a már rég megírt levelet, és elrohant vele a bagolyházba. Nem is értette, hogy eddig miért nem küldte el. Talán túlságosan lekötötte a sok házi feladat, és elfelejtett életjelet adni magáról. Az anyja biztos tiszta ideg már. Odament egy szép macskabagolyhoz, és rákötötte a lábára a levelet. Éppen odavitte az ablakhoz, és útnak engedte a madarat, amikor kinyílt az ajtó, és a legjobb barátnője lépett be rajta.

- Szia Ginny – mosolygott a lányra.

- Szia. Kinek küldesz levelet? Csak nem egy pasinak? – vonta fel a szemöldökét.

- Én? Ezt most komolyan gondolod? – nevetett a lány.

- Remény mindig van – vont vállat Ginny. – De, gondolom, a szüleidnek küldöd, mint mindig.

- Talált. És te kinek küldöd? – kérdezte Hermione.

- Én csak Hedvighez jöttem fel. Harry mondta, hogy nézzem meg. – Már ott is termett a hóbagolynál, és odaadott neki egy kis bagolycsemegét.

- Mióta is jártok?

- Már vagy öt hónapja – dicsekedett a lány boldogan.

- Az szép. Hogy bírjátok? – érdeklődött Hermione kíváncsian.

- Jól! Mivel imádjuk egymást, még midig ég az a tűz, ami általában ki szokott hunyni pár hónap után – simogatta meg Hedvig hátát

- Szerencsés vagy. Nekem, még egy pasim se volt – húzta a száját.

- Akkor mi volt Viktorral? – kapta fel a fejét Ginny.

- Á, csak kicsit flörtölgettünk. Semmi komoly – legyintett.

- Ezt úgy értsem, hogy meg sem csókolt? – döbbent meg vörös hajú barátnője.

- Miért, van ezzel valami baj? – Hermione nem értette, ez miért olyan megdöbbentő. Hiszen ez nem olyan fontos dolog, mint a tanulás.

- Hermione! Tizenhat évesen, még nem csókolóztál? – kérdezett vissza Ginny elhűlve. – Ez igen is baj! Gyorsan kerítened kell egy fiút, mert a végén olyan leszel, mint az utcában lakó macskás néni.

- És mégis kire gondoltál? Csak nem Ronra? – viccelődött a lány.

- De. Pontosan rá – nézett a barátnője szemébe.

- Ne viccelj! Ő csak egy barát, semmi több.

- Pedig lehetne több. Fülig beléd van esve – vigyorgott Ginny a lányra.

- Kicsit hülyén nézne ki, ha randira hívnám azok után, hogy kikosaraztam – fanyalgott Hermione.

- Ez nem igaz… tudod, mennyi bátorság kellett neki ehhez?! Ennyit a bátyus védelméről, most inkább mondd el, milyen arcot vágott.

- Jaj, Ginny, te sosem nősz fel – forgatta a szemét barátnője kicsinyességén.

- Oké, vettem a lapot. Koncentráljunk a pasijelöltekre. Mit szólnál egy hollóhátashoz? – vetette fel. – Együtt tanulhatnátok, meg minden.

- Kösz, okostojásból egy kapcsolatban egy is elég – hárított a lány.

- Rendben, akkor griffendéles legyen? – mondta újabb ötletét Ginny.

- Lehet – bólintott rá Hermione. –, csak ne legyen olyan, mint Harry. Barátnak tökéletes, de pasinak nem tudom elképzelni.

- Rendben, akkor hugrabuggos – jelentette ki barátnője eltökélten.

- Nem ismerek egy jófejet sem – rázta a fejét Hermione. – Illetve Cedric az volt. Tudod mit? Hagyjuk ezt a témát. Nem megy nekem az ismerkedés, ezt te is jól tudod – sóhajtott szomorúan.

- Mindekit kigolyóztál, így csak a Mardekár maradt – Erre a kijelentésre Hermione elnevette magát – Miért? Szerintem nem járnak oda olyan rossz pasik.

- Igen? Mondj egy pasit, aki mardekáros, és tetszik nekem.

- Hmm… Malfoy? – ajánlotta reménykedve Ginny

- Nem – jelentette ki határozottan Hermione.

- Akkor járj Monstróval! – mondta mérgesen Ginny – Itt töröm magam, és neked semmi sem jó! Tudod, ki fog veled leállni, és pasiszerzésről dumálni neked.

- Bocsi, Ginny, de tényleg nem tetszik igazán senki – próbálta engesztelni Hermione.

- Akkor írdd le, hogy milyen számodra az álompasi – állt elő az újabb ötlettel a lány.

- Ez nehéz, mert mindenki olyanokat mondana, hogy magas, izmos, bátor. De nekem más kell. Egy igazi férfi, aki kiáll mellettem. Legyen okos és művelt – mondta ábrándozva.

- Mondom én, hogy egy hollóhátas kell neked – bizonygatta Ginny.

- Ők valahogy túl egoisták. Elszállnak attól, hogy mindent tudnak. Nekem nem kell ilyen pasi.

- Rendben – bólintott Ginny – Szerintem idősebbek között kellene nézelődnöd.

- Ez nekem is megfordult már a fejemben – ismerte el Hermione.

- Akkor hajrá! Vegyük számba a jelölteket. Valamelyik bátyám? – mondta lelkesen Ginny. – Charlie nem az a buta fiú.

- De ő mindig utazik – kifogásolt a barátnője. – Nekem inkább otthonülő típus kellene.

- Istenem de nehéz eset vagy – fújt nagyot a barátnője. – Oké, akkor mit szólnál Fredhez vagy George-hoz?

- Nem szeretnék pókokkal a hajamban ébredni, szóval kösz, de inkább nem.

- Rendben akkor nézzünk még idősebbet? –elmélkedett tovább Ginny.

- Hajrá.

- Mit szólnál Viktorhoz? Biztos szívesen találkozna veled.

- De én vele nem.

- Oké értettem. Akkor ássunk még mélyebbre. Valamelyik tanár? –kérdezte egykedvűen Ginny.

- Te meg vagy húzatva?! – kiáltott fel Hermione döbbenten.

- Miért? Lehet, hogy neked bejönne valaki.

- Ja, persze. El tudsz képzelni Flitwick professzorral, amint kézen fogva sétálunk? – kérdezte Hermione hitetlenkedve.

- Hát, elég nehezen. – kuncogott barátnője, mikor elképzelte a furcsa párost.

- Ginny! – nézett mérgesen a lányra. – Ilyen fontos dolgokkal ne viccelődj!

- Bocsi. Na, akkor még ki jöhet szóba?

Sokáig tanakodtak, de nem jutottak sokra. Leballagtak a nagyterembe és kényelmesen megebédeltek. Ahogy mindketten jóllakottan elindultak a nagy tölgyfaajtó felé, hogy kint a kertben szívjanak egy kis friss levegőt, valaki megszólította Hermionét.

- Miss Granger. – halottan Piton mély hangját.

- Igen, professzor? – fordult hátra a lány.

- Ma este korábban jöjjön a pincébe. – közölte a férfi.

- Rendben. Hányra?

- Hétre. Ne késsen, mert az sok pontba fájna a házának. – figyelmeztette a lányt a szokásos szigorú pillantásával

- Igenis, professzor. Igyekszek odaérni hétre.

Elsuhogott mellette a professzor köpenye és a lányok is indultak tovább a park felé. Lesétáltak a tóhoz, és leültek a partjára az egyik fa alá. Nem zavarta őket senki, mert mindenki házit írt, vagy valamivel elfoglalta magát a kastélyban.

Sokáig beszélgetek lányos dolgokról, és csak a sötétedő táj figyelmeztette őket az idő múlásáról. Bementek az előcsarnokba, és Hermione ijedten vette tudomásul, hogy két perc múlva hét óra. Nem is tétovázott tovább, gyorsan elköszönt legjobb barátnőjétől, és megcélozta a pince lejáratát. Sietett, ahogy csak tudott, de így is késett pár percet.

- Mit mondtam magának ebédnél? – Piton haragos szemeket meresztett az enyhén remegő lányra.

- Hogy ne késsek – motyogta szemeivel a cipője orrát nézve.

- Pontosan. Azt mondta, megtesz mindent, hogy ideérjen. Ennek ellenére késett.

- De csak pár percet – kapta fel a fejét, és a professzor szemébe nézett.

- Ez a szerencséje, Miss Granger. Ha még egyszer elő fordul, nem ússza meg. – lépett el az ajtótól és beengedte diákját.

Piton nem vont le tőlem pontot? Pedig leste-várta az alkalmat rá. Furcsa.

Besétált a professzor dolgozószobájába és ekkor vette csak észre, hogy mennyi könyve van. Megállt, és olvasgatta a könyvgerincekre írt címeket. Mindegyik tudományos vagy történelmi könyv volt, de egyik sem tűnt száraz, unalmas olvasmánynak. Eközben a professzor hanyagul nekitámaszkodott a falnak, és onnan szólt a lánynak.

- Ha kibámészkodta magát, akkor talán hozzá is láthatnánk a mai napi anyaghoz.

Hermione megpördült a tengelye körül, és ránézett Pitonra.

- Természetesen, csak… még sosem láttam ilyen csodás gyűjteményt – pirult el Hermione. Hogy miért? Maga sem tudta.

- Igen? Ugyan, ez miért olyan csodás? Csak könyvek – lökte el magát Piton a faltól.

- Lehet, hogy csak azok, de érdekesek – felelte dacosan a lány. – Párat már olvastam közülük, de van itt néhány újdonság is.

Pitont meglepte a lány könyvek iránti érdeklődése. Azt hitte, hogy csak az unalmas, száraz tankönyvszerű olvasmányokat kedveli, de úgy látszik, most tévedett. Nem tudta megmagyarázni, de hirtelen késztetést érzett arra, hogy felajánlja a gyűjteményét olvasásra. Persze ez nem lenne méltó a rideg, pincelakó szörny összképéhez, ezért inkább megtartotta magának a hirtelen jött ötletet.

- Ennek örülök, Miss Granger, de nem különösebben érdekel – mondta unottan – Üljön le a fotelbe, és kezdjük el a tanulást.

Hermione oda caplatott a fotelhez és leereszkedett a puha ülőpárnára. Piton is leült a fotel mellett álló kanapéra, és kinyitotta a dohányzóasztalon heverő könyvet. Elkezdett egy igen bonyolult bájitalt magyarázni, de a boszorkány nem igazán értette.

- Most próbálja meg elkészteni – tette vissza a férfi a könyvet az asztalra.

Hogyan? Még az elméletet sem értem.

Hermione odament az üsthöz, és elkezdte felvágni az *ánizskaprot. Már annyira tele volt a feje mindennel, hogy ezt az egyszerű lépést sem tudta megjegyezni, és rosszul vágja össze a gumót.

- Nem mondom el még egyszer, Miss Granger. Hosszúkás alakúra vágja, ne pedig félgömbre – mutatott rá Piton idegesen diákja hibájára.

- Elnézést, professzor.

- Kevesebbet kéne fiúkkal lennie – morgott tovább a tanár. – Akkor talán nem ábrándozna ennyit, miközben magyarázok.

- Nem fiúkon jár az eszem.

- Hanem? – vonta fel Piton a szemöldökét.

- Tényleg érdekli? – nézett meglepődve professzora szemébe.

- Igen, érdekel, hogy miért fog felrobbanni az irodám – válaszolt rezzenéstelen arccal.

- A könyvek miatt – sóhajtott kelletlenül.

- Csak nem a gyűjteményem?

- Pontosan amiatt. Nagyon érdekesnek tűnik az összes. Izgat, hogy mi lehet bennük – vallotta be a zavarban lévő lány.

- Melyik érdekli a legjobban? – támaszkodott meg az asztal szélében, és érdeklődve várta a választ.

- A Bájitaltan köznyelven.

- Rendben – biccentett Piton. - Ha jól elkészíti a bájitalt, odaadom magának, amíg ki nem olvassa – ajánlotta.

- Ezt komolyan mondja?

Hermione hálától csillogó szemekkel nézett Pitonra a lány, akinek bár nem tudta, miért, felgyorsult a szívverése.

- Igen, Granger, komolyan mondtam. Hallott már tőlem akár csak egy viccet is?

- Ez igaz. Köszönöm, tanár úr.

- Ne hálálkodjon, hanem dolgozzon. –lökte el magát az asztaltól és szigorúan nézett a lányra.

Újra munkához láttak. Hirtelen minden, ami eddig zavaros volt, egyértelművé változott a lány fejében. Gyorsan haladtak, így még maradt idejük néhány dolgot átbeszélni a bájital hatásairól. Mikor tízet ütött az óra, Hermione a könyvvel a táskájában indult vissza a hálókörletbe. Mikor felért, levetette magát az ágyára, és elkezdte olvasni szerzeményét. Nem is gondolta, hogy ilyen érdekes ez a könyv. Majdnem hajnalig olvasott, de egyszer őt is elnyomta az álom.

Másnap reggel kicsit fáradtabb volt az éjszakai olvasás miatt, de nagyon tetszett neki a könyv. Annyira, hogy alig bírt figyelni az órákon, mert a kis könyvecske ott lapult a táskájában. Minden szünetben kiült valahova, és folytatta az olvasást. Mikor a könyv végére ért, már négy óra volt. Eszébe jutott, hogy talán mással is kellene foglalkoznia, nemcsak a bájitaltannal. Leült a klubhelyiségben az egyik fotelbe, és elővette a számmisztika házi dolgozatát. Már húsz centivel többet írt, mint a kötelező, de még mindig volt mit írnia. Elkezdett körmölni, de nem tudott sokáig a dolgozattal foglalkozni.

- Szia, Hermione – köszönt rá barátnőjére.

- Szia, Gin. Mizujs? – kérdezte felnézve a pergamenből.

- Ezt inkább én kérdezem. A könyvtárból van a könyv?

- Milyen könyv?- kérdezte értetlenül Hermione.

- Amit olyan nagy hévvel olvastál este, és egész nap – pontosított Ginny.

- Ja! Nem, kaptam.

- Kitől? – kérdezősködött tovább a lány.

- Egy fiútól – felelte Hermione, és maga is kicsit furcsának találta, hogy így hivatkozik Pitonra.

- És nekem nem is szólsz? – nézett rá felháborodva Ginny.

- Mégis miről? – tényleg nem értette, hová akar barátnője kilyukadni.

- Hát, hogy bepasiztál.

- Azért nem mondtam, mert nem pasiztam be.

- Miért adott volna neked könyvet egy srác?

- Talán mert érdekel ez a téma? – kérdezett vissza Hermione, ahogy elővette a könyvet a táskájából, és Ginnynek nyújtotta.

- Lássuk csak… bájitalokról szóló könyv? Minek olvasol ilyeneket? A tankönyvben is sok dolog van róluk.

- Mert itt sokkal magasabb szintű bájitalokat írnak le érthetően.

- Rendben, olvasd csak. Ez Pitontól érkezett – dobott a lány elé egy darab pergament.

- Vajon ebben mit ír? – motyogta maga elé Hermione – Biztos megint korábban kell mennem. Komolyan, ha ennél is több időt töltök… - Azonban hirtelen elállt a szava.

Mikor meglátta mi áll a levélben, csalódottságot érzett. Már hozzá szokott a késő estig tartó beszélgetésekhez, akkor is, ha az csak bájitalokra korlátozódott, és akkor is, ha az még csak három este volt. Már most egyfajta űrt érzett magában. Az asztalra dobta a pergament, és felsietett a szobájába, hogy kezdjen magával valamit, hiszen most tengernyi szabad ideje lett. Az asztalon fekvő fecniről tisztán le lehetett olvasni a szavakat:

„Egy hétig nem lesz korrepetálás. Ne örüljön, bepótoljuk. Piton”.

*http://www.fotosearch.hu/FDC102/900165/

Az álarc mögött

Miután a merengőre és az iepp fanfic-re is feltöltöttem a történetemet, elhatároztam, hogy egy blogot is csinálok, ahova szintén felrakom az irományaimat. Sok jó visszajelzést kaptam, remélem, így sokkal többen fogják olvasni, mert az előbb említett oldalakon nehéz kifogni pont az enyémet, olyan sok a történet. Rögtön fel tudok tölteni 7 fejezetet, de a 8-at már másfél hónapja csinálom, mivel nehézségeim adódtak a hónapban. Remélem, tetszeni fog és sok jó visszajelzést fogok kapni itt is :).

1. fejezet

Egy váratlan döntés

Hozzáadunk 4 csepp gránátalmalevet és tíz perc múlva hétszer meg kell keverni.

Hermione Granger bájitaltanon ült, és mint mindig, a legjobbra törekedett. Persze ezt a professzor minden egyes alkalommal látta rajta, de sosem tette szóvá. Sőt igyekezett minél több hibát kicsikarni a griffendéles lányból. Ahogy azt kell, tíz perc múlva megkeverte a főzetet, ami ettől halványlilává változott. Beletöltötte az üvegcsébe, ráírta a nevét és kivitte Piton professzor íróasztalához. Visszament, és elpakolta a tanszereit, de ahogy sétált kifele a teremből, leverte az egyik mardekáros főzetét.

- Jaj, bocsánat. Nem volt szándékos.

- Legközelebb jobban vigyázz, sárvérű, mert véletlenül eltalállak egy Gumilábrontással!

- Elég! Granger, öt hét büntetőmunka.

- De, professzor, nem volt szándékos! – mentegetőzött a lány.

- Maguk sosem tanulják meg, hogy ilyenkor csöndben kell maradni? Hát azért vagyok itt, hogy tanítsak, nem igaz? Akkor legyen nyolc hét büntetőmunka és száz pont a Griffendéltől. – Ezt olyan élvezettel mondta, mint még soha semmit. Örült, hogy végre van alkalma helyre tenni a kis eminenst.

A lány meg sem bírt szólalni. Egyrészt, mert mérhetetlenül mérges volt a professzorra, másrészt szégyellte magát. Szégyellte azt, hogy feleselt, és száz ponttól fosztotta meg a házát. Dühösen kirobogott a tanteremtől, és megcélozta a nagytermet. Leült, szedett a tányérjára ebédet, és dühösen turkálni kezdett benne. Pár perc múlva két legjobb barátja is csatlakozott hozzá.

- Hermione, ne legyél mérges. Piton már csak ilyen szőrösszívű – ült le mellé Harry.

- Nem Pitonra haragszom, hanem magamra.

- Megeszed a csirkét? – mondta szokásos modorával a legfiatalabb Weasley fivér.

- Nem. - Ron elé tolta a tányérját.

- Te csak megvédted magad. Én is ezt tettem volna.

- Kösz Harry, hogy megpróbálsz felvidítani, de még túlságosan haragszom. Talán estére jobban leszek – mosolygott a fiúra.

Megették az ebédjüket, és mentek a következő órára. Mikor véget ért a nap, Hermione már nyugodtabb hangulatban ült a fotelben, és olvasgatta az átváltoztatástan könyvét. Nem zavarta a sok ember csacsogása, vihogása. Mivel Lavander és Parvati a szobatársa, már hozzá szokott. Észre sem vette, amikor Ron lerobogott a lépcsőn, és leült a kanapéra.

- Szia, Mione. Elfelejtetted már a Piton-incidenst?

- Igen, Ron, elfelejtettem, de hála neked megint eszembe jutott – forgatta mogyoróbarna szemét.

Nem lehet, hogy Ron tényleg ilyen tapintatlan.

- Jut eszembe, jött egy leveled. – Elővett a zsebéből egy borítékot, és letette az asztalra Hermione elé.

- És ez mit keres nálad? Tudod mit? Nem érdekel. –Felvette az asztalról, és olvasni kezdte.

A büntetőmunkája este nyolckor kezdődik.

Remek. Már csak öt percem van, hogy odaérjek. Kösz, Ron, igazi jóbarát vagy.

Felpattant a karosszékből, és elindult a pince felé. Nem tudta hogy késett-e, de nagyon remélte, hogy nem. Ki tudja, mennyi büntetőmunkát sózna még a nyakába. Bekopogott és kinyílt az ajtó.

- Késett. – Piton elégedetten vigyorgott az ajtóban.

- Elnézést, de nem kaptam meg időben a levelét.

- Pont, ahogy egy girffendélestől vártam. Mentegetőzik – mondta hideg szemeket meresztve a lányra.

Félreállt, hogy beengedje a megszeppent lányt. Bementek a dolgozószobába és Piton leült az asztala mögé.

- Nos, mi a feladatom professzor?

- Van ott pár főzet. Ismerje fel őket, és hogy mi a hiba bennük.

Ez igazán nem lesz nehéz.

Csakhogy rosszul gondolta. Vagy egy órája nézegette, elemezgette a főzetet, de sehogy sem jutott egyről a kettőre.

- Hogy áll? – kérdezte minden érdeklődés nélkül.

- Sajnálom, professzor, de nem tudom, hogy melyik milyen főzet – válaszolta kicsit fáradtan a lány.

- Nem hittem, hogy megélem ezt a pillanatot.

- Nem segítene, professzor?

- Nem. – Ostorként csattant ez a hideg szó a lányon

- Kérem… Ha egyedül próbálom meg kitalálni, még holnap este is itt leszünk – kérlelte a professzort.

Ezt az igen merész visszaszólást Piton már nem nyelte le.

- Először is: maga lesz itt, nem pedig mi. Másodszor: vigyázzon a szájára, mert a végén kirúgatom.

Hirtelen rádöbbent, hogy ez tényleg megtörténhet, ezért inkább csendben folytatta a büntetőmunkáját. A második óra után Piton megkönyörült rajta.

- Holnap ugyanekkor várom. Most menjen, mielőtt meggondolom magam.

Hermione úgy iszkolt ki a teremből, mint akit bottal kergetnek. Pár perc múlva már fent is volt a hálókörletében, és gondolkozott.

Vajon milyen bájitalok lehettek? Biztos valami bonyolult. Gondolhattam volna, hiszen Pitonról van szó. Sosem könnyíti meg a diákok életét. Főleg a griffendélesekét.

Mivel nem jutott sokra, elment lezuhanyozni. Mikor visszajött megtörölte magát, és felvette a kedvenc pizsamáját, ami egy szép hálóing volt, a varrás mentén csipkével díszítve. Mikor Mrs Weasley belátta, hogy nem kislány már többé, ezt vette neki a tizenhatodik születésnapjára. Ez pont jól jött, mert tavaly szakadt el a régi. Befeküdt a paplan alá, és magához ölelte a maciját. Még öt évesen kapta a nagymamájától Maci urat. Mikor kezdett melege lenni, rájött, hogy hülye ötlet volt a takaró, és kitakarózott. Tavasszal már túl meleg van hozzá. Még elmélkedett egy kicsit, majd elaludt.

Másnap reggel kótyagosan ébredt, még álmában is a bájitalokat elemezgette. Ránézett az órára, ami délelőtt tizenegyet mutatott. Szombat lévén nem kellett sietnie, így kényelmesen felkelt, felöltözött, és közben Pitont átkozta, hogy miért kell neki hétvégén is bájitalokat elemezgetnie.

Lement reggelizni, és miután befalt pár pirítóst, belevetette magát a leckék halmazába. Már majdnem hatot ütött az óra mire kész lett.

Talán utána kellene néznem a bájitaloknak. Vagy legalább olvasgatni róluk egy kicsit, hogy ne tűnjek teljesen hülyének Piton előtt.

A gondolatot tett követte, és a maradék két órát bájitaltan könyvek tanulmányozásával töltötte, majd este nyolckor bekopogott Pitonhoz.

- Most pontos volt.

- Igyekeztem, professzor úr.

Bement a dolgozószobába, és a bájitalokkal teli üstök mellé állt. Kellemes vaníliaillat csapta meg az orrát, de nem tudta eldönteni, hogy az üstöknek, vagy Pitonnak van ilyen kellemes illata. Végül megállt a tegnap esti üst mellett.

- Tudja, mi a dolga.

Elkezdte ugyanazt a „táncot”, mint tegnap este, de most se jutott sokra vele. Az is rontott a helyzeten, hogy Piton mellőle figyelte szokásos gúnyos pillantásával.

- Valami baj van, Granger?

- Hát… még mindig nem tudom, hogy milyen bájitalok ezek – mondta szégyellősen a barna hajú lány.

- Ez esetben a büntetőmunka helyett járjon el korrepetálásra.

- Tessék?! - lepődött meg a lány. Hirtelen nem fogta fel, hogy Piton korrepetálást ajánlott fel. Ha jól tudta, ilyen még sosem fordult elő.

- Ha nem tetszik, szenvedjen csak, amíg nagynehezen megtalálja valamelyik ritka könyvben ezt a bájitalt.

- Nem, csak… váratlanul ért. Ez minden.

- Akkor máris elkezdjük a korrepetálást. Ez az úgynevezett Hárító főzet – kezdte a magyarázatot kedvenc professzorunk.

- De hisz ez RAVASZ szintű főzet.

- Tudja, melyik kategóriába tartozik, de nem ismeri fel. Jellemző – motyogta mérgelődve.

- Igen, mert csak futólag olvastam róla.

- Lényegtelen. Amit tudnia kell róla tömören, hogy ha megissza, mindenkit, aki ártó szándékkal közeledik a fogyasztója felé…

-… áramütésszerű csípés éri – fejezte be a mondatot.

- Csak futólag mi? Rendben, mára ennyi. Holnap ugyanekkor ugyanitt.

- Tanár úr…

- Mit akar?

- Miért segít nekem a tanulásban? – kérdezte bátortalanul.

- Ez egyszerű. Még maga is rá fog jönni.

- Rendben. Jó éjt.

Kiment a pincéből, de nem ment még fel a Griffendél toronyba. Kiment a parkba, hogy egy kis friss levegő kitisztítsa a kavargó gondolatait. Felnézett a tiszta, csillagos égboltra és egyszerűen nem értette. Miért segít neki Piton? Hiszen minden diákot utál. Na persze a mardekárosokat nem. Akármennyire gondolkozott, nem jutott többre, mint hogy fáradt, és azonnal ágyra van szüksége. Felment a hálókörletébe, átöltözött, és álomra hajtotta a fejét.